Frida Scamander

Sokszor elgondolkodom rajta, hogy vajon másoknak is olyan nehéz-e jót mondani magukról mint nekem. Ha valaki hirtelen odaállna elém és csak annyit kérne, hogy mondjak egyetlen pozitív tulajdonságot magamról, rengeteget kéne törnöm rajta a fejemet, de megeshet, hogy még akkor sem tudnék igazán semmit mondani. Az egész életem abból állt, hogy hallgathattam, mennyire nem vagyok jó, ez sem sikerült, az sem, rosszak a jegyeid, nem jutottál akadémiára, szar anya vagy.
Szar anya vagy. Az egyetlen mondat, amivel nem vagyok hajlandó egyetérteni. Igen, azt hiszem, ezt mondanám egy jó tulajdonságomként, hogy nem vagyok szar anya. Tökéletes volnék? Nem, közel sem vagyok az és nem hiszem, hogy valaha is elérhetném ezt, de mindent megteszek, ami tőlem telik. Tehát kitartó vagyok, ha lenne más az életemben, ami megközelíti azt a fontossági szintet, amin a lányom is van, akkor minden bizonnyal eltökélt és kitartó lennék az irányába, de egyelőre ez csak egyetlen személyre érvényes, talán nem is fog megváltozni.
Úgy érzem, hogy végre megtaláltam az igazi hivatásomat, amit szeretnék megtartani és egész hátralévő életemben csinálni, de még túl korai lenne a munkám iránti szeretetemet pozitívnak venni. Olyan sok dolog történhet egy-két év alatt, lehet, jövőre már ez sem fog érdekelni.

Napokig tudnám sorolni, mennyi rossz tulajdonságom van. Ezer és ezer emlékem van csalódott arcokról, amik minden új, gyermeki felfedezésem után a szemem elé kerültek.
Tíz éves vagyok és még nem tudom rendesen bekötni a cipőfűzőmet. Tizenegy éves vagyok és a Mardekárba kerülök. Tizenöt éves vagyok és katasztrofálisak az RBF vizsgáim. Tizenhét éves vagyok és a silány RAVASZ vizsgák sehová nem elég jók. Tizennyolc éves vagyok és drogozom. Tizenkilenc vagyok és terhes. Harmincöt vagyok és még mindig a szülői házban élek.
Minden, amit valaha tettem, negatívan végződött vagy a kezdetektől fogva rossz volt. Elég hamar megtanultam, hogy semmit nem tudok jól csinálni és semmi jó nincs bennem, egy csődtömeg vagyok, aki képtelen elvégezni a korának megfelelő dolgokat. Nem tudok rendesen dolgozni, váltogatom a munkahelyeket, semmivel sem tudok megelégedni, még a gyereknevelési módszereim is hitványak.
Talán én magam vagyok a hitvány. Még a DNS is lehet selejtes.

1984. május 9. A Mungóban felrakják az aprócska szalagot a még apróbb csuklóra, rajta a névvel: Frida Scamander. Anyám elmondása szerint akkor az egyik medimágus megjegyezte, hogy "Scamander? Biztosan nagy jövő áll a kislány előtt" és ezt sokszor fel is idézte nekem. Nem tudnám megmondani, hogy a belém fektetett hit és elvárás, amit már csecsemőként rám erőltettek, az egyszerűen ennek az egyetlen mondatnak köszönhető vagy ők végig ezt akarták, hogy ilyen legyek. De ha rákérdeznék, akkor azt hiszem, apám sem tudná megmondani, hogy így van-e vagy sem. Mindenesetre a csalódás mint szó és érzés már korán az életem részévé vált.
Sokat sírtam. Nem csak babaként, de később, párévesen is még ebből állt a kommunikációm nagyrésze. Korán megtanultam beszélni, erről éppen csak a szüleim nem tudtak, nekik egyedül az maradt meg, hogy először három évesen szólaltam meg, igaz akkor már teljes mondatokban beszéltem. Ha jól tudom, ezt még nem lehet szelektív mutizmusnak nevezni, de biztos vagyok benne, hogy erről volt szó. Egyszerűen már akkor sem volt mit mondanom apámnak és nem érdekelt a közös tevékenység és kommunikáció anyámmal. Már babának is szar voltam.
Kisgyerekként rengeteg akadályba ütköztem a dolgok megtanulásával. A fejlődéssel nem volt problémám, de a kés-villa normális használata, a cipő bekötése, a felnőtt olló használata, a metamorfmágia... Nyolc éves korom óta nem vagyok hajlandó használni a metamorfmágiát. Anyám akkor ült le velem utoljára gyakorolni, de hamar elveszítette türelmét, amikor a szemem egyáltalán nem akart zöldre váltani. Egy órával később, amikor anya frusztrációja a tetőfokára hágott, én pedig sírni kezdtem tehetetlenségében, hozzám vágta, hogy "hát neked még a génjeid is szarok?" Azóta nem változtatom meg magamtól a külsőmet.
Tizenegy évesen a fejembe nyomták a Teszlek Süveget, még el sem süllyedhettem benne nyakig, már el is rikoltotta magát, hogy Mardekár. Emlékszem, hogy úgy kellett észhez téríteni, mert a döbbenettől fel sem tudtam állni a kis háromlábú székről. Én, a Mardekárba? Apa olyan csalódott lesz... És apa csalódott is volt. Nem írt vissza a levelemre, ami tele volt bocsánatkérésekkel, hogy nem tudtam, hogy ez lesz, nem én kértem, nem akartam, a Süveg osztott így be. Megszeppent elsősként karácsonyig nem hallottam a szüleimtől semmit, akkor is csak az üres pályaudvaron találkoztunk. Két órán keresztül ültem a kofferomon a hidegben, kabátom alatt melegítve a patkányomat, Jepihodovot, mert apámék csak akkor jöttek értem, amikor már mindenki más elment. Akkor még nem tudtam, inkább csak éreztem, de nagyon szégyellték a mardekáros Scamandert.
Tizenhárom voltam, amikor Nick megszületett. Utáltam őt, amint megláttam a ráncos kis újszülött fejét. Apám arca ragyogott, amikor a fiára nézett, anyám boldognak tűnt, miközben őt ringatta, én pedig csak arra tudtam gondolni, mennyire elviselhetetlenül irigy vagyok. Emésztett a harag, az utálat a saját testvérem iránt, olyannyira, hogy ha nagyon belelovaltam magam, a semmi közepén sírni kezdtem a saját gondolataimtól. Hogy lehet ő már babaként tökéletes, amikor én tizenhárom év alatt nem tudtam egy megfelelőt elérni, hiába küzdöttem érte? Ebben az évben felvettem a rúnaismeretet és a számmisztikát. Elhatároztam, hogy küzdeni fogok és bebizonyítom, hogy igenis van bennem képesség rá, hogy valamit elérjek. Év végén le kellett adnom mindkét tárgyat, nem folytathattam tovább őket, annyira borzasztó teljesítményt nyújtottam.
Tizenhét évesen már kezdtem feladni. Két évvel korábban a világ legpocsékabb RBF vizsgáit produkáltam, hiába küzdöttem olyan sokat és tanultam előtt hetekig éjt nappallá téve. Nem sok tizenöt évesnek húzódnak karikák a szemei alatt, nekem mégis voltak. Kétségbeesetten magyaráztam a szüleimnek, hogy mennyire igyekeztem és mennyit tanultam, de olyan felesleges volt, abban sem voltam biztos, hogy hallották egyáltalán, amit mondok nekik. Anyám csalódottan ingatta a fejét, apám pedig közölte velem, hogy szégyent hozok rá és minden felmenőmre ezzel az átkozott ostobaságommal. Úgyhogy ezek után nem éreztem sok motivációt a RAVASZ vizsgákra sem, amúgy sem tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel. Nem voltak reményeim és álmaim, hogy milyen karriert futhatok majd be, csak arra tudtam gondolni, hogy élni akarok, mert eddig nem a saját életemet vittem előre, hanem egy nem létező emberét, ezt ekkor kezdtem felfogni.
A silány RAVASZ vizsgák után volt az első igazi vitám apámmal. Szinte nekem esett, hogy mekkora szart dugtam az orra alá, hogy hogyan lesz így belőlem bárki is, aztán jött a megszokott szöveg, hogy mekkora szégyen vagyok neki és hogy ő aztán nem akarja még nyolcvan évesen is a kezemet fogni, pedig ha így folytatom, szükségem lesz rá. Megmondtam neki, hogy nem akarok nagybetűs Valaki lenni, csak Én akarok lenni, és engem aztán nem érdekel a Scamander név. Apám válasza az volt erre, hogy nálam még egy kvibli is kisebb folt lenne a család nevén. Akkor a lába elé borítottam a frissen főzött húslevest és az összes tányérunkat hozzá vagy a falhoz vágtam, aztán amint mindegyik szilánkokra tört, elmentem otthonról, az ajtó nagyot reccsent, olyan erővel vágtam be magam után. Nyolc hónapig hírét sem hallottam a szüleimnek, ők sem nekem.
Képtelen lennék megmondani, mi történt pontosan abban a nyolc hónapban, amit az utcán töltöttem. Még a szökésem napján valahogy a számba került az első tabletta, amit újabb és újabb követett, majd a fű, majd a por, végül a fecskendő. Nem létezik olyan drog vagy kombináció, amit ne próbáltam volna ki akkor. A magam ura voltam, azt tettem, amit csak akartam, úgy pusztítottam magam, ahogyan csak akartam, senki nem volt ott, hogy megállítson. Tudatalatt azt hiszem, reménykedtem benne, hogy meghalok, egyszerűen beledöglök abba a sok mocsokba, ami a testembe került, mert akkor legalább ez az egy tettem, ez az egy döntésem csak és kizárólag az enyém lett volna. Nem apámé, nem a Scamandereké, az enyém. De nem haltam meg, hiába tettem meg érte mindent.
Konkrét hetek estek ki az emlékezetemből, még most is szinte minden ködös. Szinte. Egyetlen egy van, ami igazán tiszta maradt még ennyi év után is, az pedig Bertie Ollivander. Ismertük egymást a Roxfortból, két évvel fölöttem járt, sokat beszélgettünk, de a ballagása után arra a két évre megszakadt a kapcsolat. Egy közös narkós ismerősön keresztül botlottunk ismételten egymásba, és Bertie mellett megtanultam repülni. Nem seprűn, nem drogokon, hanem érzelmeken. Kevés emlékem van meg azokból a hónapokból, amiket együtt töltöttem vele, de azok kristálytiszták. Egymás mellett fekszünk a gázos kis lakás padlóján, meztelenül, a fejem a mellkasán, a levegőben állott fűszag terjeng, a félhomályban látom a crackpipát tőlünk nem messze heverni, de semmi nem érdekel annyira, mint a szívverése közvetlenül a fülem alatt. Ilyen, és ehhez hasonló foszlányok voltak, amik többet tanítottak annál, amit az iskola valaha is adni tudott volna. Megtanultam szeretni, élvezni, nevetni, boldognak lenni. Mert igazán siralmas, de az addigi életem legboldogabb hónapjait azok tették ki, amiket teljesen beállva töltöttem Bertie Ollivander társaságában.
Gyorsan jön, gyorsan megy, szokták mondani. Akaratom ellenére ez a kapcsolatunkra (vagy mire) is igaz volt. Egy este hatalmas hisztit levágtam a narkós havernak, hogy egy hete olyan szar cuccot ad el nekem, amitől folyton hányok mint az állat, kérdőre vontam, de csak pislogott nagyokat. Váltig állította, hogy továbbra is a legjobbat adja, hogy ő is ugyanazt tolja, nem hittem neki, együtt téptünk be aznap este. Neki kutya baja nem volt, én pokolian rosszul voltam. Másnap reggel már biztosra tudtam, hogy terhes vagyok. Ott álltam alig tizennyolc évesen, hajléktalanul, drogosként, felcsinálva mint egy kóborkutya és fogalmam sem volt, mit tegyek. De nem sok választási lehetőségem volt. Egyetlen búcsúszó nélkül léptem le Bertie-től és soha többet nem néztem vissza.
Jobb lehetőség híján hazamentem. A kopogásomra anyám nyitott ajtót. Nem úgy nézett rám, mint egy anya szokott a hónapok óta nem látott, borzalmas állapotban hazaérő gyerekére, inkább éreztem magam úgy, mint egy Jehova tanúja, aki megzavarta a családi vacsorát a jelenlétével és minél hamarabb le akarták rázni. Azt hiszem, sokkal boldogabbak voltak nélkülem. Anya beengedett a házba, apa el akart zavarni. Mint kiderült, a cuccaim nagyrészét eladták, azt hitték, úgysem megyek már haza többet, nincsen rá szükségem, de még maradt néhány ruhám a szobámban, és az ágyam is megvolt, így van hová lefeküdnöm aludni. Apámnak annyit mondtam, hogy a gyerekem a Scamander nevet fogja viselni a születése után, ez pedig elég volt neki ahhoz, hogy ne húzza annyira a száját a maradásomra. Hiszen ha engem nem, a fiamat vagy lányomat majd tudja ő szépen arra nevelni, amire akarja, hátha ő futja is valamire.
Az életem addigi legboldogabbnak ítélt hónapjait a legrosszabbak követték. Először a drogelvonás, aztán az egyre növekvő hasam, végig fájdalmas és kellemetlen terhesség... de nem adtam fel. Nem tehettem meg, erre pedig a magzat emlékeztetett a legügyesebben. Mindig tudta, mikorra időzítsen egy mozdulatot, egy rúgást, egy ütést. Merlinre, milyen menthetetlenül szerettem azt a csöpp kis életet már akkor... Aztán először életemben megtapasztalhattam azt is, milyen az örömtől sírni, az igazi boldogságtól, amit a karjaim között tartott, törékeny test adott nekem. A holdat, a napot és a csillagokat is lehoztam volna neki az égből már akkor, ott helyben. Hogy lehet az, hogy az én szüleim nem érezték ugyanezt velem?
Az első év, amit a kisbabámmal együtt töltöttem, fantasztikus volt, ha nem számítjuk bele apám örökös nyaggatását, szidalmait és kritikáit, amik engem és a gyereknevelési módszereimet illették. Élveztem minden percet Alina mellett, megmelengette a szívemet az összes kis mosolya, a kacagása, és majd' belehaltam, akárhányszor sírni kezdett. Suta voltam, menthetetlenül suta még a gyerekneveléshez is, de minden tőlem telhetőt megtettem érte már akkor is, és ehhez azóta is tartom magam, amennyire csak tudom. Érte bármit.
Nem terveztem a szükségesnél több időt eltölteni apámnál, ennek ellenére csúnyán ottragadtam. Nem tudom, miért, talán az állandó kritikák bontották le minden maradék önbizalmamat és hitemet abban, hogy talpra tudnék állni és tudnék egyedül nevelni egy gyereket. Sebezhető voltam, már nem volt bennem meg az a kamaszos lázadás, így apám könnyen áthatolt a maradék páncélomon, mindent elvett tőlem, legfőképpen az életerőmet és a motivációmat, olyan fakó lettem, amilyen soha nem akartam lenni. Pedig már régen ki kellett volna szakítanom innen Alinát.
Milliónyi kipróbált és be nem vált munka után két évvel ezelőtt végre megtaláltam azt, amit igazán szeretek csinálni. A jelmezek, ruhák és a kis figuráim adnak színt a szürke mindennapoknak, amikbe másképpen belebolondulnék. Ilyenkor a gondolataim is szabadon szállhatnak és gyakran kóborolnak vissza Bertie-hez. Mindig el akartam mondani neki, hogy van egy lánya, az első tiszta percemtől kezdve szerettem volna, hogy tudjon róla és ha akar, akkor a része legyen az életének, de apám mellett ez nem volt egyszerű. Nem engedte volna, nekem pedig már nem volt erőm ellenkezni vele, csak hagytam, hogy mindent ő irányítson. Az utóbbi évek különösen nehezek lettek, amióta Alina nincsen velem, hogy a Roxfortban töltse az idejét, sokkal produktívabban és jobb környezetben, mint én tettem előtte.
Merlinre, vajon tudja, mennyire büszke vagyok rá? Hogy mennyire boldoggá tesz az ő öröme, hogy vannak barátai, hogy kviddicsezik, hogy része a közösségi életnek? Vajon tudja, hogy én vagyok az első számú rajongója és minden alkalommal, amikor színpadra lép, én is ott vagyok, hogy megnézzem őt?

Az átlagosnál valamivel magasabb vagyok, nem annyira, hogy feltűnő legyen, de általában nem kell annyira felemelnem a fejem, hogy egy férfi szemeibe nézhessek. A hajam hosszú, szőke, olykor elszórakoztatom magam azzal, hogy különféle stílusokba beállítom, áltálabán a női jelmezekhez való frizuraillesztésben is segít. A szemeim kékek, fakók, már régen nem csillognak úgy, mint sok évvel ezelőtt. Az öltözködésem általában egyszerű, elegáns és mindig jól passzol egymáshoz minden darabja, bár ez nem meglepő, hiszen az utóbbi időben én magam készítem őket.
Anyámtól örököltem metamorfmágiát, de képtelen vagyok használni. Mindig nagyon erőlködnöm kellett már azért, hogy a szemem zöld legyen, anyám pedig nagyon csalódottan nézte a küzdelmemet. Szinte senki nem tudja, hogy képes vagyok a metamorfmágiára, mert legalább húsz éve nem használom és sosem teszek említést róla.