Playing games from the start || Drystan & Basil

Drystan Selwyn. Már megint miattad koptatom az iskola folyosóit. Valaki azt mondta erre látott, ezért vagyok egy eldugottabb folyosón, aminek létezéséről kevesen tudnak, főleg diákok közt, de te egy vagy közülük. Persze, hogy egy vagy, elhiszem, hogy részletes ismereteid vannak a kastélyról, ahogy azt is sajnos, hogy mindezt ritkán használod jóra. Főleg az elmúlt fél év során. Legyen bármilyen sajnálatos is ami a testvéreddel történt, nem kellene a gyászodat másokon levezetned. Bár ami azt illeti, kettőtöknek sem kellett volna soha másokon levezetnetek semmit, kezdve azzal az érthetetlen felsőbbrendűség érzetetekkel. A hozzád - hozzátok? - hasonlóak gondolatmeneteit sosem értettem igazán, hogy mit számít a vér ha úgyis vörös mind, s főleg akkor, ha másnak fáj. Ha másnak fáj amit vele tesztek, ha közben másokat húztok le és taszítotok a lábaitok elé, számomra valami felfoghatatlan, hogy hogyan lehet képes bárki is ennyire kegyetlennek lenni egy másik érző, értelmes lénnyel, mikor értelmes lényként nekik is fel kellene fogni mennyire káros másokra nézve a viselkedésük.
Hasonló ügyben kerestelek most is, nem szaladhatok minden panaszért a tanárokhoz, főleg ha bizonyíték sincs. Erre sincs, nincs nyoma, hogy valóban te voltál, de téged okoltak. Én pedig kérdezni indultam és meghallgatni, meg téged is meghallgatnálak azt hiszem, ha beszélnél. Mindenkinek jár egy esély, akkor is ha messze jár már az úton, vissza fordulhat meg. De az is tény, hogy kicsit forr a vérem amikor rád gondolok, főleg most, hogy az a könnyes szempár jut eszembe. Hasonló ahhoz, ahogyan az unokatestvérem szokott nézni néha, miattad. Miattad, ezt pedig elég nehéz félretenni amikor a szemedbe nézek. Mégis nyelnem kell majd egy nagyot és nem arra gondolnom, hogy hány okom lehet nem kedvelni téged. Gyászolsz még és ez eléggé egyértelmű, de mindez előtt sem voltál sokkal jobb.
Ahogyan közeledek a folyosó végéhez, neszeket hallok, egy részük talán hozzád tartozik, a másik viszont idegen, nem tudom ki lehet, vagy mit művelhettek éppen, de már csak percek és pillanatok kérdése, hogy rájöjjek. Nálad nem tudom mit remélnek jobban, egy szerelmes légyott megzavarását, ami minden jelenlevőnek egyformán kellemetlen, vagy a rosszabbat, hogy ismét áldozatot találtál magadnak. Akaratlanul is arra gondolok, hogy mi van ha pont ő az, hiába találkoztam vele nemrég, mégis gyorsulnak a lépteim. Drystan Selwyn, mi a fenét művelsz már megint a titkos folyosók mélyén? Nagyon remélem, hogy nem azt amire gondolok…

Valahogy mindig megtalálnak, vagy én találom meg őket, de sosem bánom. Szeretek ott lenni amikor szükség van rá, akkor is ha késve. Nála is késtem, amikor könnyes szemekkel botlom belém a folyosón, szó szerint, én voltam akibe ütközött. A könnyei fátyolán alig látott túl, a szemei már rég pirosak lehettek, enyhén duzzadtak, a szavai kuszák, ahogyan a sírás fojtogatta még. Nem voltak rajta jelek fizikai bántásra, a tekintetem rögtön kereste ezt is, miközben próbáltam lenyugtatni. Van egy listám arról, hogy kit szoktak elkövetni - és ezen szerepelsz te is. Te sosem fordulsz fizikai erőszakhoz, de a szavakkal szereted vágni őket, metszeni a lelküket, törni szilánkosra majd egyszerűen egy grimasszal lépve át a romokon. Sosem fogom megérteni, hogy számodra ebben mi a kedvező, miért jó így kimutatni a felsőbbrendűséget, amikor ez nem is felemel, hanem egyenesen lehúz. Valami okod csak van rá, valaminek lennie kell, mert a lényem egyenesen elutasítja azt a gondolatot, hogy valakik egyszerűen ilyenek. Persze, ha tudnám az okokat sem oldoználak fel, nem felejteném el az összes bűnödet, de legalább látnám, legalább egyetlen szeletét megpróbálhatnám megérteni, hogy ki bánthatott annyira, hogy ilyen legyél, Drystan? A te nevedet mondja Drystan, nekem pedig elsötétedik a tekintetem. Már megint te, én pedig csak a szőke tincseket látom magam előtt, ahogyan a vállára teszem a kezem. Miatta? Miatta teszed ezt velük? Azóta mintha csak rosszabb lennél, azóta egyértelműen látom a mintát, ha nem az unokatestvérem keresed, ha nem őt találod… akkor valakit, akiben ha hunyorítva is, de őt láthatod.
Rábízom valakire, nem akarom magára hagyni, de nem leszel sokáig a tett színhelyén. Rajtakapni már nem tudlak, de egy zsúfolt folyosón mégsem beszélhetek veled erről. Vagyis, megtehetném, de attól tartok kevésbé lenne hatásos. Nem tudom mi hat rád, különös vagy, érthetetlen és értelmetlen számomra, pedig a legtöbb embert könnyedén megértem. Te mégis egy rejtély vagy. Nem szívesen fejtegetlek, mert félek mit találok, de nem engedhetlek el csak úgy.
Megvagy. Nem a tett közben, hiszen annak már rég vége, de itt vagy, majdnem ott, ahol mondta, hogy leszel. Nem kell kérdeznem, ott az arcodon, azon az elégedett vigyorodon, hogy mit tettél. Komolyan büszke vagy magadra Drystan? A fintor ami az arcomra ül egészen őszinte, kendőzetlen megnyilvánulása az érzelmeimnek. Érzem a haragomat növekedni, de nem akarom azonnal rádzúdítani. Még magamban, még magamnak tartom, némán sóhajtva el, felszámolva tízig mielőtt megszólalnék. - Drystan. - Megvártál, tehát nem kételkedek abban, hogy tudod miért érkeztem. Már fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek veled, mert az én hatalmam kezd kicsi lenni hozzád, a bizonyítékokat viszont mindig gonddal eltűnteted. A származásod miatt pedig határozottan nehéz célpont vagy. - Alice Jackson. Mit műveltél vele? - Igyekszem határozottnak tűnni, igazából az is vagyok, inkább a haragom miatt aggódom. Most annyira behúznék neked, érezni is abból, ahogyan megrezeg a hangom beszéd közben. Ideges vagyok, mert a fájdalmát látom magam előtt, azt a fájdalmat, amit te okoztál neki és még sokaknak. Nyilván rengeteg dolgot akarok mondani neked, de előbb tőled akarom hallani. Meséld el, hogy szerinted mégis mi történt pár perce.

Néha szeretnélek megérteni. Téged meg a hozzád hasonlóakat is, megtudni az okokat, az indokokat és motivációkat, azokat a kósza gondolatokat és óvatlan pillanatokat amik ide vezetnek. Szeretné a lényem egy kis része, a nagyobbik viszont fél. Fél attól mit látna, hogy valóban egy szörny vagy annak vélt alak bújna meg, hogy nem lenne logika mögöttük, hogy a válasz valóban annyi lenne, hogy egyszerűen gonoszak vagytok. Bár ez önmagában is elég jó érv, bár bármit is találnék, nem mentene fel egyikőtöket sem a tetteitek vagy szavaitok súlya alól, mert bárhogyan is vesszük, amit tesztek az egyszerűen rossz… talán könnyebb a háttérben megbúvó szörnyek közül a kissebbiket látva nézni szembe vele.
Mindig könnyebb csak a külsőt látni és nem túlelemezni, de nem mindig a könnyű út az amivel megérkezhetünk. A te utadból sokat ismerek, sok rész homályos, de sokat tettél ahhoz, hogy rossz szemmel nézzek rá, hogy megvetni tudjam, hogy elszabaduljon feléd egy-egy lesajnáló pillantás tőlem, hiába minden kedvességem. Rémes ember vagy és ezt sehogyan sem lehet pozitívan venni. Szavakkal bántasz nem tetettekkel, de ez sokkal mélyebbre vág, sokkal alattomosabb. Ezeket a sebeket nem látni olyan könnyen, ezek a sebek elbújnak a sötétben de még fényes nappal is.
Azt hiszem meghallgatnálak, mert egy részem kíváncsi, hiába fél a többi, a maradék okokat akar, akkor is ha nem lenne képes elfogadni őket, akarja, mert eddig csak valami érthetetlen, megfejthetetlen vagy a fejemben. Mert ahogyan nekem célommá vált, hogy szembemenjek a hozzád hasonlóakkal - neked valamikor céloddá vált, hogy magad alá taszíts bárkit aki szerinted nem érhet fel hozzád.
- Drystan. - Ezen hiába vitázunk, nem megyek bele a fölényes játékodba a nevedet illetően.  Nem félek tőled, sem a szavaid mérgétől, a maró élektől meg a rejtett pengéktől amiket hordozol. Veled könnyebb élesnek lennem neked is, mert tudom, hogy nem ütsz… csak azt nem, hogy meddig, mert tudod egyszer mindenki ütne, egyszer én is ütnék, neked például már számtalanszor behúztam volna. A türelmem véges, és a hozzád hasonlók állnak a határán.
Bármit is mondanál a vélt szemtelenségem miatt, nem azért sírnám magam álomba esténként. A szavak, amikor valaki olyantól jönnek, mint te, egy idő után értéküket vesztik. Csak látnod kell a mocskot, de miután látod, könnyű arra figyelni és nem a jelentésükre. Én pedig számtalanszor szembesülni kényszerültem a mocskaiddal, amiktől zsugorodni kezdtél a szememben, amitől az alakod egészen kicsire ment össze, amik során az emberséged egészen kicsire törpült.
De nem akarom, hogy elvakítson a haragom. Nem akarok valami teljesen meggondolatlant tenni, nem akarok ezekből az érzésekből cselekedni, ezért számolok, bármilyen csábító is lenne egyszerűen behúzni neked, sosem ez az első amit választok. Inkább egy végszükséglet azoknak akik igazán nem értenek másból. Te viszont értelmes vagy, még ha a magad igencsak csavart és kitekert módján is. - Szerintem pontosan tudod, hogy miért jöttem. - Csak felesleges köröket szalattatsz velem. Egy kicsit viszont megfeszül az állkapcsom, amikor azt mondod: olyan egyformák. Tudom mire érted, eddigre látom a mintát, de amíg nincs másom ellened, addig mintha meg lennének kötve a kezeim. - Úgy tudom ennél kicsit többet mondtál neki. - És ami fontosabb, határozottan másképp tetted. Mindig csak mondasz, mindig csak szavak, amiknek kívülről alig marad nyomuk. - Nem unod már az ostoba játékaidat? - Hergelni próbálsz és nyilván hatásos, könnyedén rátapintasz mások gyengéire, bár az enyém ezen a téren annyira nem is titkos. Talán csapdába sétáltam, talán pont emiatt vártál rám, de talán már túl régóta játszuk ezt a játékot szavakkal. Gratulálok, Drystan. Kezd elfogyni a türelmem veled.

Kedvesnek lenni nem gyengeség, a kedvességben erő van, nehezebb kedvesnek maradni, mint behúzni mindenkinek akivel nem értesz egyet. Néha csak egyetlen kedves cselekedetre van szüksége valakinek, hogy összeszedje magát, máskor kettőre vagy többre, de elveszni az úton nem egyenlő azzal, hogy elvesztettél minden reményt. Rólad is szeretném azt hinni, de nagyon megnehezíted a dolgomat. Nem sokakra mondanám, hogy utálom őket - te viszont határozottan arra tartasz. Fogalmam sincs, hogy miért jó neked ez a reputáció, talán csak a látszólagos hatalom íze részegít el, de őszintén, csak a sötétben tapogatózom veled. Azt hiszem, ideje felkapcsolni azt a bizonyos lámpát a szobában, és megnézni, hogy mégis mi a fene történik körülötted.
Én sem tudok mindig kedves lenni, néha én is kiborulok, néha bennem is túlcsordulnak az érzelmek - és ez, itt és most, pontosan egy ilyen pillanat. Elegem van a játékaidból, Drystan. Talán higgadtabban kellene beszélnem veled, de képtelen lennék többet várni. Lehet, hogy meg sem érdemelnéd az időt, lehet meg sem változnál, de egy részem még remél. Egy részem valahol elhiszi, hogy mindenkiben van remény, csak valakikben túl mélyre van ásva.
Nem akarok belemenni a hatalmi harcaidba, ezért is ragaszkodom ahhoz, hogy hagyjuk a formaságot, most nem az a lényeg, hogy Selwyn vagy, hanem azon, hogy Drystan. Nem érdekel mit tenne egy Selwyn, az érdekel, mit akar Drystan. - A tiedet, és nem a családodét. - Üres kicsit a tekintetem, ahogyan figyellek, tényleg képes lennék behúzni neked, miatta, és igazából mindenki miatt is. Elegem vagy, hogy szabadon garázdálkodsz, hogy azt teszel amit csak akarsz és látszólag mindenki szemet huny felette. Nos, én már nem tudok, már rég nem, és ha senki sem hallgat meg, akkor majd a saját kezembe veszem az irányítást, járjon az bármivel is. Ha úgy érzem jót teszek, akkor nem félek a következményektől, jobban félek az álmatlan éjszakáktól és a gyötrő bűntudattól ami ellenkező esetben kísértene. Elegem van a macska-egér játékainkból is, kicsit a finomkodásból is, mert kezdem azt érezni, hogy nem érted a szavakat. Vagy egyszerűen nem akarod, mert annyira felsőbb rendűnek tartod magad? Ezért is szabadulok meg a családnevedtől és leszel egyszerűen Drystan. Valakinek valamikor le kell rántania arról a nagyon magas lóról, amire képzeled magad.
- Így is mondhatjuk… - Szisszegem kissé a szavakat a haragom mögül, hergelni akarsz még, érzem a hangsúlyból, látom a tekintetedből. Pont ezért kellene nyugodtnak maradnom, de lassan lehetetlent kérek magamtól ezzel. Veszélyesen keveset kezd érdekelni, hogy mit tehetnék és mit nem a szabályok szerint, inkább az, hogy mi az amire ténylegesen képes lennék. A kettő ugyanis merőben eltér.
- A síráshoz lélek kellene, de te a tiedet gondosan elrejted. - Nem azt mondom, hogy nincs neked, ha nem lenne, nem érintett volna meg a testvéred halála. De ha másról van szó a kis körödön kívül, a lelked apró nyoma is köddé vész, mintha a felkelő nappal muszáj lenne elszivárognia, mintha csak az éjszaka leple alatt, titkos órákban mutatkozhatna.
Irritál az arcod minden rezzenése, mert megvetem amit sugároz felém, amilyen gondolatok megfordulhatnak a fejedben, egyenesen visszataszítónak hatnak. Még mindig szándékos? Egyre kevésbé tudom nálad, hol végződik a képmutatás és kezdődik az igazság, de ahogyan cseppről cseppre telik a pohár és lassan túl is csordul, úgy kezd kevésbé érdekelni. Egy higgadtabb órában talán még visszatérek a gondolatra, de egyelőre ott ragadtam, hogy mennyire nem kedvellek.
Utána pedig… utána pedig elmondod, amit nem kellene. Pontosan oda szúrsz ahol tudod hogy fájni fog, ahol a seb van, ahol vérzik, ha érinted is, de te egyenesen keresztbe metszed, hogy mozdulnom kelljen, hogy az indulatok tengere már ne férjen el a testemben, hogy magával szorítsanak téged is, megragadva a vállad taszítva izomból a falnak. Ennyi, azt hiszem, eddig bírtam, te pedig lehet, hogy pontosan erre játszottál, de ki mondta, hogy nem gondoltam sokszor erre a pillanatra? Hogy ez az első, hogy a türelmem határán táncolsz? Sokadik, valójában ez a sokadik, csak az első, hogy meg is cselekszem ami hirtelen vágott képkockák formájában villan meg előttem. - Rohadtul elegem van belőled! - Szinte tüzet köpnek a szavaim, ahogyan egyre szorosabban tapasztalak a falnak. Be kellene húznom neked, határozottan igen, egyelőre valami viszont mégis visszatart. Változna bármi is, ha most behúznék neked? Tanulnál abból bármit is? Értenéd vajon a legősibb nyelvek egyikét? Nos, nemsokára megtudjuk, ahogyan a jobb kezem ököllel egyenesen feléd lendül, ilyen közelről pedig határozottan nehéz lenne eltéveszteni az arcodat.