Richard Avery

Mindenről határozott és többnyire megalapozott véleménnyel rendelkezik, nem szeret féltudással és féligazságokkal dobálózni. Az intellektusa az egyetlen, amiben sosem kételkedik - és mások sem teszik túl gyakran.
Noha jobban kedveli a magányt vagy a kisebb társaságot, azzal nem lehet megvádolni, hogy ridegen viselkedne másokkal. Kedves, empatikus férfi, könnyen ráhangolódik másokra és jól ért az apró jelekből is. Olyan családban nőtt fel, ahol a kedves szó és az empátia ritka volt, mint a muglinevetés, így hamar megtanulta, milyen sokat jelent mások megértése és bátorítása. Tudja, milyen kívülállónak lenni, mások számára láthatatlan terheket cipelni és ezt tanárként is igyekszik észben tartani. Jó, horrorisztikus dolgozatokat képes összeállítani túlzott lelkesedésében, de ha valaki megadja a diákoknak a huszadik javítási lehetőséget is, az ő. Remek hallgatóság, figyelmes és megfontolt tanácsadó, ha arra van szükség. Utóbbi nem meglepő, hiszen a saját életében is szeret felkészülni a legrosszabb lehetőségekre - még akkor is, ha amúgy a tervezés és a precizitás nem erőssége.
Kisfiú kora óta rajong a történelemért, ha a nyolcéves Richard Averytől valaki megkérdezte volna, kivel szeretne leginkább találkozni, egész biztosan Bathilda Bagshot nevét vágta volna rá valamelyik híres kviddicsjátékos helyett. A roxfortos évei alatt az érdeklődése a mugli történelem felé is elkanyarodott, mindent tudni akart a világháborúkról, majdnem annyira, mint Gellert Grindelwaldról. Nem csoda, hogy végül a szakterülete a mugli és varázslótörténelem kapcsolatainak feltárása lett, különös tekintettel a modern történelemre és a második világháborúra. Álmából felkeltve is tudna neked mondani legalább tíz olyan érdekességet Grindelwaldról, amiről egész biztosan nem hallottál még. És ez nagy szó, mert utál felkelni.
Sokan alábecsülik az olvasottság fontosságát. Talán egy párbajban nem ment meg, ha naponta-két naponta átrágod magad egy vaskos regényen, de az egészen biztos, hogy az élet más területein hasznos lehet. Különösen akkor, ha olyan irodalmi mindenevő vagy, mint Richard Avery. Persze, ha megkérdeznéd, biztosan letagadná, mennyire odáig van a nyálas és klisés romantikus regényekért.
Rajongva szereti a tantárgyát és ezt a lelkesedést könnyen átragasztja másokra is. Örömmel segít minden tanulónak, igyekszik időben észrevenni, hol van szükség több biztatásra és noszogatásra. Nem hisz a hagyományos alárendeltségen alapuló tanár-diák viszonyban, egyenlő partnerként próbálja kezelni a megszeppent elsősöket is. Az egyik legfontosabb céljának tartja, hogy minél több gyerekkel megszerettesse a történelmet, mert Richard felfogása szerint a múlt alapos ismerete elengedhetetlen a jelen és a jövő jobbá tételéhez.

Az intellektusa az egyetlen, amiben nem kételkedik saját magát illetően és ami büszkeséggel is tölti el, a tudását viszont igyekszik nem mások orra alá dörgölni. Az eszétől eltekintve azonban az önbizalma szinte a semmivel egyenlő, könnyű megingatni és beletiporni a lelkébe. Végtelenül érzékeny és érzelmes, bár utóbbit nehezen fejezi ki neveltetéséből adódóan, borzasztóan zárkózott és félénk ember. A probléma akkor jelentkezik, mikor ez szembe kerül a szilárd elveivel és az igazságérzetével... nos, nem szerencsés, aki vitába keveredik vele.
Sokat aggódik, olyan apróságokon is képes akár napokig stresszelni teljesen értelmetlenül, amin másnak eszébe sem jutna. A problémáit nem szívesen beszéli meg másokkal, nagyon kevés emberben bízik meg annyira, hogy képes legyen megnyílni nekik. Rody az egyetlen, akire hajlandó támaszkodni, az életét is rábízná.
Diákként kiemelkedő teljesítményt nyújtott szinte minden tantárgyból. Kívülről tudja a tankönyvek anyagát, nyugodt helyzetben nem okoznak neki gondot a varázslatok, de ha élesben kell cselekednie, egyszerűen leblokkol. Nem tud párbajozni, soha nem is tudott és ezen szeretne változtatni, de ahhoz valószínűleg előbb a szorongó természetén kéne felülemelkednie. És ez attól tart, nem lehetséges.
A tervezés és a precizitás nem erőssége. Sokszor szétszórt, sehova sem érkezik időben. Hajlamos megsértődni és egészen apróságokon duzzogni, de könnyű kiengesztelni. Nem torolja meg a sérelmeit, azonban nem is felejti el könnyen, ha valaki bántotta.
Vannak emberek, akik könnyen kelnek reggelente és vannak a Richard Averyk, akik tömeggyilkosságra is képesek lennének a reggeli kávéjuk elfogyasztása előtt. Egyes roxforti legendák szerint még egyetlen diák sem látta "Welcome to the Shire" feliratú bögréje és a benne gőzölgő karamellás vagy mézeskalácsos latte nélkül. Ha pedig ki akarsz lógni az iskolaudvarra elszívni egy cigit, akkor sok szerencsét hozzá, hogy olyan helyet találj két óra között, ahol éppen nem ők füstölnek Lestrange proffal, mint a gyárkémény.

Ahogy a történelemben, úgy az egyes emberek életében is van egy pillanat, amikor új időszámítás kezdődik és  minden, ami előtte történt, mintha egy másik világhoz tartozna. Az Avery kúria könyvtárában eltöltött hosszú órák, apám mindig elégedetlen, mély hangja, anyám vörösbortól ködös tekintete és a szobám halványkék fala előtt polcra sorakoztatott üvegállatka-gyűjtemény eleven, de egyre fakuló emlékek sorozatai.
Sokan állítják, hogy semmilyen elvárásnak nem akarnak megfelelni, de azt hiszem, ők hazudnak. Mindannyian próbálunk valamilyen normához igazodni és sokszor csak nagyon későn vesszük észre, hogy bármennyire igyekszünk alakítani és formálni magunkat, egyszerűen nem illünk be a számunkra kijelölt helyre. Apám olyan fiút akart, akire büszke lehetett, aki tovább viszi a családunk nevét, akiből "igazi férfit" faraghat, csupa nagy betűvel, bármit is jelentsen ez. Vágytam az elismerésére és a szeretetére, de bármennyire igyekeztem, sosem nyerhettem el. Most már nem vágyom rá, de az új időszámítás kezdete előtt felőrölt a ridegsége, magamban kerestem a hibát.
És fel is fedeztem a hibákat, amelyek apa szemében végzetesebbek voltak bárminél. Elbuktam, amikor a többi aranyvérű fiú kirekesztett elit baráti körükből. Elbuktam, mikor éppen csak kegyelemből engedtek át repüléstanból - és mert elsírtam magam az osztályzásnál. Elbuktam, mikor tizenhat évesen képtelen voltam megcsókolni egy lányt. Elbuktam, mikor a "mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre a nagy presztízsű minisztériumi állások helyett rávágtam, hogy történész. De valószínűleg akkor buktam el igazán és véglegesen, amikor Rodney Lestrange miatt először görcsbe rándult a gyomrom.


Egy bálon beszéltünk először, Malfoyéknál, szinte szenzációszámba ment, hogy fogadást rendeztek ennyi év periférián élés után. Fülledt nyári este volt, a vendégeknek hamar a fejébe szállt a drága bor és pezsgő - tipikus mulatság aranyvérűeknek. Még tisztán emlékszem, hogyan kaptam el a tekintetem róla, a magas, sötét hajú srácról, amikor ő is rám emelte a csokibéka színű szemeit. Néhány lépéssel mellettem termett, az arcán hatalmas vigyor és csak ennyit mondott: "úgy nézel ki, mint egy szomorú kiskutya".
Valami álomszerű lebegésben töltöttem a nyarat, amit a tanév kezdete sem zavart meg. Leveleztünk, sokat, ügyetlenül egyensúlyozva barátság és valami más határán, bár sosem volt a viszonyunk igazán barátság. Úgy számolt be az aurorképzőben történtekről és a jövőjéről dédelgetett terveiről, mintha engem is a részévé akarna tenni, én pedig féltve őriztem a leveleit, hogy kibírjam a magányos napokat két roxmortsi hétvége között.
Örülnék, ha valami különleges történetet keríthetnék a sorsdöntő pillanat köré, de egyszerűen csak megtörtént, hihetetlen természetességgel. Úgy emlékszem az első csókunkra Roxmorts határában, mintha egy jól elkapott fotó őrizné a percet. És arra is emlékszem, mennyire féltem utána.
Sokan nem is tudják, hogy az élet legnehezebb feladata megbarátkozni saját magunkkal és vállalni a világ előtt, akik vagyunk. Sosem voltam bátor, tizenhét évesen végképp nem. De nem is hazudhattam magamnak örökké - és apáméknak sem.
Karácsony után történt néhány nappal, anyám bort ivott a szalonban, apám whiskys poharában csilingelve süllyedtek el a jégkockák. Véresre rágtam a szám, mielőtt bemerészkedtem a szobába beszélni velük, éreztem a fémes ízt a nyelvemen, a kezem és a térdeim kocsonyaként reszkettek apa bíráló "na, mit akarsz?" tekintete alatt. Mire kimondtam, hogy van valakim, egy fiú, méghozzá Rodney Lestrange, az arcom kigyúlt az idegességtől, a szüleiméből pedig kifutott a vér. Apám úgy tett, mintha nem értené, elismételtette velem, szinte elájultam a saját szavaim súlyától.
Anyám sírt, apám üvöltött - egyszer sem hallottam még ennyi szitkot egy mondatban, miközben a karomat szorította és felpofozott. Egy olyan emberhez képest, akinek életében egy porszemet sem kellett arrébb pakolnia a házimanói mellett, bámulatos gyorsasággal hajigálta ki minden holmimat a szobámból. Ruhák, könyvek repültek mindenfelé, miközben ordított, hogy takarodjak innen, ne is lásson többet, neki én nem vagyok a fia.
Összepakoltam és életemben utoljára kiléptem az Avery kúria kapuján. Nem ért váratlanul.


Az élet akkoriban átcsapott valamiféle rémisztő libikókába teljes elkeseredés és végtelen boldogság között hintázva. Össze akartunk költözni Rodyval, mire ő elvégzi az aurorképzőt, én pedig leteszem a R.A.V.A.Sz. vizsgáimat. Leszegtem a fejem - akkoriban még nem fel - és próbáltam kizárni a sértéseket, mert természetesen az iskolában hamar híre ment mindkettőnk kitagadásának és ennél jobb pletykát keresve sem találhattak volna. Sok mindennek neveztek akkoriban, megvertek párszor, de átvészeltem.
A Roxfort után nyugodt évek következtek. Felvettek az Akadémia mágiatörténet szakjára, mellette pedig segítettem egy idős történészprofesszornak a kutatásaiban, aki elküldte történelmi szaklapoknak a cikkeimet. Közben Rody hasonló kitartással menetelt előre a minisztériumi ranglétrán.
Sosem gondoltam volna korábban, micsoda kihívás rendet tartani egy házban, minden nap rászánni magunkat a mosogatásra és megrázó tényként könyveltem el, hogy a ruhák sem lesznek maguktól tiszták. De megtanultunk házimanó nélkül élni, bár konyhatündér azóta sem lett belőlem és néhány katasztrofálisan sikerült születésnapi torta is tanúsíthatja, hogy engem csak enni szabad beengedni oda. A kezdeti nehézségek ellenére minden elénk gördülő akadállyal megbirkóztunk Rodyval. Ketten voltunk szinte az egész világ ellen, fülig szerelmesen, más nem is igazán számított.
Huszonnyolc múltam, mikor jelentkeztem a Roxfortba tanárnak Binns professzor megüresedett helyére - gyanítom, diákok serege áldotta ezt a napot, amikor McGalagony kiadta az útját, legalábbis remélem, hogy kettőnk közül én vagyok a jobb alternatíva. Korábban meg sem fordult a fejemben a tanítás mint lehetséges karrier, beértem a szörnyen rosszul fizetett cikkírással és a saját könyvemen való kitartó munkával. Egyetlen okból született meg a gondolat: elég nyilvánvaló volt, hogy a nagy család és az apaság az életemből hiányzik és ami a legközelebb vihet ehhez, az a gyerekek tanítása.
Életem első órája egy káosz volt. Nagyon jól akartam csinálni, napokig készültem, hogy aztán szeptember első tanítási napján egy a lelkesedéstől értelmezhetetlen előadással teljesen leégessem magam. Nagy klisé, de igaz, hogy minden kezdet nehéz.
Olykor a folytatás is, ha állandóan azzal kell szembesülnöd, hogy a társadalom nem kívánatos eleme vagy. Hiszek benne, hogy az emberek egyenlőek, hogy el kell fogadnunk másokat és a jövő záloga a megértés, nem a kirekesztés és agresszió. Kár, hogy ebben egyre kevesebben hisznek... Az emberek semmiből sem tanulnak, történészként ezt egészen magabiztosan állíthatom.

Alacsony, vézna, a haja mindig borzas - bár többet tollászkodik a tükör előtt a tinikorú diákjainál is -, az arcán többnapos borosta. Utóbbit azzal indokolja, hogy lusta megborotválkozni, a valóság igazából az, hogy szerinte ettől komolyabbnak tűnik. Rody sokszor, sokféleképpen elmesélte már másoknak, hogy először Richard feltűnően világoskék szemeibe szeretett bele.
Sokak szerint a tanárokat sújtották a világon a legszörnyűbb stílusérzékkel és ebben van is igazság, de nem Avery professzor esetében. Legyen szó színes-mintás ingekről, zakókról, kötött pulóverekről vagy a varázsvilág divathullámainak vállalhatatlan ruhakölteményeiről, ő mindegyiket tudja viselni.
Mivel borzasztóan keveset alszik, de az agya folyton kattog valamin, így szinte sosem lehet egy bögre kávé nélkül belefutni az iskola folyosóin.