Nem volt helyénvaló, hogy a Minisztérium dementorokat alkalmazott a Roxfortban. Értettem az okokat, átéreztem az aggodalmat - kivételesen még én sem tudtam különösebb hátsó szándékot feltételezni a minisztériumi döntéshozókról -, de ennyi év után, amit a patrónusbűbáj és a dementorok kutatásával töltöttem, bárkinél jobban tudtam, mennyire kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, erkölcstelen rohadékok voltak. Bizonyos szempontból emberi értelemmel bírtak, de nem töprengtek morális kérdéseken, nem mérlegeltek, nem volt lelkiismeretük, nem voltak érzéseik, üres, borzalmas teremtmények voltak, akik csak táplálkozni akartak az emberek szenvedéséből. Egy rettegő, bizonytalan gyerekekkel teli iskola kész lakoma volt számukra. A Minisztérium persze hajthatatlan volt, hiába érveltem a Rejtélyügyön és a Varázsbűn-üldözésen is, hogy ne dementorokkal kutassuk át szúrópróbaszerűen az iskolát és Roxmortsot, nem hallgattak rám. Tökéletesnek találták őket a feladatra, előlük senki nem bújhatott el. Még az sem győzte meg őket, hogy némelyik, a Minisztérium alkalmazásában álló dementor mostanában lázadozott, elhagyták az azkabani őrhelyüket, olyan helyeken bukkantak fel, ahol semmi keresnivalójuk nem volt. Örömmel jelentkeztem a feladatra, mikor újabb birtok átkutatást rendeltek el, hogy elviszem én a Minisztérium dögjeit - így legalább tudtam, hogy nem történhet semmi baj a munkaidejük alatt, hogy egyik rémség sem fog a gyerekeim közelébe kerülni. És természetesen nem titkolt szándékom volt, hogy ránézzek a gyerekekre. Leveleztünk velük, természetesen, Ams ugyanúgy küldte a süteményekkel és ajándékokkal megrakott csomagokat mindenkinek, mint korábban, de a bagolyposta nem adhatta vissza igazán a gyerekek jelenlegi lelki állapotát. Biztosan féltek, hiszen Merlin rúgja meg, még mi, felnőttek is féltünk, amióta megjelent a fenyegetőlevél a Reggeli Prófétában. Minden reggel azon kaptam magam, hogy idegesen pörgetem végig az aznapi újságot, mint a háború alatt, attól félve, hogy szörnyű hírre bukkanok, ismerős nevek halálától félve. Ha furcsa hangot hallottam a kúriában, már halálfalókat képzeltem a szalon közepére, akik értünk jöttek, hogy beszervezennek minket. Pedig erről szó sem volt, tulajdonképpen a hétköznapjainkat nem befolyásolták jobban az események, mint bármely másik családét. A félelem mégis ott volt, és azt hiszem, azok a rohadékok pontosan ezt akarták elérni. Négy dementorral vágtam át a roxforti birtokon, a nap már lemenőfélben volt, hosszú árnyékot vetettünk az iskola udvarának tél végére elfagyott gyepére. A dementorok megtartották tőlem a néhány méter távolságot, ahogy az erősen fénylő lópatrónus közöttünk lépkedett, fejét és sörényét idegesen rázva, akárhányszor a lények fel-felhördültek - talán finom, fiatal, elkeseredett lelkeket éreztek maguk körül. Ekkor vettem észre az ismerős alakot, aki a kviddicspálya felől igyekezett a kastély felé, vállán átvetett seprűvel, kviddicstalárban. Az egyre rosszabb fényviszonyok és a távolság ellenére is azonnal felismertem a fiamat, hiába nem láthattam innen az arcát. Ahogy a vállát tartotta, ahogy sietősen rakta egymás után a lábait, ahogy a fejét billentette, ahogy a haja kunkorodott a tarkóján - ezer közül is felismertem. Amíg a dementorok a távoli lelátók felé vették az irányt, én intettem a fiamnak és hosszú, határozott léptekkel elindultam az irányába. Talán a háta közepére sem kívánta most az apját, sőt, valószínűleg így volt. Kamaszos sajátosság, ötvözve valami furcsa, láthatatlan fallal, amely egyre szilárdabban ékelődött mostanság kettőnk közé, még ha nem is beszéltünk róla, legalábbis nem őszintén, nem nyíltan, legfeljebb kerülgetve a témát, noha máskor oly távol állt tőlem ez a fajta konfliktuskerülés. - Kviddicsedzésed volt? - tettem fel a kérdést, mikor elég közel értem hozzá, hogy tisztán hallhasson. A patrónusom még mindig engedelmesen követett, fejét a kviddicspálya irányába fordítva, amerre a dementorok lebegtek el. - Ugye már nincs senki a pályán? Ezeknek a dögöknek át kell kutatniuk az egész birtokot, azt mondták a Minisztériumban, hogy ilyenkor már visszarendelik a diákokat a kastélyba...
"EVERY FATHER SHOULD REMEMBER THAT ONE DAY HIS SON WILL FOLLOW HIS EXAMPLE INSTEAD OF HIS ADVICE." - Charles F. Kettering
Az elmúlt félévben, amit a Durmstrangban töltöttem, sok szarság történt, dolgok, amikre nem számítottam, amikről azt feltételeztem, hogy ott elkerülhetem, de azt hiszem, amit leginkább utáltam az ott töltött idő alatt, hogy nem kviddicsezhettem. A csapataik létszáma teljes volt, nem volt szükségük egy beugrós cserediákra. És az a szívás, hogy a kihagyott félév miatt itthon, a Roxfortban is elveszítettem a lehetőséget, hogy a kezdő csapatban legyek. Csak tartalék játékosként térhettem vissza, ami a végül is több, mint a semmi, de nagy a kísértés, hogy a következő mérkőzés előtt valakit gyengélkedőre küldjek a csapattársak közül. Mulcibert mondjuk. Amúgy is túl régóta rontja már a levegőt az iskola falai között, igazán átengedhetné a lehetőséget másoknak is. Persze az nem az ő stílusa lenne.
Mindegy, örülök, hogy legalább csereként együtt edzhetek a többiekkel. Hogy végre újra seprűre ülhetek, hogy a gurkót hajkurászva levezethetek némi felesleges feszültséget. Nagy szükségem volt erre, főleg a Durmstrangban történtek után. Az edzés végén nem is sietek annyira lekotródni a pályáról, mint a többiek. Nekik valószínűleg már a vacsora jár az eszükben, meg a jól megérdemelt pihenés, azután, ahogy Malfoy a végkimerültség közeli állapothoz hajszolt bennünket. De nekem még nem volt elég. Tekintetemmel követem őket, ahogy az öltözők felé tartanak, aztán újra seprűre pattanok az ütőmmel a kezemben. Különben sem árt újra formába hoznom magamat a kimaradt idő után, főleg, ha esélyt akarok kapni arra, hogy a következő meccsre bekerülhessek a kezdőcsapatba.
Nem sok van már hátra sötétedésig, mikor végre eldöntöm, hogy elég lesz mára. A lelátón enyelgő párocska amúgy is valószínűleg értékelne már némi egyedüllétet. Bár azt én a helyükben nem itt keresném, de hát ők tudják. A hajamba túrva hátra simítom a szél által összeborzolt kócos tincseimet a homlokomról, aztán a vállamra dobom a seprűmet, és megindulok vissza a kastély felé. Ami azt illeti, mostanra én is kicsit megéheztem már. Nagyjából félúton járok, amikor a levegő hirtelen több fokkal hűvösebbé válik. Már megint azok a kicseszett dementorok. Még mindig képtelen vagyok megszokni mindazokat a változásokat, amik a visszatérésemkor fogadtak, de mind közül a legrosszabbak ezek a nyomorult szipolyok. Mintha nem érezném magamat ezek nélkül is épp elég szarul. Lelassítom a lépteimet, és a tekintetemmel azt kutatom, merre vannak, csak hogy messze elkerülhessem őket, ám a rusnya dögök helyett apámon akad meg a pillantásom. Na, csodás!
- Apa? Te... te mit csinálsz itt? - ingatom a fejemet értetlenül. Persze gyorsan összeáll a kép a fejemben. Munka. - Te felügyeled őket? - húzom fintorra a szám, ahogy a tekintetemmel végre megtalálom a távolodó dementorokat.
- Igen, edzésünk volt. Bár annak már közel két órája vége, csak maradtam még egy kicsit gyakorolni - válaszolom meg a kérdését is. Aztán eszembe jut a párocska, akiket hátra hagytam a pályánál. - Igazából volt még két negyedéves hugrás a lelátón, eléggé... egymásba feledkeztek... - vonok vállat látszólag érdektelenül, de azért előhúzom a pálcámat, és miután egy intéssel elküldöm a kviddicsseprűmet a kastély felé, visszafordulok a pálya irányába. - Kell segítség? - Nem mintha minden vágyam az lenne, hogy utánuk menjek, de én sem akarom, hogy azoknak a borzaknak baja essen.
Nem volt helyénvaló, hogy a Minisztérium dementorokat alkalmazott a Roxfortban. Értettem az okokat, átéreztem az aggodalmat - kivételesen még én sem tudtam különösebb hátsó szándékot feltételezni a minisztériumi döntéshozókról -, de ennyi év után, amit a patrónusbűbáj és a dementorok kutatásával töltöttem, bárkinél jobban tudtam, mennyire kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, erkölcstelen rohadékok voltak. Bizonyos szempontból emberi értelemmel bírtak, de nem töprengtek morális kérdéseken, nem mérlegeltek, nem volt lelkiismeretük, nem voltak érzéseik, üres, borzalmas teremtmények voltak, akik csak táplálkozni akartak az emberek szenvedéséből. Egy rettegő, bizonytalan gyerekekkel teli iskola kész lakoma volt számukra.
