Silvanus Scabior egy hatalmas pöcs - ezt mantráztam magamban, amióta az öreg Scabior olyan határozottan mondott nemet a mentőakció kósza ötletére is, mintha legalább arra kértem volna, hogy hadd áldozzam fel rituálisan az elsőszülött gyerekét. Értettem én, hogy nemzetbiztonsági kockázat meg kényes külkapcsolatok, a bevetés öngyilkos jellegéről nem is beszélve, de Merlin bassza meg, egy emberéletről beszéltünk. Egészen pontosan Lori életéről, mert magyarázhatta Scabior és a többi fejes a Főosztályon, hogy akár életben és biztonságban is lehetett, és talán nem kellett volna ekkora jelentőséget tulajdonítani egy kimaradt jelentésnek, végképp nem a saját megérzéseimnek - bár hozzáteszem, ritkán csaltak -, de a zsigereimben éreztem, hogy Lori bajban volt. Kurva nagy bajban. A szabálykövetés sosem tartozott az erősségeim közé, szemben a szabályok betartattatásával, őszintén nem értettem, miért feltételezte Potter, Granger vagy igazából bárki arról a rohadt Varázsbűn-üldözési Főosztályról, hogy mikor kitettem a lábam az irodájukból, valóban elfogadtam a döntésüket és nem a küszöb átlépésének pillanatától kezdve azon kattogtam, hogyan oldhatnám meg minisztériumi engedély nélkül, kevés emberrel ezt az égető problémát. Nem várhattam a csodát vagy az égi jelet, cselekednem kellett. Rekordsebességgel muszáj volt összeállítanunk egy tervet Lori megtalálására és kimenekítésére, bárhol is volt - Merlinnek hála többesszámban, ugyanis Jerry kérdés nélkül nekem adott igazat és sikerült néhány öngyilkosjelöltet is toboroznunk a legálisnak és bölcsen átgondoltnak alig nevezhető mentőakciónkhoz. Jó terv jelenleg nem létezett és még a szar ötletekben sem bővelkedtünk, a lehetőségeink arra, hogy eljussunk a Magic is Might főhadiszállására, ahol feltételeztük, hogy Lorit fogvatartják (ha egyáltalán ezt tették), rendkívül korlátozottak voltak. Dühöngeni lett volna kedvem, összetörni valamit tehetetlen haragomban. Kibaszottul aggódtam Loriért, jobban, mint amit a kapcsolatunk jelenlegi állása megindokolt volna. Dühített Scabior és a többi főnök tétlenkedése, ahogy a saját bizonytalanságom is. Az afelett érzett félelemről nem is beszélve, hogy néhány napon belül a szinte biztos bukásba terveztem vezetni olyan embereket, akiknek az épségéért felelősséget vállaltam és akik között olyanok is akadtak, akik sokat jelentettek nekem. De mégis mit tehettünk? Egyetlen bajtársat sem hagyhattunk Yaxley-ék karmai között. Lorit különösen nem. A Byrne-akta fölé görnyedve tanulmányoztam azoknak a rohadékoknak a birtokáról készült fotókat. Mágikusan védett kapuk és őrök mindenhol, tökéletes hely arra, hogy egy csapat szervezetlen, rosszul felkészült auror megölesse magát. Ekkor dörömböltek az ajtón. Visszasüllyesztettem a képeket a mappába, amit csak az Auguránvadász Projekt résztvevői tudtak kinyitni. Kelletlenül felálltam a kanapéról, bár egy másodpercig megfordult a fejemben, hogy a hívatlan, kései látogatót egyszerűen hagyom dörömbölni a fenébe, amíg meg nem unja. Nem vágytam társaságra, különösen azéra nem, aki úgy verte az ajtómat, mintha az élete múlt volna rajta. Ki lehetett ez az őrült? A bejárati ajtó kinyitása után sem lettem okosabb, egy ismeretlen, zaklatott tekintetű nő állt a lépcsőházban, aki azonnal nekem esett... én pedig nem értettem az égvilágon semmit. - Te meg ki a tököm vagy? - Átvágott mellettem, becsörtetett az előszobába, majd a rövid folyosóról a nappaliba, mintha semmi sem lenne ennél természetesebb. Aurori kiképzés ide vagy oda, a döbbenettől még hagytam is neki. - Hát hogyne, gyere csak be, elvégre beinvitáltalak - horkantam fel, bár a következő szavai azonnal belém fagyasztottak minden iróniát. Kulcsra zártam az ajtót, mielőtt egy mély levegővétel után követtem a nőt a nappaliban. A pálcám nem volt nálam, a dohányzóasztalon hagytam és most hirtelen úgy éreztem a hiányát, mintha a karom szakadt volna le. Nem mintha annyira tartottam volna a nőtől, legalábbis fizikai értelemben nem. A kérdései viszont... - Fogalmam sincs, miről beszélsz. - Nagyot nyeltem. Megölted. Ezt mondta, szó szerint, biztosan nem félrehallottam. Honnan szerezhetett tudomást róla? Maurice biztosan nem beszélt róla senkinek, Russel sem lehetett ennyire hülye, bár hajlamos volt olykor többet inni a kurvázós estéin a szokásosnál, rajtuk kívül pedig csak Lori és Cassie tudták... Cassie biztosan nem mondta el senkinek, benne megbíztam. Lori pedig... nos, ha igazak voltak a sejtéseim, akkor ő senkinek semmit sem tudott mondani jelenleg. De akkor mégis honnan tudhatott ez a nő bármiről is? Elöntött a pánik, megálljt kellett parancsolnom a kezem remegésének. Nem tehettem ezt, nem készülhettem ki már megint emiatt. - Ha nem tűnsz el fél percen belül a lakásomból, akkor én foglak kivágni innen, de hidd el, azt te sem szeretnéd. Nem öltem meg senkit, de nagyon erős a késztetés, hogy téged az erkélyen át hajítsalak ki. Mi a fasz ez az egész? Honnan a picsából tudta meg? Mi lesz, ha minden kiderül és engem lecsuknak, Cassie Blackkel együtt? Nem, az nem történhetett meg. Ha ez a nő tudomást szerzett valamiről, akkor... akkor mi? A Temzébe dobom őt is? Ezt még én magam sem hittem el...
Tempest Fontaine varázslatosnak találta
Good heart.
Bad temper.
Lakhely :
London
10
Tempest Fontaine
Szer. Aug. 31, 2022 10:00 pm
"When you give decision that the guilty is not guilty, only then will the guilty become not guilty..."
Jó terv jelenleg nem létezett és még a szar ötletekben sem bővelkedtünk, a lehetőségeink arra, hogy eljussunk a Magic is Might főhadiszállására, ahol feltételeztük, hogy Lorit fogvatartják (ha egyáltalán ezt tették), rendkívül korlátozottak voltak.
