Reaper couldn't handle me || kat & len

Hm… Szóval megállapíthatjuk, hogy még mindig hülye vagyok. Mármint nem vagyok, tök jó átlagaim voltak, meg az élethez sem vagyok annyira gyökér, csak… A nőkhöz. Főleg akkor, mikor nem is nők. Az ázsiai arc tökre zavaró, na! Simán elhiszem róluk, hogy rövid hajú, csontos nők, akik amúgy kegyetlen szépek. Ki gondolta volna, hogy a csinike kis kínai lányka, valójában egy ritka szép japán srác. És Ash miért nem szólt nekem előbb?! Nem mintha számítana… Nem. A fiúkkal sincs gáz. Nem mintha eddig kikezdtem volna eggyel is, de tegyük fel, hogy csak azért nem, mert nem gondoltam, hogy a saját nememmel kéne. Ashhel persze lehülyülök, meg sokszor mondom neki, hogyha úgy lenne, akkor elvenném – vagy ő engem – feleségül, de azért titkon reménykedek benne, hogy nem kell.
Viszont az már jó kezdet, hogy mikor kiderült, akit kinéztem magamnak srác, akkor ne az volt az első gondolatom, hogy fúj már, hanem az, hogy: Oh… Akkor… Próba cseresznye! Mert azért kihívás lenen nekem is, pláne, hogy a nők esetében is inkább kalandjaim voltak, nem komoly dolgok. Mentségemre legyen mondva, hogy én benne lettem volna másban is, csak aztán ugye bejött az, hogy a versenyek, meg a csapat, meg az autó fontosabb, mint bármi más. Euzt pedig a legtöbben nem tudták elviselni, ami szívszaggató, de egyenes utat eredményezett egy szakításhoz. Komolyan egyszerűbb lenne Ashhel járni ilyen szempontból. De ő meg bro, vele nem lehet, meg nem úgy kedvelem.
DE! A lényeg, hogy igen, szóval egészen jól fogadtam a felismerést, hogy tetszik a srác. És akkor jött volna az, hogy a kövi versenyen majd szépen megragadom a derekát, közelebb húzom magamhoz, s majd azt mondom, hogy megnézheti a kocsit belülről, de szigorún csak úgy, ha én ott lehetek mellette. Alig észrevehetően simítanék végig a karján, hogy beleremegjen, esetleg el is piruljon, sőt égjen csak az arca, hadd legyen valami szép színe is a fehér mellett. S mivel ellenállhatatlan a személyiségem és rendkívül meggyőző tudok lenni, biztosan könnyen rá tudom majd venni, hogy aznap este sokáig kint maradjon velem, mikor vége van a versenynek akkor is, s majd csak akkor engedem el, ha jobban felfedeztük egymás testét.
Mélyet sóhajtva kezdem el finoman ütögetni a fejemet jobbommal. – Ébresztő Waylen! – Nem álmodozhatok egész nap, hiszen már így is elkéstem a „főnökkel” való találkozóról. Nem direkt, csak… Baleset olt előttem, kerülni még hosszabb lett volna, így meg kellett várnom, míg át tudom magamat verekedni az autók rengetegén. Amúgy is csak 5 percről volt szó! A szponzor meg csak megérti már. Eleve nem értettem, hogy minek a személyes találkozó a főemberkével, ha eddig egyébként nem kellett ilyesmi. Mindegy, valami inget és egy nyakkendőt feldobtam neki, meg  bőrkabátomat, mert GECI hideg van. Faszomat már az időbe, hogy nyár közepe van aztán itt meg olyan, mintha ősz volna. El akarok menni nyaralni! Mondjuk nem… Csak egy kicsit. De akkor kiesnék a ritmusból.
-Csókolom! Waylen Flarestorm jelentkezik. – lépek oda mosolyogva a recepcióshoz, hogy aztán csak várok, hogy vagy ő vigyen fel a nagyemberhez, vagy ő jöjjön ide. Nyilván előbbi lett, s én még mindig csak vigyorgok, hiába semmi, de semmi kedvem sem volt korán felkelni, hogy valami vénemberrel tárgyaljak… Amúgy miről is? Eddig sem kellett ez, most sem kéne, de azért persze, bejöttem.
Az ajtó kinyílik, én várom a ráncos pofit, az ősz hajat, meg a tört angolt, de… Nos az ezüst tincsek stimmeltek, de a látvány miatt a mosoly az arcomra fagyott. – Oh… - csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt elmémben eluralkodott a pánik, hogy CSESSZE MEG EZ AZ A CSAJ, AKI FIÚ ÉS KURVA SZEXI ÉS NEKEM KELL… ÉS BASSZOTTUL A FŐNÖKÖM.

Áh emlékszem már! Ash valami olyasmiért könyörgött nekem, mikor eljöttem erre a találkozóra, hogy csak ne csináljak semmi hülyeséget, és ha lehet ne csesszem el a jó kis szerződésünket a céggel. Én persze megesküdtem, hogy a legjobb formámat fogom hozni, ezért is vettem fel inget meg ezért erőltettem magamra egy nyakkendőt is. Nem mintha annyira szeretném őket. Eleve ez a vacak fojtogat. A chokerrel semmi bajom sincs, de ezek valahogy rossz helyen zárják el az artériáimat. Amúgy sem vagyok egy nagy rajongója a BDSM-nek! Vanília vagyok, ezt magabiztosan merem kijelenteni. Nem mondom hogy a szürke 50 árnyalatától nem jött meg a kedvem máshoz, de a csajok nem buktak rá. Vajon ez a srác mit szeret? Esetleg szereti ha kínozzák? ÁH! Előbb el kéne csábítani – ez a könnyű része – és utána jöhet minden más.
Az igazi probléma ott kezdődik, hogy 5 óra alvás után be lettem rángatva egy személyes elbeszélgetésre a főnökkel, akit nem is ismerek, eddig nem méltóztatott látni, csak adta az autót és a pénzt, ami nekünk meg is felelt. Én kibírtam volna, ha nem kell jópofiznom valakivel úgy, hogy nincs is kedvem, meg egyébként mindjárt el is alszok. Kanos is vagyok a srácra, meg az elmúlt időszakban csak azon törtem a fejem, hogy akkor most őt is úgy kéne meghódítani, mint egy csat, vagy pasisan? Az nem kérdés, hogy meleg, mert tudományos tény, hogy minden ázsiai buzi.
S hát lehet ezért is tudok könnyebben mosolyt erőltetni az arcomra, mert egyébként ha arra gondolok, hogy itt most órákig el kell csevegnem egy öreg japánnal, akkor sírhatnékom lenne. Csessze meg, hogy én vagyok a főni! Na jó nem, imádom, s állítom hogy az egész csapatnak együtt nincs akkora IQ-ja, mint nekem egyedül. De ez mellékes, hát na!
Az már nem annyira az, hogy egy sokkal kellemesebb látvány fogadott. Ami elsőre megtölti a picike kis túlpörgött szívemet boldogsággal, majd pánikkal, amikor rájövök, hogy a főnököm jön be nekem. Ennek két féle kimenetele lehet… Az egyik, hogy geci jó dolgom lesz, mert összejövünk és szerelmesekként még engedményeket is kaphatnék, de legalábbis sokáig lesz szerződésünk. A másik, hogyha ráhajtok, akkor egyből kirúg. Okosban kell ezt megoldanom. Olyan animésan! Azokat csípik a japánok, én tudom.
De a döbbenettől csak annyira telik tőlem, hogy egy szót mondok ki, persze folyamatosan vigyorgok, még akkor is, mikor kioktat. Nem forgatok szemet, csak felhúzom a szemöldökeimet és így hallgatom. Ajj de szép hangja van! A hideg kiráz tőlem, de olyan kellemesen, mint mikor fúj a szél, én meg hülye voltam és csak egy pólóban mentem ki az utcára. – A késését egyébként sajnálom. Baleset volt az úton és nem tudtam kikeveredni belőle. Siettem, ahogyan tudtam. Remélem el tudja nekem nézni… Mr. Nakamura. – Tetszik! Bejön ez a nagyon hivatalos szövegelés. S bár hallás alapján valóban azt lehet mondani, hogy tisztelettudó vagyok, de Ash most röhögne – vagy megverne – miért ezt a hangsúlyozást használom, mert egyértelmű, hogy azért beszélek ennyire gyengéden és szépen, mert meg akarok neki felelni. Tetszeni akarok neki!
Amint megáll előttem, egyből megfogom jobbját sajátommal és én is határozottan rázom meg a kezét. – Waylen Elias Flarestorm. – Nem, arcomról levakarhatatlan az a vigyor, de igyekszem visszafogni magamat, eskü! De én, még mindig én vagyok, s ez bizony mosolygással jár.
Megindulok az említett hely felé, leülök, s bólintok. – Ha van energiaital is esetleg akkor az lenne a legjobb. Ha nincs, akkor egy dupla feketét szeretnék. – Vagy kezdjük mindjárt 2 monsterrel kérlek… Ennyit igazán megérek neked!
-Ez természetes! Nyilván bármennyire is hihetetlen, ha a csapatomról van szó, akkor én is komoly tudok lenni. Éppen ezért remélem megérti Mr. Nakamura, hogy váratlan személyes találkozó némi aggódásra adott okot. – szépen rebegtetem a pilláimat. - Remélem azért a versenyen történt események nem lesznek befolyásoló hatással… Elvégre nem tudhattam, hogy Ön… Nos Ön. – Akkor nem hívtalak volna lánynak. Attól még hajtok rád, félre ne értsd!

ÉN! Nem vagyok kulturálatlan. Modortalan igen. Az illemet ismerem, de nem mindig érdekel. Apám és anyám most biztosan ráznák a fejüket. Leszidnak, hogy nem ilyen embert akartak faragni belőlem. Kíváncsi vagyok, vajon mit vártak? Hogy majd én is fejjel előre fogok rohanni, aurornak állok, majd leszek én is bolond, hogy üldözöm a rosszfiúkat, miközben ott ketyeg egy család, két fiú, az egyik bajosabb, mint a másik? Stratégistának jó lettem volna, szőttem volna a terveket, de nem vagyok se Pókember, se Vasember, de még egy kicseszett Deadpool sem vagyok basszus. Nem, egy egyszerű autóversenyző csapat főnöke vagyok. Az a dolgom, hogy irányítsam őket, hogy rendet tegyek közöttük, mert nélkülem a feje tetejére állna minden. Én intézem az ügyeket, mert nekem van eszem, mert mindenki tudja, én gondolkodom, én vagyok az agy itt.

S most mégis csak mosolyogni tudok a főnökre, sokt nem tudok mondani, egyetlen apró szót, azt is leginkább meglepettségemben, s szám széle még mindig felfelé ível, mert ez az alap berendezkedésem arcomnak. Ha mérges vagyok, az rosszabb, ritka állapot, senkinek sem ajánlom, hogy lássa. Nem veszítem el a fejem, talán egyszer történt meg, pár éve, de senkinek sem beszélünk róla. Soha.

S most nem érzem, hogy elmémet elborítaná a vörös köd, csupán sóhajtozva hallgatom a szavait. Nem a szülőm, hogy érdekeljen különösebben, de azért persze elmondhatja, úgy veszem, hogy véleményt nyilvánít, persze úgy, hogy nem tudja mizu van. Nyilván magyarázkodom. Nem! Mert nem akarok kibúvót találni magamnak. Egyszerűen szeretném, ha nem mindenről nyilvánítana egyből véleményt. Hallgasson meg, figyeljen, gondolkodjon. Nem gondolom hülyének, oh ugyan, csupán hevesnek. Olyannak, akinek kell a hihetetlen nagy nyugalmam és türelmem. – Ön nagylelkű! Ígérem, amennyiben rajtam múlik, több késés nem fordul elő. – S megengedek magamnak egy apró kacsintást. Olyan vagyok, mint egy igencsak csapnivaló tündér. Minden szavam igaz, de megannyi kiskaput rejtenek a soraim. Bár tündér lennék, de komolyan!

S nem, egyáltalán nem jut eszembe, hogy a dohány érződne rajtam. Illetve ez így nem pontos, mert tudok róla, csak éppen nem érzem azt, hogy zavaró lenne. Ash sose szólt még rám, Brozi sem nyavalyog, az előző csajaimat sem idegeltem ki vele. S most muszáj volt pár szállal szívnom, mert a dugó is idegesített, meg az, hogy ő itt van. Ennek ellenére rendben tartom magam, nincsenek ronda körmeim, vagy fogaim, s állítom, a szívem előbb fog elvinni, mint a tüdőm. De fiatalon szép a halál. Csak Brozi ne sírna utánam. Nem szeretném. De messze van az még, erősebb vagyok, mint amilyennek tűnők. Már szervezetileg. Úgy elég kemény vagyok, egyébként kérdéses. – Sejtettem, de próbálkozni ér. – vonok vállat egyszerűen, s csak enyhén bólintok. Szememben a szokásos szórakozottság tükröződik, arcomon a levakarhatatlan mosoly díszeleg, így figyelem minden mozdulatát. Nem vagyok pszichomágus, se nyomozó, nem azért vizslatom, hogy hibát találjak rajta, hanem mert érdekel. Kíváncsi vagyok mennyire merev munka közben, elgondolkodom vajon irodán kívül is ennyire befeszül-e, vagy képes lazítani? Vajon ha meglátna az utcán rám is szépe pillázna, mint Ashre? Vagy visszamenne ilyenbe? Tud mosolyogni, vagy csak hamiskásan vigyorogni?

Azt már elárulta, nem vesz semmibe. Ez pedig a lelkemig is hatolhatna, ha nem védené egy igen vastag fal már. Nem hiszem tudja, hogy mennyire sokszor becsültek alá. Szemhéjamat félig lehunyom, ahogyan bólint, aprót harapok nyelvemre, hogy meg ne szólaljak, hogy el ne áruljam, nem túl meggyőző a számomra. Ennek ellenére lehervasztom a vigyorom, kiegyenesedem, még a nyakkendőmet is megigazítom, a mókás fények helyett inkább látszódik némi üresség szemeimben. Ennél meggyőzőbb nem is lehetnék. Ilyen voltam azok után, hogy a szüleim meghaltak. Rideg. Nem szeretem. Olyan emberekkel szemben nem, akikkel lehetnék közvetlenebben, akik tetszenek. Vele szembe nem jön ez be. Szívesebben hívnám ki. Együnk egy sütit együtt. Sétáljunk egy kört. Hadd vigyem el a kocsimmal valahova. Kér, hogy nem lehet. Nem ebben a pillanatban.
-Módosítás. – motyogom inkább magamnak. Természetesen minden hallok, hogy többet fogunk találkozni, hogy személyesen ő fog szponzorálni, mégis vonásait fürkészem, oldalra döntöm a fejemet. – Remek. Csodás. Pompás! Tehát mit szeretne módosítani? – Az egyedüli dolog mely most érdekel. Mint egy trükk, amire nem számítasz verseny közben. Ki kell találni hogyan reagálsz, tudnod kell mit akar vele az illető, hogy ki tudd cselezni. S így vakon most nem is tudom mit tervez pontosan. De jelenleg nem érdekel semmi, csakhogy a csapatomnak jó legyen. – A csapatomhoz nem nyúlhat. A legnagyobb tisztelettel, de velük kapcsolatban nem kívánok alkudozni. – Igen, egyik legnagyobb félelmem, hogy szét akarnak velük szedni. Mindenkinek helye van ott, így szó sem lehet arról, hogy hozzájuk nyúljon. Nem hiszem, hogy ezt szeretné, de jobb ha tudja, védelem alatt állnak.

Közben pedig bejön a szép hölgyike, aki max egy estére lenne jó, mert látszik rajta, hogy a feleség félétől messze áll. Nem elég széles a csípője, a melle méretei pedig meg a push-up miatt akkorák, amekkorák. S mivel Mr. Rohadtuldenagyonkomolynakkelllennünk ennyire savanyú állapotba taszított az erőltetett komolysággal, így már nem is vagyok annyira csupa csillogás, még fejben sem. Nem csoda, hogy szemet forgatok, mikor kimegy a nő, hogy nem reagálok a szavaira, s csak elveszem a csészém. – Nem, köszönöm. – motyogom, majd bögrémre nézek, az erős feketére, amelyben több lesz arabica, mint a robusta. Nem tetszik. Kevés a koffein. – Mr. Nakamura… Értékelem a mosolyt, de kérem, amennyiben nem őszinte, hanyagoljuk. Nehéz így koncentrálni. – az utolsó mondatot már inkább csak magamnak morgom, mert nem tehetek róla. Elvarázsol. Ha nem tudnék uralkodni magamon, egészen biztosan pirulgatnék már.