chaos, i'm so catastrophic

Félénk, visszahúzódó, gyerekes, csendes, rendes...

Ilyennek látják mások, mert a tömegben elveszik, vagy éppen a közelében sem megy. Egy csendes sarokban szokása megbújni, olvas, vagy éppen rajzol, az órán szorgosan jegyzetel, valahonnan a hátsó padból, ahol egyedül ül, s mindig elsőnek fut ki a teremből. Nem szokása együtt étkezni a többiekkel, inkább a konyhára oson be valamit elcsenni, vagy megkér mást, hogy vigyen neki kaját. Ha mégis a többiekkel vegyül, hát eléggé szótlan lesz, befeszül, remeg, gyakran hisztizik, sőt még pityereg is, leveti magát a földre, fogja a fejét,  addig marad ott, míg valaki el nem rángatja, vagy el nem mennek mellőle az emberek.
Követi a nem szól szál, nem fáj fejem elvét, így legtöbb esetben kerüli a konfliktus helyzetet, csak csendben eliszkol, még akkor is, ha azt látja, valakit éppen bántanak, akár fizikailag, akár verbálisan. Jobb szeret kimaradni, tipikusan olyan ember, aki utál verekedni. A párbajozás sem a kedvence, bár ha őszinte akar lenni, akkor még sosem került sor ilyesmire az életében. Ő inkább az a sunyi fajta, aki úgy tol ki másokkal, hogy azok nem is sejtik, ő lenne a tettes. Elvégre egy csendes srác, aki mindig megírja a háziját, aki nem mer visszaszólni senkinek, hanem csak csendben bólogat, s nem egyszer kezdett el már pánikolni a folyosón. A semmin... Egyesek szerint.

Nagyszájú, vicces, okos, kaotikus...

Ahogyan csak nagyon kevés esetben viselkedik, maximum, ha a barátaival van, vagy a családjával. Mert ha végre nincs olyan sok ember körülötte, akkor kinyitja ő a száját, simán visszaszól, beolt, s igazából szereti elmondani a véleményét mindenről. Mert mindig akad neki, sőt úgy működik, mint egy élő google kereső. Kérdez tőle az ember, 90%-ban tudja rá a választ, vagy már olvasott róla, s még random cuki kis tényeket is hozzá szokott fűzni a magyarázatához, ami után simán elkalandozik, gyakran azt sem tudni, hogy jött egyik gondolatból a másik nála, csak egyszerűen mondja. Igencsak beszédes, bár ez nem jelenti azt, hogy nem hagyja szóhoz jutni a másikat, egyszerűen, ha kettesben van valakivel, akkor nyitottabb és bátrabb lesz, mert nincs az a szorongató érzés, mint mikor sokan veszik körbe.
Ennek ellenére vannak dolgok, amiket nem mond el senkinek. Nem hazudik, inkább csak megkerüli az igazságot, vagyis... Ha olyan a téma. A mostohacsaládjáról, vagy a valódiról eléggé nehézkesen beszél, nem mond el sokkal többet egy sablon beszédnél, bár ha valaki megfigyeli, akkor Ash-ről órákig tud beszélni, anélkül, hogy lenne rá egy rossz szava. Csak amikor megint valakivel kavar... Mert nagyon is féltékeny alkat. Kevés a barátja, s nem zavarja, ha nincsenek együtt 0-24-ben, viszont azt elvárj, hogy rá is fordítsanak figyelmet. A mostohatestvére esetében pedig nagyon mérges tud lenni, ha ignorálva van. S ha nem a bátyjáról van szó, akkor nagyon is haragtartó, sőt...! Ugyan sosem áll bosszút, de ha egyszer valaki elvágta magát nála, akkor sose fog megbocsájtani. Félelmetes mennyire jól el tudja játszani, mintha soha nem is ismerték volna egymást.

Nagy volt a szám.

Tudtam, hogy be kellett volna fognom, sőt emlékeim szerint kezemet a szám elé tettem, véletlenül se szólaljak meg. De mindig beszéltem. Kiabáltam.

Csak egy átkozott tücsök volt. Mit érdekelt engem, hogy él-e vagy hal-e? Mégis odaszóltam. Mégis rájuk ordítottam. Hagyják abba. Mit csinált a kis szerencsétlen? Semmit. De ők eltaposták… Ha még csak annyi lett volna! A lábait törték le egyesével, bökdösték, s után is még dobálgatták, mielőtt megölték volna. Miért kell kínozni?

De hiba volt beszélni. Mindig hiba. Utálok társalogni sok ember előtt. Utálom a sok embert. Hangosak, nekem jönnek, bántanak, én meg nehezen veszem a levegőt, sírok, fogom a fülem, de nem használ semmi, egyre csak fuldoklom, ég a bőröm, hol hozzámérnek, megfeszül minden izmom, visítok, de nem érdekel senkit.

Csak jönnek rám, lefognak, kezeim nem mozdulnak, hiába rángatom. Kicsi a rakás. Nem akarom! 5-6 ember rám fekszik, nyomnak össze, a levegő kiszorul a tüdőmből, talán már kékül is arcom, könnyek áztatják a szemem, könyörögnék, de nem szállnak le rólam, egyre csak nevetnek, a legfelső ember ugrál, hallom, reccsen a csont. Meg fogok halni. Biztosan nem élem túl, nem vagyok ehhez elég erős.

…

Zihálva ülök fel ágyamban, patakokban folyik rólam a víz. Csak álom volt. Még 2 perc és megnyugszok, figyelek légzésemre, szemeimet nyitva tartom, szobám falát nézem, a kellemes zöld árnyalatra koncentrálok, mely az éjszakában sötét, komor, de tudom, nappal az én kis mentazöld falam vár majd, előtte az íróasztalom, rajta a sok grafit, meg toll, mindegyik kategorizálva, színek szerint elrendezve. Igen, biztosan rajzolni fogok, ha felkeltem. Fel fogok kelni.

Nincsenek itt volt iskolatársak, kik a lelket i ki akarják belőlem nyomni, nincs tücsök se, akit meg kell védeni. Csak a nyuszi plüssöm, a puha párnák, a doboznyi gyógyszer, a víz, s a levendulás illatosítóm. Utóbbiért odanyúlok, körbe fújom vele a szobát, ez majd segít elaludni. Korán van, a nap sincs fent, muszáj pihennem, nem kellhetek csak úgy fel, megint rám fognak szólni, keveset alszom. Ash… Nem megyek át. Nagy fiú vagyok, nem kell nekem. A Roxfortban sincs mellettem.

Fel kell nőni, nem szabad örökké ezekre gondolni. Már elmúlt, nem oda járok suliba, nem azok az osztálytársaim, tudok varázsolni, meg tudom védeni magam. Egyébként is kerülöm a tömeget.

…

A tömegben könnyű elveszni. Különösen egy pánikoló tömegben. Különösen, ha még kisgyerek.

Éles hangot hallok, mintha pezsgő durranna, s mindenki futni kezd, fejvesztve, valamerre, igazából mindegy volt, csak el onnan, el a hang felől. Én is futni akartam, de anya lerántott a földre, csak feküdt ott, s bár ki tudtam szabadítani a kezem, felrángatni már nem bírtam. Hirtelen elaludt, nem is értettem, apát kerestem, ő biztosan fel tudja kelteni anyut. A bűvös puszi mindig megteszi.

Emberek lépkedtek rajtunk, én egyre csak ordítottam, sírtam, anyát ráztam, apa után kiáltottam, de a nő nem mozdult, a férfi pedig csak sokára jött… Vagyis ütközött, bele az épület falába, majd összeesett.

Gyerek voltam, nem tudtam mit tegyek. Én próbáltam anyának puszit adni, de nem használt. Varázsló voltam, miért nem működött a mágiám? És apa? Miért nem állt még fel? Miért nem rohant még ide? Valaki jöjjön már! Vegyen fel… Eltaposnak. Elveszek a tömegben, megrúgnak, fáj mindenem, sírok, zokogok, összehúzom magam, hátha kevésbé törnek össze, de így rám lépnek.

Egyetlen erős kéz van, mely felránt a földről a galléromnál, szorosan fog, ölel magához, velem együtt rohan, de én csak kiabálok neki, hogy otthagyta őket. Otthagyta a szüleim. Őket ki kelti fel…?

…

Párnám nedves, teljesen eláztatták a könnycseppek. Falam még mindig rideg színekbe burkolódzik, hirtelen lehűl a szoba levegője, remegek, összehúzom magam, de takaróm nem melegít. Minden sötét és ijesztő, én pedig félek.

Átmegyek Ash-hez, először csak kopogok, hallgatózok, hátha éppen morog, amiért felkeltem, se semmi. Résnyire nyitom az ajtót, bekukucskálok, az ágya bevetve, egy hang sem jön ki bentről, de azért kitárom az ajtót, nézelődök, majd csalódottan sóhajtok, s visszacsukom. Nincs itthon. Bezzeg régen sose volt kérdés, hogy átjöhetek hozzá aludni. De már nincs állandóan itt, talán szerinte is már túl nagy vagyok ahhoz, hogy rá kelljen számítanom… Mégsem tudok aludni. Az emlékek, a sok rémkép, ha nem is minden este, de egy-egy alkalommal visszatérnek, s én nem merem lehunyni szemem, mert megint ott lesznek a szekálok, a gyilkos, a sok ember… Az altató sem segít, a gyógyszeremet meg nem erre akarom használni… Inkább csak rajzolok. Igen… Az majd segít.

Nem ér kinevetni a magasságom miatt! 172 centi tökéletesen normális, átlagos egy fiú esetében is. Egyébként is még nőhetek... Csak apa pici volt. Gondolom. Nem emlékszem.
Viszont maximálisan apámra ütöttem. Anyám francia volt, tőle kevés külső vonást örököltem, inkább tűnök ázsiainak, amitől egyesek szerint ártatlanabb a kinézetem. Sőt egyenesen cuki vagyok. Ehw... Arról nem is beszélve, hogy a kis babapofim, meg mandula szemeim miatt ki se nézik belőlem a 16-ot. Oh...? Lehet Freddy ezért hitte azt, hogy egy évfolyamban vagyunk?
Pedig sose láthatott az óráin... Nem mintha bárki észrevenne. Szeretek hátul ülni, meghúzni magam. Az egyenruhát rendesen viselem, szoros nyakkendőm van, gondosan betűröm az ingem, de amikor nem kell hordani sem vagyok hajlandón sötét színeken kívül mást hordani. Egyszerű a stílusom, kevés a mintás ruhám, nem szeretek kitűnni a tömegből. Próbálom kerülni a feltűnést, így a hajamat is maximum barnára festem, s ha sminkelek, hát csak pont annyira, hogy kicsit kerekebbek legyenek a szemeim. Még az ékszereim azok, amik feltűnőbbek, a sok fülbevalóm, meg ásvány karkötőm.
Többnyire lehajtott fejjel járok, ha a zsúfolt folyosókon kell keresztül mennem... De mikor egyedül vagyok, vagy egy ismerőssel, már kihúzom magam, sokkal lazább vagyok, nincsenek befeszülve a vállaim, lóbálom magam mellett a kezeimet... Ritkán látnak így az emberek.