| Csüt. Júl. 21, 2022 12:03 am | 2022. szeptember, Roxfort Expressz Lynette Weasley magányosan üldögélt az egyik kabinban. Hozzászokott már a magányhoz, s titkon reménykedett abban, hogy egy bizonyos személy csatlakozik majd hozzá, de tisztában volt vele, hogy mindez hiú ábránd volt. Így miután felpakolta a bőröndjét és Taliesin kalitkáját a csomagtartóra, helyet foglalt az ablak mellett.
Eleinte csendesen nézelődött, hátha egy pillanatra elcsíphet valakit, de a nyüzsgő diákseregben szinte lehetetlenség lett volna megtalálni egyetlen egy embert. Meg aztán, talán a fiú már nem is a peronon búcsúzkodott, hanem már rég helyet foglalt valahol a vonaton.
Egy halk sóhaj kíséretében húzott elő egy vaskos könyvet a bal oldalán heverő táskából, ujjaival óvatosan kitapogatta a könyvjelzőjét, hogy folytathassa az olvasmányát. Pillanatok alatt magába szippantotta a nyomdafesték által megformált világ, csupán akkor eszmélt fel, amikor hangos kopogásra lett figyelmes.
Homlokráncolva lesett fel, abban a hitben, hogy most egy csapat első éves fog bezsúfolódni mellé, de egy, talán vele egyidős, szőke hajú lány alakja bontakozott ki előtte. Nem találkozott még vele. Ebben szinte biztos volt, hiszen a lány arca hat év után mindenképpen ismerőssé vált volna a számára.
A lány mondott valamit, a kezével türelmetlenül intett az ülések irányába, de annyira csendesen, furcsa akcentussal beszélt, hogy Lynette nem értette.
Az ujjait a könyvlapok közé csúsztatta, hogy megjelölje az olvasott oldalakat, és éppen készült volna beinvitálni az idegent, amikor a szőke lány mögött egy ismerős alak bukkant fel.
− Lynette! Szia! – szélesedett ki Lyra Rosier mosolya, amikor a hollóhátasra ismert, majd finoman megkocogtatta a szőke lány vállát. – Ülj csak be! Gyerünk, nem érünk rá egész nap!
Sietve terelve be az idegen lányt, majd maga is benyomakodott a kupéba a csomagjaival, hogy aztán hatalmas lendülettel rántsa be maga után az ajtót.
− Elnézést – mosolyodott el lágyan Lynn, miközben a könyvét az ülésre helyezte. Felállt, és a kezét nyújtotta az ismeretlen diáktársuknak. Az idegen egy darabig méregette mindkettejüket, majd viszonozta a köszöntést. – Lynette vagyok. Lynette Weasley, ő pedig Lyra Rosier.
Lyra üdvözlés gyanánt intett, majd a baglya kalitkáját az üres helyre tette, aztán addig nyújtózkodott, amíg Lynette baglyát le nem emelte a csomagtartóról, és őt is a sajátja mellé helyezte.
− Örvendek, Astridnak hívnak – mutatkozott be a harmadik lány, miközben végignézte, ahogy Lyra kivette a kezéből a baglyát, majd az ő madarát is a többi közé helyezte.
Astrid és Lynette homlokráncolva figyelték Lyra ténykedését, ugyanis a rendezkedést nem hagyta annyiban, ezek után a táskájában kezdett kotorászni, amíg rá nem bukkant egy nagyon különleges anyagra.
− Minden rendben? – kérdezte Lynn óvatosan, ugyanis attól félt, hogy talán az újdonsült barátnője a nyár folyamán teljesen elveszítette a józan eszét. Természetesen, ez nem volt így, legalább is, Lyra határozottan nemet mondott volna erre, de jobban lefoglalta őt a láthatatlanná tévő köpenyének előszedése.
− Szerintem elmentek neki otthonról – suttogta Astrid, miközben lassan leereszkedett a Lynette-tel szemben lévő ülésre.
Lyra szeretett volna választ adni a kérdéseikre, de hirtelen összerezzent, és szó nélkül magára vette a köpenyt, hogy elrejtőzzön a kíváncsi tekintetek elől. Lynette már meg sem lepődött ezen a trükkön, de Astrid döbbenten meredt arra a pontra, ahol Lyra láthatatlanul ácsorgott.
Óvatosan kinyúlt, hogy megpróbálja megérinteni a köpeny alatt rejtőző mardekárost, de az azonnal lepisszegte őt.
− Viselkedjetek normálisan! – parancsolt rá a köpeny alól a másik két lányra, miközben ő maga is helyet foglalt.
Lynette ismét kézbe vette a könyvét, Astrid pedig a folyosót bámulta, hiszen nem tudta mi mást tehetett volna egy mozdulatlan vonaton. Nem ehhez volt hozzászokva. Valahol talán hiányzott is neki a durmstrangos hajó ringatózása, de tudta jól, hogy északon csak élőcéltáblája lett volna másoknak.
Így telt el egy-két perc, amíg a folyosón egy srác nem robogott el a kabinjuk előtt, Lynn számára pedig értelmet nyert a barátnője viselkedése.
Lyra még mindig a köpeny alatt megbújva óvatosan kinyitotta a kabinajtót, és kilesett rajta. Csendben figyelt és várt, hogy Hugh Shelby eltűnjön valahol a szerelvény végén. Ekkor, csakis ekkor rántotta le magáról a köpenyt egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében.
− Még mindig üldöz a szerelmével? – kérdezte Lynette mosolyogva. Lyra akaratlanul is elfintorodott.
− Rosszabb, mint Yates-Newman – húzta el a száját. Astrid pedig nem tudta megállni, hogy ne szóljon közbe.
− Ha ennyi idegesít téged, akkor miért nem vered meg? Vagy legalább koptasd le – javasolta, mire Lyra halkan felnevetett. Astrid nem érthette a kettejük viszonyát és dinamikáját, és a világért sem ismerte volna el senkinek, hogy valahol imponált neki Hugh kitartó udvarlása. Már, ha lehetett udvarlásnak nevezni azt, amit a fiú művelt.
− Ez nem olyan egyszerű – kuncogott Lynn, hiszen nem kellett legilimentornak lennie ahhoz, hogy kitalálja Lyra gondolatait.
− Mi lenne, ha nem erről a majomról beszélgetnénk, hanem arról, hogy mondjuk sikerült-e végre összeszedned a pasimat? – Lyra szerint a legjobb védekezés sokszor a támadás volt, ráadásul Lynette-et és Dennyt is nagyon szívesen piszkálta azzal, hogy igazán elmehetnének már együtt valahová, mert… Mert mindenki tudta, hogy volt köztük valami, akkor is, ha nem mondták ki.
− Tudod nagyon jól, hogy soha nem tennék ilyet – pirult el a hollóhátas akaratlanul, és inkább konokul a könyvére szegezte a tekintetét. – És amúgy sem lennék az esete…
− De miért nem? Hiszen nem is szeretjük egymást…
− Akkor miért vagytok együtt? – szúrta közben Astrid, egy pillanatra megakasztva Lyra leendő monológját. A mardekáros tekintete az újdonsült diákra siklott, és szórakozottan vállat vont.
− Alibiből – jelentette ki határozottan, Lynette előtt már immár sokadjára is, mert azt akarta, hogy a lány igenis szedje össze magát, és vegye el tőle azt a srácot, aki viszontszerette őt. Lyra tisztában volt vele, hogy Denny nem akart vele lenni, ahogy ő sem a fiúval, mindketten remek alibinek használták a másikat, de… Lyra már egy ideje nem bírta elnézni, hogy mások nem mondták el a valós gondolataikat a másiknak.
− És… Astrid, egyébként honnan jöttél? – emelte fel Lynette ismét a fejét, ezzel mindenki szavába vágva, hiszen a téma kezdett számára egyre kényelmetlenebbé válni, s már azon töprengett, hogy megkeresi Hugh-t, és megkéri, hogy foglalja le Lyrát. Csak egy kicsit. Mondjuk, addig, amíg tartott a vonatút.
De Lynette nem volt ennyire gonosz. Bármennyire is bosszantották őt a mardekáros lány bizonyos vonásai, megtanulta kezelni őket az elmúlt hónapok során, sőt… Meglátta Lyra jó oldalát is, amelyet eddig keveseknek mutatott meg. Így aztán, nehezen tudott rá haragudni.
− Svédországból. Vagyis, Svédországban nőttem fel, és eddig a Durmstrangban tanultam – felelte Astrid szűkszavúan. Védekezően összefonta a karjait a mellkasa előtt, és lejjebb csúszott az ülésen. Lynette-nek épphogy sikerült félrehúzódnia, hogy ne rúgja meg.
− Hogy-hogy iskolát váltottál az utolsó évednél? – Lynn próbált kedvesen érdeklődni a lány felől, de Lyra elég hamar ráhangolódott a lány gondolataira, és vigyorogva közelebb csusszant hozzá. Nem akarta, hogy máris kényelmetlen témákat feszegessenek Astridnál, amikor még csak most találkoztak.
− Kit érdekel, nem igaz? Mi megmutatunk mindent neked a Roxfortban! Lynette untat majd az unalmas részletekkel, mint az iskola alapítása, az építészet meg ilyesmik, én pedig megmutatom neked a menő arcokat, a helyes srácokat és… − Astrid akaratlanul is elnevette magát Lyra reakcióján, és egy kicsit lazított a tartásán. Rég nevetett ilyen jót. Talán mégis jó döntés volt elhagyni az iskolát, mert ez a két lány szimpatikus volt számára.
− Hé! Nem is vagyok unalmas! – szólt közbe Lynn mosolyogva, de ő sem tudta megállni, hogy ne nevessen együtt a lányokkal. – Vigyázz a szádra Lyra, mert visszahívom Hught!
Lyra csak legyintett a barátnője játékos fenyegetésére, mert tudta jól, hogy a lánynak előbb túl kellett volna jutnia rajta, ha egyáltalán szeretett volna annak a birmingham-i suttyónak a nyomára akadni. Mivel azonban ő ült az ajtónál, ezért ő volt a főnök. Legalább is, Lyra ezt gondolta magáról, de ez az illúzió abban a pillanatban szűnt meg, amikor Astrid meglátta a büfés nénit, és átfurakodott mindenkin, hogy szemügyre vehesse a kínálatot.
− Te jó ég, komolyan nem láttál még tökös derelyét meg kondéros kekszet? – vonta fel Lyra a szemöldökét, s mivel nagylelkű hangulatában találták, ezért mindenkinek vásárolt valami finomságot.
− Felénk másfajta ételek vannak – felelte Astrid, miközben már a második kondéros kekszet tömte a szájába. Ezáltal pedig teli szájjal magyarázni kezdett a lányoknak a skandináv különlegességekről, időközben pedig az ablak felé sandított, hogy a mellettük elsuhanó zöldellő mezőket bámulhassa.
Jó érzéssel töltötték el az útitársai, sőt, mi több, biztonságban érezte magát a körükben, így egyre lelkesebben vágott bele az első és egyetlen utolsó roxfortos tanévébe.
|
|
