A gyomrom öklömnyire szorul, ha csak arra gondolok, hogy meg kell jelennünk ma az iskolában Theodore-ral. A fiunk már máskor, korábban is elkövetett kisebb-nagyobb kihágásokat, de azok mind-mind kamaszos lázadások voltak bármi-, és minden ellen, amivel ő nem értett egyet, vagy, ami egyszerűen nem tetszett neki. De ez most más. Valami megváltozott Theóban, és bár tudnám, hogy mi tört el benne, hogy mi vezetett idáig, hogy miért tesz ilyen szörnyűségeket. Minden bizonnyal az sem volt rá jó hatással, hogy a nagyapja a Nott kúriában tölti utolsónak hitt napjait, és a letűnt aranykorról mesél a fiamnak. Arról a korról, nem is olyan régről, amikor még a magunkfajta beállt Voldemort mögé, és sorra ölték az egykori társaikat, a barátaikat, a szomszédjukat. Emlékszem még Bagmanre az egyetemről, és nem is olyan régről, a kviddicsmeccsen történtek utáni találkozónkról, egyik sem végződött túl rózsásan, jobb is, ha ennyiben maradunk. És, ha csak az önelégült képére gondolok, szinte azonnal elönti az agyamat valamiféle nehézkes, vörös köd, ami szinte gondolkozni sem hagy, nem ám megnyugodni, hogy higgadtan felkészüljek a találkozóra. Munkával próbálom elterelni a figyelmemet, amíg el nem jön az idő – Theo lép be a dolgozóba, emlékeztetve rá, hogy jelenésünk van a Roxfortban. Nem tudom, hogy csinálja, hogy lehet mindig ennyire tökéletes, mégis, ennyi gyűlölettel és megvetéssel maga felé. Halovány, illanó mosolyt erőltetek az arcomra, még mielőtt belé karolnék, és nem hoppanálnánk az iskolába. A cipője, meg a bakancsom sarkai tompán koppannak a Bagman irodája felé vezető folyosó márványlapjain. Húzhattam volna egy szép ruhát, vagy esetleg kosztümöt, farmer, bézs pulóver és bőrdzseki helyett, de semmi kedvem sincs tenni a szépet. Különben sem csevegni és csacsogni jöttünk, vagy italozni, és nem hiszem, hogy az asszony hidegtállal és koktélokkal fogadna minket. Az ajtó előtt két alak ül, az egyik a fiunk, a másik meg egy lány, a törött karjából ítélve Theo legújabb áldozata. - Befelé – pillantásom ezernyi nyílvesszőként hullik a fiamra, és most az egyszer nem kell kétszer szólnom. Utána lépünk be a magától nyíló ajtón Theodore-ral, vállat-vállnak vetve, sokatmondó pillantást engedek felé, amit rajta kívül senki más nem ismer. Valami olyasmi üzenetet hordoz magában, hogy ne hagyd, hogy újra megtörténjen. Bagman röviden üdvözöl bennünket, és egyetlen pillanatot sem hagy anélkül, hogy jelezné, jó minket újra látni – kurva nagy kamu, mindkettőnket teljes szívéből gyűlöl -, de talán mégsem kellene ilyen sűrűn összeülnünk ebben az irodában. Nem, mintha máshol össze akarnánk ülni. Ég óvjon, előbb borulnék magam lángokba, semmint, hogy ezzel a nővel egyetlen percnél is többet töltsek, mint, amennyit muszáj. Majd, miután helyet foglaltunk mind a négyen, kezdetét veszi a tárgyalás, méghozzá úgy, hogy felszólítja Theót, hogy meséljen el mindent, úgy, ahogy történt, és, amikor a nagyságos asszony úgy érzi, nem mond igazat, félbeszakítja és kijavítja. - Mr. Nott viselkedése elfogadhatatlan, a tette pedig komoly következményekkel fog járni, ami pedig... – karcosan és röviden nevetek. - Említett már valamit a kicsapás lehetőségéről, de szerintem felnőttek-, vagy majdnem felnőttek – gondolok itt rá, és Theóra - módjára is meg lehet beszélni mindent – egyik szép ívű szemöldökömet felvonva mosolyodok el. Persze, tudom, és minden bizonnyal a férjem-, és a szipirtyó is kihallja a hangomból a csalódottságot, az elkeseredettséget és a dühöt, de utóbbi a helyett, hogy megpróbálná elsimítani a dolgokat, csak még jobban szítja a tüzet. - Mrs. Nott, pontosan tudom, hogy milyen mértékben támogatják az iskolát, de a pénznél sokkal fontosabb a diákjaink testi és lelki épsége. Mindennek van határa, és, ha nem húzzuk meg ezeket a vonalakat, akkor Mr. Nott is olyan kontrollra képtelen valaki lesz, mint a firkász anyja – érzem, ahogy elpattan bennem valami, annak dacára is, hogy fogalmam sincs, hogy egészen pontosan miről beszél: a fiatalkorunkról, a bulikról, mely alkalmakkor sokszor, nagyon szétcsaptam magamat, vagy arról, amikor nem tudom fékezni a nyelvemet, és cseppet sem burkoltan megfenyegetem őnagyságát, vagy éppenséggel tud a tűzről, amit okoztam Roxmortsban. De ennek a nőnek fogalma sincs róla, hogy mennyi lélekjelenlét és önuralom kell nekem ahhoz, hogy ne engedjem szabadjára a poklot, bármikor, amikor dühös vagyok, amikor ideges vagyok, amikor félek, vagy, amikor egyszerűen... önfeledten boldog is lehetnék. Nem lehetek önfeledt, és nem engedhetem el magam, úgy élem az életem, mintha üvegszilánkokon lépkednék, mintha egy kibaszott fűzőben léteznék, levegő után kapkodva, tudva, hogy az a fűző – a Gát – tartja féken azt, ami Roxmortsban elszabadult. - Minden bizonnyal meglepné, hogy milyen, amikor nem vagyok finom és nőies – szinte rezzenéstelen mimikával, szemrebbenés nélkül mondom, tekintetébe vájva opálos íriszeimet. Bagman nem láthatja az asztal takarásától, de a kezem ökölbe szorul, a körmeim a tenyerembe vájnak, a szám kiszárad, és belül, ahol a fogaim rázárnak a húsra, vér serken belőle. Észre sem vettem, hogy elfelejtettem levegőt venni, amíg Theo meg nem fogja a kezemet, és át nem veszi a szót, melyet más szavak követnek mind a négy irányból. Amikor kilépünk a tanfelügyelő asszony irodájából, megállok a lány mellett, és így, jobban megnézve ő volt az, aki a férjemnek segített Roxmortsban. - Mikor érnek ide a szüleid? – kérdezem, arcát, vonásait vizsgálva.
- Mikor tudatosul végre ebben a picsában, hogy hol a helye? - morogtam alig hallhatóan, miután bevágódott a hátunk mögött a súlyos irodaajtó.
Minden haragom és megvetésem ellenére ott motoszkált a kavargó gondolataim felszínén, hogy bekövetkezett a lehetetlen: valamiben egyetértettünk Eunice Drucilla Bagmannel. Na, nem abban, hogy a feleségem kontrollra képtelen firkász - ennél a kijelentésnél leplezetlen gúnnyal horkantam fel, abban a lesajnáló hangban benne volt minden arisztokratikus felsőbbrendűségtudatom és negatív érzelmem Bagman iránt -, és még csak nem is abban, hogy joga volt bármiféle határvonalat meghúzni egy olyan nevenincs, felfelé nyaló, lefelé taposó senkinek, mint ő, amikor az anyagi támogatásunk nélkül alaposan megnézhette volna magát az iskola vezetősége. Nem, azt továbbra is fenntartottam, hogy Mrs. Bagman hatalmas tévhitben élt a világban betöltött szerepe fontosságát illetően, ahogyan arról is nagyon torz képet alkotott magában, hogy mi milyen szerepet töltöttünk be Nonnal. Ami viszont a fiamat illeti... talán sosem éreztem még ilyen erős késztetést arra, hogy végleg levegyem róla a kezem, hogy közöljem a tanfelügyelővel, rúgja csak ki nyugodtan, engem már nem érdekel, nem az én felelősségem, csináljon a gyerek, amit csak akar. Ezidáig mindent elnéztünk neki, a kamaszos lázadást, tiszteletlenséget, a tizesével potyogó mínusz házpontokat, a rossz jegyeket, egy tömegverekedéssé fajuló kviddicsmeccset is, hiszen mégis mit számítottak ezek? Mi is meghoztuk a magunk ostoba döntéseit, a pszichomágusért kiáltó felnőttkori problémáink közül pedig egyiket sem köszönhettük a félhomályos sarkokban meggyújtott cigarettáknak és tiszteletlen visszabeszéléseknek. De Theo ma több mérfölddel meghaladta ezt a képzeletbeli határt. Ahogy hallgattam, hogy mit követett el, mindvégig csak az a groteszk gondolat járt a fejemben, hogy ez valami félreértés, mintha a korábban talpig becsületes, csupa szív fiamat valami olyasmivel vádolták volna, amit én követtem el tizenhét évesen. Az én Theóm nem csinálhatott ilyet, ő soha nem bántott senkit, végképp nem a származásáért és végképp nem emelt pálcát egy lányra. Nem, ez nem lehetett igaz. Csakhogy a vád nem Bagmantől hangzott el, hanem maga Theo ismerte be, talán még némi büszkeség is kicsengett a hangjából. - Nem hiszem, hogy Mrs. Bagmannek sok fogalma lenne a finom nőiességről. - Könnyed mosolyt küldtem Bagman felé, miközben alig érezhetően és a tanfelügyelő számára észrevétlenül megfogtam Non kezét az íróasztal takarásában. - Nézze, szerintem feleslegesen szaporítjuk a szót. Mindannyain tudjuk, hogy nem fogja kirúgni a fiunkat, mert az iskolának szüksége van pénzre, különösen a jelenlegi biztonsági intézkedések mellett. Tehetünk úgy, mintha ez a beszélgetés több lenne a különféle komplexusai kiélésénél, egy kis verbális élvezkedésnél, de mind tudjuk, hogy nincsenek komoly szándékai. Büntesse meg Theodore-t, ahogy jónak látja, örömmel engedélyt adok rá, hogy a tanév végéig minden délutánját mosdótakarítással töltse vagy tudom is én, azon nem fogunk összeveszni, hogy megérdemli. Tőlünk is meg fogja kapni a szükséges mértékű fejmosást, ebben egészen biztos lehet. Nem kellett egyeztetnem Nonnal, hogy tudjam, ebben maradéktalanul egyetértünk. Toleráns szülők voltunk, de az erőszakot mindketten elfogadhatatlannak tartottuk, ez még a mi viszonylagosan megengedő, liberális nevelési elveinkbe sem fért bele. - Viszont ha még egyszer becsmérelni meri a feleségemet, biztos lehet benne, hogy nagyon megbánja. Nehogy azt gondolja, tanfelügyelő asszony, hogy bebetonozott a helye ebben az irodában, csak azért, mert szerzett néhány barátot Briggsék környezetében. - Bármennyire is szerették volna tagadni a hozzá hasonlók, a kapcsolati tőkéjük még mindig nem közelítette meg azt, amit a mi fajtánk halmozott fel évtizedek, sőt, sokszor évszázadok alatt. - Menjünk, én ezt nem hallgatom tovább.
Az irodából kiérve elpárolgott minden korábbi haragos önbizalmam. El tudtam volna süllyedni szégyenemben azért, amit Theo tett, csak a korábbi lendület és a Non dereka köré font jobb karom késztetett rá, hogy újabb és újabb lépést tegyek, ne pedig lefagyjak a folyosó közepén. Az én hibám lett volna? Talán otthonról hozta ezeket a nézeteket, bármennyire is igyekeztünk az ellenkezőjére nevelni őt és Tabbyt? Legszívesebben a vállánál fogva ráztam volna a fiamat, hogy térjen már észhez, ez a fortyogó harag pedig megrémített. Apámat juttatta eszembe... - Tűnj a szemem elől, Theo... Majd később megbeszéljük, de most látni sem akarlak. - Sok mindent tudtam volna mondani a fiamnak, de egyiket sem így, ennyire dühösen és csalódottan. Csak ekkor tévedt a pillantásom az ismerős lányra. Egyedül volt, szülők semerre. - Szeretnénk velük is beszélni - bólintottam. Természetesen nem magyarázkodni szerettem volna, idáig nem akartam süllyedni. Felelősséget kellett vállalnunk, még ha nem is tudtuk pontosan, mi és hol siklott félre a fiunk nevelésében, ami végül egy félvér lány kartöréséhez vezetett. - Mert arra nincs mentség, amit Theo tett, bár nyilván a bocsánatkéréstől még egy csont sem forrt össze. Én már csak tudtam, majdnem annyi fájdalmat okoztam annak idején én is, mint ahány csontomat otthon apám eltörte. - Bátor dolog volt tőled kiállni Theo és a nos... barátai ellen, nevezzük őket annak. - Tudtam volna pontosabb, de kétségkívül vulgárisabb kifejezést is találni arra, mit gondoltam Theo új durmstrangos barátairól.
Hollyn Shelby and June M. Harrison varázslatosnak találta
Theodore Nott
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
“No matter how bad your heart is broken, the world doesn't stop for your grief.”
- Na, és ez hogy tetszik, félvér? - hallom a gúnyos kérdést, és az azt követő nevetéseket, és még azelőtt pálcát ragadok, hogy elérném a folyosó sarkát, és láthatnám őket. Szeptember óta egyre gyakoribbak az ilyen esetek, mióta itt vannak a durmstrangos seggarcok. Bár az az igazán érdekes, hogy legtöbbször nem is ők állnak az ilyen összezördülések közepén, inkább csak a háttérből figyelnek, és szórakoznak az adott jeleneten, mintha ahhoz is túl jók és felsőbbrendűek lennének, hogy egy kis párbajozással bemocskolják a pálcájukat. Vagy mintha szépen lassan agymosottá tennék a fél sulit. Hát rohadjanak meg ők is, meg mindenki, aki követi őket. De mi tagadás, ahogy szemben találom magamat azzal, aki jelen pillanatban a diáktársainkat zaklatja, első pillanatban meghökkenek, és bár a tartásom továbbra is magabiztos, arcomon továbbra is ott a “na tudod kivel szórakozzál” kifejezés, a kezem enyhén megremeg a lefegyverző bűbáj közben. Pedig nem is ez az első alkalom, hogy Theot a náci barátai társaságában látom, vagy akár, hogy másokat szekálna. De most először szállok szembe vele nyíltan, és támadok rá. Ez viszont őt talán kevésbé lepi meg, mint engem, mert a pillanatnyi bizonytalanságomat könnyűszerrel használja ki, és támad vissza. Egyik rontás, átok és bűbáj követi a másikat, bár én inkább csak a védekezésre koncentrálok, mert valahányszor megpróbálkoznék valami mással, valami ártalmasabbal, úgy érzem, a gyomrom egyre inkább felfordul. Nem akarom ezt. Nem akarok vele párbajozni. Miért tesszük ezt egymással? Mielőtt megválaszolhatnám a saját kérdésemet, vagy feltehetném neki is ugyanezt, azon kapom magam, hogy hátrafelé repülök, majd igencsak fájdalmasan érek földet. Rögtön utána reflexből felkönyökölnék, de a hirtelen feltörő fájdalomtól fátyolos lesz a tekintetem, és mire visszapislogom a könnyeimet, már csak a hátát látom, ahogy elhagyja a folyosót.
Bő fél órát töltök csupán a gyengélkedőn, míg a javasasszony sínbe rakja a karomat, és ellát három napnyi bájitallal, amit szigorúan hat óránként kell majd meginnom, hogy a csonttörés minél gyorsabban és kíméletesebben meggyógyulhasson. Végül közli, hogy jelenésem van az a múmia Bagman előtt. Tudtam én, hogy valami fontos hiányzik még ebből a napomból! Már azon kívül, hogy dekkolhatok az irodája előtt órákat a szüleim érkezésére várva, akik valószínűleg sosem fognak megérkezni. Nem úgy, mint Theo szülei. Alig, hogy leülök a vele ellentétes oldalon levő székre - és épp csak végigfut az agyamon, hogy itt volna a lehetőség, végre beszélhetnék vele egy kicsit, még közelebb is csusszanok egy egészen picikét a széken felé -, amikor a Nott szülők már be is futnak. Személyesen egyetlen egyszer találkoztam velük eddig, ami nem volt éppen egy szerencsés találkozás, de azt hiszem, már messziről felismerném őket bármikor. Annak ellenére is, hogy most egészen másképpen festenek az ezúttal por és füst mentes, tiszta, “élére vasalt” méregdrága talárjaikban. Szinte süt róluk a felsőbbrendűség, a büszkeség, a magabiztosság, én pedig szinte csodálva figyelem őket, ahogy egymásba karolva, határozott léptekkel átszelik a folyosót. Pedig mostanában nem vagyok éppen nagy rajongója az aranyvérű elitnek. De azt hiszem, amit igazán csodálok rajtuk, az a haraggal vegyes aggodalom, ami a tekintetükből kiolvasható, mikor megpillantják a fiukat. Bárcsak az én szüleim néznének így rám. Mármint nem konkrétan a haragot irigylem Theotól. Hanem azt, ami mögötte van. A féltést és a szeretetet. Ezeket a valódi, mélyen gyökerező érzéseket. Nagyot nyelek, és inkább lehajtom a fejemet, miközben elsétálnak mellettem. Nem értem, mégis miért kell most nekem itt lennem? Ha már a fater úgysem jön, és tényleg nem valószínű, hogy idefáradna, nem várhattam volna meg inkább a gyengélkedőn, hogy Bagman elmondja nekem is a maga kis monológját? Mintha én is büntetésben lennék, fejmosásra várva. Határozottan így érzem.
Nem igazán tudom, hány percet töltenek odabenn, az iroda vastag tölgyfaajtaján egyetlen hang sem szűrődik át, csak a fejemben játszom le az odabent elhangzó beszélgetést a magam szórakoztatására. Úgy képzelem, egy zsáknyi galleon is gazdát cserélhet közben. Bezzeg, ha én ülnék most Theo helyén, azok volnának az utolsó perceim a Roxfortban. Aztán nyílik az ajtó, és a “mélyen tisztelt, kedves Nott família” szépen kisétál rajta. Felállok magam is, a tekintetem megint Theoét keresi, csak éppen nem találja. Nem is tudom, mit vártam. Az anyja kérdez valamit, talán éppen tőlem, de én még mindig őt figyelem. Az ifjabbik Theodore azonban csak egy halk “Pff”-t hallat, mintha még azt is túl cikinek vagy bosszantónak találná, hogy a szülei hozzám szólnak, figyelmet szentelnek rám. Ettől pedig gombóc gyűlik a torkomba.
- Theo... ? - lépek utána, és szólítom meg halkan, bizonytalanul - talán meg sem hallja, hiszen abban a pillanatban hátat fordított, hogy az apja útjára bocsájtotta. - Persze... persze, menj csak! - Ezt már inkább csak az orrom alatt motyogom keserűen. Vajon tudunk még valaha normálisan beszélni egymással?
Megköszörülöm a torkomat, ahogy a házaspár felé fordulok. Csak akkor regisztrálom magamban, hogy mit is kérdeztek tőlem. - A szüleim? - rövid, keserű nevetést hallatok. - Nem hiszem, hogy jönnek - ingatom a fejemet. Ahhoz ők túl elfoglaltak. Mármint anyám tényleg, hisz aligha hagyhatja otthon egyedül magára a két éves kisöcsémet. Legalábbis nagyon ajánlom neki, hogy ne tegye, főleg ne a fogyatékos, pedofil nagyfaterral. Apám meg... szerintem számára jóval fontosabb, hogy betérjen a cimborákkal egy kicsit a Foltozott Üstbe, mint hogy megnézze, mennyire is tört el a lánya karja. Végül is ennél rosszabbat is túléltem már.
- Nem is vártam bocsánatkérést - vonok vállat. Legalábbis nem Theo szüleitől várnám. Igazából tőle sem. Nem okvetlenül. Én már annak is örülnék, ha képesek volnánk újra normálisan beszélni egymással. Ha megmagyarázná, hogy mégis mi a fene ütött belé?
- Na igen, Theonak mostanában elég érdekes fogalma alakult ki a barátságról... és egyéb dolgokról. Aggódom érte... - szalad ki a számon, ismét abba az irányba pillantva, amerre a srác korábban eltűnt, mielőtt végiggondolhatnám, kiknek és mit is mondtam éppen.
Theodore költői kérdésére csak sokat mondóan felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, és nemet intek a fejemmel, jelezve: soha. Bagman iskolapéldája azoknak az embereknek, akik túl sokat képzelnek magukról, csak azért, mert sikerült beenniük magukat bizonyos körökbe, és elhiszik, hogy a belsőbbekbe is. De ő nem több, csak Briggsék hű kutyája, aki úgy ugrik, ahogy a miniszterelnök úr, és a sleppje füttyent. Mi sem bizonyíthatná jobban ezt, semmint, hogy most itt van és nem puszta szívjóságból, vagy örömteli elhivatottságból. Szinte érezni vélem a férjemből párolgó, csalódott haragot, és ismerem annyira, hogy pusztán a makacs vonásai mögé-, a gondolataiba férkőzzek, bármiféle mentális képességek birtoklása nélkül; ez az együtt töltött évek-, tizedek hozadéka. Theo minden rezdülését ismerem, mintha egy nyitott könyv volna számomra, s ez így van vica versa is. Így, bár mindketten jól leplezzük, egyetértünk Bagmannel abban, hogy Theo ezúttal túl messzire ment. Túlságosan, nagyon is messze... és, bár tudnám, hol és mikor rontottam el! Bárcsak tudnám, hogy melyik volt az a pillanat, amikor nem figyeltem eléggé, amikor nem kaptam utána, amikor nem rántottam vissza a fiamat arról az oldalról, ahová Theodore-ral mindkettőnket szántak. Mit rontottam el? Nem mondtam elégszer, hogy látni sem bírom a családom többi tagját? Hogy soha nem fogják betenni a vértől mocskos lábukat a kúriába, az otthonunkba, mert azt úgy védem tőlük, és őrzöm, mint egy vérszomjas bestia. Vagy talán azt gondolta, hogy tulajdonképpen mi vagyunk ezekben a történetekben a rosszak? A család kivetett tagjai, a fekete bárányok, a repedések a kristálypalotán. Mint a történelem vesztesei, akik magukon kívül keresték az okokat, akik másokra kenték saját elhibázott lépéseiket? Azt gondolja, hogy mi is éppoly’ szánalmasok és gyengék vagyunk, mint azok, akiket a közelebbi-távolabbi őseink el akarnak pusztítani? Hogy minden, amit mondunk, hazugság? Az a sok, borzasztó dolog, amit ellenünk és velünk elkövettek... nem egyéb, csak két sértett ember meséje...? A gyomrom liftezik, az ujjbegyeim fagyossá válnak, és érzem, ahogy kiszalad a vér a fejemből, a tagjaimból. Olyan ez az egész, elbaszott szituáció, olyan az eseményeket, és a történéseket Theo szájából hallani, és látni rajta azt a csöppnyi büszkeséget, amit meg mer engedni magának, vagy, amit már aztán végképp nem tud elfojtani, mint egy mellbevágás, és egy övön aluli ütés letaglózó kettőse. Kedvem támad ordítani. Theóra, Bagmanre, a legidősebb Theodore-ra, az apámra – olyan hangosan, hogy a tengeren túl is hallja -, az egész világra. Mintha ezzel bármit is megoldhatnék... Már éppen szóra nyitom a számat, amiben valószínűleg nem lenne köszönet, sem a férjemnek, sem a fiamnak, de legfőképpen nem Eunice-nak, vagy nekem, élesen szívom be a levegőt, állkapcsom megfeszül, a kezem ökölbe szorul, és csak Theodore érintése nyomán csendesedik a bennem tomboló vihar. Szavaira erélyesen bólintok, továbbfűzve a gondolatait: - Mindketten pontosan tudatában vagyunk annak, hogy, amit Theo ezúttal elkövetett, az többé már nem kamaszos lázadás a felnőttek és a szabályaik ellen – szögezem le a nyilvánvalót. – Ahogy a férjem mondta, nem fogunk ágálni ellene, pláne nem az útjába állni, ha büntetni akarja a fiunkat, a részünkről is megkapja a magáét. De melegen ajánlom, hogy ön se lépjen át bizonyos határokat, Mrs. Bagman – kicsit előre hajolok ültemben, ajkam szegletében gyalázatos mosoly játszadozik, ahogy a rezzenéstelen, fagyos tekintetem keresi a hasonszín szempár pillantását, de nem leli a lesütött pillák takarásában. Nem szólok Theóhoz, és nem mondok neki semmit sem. Fogaimat és ajkaimat összepréselem, a fejemet felszegem – nem büszkeségből, csak, hogy ne szökjenek el a könnyeim otthonig. Nagy levegőt veszek, de nem eresztem ki azonnal, hagyom, hogy forrón kavarogjon a tüdőmben, hogy inkább engem perzseljen. Csak akkor szólok az ifjú hölgyhöz, akit látásból már ismerünk mindketten Roxmortsból. - Egyedül mégsem mehetsz be a hárpiához – megválogathatnám a szavaimat, legalább az iskolában, legalább kiskorú boszorkányok és varázslók jelenlétében, de nem fogom. Aztán felé nyújtom jobbomat – vagy kivételesen a balomat, ha neki is az a karja sértetlen: - Rhiannon Nott. Erre a legutóbb nem volt alkalmunk – halványan és röviden elmosolyodok, míg erélyesen kezet fogok vele. - Elképzelésünk sincs, hogy mi sarkallta erre, Theo... kedves, rendes fiú – és nem védeni akarom, és szó sincs róla, hogy elfogult vagyok vele szemben, mert akkor azt mondtam volna, hogy ’jó’, de Theo nem mindig jó fiú. Ahogy az apja sem volt az, és, ahogy én sem voltam jó kislány, amikor ennyi idősek voltunk, de ettől még rossz emberek sem voltunk. És, szeretném azt hinni, hogy most sem vagyunk azok, és Theo sem rossz ember. – A bocsánatkérés volna a minimum, még, ha a töréseket nem is hozza helyre – legyen szó csontokról, vagy akár egy szívről. Nekem ugyanis úgy tűnt ebben a gyorsan múló, alig észrevehető pillanatban, mintha a lánynak igenis fontos lenne Theo, és ebben a következő szavai csak még jobban megerősítést adnak. És mi is lehetne ennél szívszorítóbb? Amikor láthatóan és érezhetően a legjobbat akarod a másiknak, mert fontos, és ő ezt teszi veled. Emlékszem még az érzésre, emlékszem, milyen volt, amikor az utolsó végvárnak hitt bátyám elárult, aztán, amikor bármit is tettem vagy mondtam, olyan volt, mintha meg sem hallanának. Mintha nem lennék fontos. Mintha egyáltalán, egy egészen kicsit sem számítanék... tűpontosan fel tudom idézni ezeket a pillanatokat, amikor a legfontosabbnak hitt emberek elfordultak tőlem, úgyhogy, még, ha csak részben is, még, ha csupán párhuzamok mentén, és persze a keresztmetszetben, amit nem kisebb személy alkot, mint Theo, osztozom a fájdalmában. Még, ha nem is mondom ki. - Bárcsak tudnánk, hogy egészen pontosan mikor és miért történt ez Theóval... – gondolkozom hangosan. Egyszerűbb volna, ha ismernénk a forrást, és a probléma gyökerével tudnánk első körben foglalkozni. – Neked van esetleg tipped? – nézek kérdőn Hollynra, hiszen ő mégiscsak többet találkozik-, vagy legalábbis látja Theót, mint mi, akik csak iskolai szünetekben találkozunk vele – már, persze, ha megtisztel minket a jelenlétével a rövidebb vakációk alkalmával.
Hol Bagman, hol Theo, hol Non arcára kúszott a pillantásom és közben csak arra tudtam gondolni, hogy kéne egy ital. Ha voltak is mostanság "soha többet egy kortyot sem iszom" kezdetű ambícióim - gondolati szinten voltak, a gyakorlatban már kevésbé -, azok most repültek ki a Roxfort egyik toronyablakán. Harag, tehetetlenség, önvád, haszontalanság szégyene mardosott belülről, és bár a sok pszichomágus, akiknél az évek alatt ideig-óráig megfordultam, elméletileg jobb megoldási javaslatokat adtak, mégis az egyetlen működőképes reakciónak azt éreztem volna, ha leöblíthetem ezt a rengeteg érzést egy pohár whiskyvel. Egyáltalán miért képes egy ember egyszerre ennyi mindent érezni? Néha (igazából gyakran) szerettem volna kivonni magam a saját életemből. Például most is, Bagman olcsó parfümfelhőben úszó irodájában ülve. De nem tehettem meg, nem tűrhettem szó nélkül, hogy a feleségemet becsmérelje vagy olyan embernek állítsa be a fiamat, amilyen egészen biztosan nem volt - vagy legalábbis szerettem volna hinni benne, hogy a mai napon történtek csak valami balul elsült félreértés következményei, hogy Theo nem olyan, amilyennek most tűnik... amilyen én is voltam. A pillanat törtrészéig csupán, de elégedettséggel töltött el, ahogy becsukódott a hátunk mögött az irodaajtó. Talán csak a hányingerkeltően édes és erős parfümszag hiánya okozta, mert valójában a dolgok neheze még csak most jött. Mély levegő, kifúj, összerendez. Már számon sem tudtam tartani, életem során hányszor zongoráztam végig ezt a rituálét - beszív, kifúj, méltóság összekapar. Ennél rosszabb helyzetekben is sikerült már, a Roxfort folyosóján állva, Bagman földbe döngölése után, a tökéletesen rám szabott, makulátlan öltönyömben tulajdonképpen ez nem is volt nehéz feladat. - Bár lehet, mára inkább bezárja az irodáját. - Halvány, önelégült mosollyal pillantottam hátra a vállam felett az ajtóra. A lány válasza viszont nem kerülte el a figyelmemet. Nem hiszem, hogy jönnek. Milyen szülők lehetnek azok, akik a lányuk kartörése után nem jönnek be asztalt csapkodni? Még az én apám is itt lett volna, az ajtókeretet is kiszakította volna dühében, ha valaki kezet vagy pálcát emel rám. Mármint aki nem ő, nyilván, a tőle érkező abúzus külön megítélés alá esett az öreg szerint. - Theodore Nott. Az idősebb. - Határozottan nyújtottam én is a kezemet, begyakorolt, már-már izommemóriából működő mozdulat volt. Ha az ember az aranyvérű elitbe születik és még politikai pályát is választ magának, az etikett egy idő után magától értetődőbb lesz a levegővételnél is. - Azért mondd meg a szüleidnek, hogy amennyiben a fiunk bármi kárt okozott a kartöréseden kívül, természetesen megtérítjük. Mintha minden megoldható lett volna néhány galleonnal... Azonban egy esetlegesen tönkretett egyenruha vagy elszakított iskolatáska kifizetése egyszerűbb feladatnak tűnt, mint a lelki sebeken segíteni. - Ezzel nem vagy egyedül. - Nem kellett legilimentornak lennem, hogy tudjam, Non éppen arra gondol: "mi is nagyon aggódunk érte". Persze Theo ezt úgysem hitte volna el. A fejemhez vágta volna, hogy csak megjátszom magam és valójában érdektelenül szemlélem az életét, az anyját pedig azért ostorozta volna, mert egyetért velem. Mindig ez volt a narratíva Theo szemszögéből. - Nem viselkedik mostanság... nem is tudom... nincs túlságosan feldobva? Nem vetted észre esetleg, hogy energikusabb és nyughatatlanabb lenne, mint máskor? - Óvatosan puhatolóztam, látszólag higgadtan, pedig a kérdések puszta kiejtésétől éreztem, hogy kellemetlenül megemelkedett a pulzusom. Évek óta ott motoszkált a gondolataim felszínén a lehetőség, de az utóbbi hónapokban egyre közelebbi és valóságos félelemként volt jelen. Mi van, ha Theo kamaszos hangulatingadozásai talán nem is a tinédzser hormonok egekbe szökésének köszönhetők? Mi van, ha a szobájába zárkózva töltött órák mögött nem duzzogás állt, hanem sokkal mélyebb letargia? Megrémített a gondolat, hogy talán Theo a hajszínén és a nevén kívül mást is örökölt tőlem. Gondokat, komoly gondokat. Az embert ágynak döntő depressziót, amiből olykor hónapokba telik kivergődni, és addig nincs más, csak komor gondolatok, önmarcangolás, öngyűlölet, motiválatlanság, az ablakpárkányra, tetőgerendákra és borotvapengékre tévedő pillantások... Aztán hirtelen a mélypontról az ember magasra repül, hirtelen minden lehetségesnek, sőt, könnyűnek tűnik, úgy érzed, te vagy a világ ura és bármire képes vagy, aludni felesleges, folyton mozgásban kell lenned, amilyen gyorsan belekezdesz valamibe, olyan gyorsan cseréled le valami másra, a józan ítélőképességed pedig egyszerűen semmivé lesz. Utoljára, mikor ennyire magasan éreztem magam, kitaláltam, hogy politikus leszek - azóta már milliószor megbántam, miután jött a mélyrepülés a gödör aljára. Theoval is ez történt volna? Egy mániás epizód túlpörgése? Természetesen ezeket a gondolatokat egyelőre nem mertem hangosan kimondani, bár tudtam, hogy Non enélkül is sejthette, miért tettem fel éppen ezeket a kérdéseket a lánynak, ahogyan azt is valószínűleg érzékelte, mennyire megrémít ez a lehetőség.
Hollyn Shelby and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Theodore Nott
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
“No matter how bad your heart is broken, the world doesn't stop for your grief.”
Időről időre felpillantok a folyosó falára akasztott órára, követve az idő múlását. Csigalassúságúnak tűnik. Legszívesebben csak úgy felpattanék, és hagynám ezt az egészet a francba, tényleg nem értem, minek kell nekem itt várakoznom? A szüleim valószínűleg nem jönnek. Bár magamban egy-két pillanatig eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha ők is megjelennének, anya karjában a kis Heroval, tekintetében aggodalommal rontana be, apám dühösen, amiért valaki a lányát bántotta, igazságot követelve. Aztán elnevetem magamat ezekre a gondolatokra. Ilyen sosem fog megtörténni. Van hat kölykük, egyik sem élvez elsőbbséget a többinél, meg úgy semmivel szemben, ami számunka fontosabb - főleg nem apámnak, és főleg nem a lánya. Szóval nem dobnának el mindent, hogy ide rohanjanak. Még a gondolat is abszurd és szinte vicces. Talán az egyetlen kivétel az volna, ha köteleznék erre apámat, vagy ha pénzt remélhetne cserébe. Úgy azért egészen más volna a helyzet.
Aztán azon tűnődöm el, hogy vajon mi lesz most Theoval. Kétlem, hogy a szülei hagynák, hogy emiatt kicsapják, de azért kicsit aggódom ez az opció miatt. Egy büntetőmunkát simán megérdemelne, persze, akár kettőt is, de nem szeretném, hogy kitegyék innen miattam. Nem mintha megérdemelné a törődésemet, az aggodalmamat... vagy a szeretetemet... de ezek egyébként sem olyan dolgok, ami csak akkor jár, ha valaki kiérdemli. Nem egészen értem, mi ütött belé mostanában, azon kívül, hogy nem a megfelelő emberekkel barátkozik, és kifordult önmagából, de még túlságosan is reménykedem, hogy újra meg fog jönni az esze idővel.
Nyílik az ajtó, és máris az ő tekintetét keresem - a lehetőséget arra, hogy beszéljünk. De minden bizonnyal csak hiú ábránd, hogy az irodában kapott fejmosás észhez téríthette őt. Ha semmilyen érzést nem váltott ki belőle ott és akkor a folyosón, hogy eltörte a karomat, miért is épp Bagman hegyi beszédétől várnék csodákat? Sóhajtva nézek utána, miközben távozik, és az egészséges karom egy pillanatra alig észrevehetően ökölbe szorul az oldalamon ettől a fájó tehetetlenségtől. Aztán a szülei felé fordítom a tekintetemet.
- Nem az első menetem volna Bagmannel – jelentem ki a nő aggodalmas megjegyzésére, és még egy aprócska, de büszke mosoly is megjelenik a szám sarkában. Mr. Nott szavait hallva azonban enyhe érdeklődéssel a tekintetemben, fejemet kissé félrebiccentve pillantok felé. Mit művelhettek odabent, amitől a tanfelügyelő inkább bezárkózna mára? Bármit is csináltak, tanítsanak meg rá!
- Én Hollyn vagyok. Hollyn Shelby - rázom meg a felém nyújtott kezeket. Nem mintha eddig ne tudtam volna a nevüket, de azért persze egy hivatalos bemutatkozás más. Az anyagi kártérítést említve azonban kicsit elnevetem magam. Annyira abszurdnak hangzik, hogy fizetni akarnak. Mármint... az ő szemszögükből biztosan ez a helyes, de nekem egyből azok a történetek jutnak eszembe, amikor aranyvérűek a pénzükkel akarnak elsimítani helyzeteket, és egyszerre fájó és mégis nevetséges, hogy Theoval a kapcsolatunk egy ilyen szituációig fajult. - Bocsánat, csak... Nem, erre semmi szükség. Nem történt anyagi kár. De azért köszönöm - próbálom szépíteni az illetlen megnyilvánulásomat.
Aztán Mrs. Nott Theoról beszél, én pedig éppen, hogy csak nem teszem a mondata végére, hogy “volt”. “Kedves, rendes fiú volt.” Tavasszal még határozottan. De a tanév kezdete óta... Nem is értem, miért éppen tőlem kérnek tippeket, hogy mi változhatott azóta, hisz bármi lelte is, az nyilvánvalóan a nyáron történt vele. Szóra is nyitnám a szám, hogy ezt közöljem, de akkor Theo apja megtoldja a felém intézett kérdéseket még párral, és a homlokom kissé ráncba szalad. - Mármint... úgy érti, hogy talán... szedhet valamit? - billentem oldalra a fejem eltűnődve. Őszintén meglepne ez a lehetőség. Vagy hát korábban meglepett volna. De már nem tudom. Mindenesetre átforgatom magamban a kérdéseket, mielőtt válaszolnék.
- Valójában én épp az ellenkezőjét látom. Vagyis, hogy még a szokottnál is zárkózottabb, komorabb, befelé fordult... De igazából az én véleményem vagy észrevételeim nem mérvadóak, nem tudhatom, milyen vagy hogy van, hisz szeptember óta nem igazán áll szóba velem. Vagy ha mégis, az általában... nem túl szép. - Próbálnék finoman fogalmazni, mert inkább nem térnék ki olyan részletekre, ahogyan például a “sárvérű anyámról” és egyéb dolgokról beszél. - Én azt hittem, a nyári szünetben történt vele valami. Hiszen már a tanév első napjától ilyen. Ellenséges szinte mindenkivel, egy-két új barátot leszámítva. És ez tényleg... nem vall rá. Korábban sosem viselkedett volna így. - Ebben abszolút egyetértek a Nott szülőkkel. Theo aggasztóan megváltozott, kifordult magából, pedig néhány hónapja még ő volt a legrendesebb srác, akit ismertem. Lehet, hogy nem mindenki látta őt ilyennek, mert sosem engedett akárkit közel magához, de jobb volt, mint sokan hitték róla. Most pedig mintha teljesen más ember lenne.
Mielőtt bármi egyebet hozzáfűzhetnék az eddigiekhez, egy új ember bukkan fel a folyosó végén. Gideon Shelby. A drága apám. Mogorva tekintettel felénk csörtet, és ahogy rám pillant, félreértelmezhetetlenül az arcára van írva, mennyire utálja, hogy berángatták. - Mibe keveredtél már? - löki nekem oda a kérdést, elhaladva mellettem, majd minden további nélkül beront Bagmanhez, és belendíti maga után az ajtót. Pár pillanatig tanácstalanul nézek utána, azon tűnődve, hogy nekem is követnem kellene-e? Igazából nem szívesen tenném, ha nem muszáj, szóval tuti nem indulok meg, ha nem szólítanak. Hátha a fater nélkülem is lerendezi a dolgot.
Miközben Bagman beszél, azóta nem figyelek az okoskodására, hogy Theo az imént nem csak elismerte-, de megbánás nélkül tette azt, amikor a hárpia elmesélte, hogy miért is vagyunk itt ma. Borzasztóan dühös vagyok a nőre-, de a fiamra még jobban. Igyekszem kizárni az emlékeim közül azokat a pillanatokat, amikor minden jó volt – jobb, mint most. Amikor a fiam még rendes, kedves gyerek volt. Amikor fakardokkal játszottunk kalózosat, amikor a tóparton ugráltunk a vízbe a mólóról, amikor a családi nyaralások nem összeszorított ököllel és fogakkal zajlott. Nem gondolhatok ezekre, mert, ha ezt tenném, akkor minden bizonnyal nagyon elkeserednék. E közben pedig tudatosan is ki akarom-, és ki is kell zárnom Bagmant, befognom a pofámat, kussolni és bólogatni. Egyszer az életben, csak most, csak, hogy ne kapjon lángra a pergamen az asztalán, a pennával egyetemben, a könyvek a polcokon, a festmények a falon, meg a decens kis kosztümje és a talárja. Abból csak még nagyobb botrány lenne, mint, ami már így is kerekedett ebből az egészből, a történtekből és a szóváltásunkból. Úgyhogy tényleg, komolyan, mélyen kussolok, csak most az egyszer, és hagyom, hogy Theodore vegye át a szót. Ő mégis sokkal kifinomultabban küldi el a nőt a bús picsába, mint én tenném. Persze, nem felejthetem el azt sem, hogy ebben a szentségtelen pillanatban az a rendes gyerek, aki volt, most épp nem az a fiú, aki közöttünk ül. Félreértés ne essék, abban abszolút igazat adok Bagmannek, még, ha ezt nem is ismerem be olyan hangosan és serényen, hogy nem volt helyes, amit tett. A hülyeségek, a lázadás, az ilyen-olyan apró kilengések fölött szemet hunynék. Pont én ne tenném? Én, aki, amint megízlelte a felnőttkorral járó szabadság ízét, ugyanígy tett? Mi több... de ez már olyasmi, amit nem lehet elnézni. Aztán a magasztos meeting véget ér: Bagman leszögezi, hogy hosszúra nyúló-, akár több részletben kirótt büntetőmunkára ítéli Theót, mi pedig nyugtázzuk. Nem tehetünk-, és nem is akarunk másképp tenni, vagy ágálni, vagy a fiunk védelmére kelni. Most, ebben az esetben semmiképpen sem, és – bár nem nyugtatom meg ezzel a perszónát, de – nekünk is lesz hozzá egy-két keresetlen szavunk, amiben nem lesz köszönet. Kilépve az irodából az ifjú titán persze elviharzik, úgyhogy minden figyelmünket a lánynak tudjuk szentelni. Válaszát hallva, és apró mosolyát látva az én ajkam is ravasz rókavigyorra görbül. Nos, igen, volt egy olyan érzésem már korábban is, hogy nem kell félteni, kemény fából faragták. Röviden biccentek, majd felé nyújtom a kezemet. Nem kell megmagyaráznia, hogy miért nevet, és, amikor megszólal, akkor már tudom, hogy nekünk sem. Theodore nyilvánvalóan nem megvesztegetni, vagy korrumpálni akarta Hollynt, csupán a megfizethető károkat jóvá tenni. - Nem – ingatom meg a fejemet. Legalábbis, remélem – gondolom, de nem fűzöm hozzá. – Inkább csak belülről fakadó hangulatingadozásra gondol Theodore – természetesre, de olyanra, ami éppúgy tönkre tud tenni egy elmét, egy testet, egy lelket és tucatnyi életet, mintha előidézett lenne, mintha gyógyszerek okoznák. Ismerem jól mindkettőt, hiszen a férjemmel együtt jártam meg a poklot minden kibaszott alkalommal, amióta ismerem. Sosem hagytam teljesen egyedül a démonaival, mindig ott voltam, mint egy árnyék, vagy, ha bezárkózott az dolgozójába, vagy a hálóba, vagy bárhova is, füleltem, hallgatóztam, ugrásra kész oroszlán módjára. Egy idő után, az első pár alkalom után megértettem, hogy tényleg nem engem utál, hanem az életet, az életét. És mondhattam bármit, egyik fülén be, a másikon ki. Sőt, néha azt vettem észre, hogy ilyenkor jobb is, ha nem traktálom a szeretetemmel – úgysem hiszi el. Amikor Hollyn a nyári szünetet említi, összenézünk Theóval. Pontosan tudjuk, hogy ki indíthatta el a lejtőn, már csak arra volna jó fényt deríteni, hogy mi volt az, ami a nagyapjához hajtotta. Mi volt a detonáció? Mi sarkallta arra, hogy az idős, Azkabant megjár varázsló szavára adjon a mienk – vagy, ha más nem, kettőnk, közös szócsöveként, legalább az enyém – helyett? - Briliánsak lehetnek ezek az új barátok – gúnytól csöpögő hangon köpöm ki az utolsó szót. Ötletem van csupán, hogy kik-, és mifélék lehetnek, elvégre ezeket az új barátokat nem mutatta be nekünk Theo. Pár pillanattal később egy felbőszült férfi tűnik fel a folyosó végén, nem kell találgatni, hogy ki lehet az, ahogy megvadult bika módjára indul meg felénk, leginkább Hollyn-, vagy Bagman irodája felé, innen nézve nehéz megmondani. Ösztönszerűen lépek kissé a lány elé, nem túl robosztus alkatommal, és hasonlóan cseppet sem széles mell-, és vállszélességgel, de úgy viharzik el mellettünk, pár szót foghegyről odavetve a lányának, mintha egyébként itt sem lennénk. Talán jobb is így, más sem hiányzott volna, mint még egy – az előzőnél ezerszer, milliószor jogosabb – kioktatás és ribillió. Elbűvölő ember – felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, de nem mondok semmit sem, sem az előtt-, sem az után, hogy bevágja maga mögött az ajtót úgy, hogy a falra akasztott, súlyos óra is belereszket. Sokat mondóan pillantok a szemem sarkából Theodore-ra.
- Mikor tudatosul végre ebben a picsában, hogy hol a helye? - morogtam alig hallhatóan, miután bevágódott a hátunk mögött a súlyos irodaajtó.
