Mozdul és én mozdulok vele, még akkor is ha ő erről még mit sem sejt.. főleg így. Azt mondják az első rajongás múlandó, csupán felébreszti a fiatal elme érdeklődését és elindítja a fejlődéshez szükséges kémiai reakciókat. Mégis, amikor újra felbukkan az életedben egyszerűen ugyanazzá a kislánnyá változol, aki tátott szájjal, őszinte, ártatlan rajongással figyelte a nagyfiúk játékát. A korkülönbség ugyanannyi maradt, csak az változott, hogy időközben már én is felnőttem és már nem a kertben fogócskázunk és tréfáljuk meg a családjainkat, hanem... szeretném ha észrevenne.. úgy tényleg. Szeretném, ha látná, hogy már nő vagyok és olyan dolgokra vágyom, amire talán nem is lenne szabad, de ez talán csak még kívánatosabbá teszi. Könnyű dolgom volt a fiúkkal mindig, tudtam mi kelti fel az érdeklődésüket, ismertem a jól megejtett mozdulatok erejét. De vele... valahogy minden olyan más volt. Nem bírtam lerombolni a már kialakult képet, pedig tényleg igyekeztem. Cal szemében még mindig csak egy kislány voltam, ez pedig jobban bántotta az önérzetemet, mint azt valaha gondoltam volna. Hiába jártam kerülőutakon, hogy mindenképpen összefussunk, hiába érintettem olykor a a karját vagy a vállát, mintha... szándékosan járt volna lehunyt szemekkel ahányszor csak igyekeztem közeledni felé, ez pedig belülről kezdett felőrölni. Beszélni akartam vele, talán egy kicsit sarokba is szorítani, óriástáblával az arcába nyomni, hogy "EMBER! Én itt egyébként próbálkozom.", holott valahol sejtettem, hogy szándékosan teszi. Cal sok minden, de hülye biztosan nem. Mégis meg akartam tenni. Kimondani vagy kimutatni nyíltan, hogy tovább léphessek.. vele vagy nélküle. Ez már csakis rajta múlott. Amikor maga mögött hagyta a meccset én is a barátaim elnézését kértem, hogy tisztes távolból, de követhessem. Soha jobb alkalom nem kínálkozott még. Vagy mégsem? Minél jobban eltávolodtunk annál inkább uralkodott el rajtam a kíváncsiság, hogy vajon hová tarthat. Talán egy titkos randevú? Valami más? Felzárkózhattam volna hozzá vagy a nevén szólíthattam volna, amikor már elég messze voltunk a tömegtől én mégis hangtalanul, némán olvadtam az árnyak közé, amíg... Azt mondják, sose akarj találkozni a hőseiddel... mert mást nem tehetnek csak lerombolhatják a fejedben kialakult képet. Én pedig ott álltam, remegő állal, a szemeimből ömlő könnyekkel és végignéztem ahogyan gyilkol. Ha nem jutott volna el a pálcájáig, akkor befejezte volna puszta kézzel, ehhez semmi kétség sem fér. A zöld villanás az, amire a szám elé kapom a kezem, hogy fel ne sikoltsak és azután minden olyan csendes lesz, mégis az adrenalintól a vérem hevesen lüktet a dobhártyámon ez pedig egy folyamatos zúgást generál az agyamban. El kellene bújnom. Mégsem merek tenni egyetlen lépést sem rettegve attól, hogy azzal magamra vonom majd a figyelmét. Mintha csak megérezné, hogy nincsen egyedül a tekintete rám talál. Olyan idegennek hat. Szinte rá sem ismerek pedig ő az. Aztán kimondja a nevemet... távol van mégis mintha a fülembe súgná. Vonásai lassan lágyulnak el, de az én torkomat még mindig a félelem szorongatja. Ez nem az a fiú, akivel Orrharapós csészét csempésztünk a többi közé a tea délutánon. Cal egy gyilkos. Hirtelen mozdulok és kezdek el futni pedig, ha valami akkor ez igazán rossz döntés. Sosem voltam gyorsabb nála most mégis a lehetetlennek rugaszkodok neki és hevesen zihálva a pániktól, a sírástól kezdek el futni a fák közé. Nem is figyelek merre megyek csak a pálcámért nyúlok, hogy minél előbb kiszabadíthassam a kabátom alól ekkor pedig a sálam fennakad egy ágon, ez pedig a lendülettől nagyot ránt a nyakamon és szinte el is esek. Gyakorlatilag letépem magamról a ruhadarabot és futok tovább miközben az ujjaim remegve markolják a pálcámat.
“We are like water, aren’t we? We can be fluid, flexible when we have to be. But strong and destructive, too. And something else, I think to myself. Like water, we mostly follow the path of least resistance.”
"The busy bee has no time for sorrow." – William Blake
Playby :
Drew Starkey
16
Calvinus Rosier
Szomb. Márc. 02, 2024 10:21 am
SIENNA AND CALVINUS
Farkasszemet nézünk néhány pillanatig. Egyikünk sem mozdul, talán levegőt sem veszünk. Aztán lassan felemelem az egyik kezem, annak jeleként, hogy nem fogom bántani, nem kell félnie, miközben a másikkal elteszem a pálcámat az övrészembe. Sienna arcából azonban nem huny ki a rettegés. Épp ellenkezőleg: mintha egyre fokozódna. Mintha most döbbenne rá, ezekben a szent pillanatokban, hogy egy szörnyeteg vagyok, olyasvalaki, akit sohasem ismert igazán. Talán így van... de neki nem kellene tartania tőlem.
Továbbra is tartva a szemkontaktust, próbálok a fejébe furakodni, próbálom megérteni, mi zajlik benne, próbálnék nyugalmat sugallani felé, és talán emiatt van, hogy már azelőtt tudom, rájövök, menekülni készül, hogy megmozdulna. - Ne.. - figyelmeztetném, de addigra már késő is. Egy riadt őz gyorsaságával pördül meg a tengelye körül, és kezd sebesen futni az ellenkező irányba. - Ó, Merlin kibaszott nevére! - motyogom magamnak, mielőtt felemelném a hangomat. - Sienna, várj! Állj meg, beszéljünk! - kiáltok utána, persze eredménytelenül. - Így meg fogsz sérülni! - Ez nem fenyegetés, hisz szó szerint árkon bokron keresztül rohan. Ám ha ő az őz, én vagyok a... nos, a nagy csúnya farkas. Esélye sincs. Kilövök utána abban a pillanatban, hogy hátra arcot csinál, és a vérfarkas ösztöneimnek, illetve a magasságomnak hála vele ellentétben ügyesen kikerülök minden útba eső nagyobb ágat, keresztül ugrok bokrokon, és egyáltalán nem tart sokáig utolérnem. Annak ellenére sem, hogy az iménti harc azért valamennyit kivett már belőlem, viszont az adrenalin még határozottan dolgozik bennem.
A derekánál kapom el hátulról, és a lendület miatt, fordulok vele egy félkört, mielőtt megállhatnánk. Aztán a két karját is az oldalához fogom szorosan, hogy megakadályozzam a támadásban és varázslásban. Ehhez igazából elég egy karom is, a másikkal kicsavarom a pálcáját a kezéből, majd a sajátom mellé csúsztatom. - Sssh ssssh... Nyugodj meg, kérlek. Nem foglak bántani, ígérem. Csak nyugodjunk meg mindketten, és beszéljünk, rendben? - beszélek halkan, viszonylag türelmesen, de határozottan a fülébe. - Így nem engedhetlek vissza, ugye megérted? Ha megígéred, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget, elengedlek, oké? - ajánlom, és azzal egyidejűleg kicsit enyhítek is a karom szorításán, hogy lássa, komolyan gondolom.
Tudom én, hogy nem jó ötlet futni, mégis ahogy elrakja a pálcáját és igyekszik a testbeszédével megnyugtatni csak arra tudok gondolni, hogy most varázslattal nem tud megállítani. Félek ott maradni és rettegek futni. Csak arra tudok gondolni, hogy meg kell adnom magamnak az esélyt, így engedtem az ösztöneimnek. A hangja ahogyan utánam kiált csak még gyorsabb tempóra sarkall. Eszemben sincs megállni sem pedig beszélni.. a lehető legtávolabb akarok jutni tőle, holott azért követtem, hogy végre közel kerülhessek hozzá.. ilyen az én formám. Lépteink felverik az avart és azt a minimális előnyt, amivel az indulásunk miatt rendelkeztem szinte felzabálja a sálam merénylete ellenem, de ezzel csak megsürgeti az elkerülhetetlent. Ő könnyen mozog az akadályok ellenére én pedig kifulladva, sírva, félig köhögve remélem, hogy valami csoda folytán mégis le tudom majd őt rázni. Mintha lenne egy pillanatnyi csend, amikor nem hallom őt a hátam mögött, mire már szinte megkönnyebbülök, hogy esetleg feladta az üldözésemet. Egyetlen másodperccel később tudatosul bennem, hogy valószínűleg csak lendületet vett, hiszen a karjai körém fonódnak és a remény sugara, ami éppen csak megcsillant a szemeim előtt szertefoszlik és a sikolyom betölti az erdő csendjét és a fél fordulattól azt sem tudom hirtelen merre vagyok arccal. Hangosan zihálva igyekszem leküzdeni a szorítását, de ha egy baziliszkusz öleléséből akarnám kibontani a testem még akkor is több esélyem lenne. Hiába szorítom a pálcámat ő az erősebb és olyan könnyen csavarja ki a markomból mintha csak tálcán kínáltam volna fel neki. -Engedj már el!-kiabálok mielőtt ő csillapítani próbálna. Mély hangja olyan nyugodtan cseng, hogy egy pillanatra megkérdőjelezem magam, hogy tényleg azt láttam-e az előbb amit. A könnyeimtől homályos a látásom, de még egyszer nekifeszülök a karjainak, mintha ezzel bármit is elérhetnék.. de nem. A fejemet leejtve ernyedek el a karjai között feladva az értelmetlen küzdelmet. Az orromon beszívva, majd a számon kifújva a levegőt igyekszem visszaszerezni az önuralmamnak legalább egyetlen morzsáját. -Oké, megígérem..-lassan bólintok és amint azt érzem, hogy eleget engedett rajtam megpördülök és akkorát lökök a mellkasán amekkorát csak bírok az ijedtségtől gyakorlatilag görcsös kezeimmel, hogy valamekkora távolságot nyerjek. Persze ő szinte meg sem mozdul én viszont elesek, mert ahelyett, hogy őt taszítottam volna odébb mintha egy faltól löktem volna el magamat. A barna, nedves levelek között ülve fújtatok miközben a lefojt szemfestékem csípi a szemeimet. -Beszélj!-mondom végül a helyzethez képest kiegyensúlyozott hangszínnel és nulla indíttatással arra, hogy felkeljek a földről, mert most úgy érzem, hogy ennél stabilabb testhelyzetben nem is lehetnék.
“We are like water, aren’t we? We can be fluid, flexible when we have to be. But strong and destructive, too. And something else, I think to myself. Like water, we mostly follow the path of least resistance.”
"The busy bee has no time for sorrow." – William Blake
Playby :
Drew Starkey
16
Calvinus Rosier
Szomb. Márc. 02, 2024 10:38 am
SIENNA AND CALVINUS
Nem értem, miért kell menekülnie? Miért kell ennyire megbonyolítania, megnehezítenie mindkettőnknek? Nem gondolhatja komolyan, hogy futni hagyom. Vagy hogy bántani fogom. Tényleg ennyire megrémítette, amit látott? Ennyire tart tőlem? Igen, sajnos egyértelműen rá ijesztettem, valószínűleg még sokáig nem is fogom elfelejteni a rettegéstől nagyra nyílt szemeit, ahogy nézett a romok közül. Muszáj beszélnem vele, muszáj tisztáznom a helyzetet. Bár még fogalmam sincs, mit fogok mondani, hisz valójában nem mondhatok semmit. De egyelőre elég csak egy probléma. Meg kell állítanom, aztán majd kitalálom, hogyan tovább.
Nem tart sokáig utolérnem, és elkapnom, de úgy küzd, mintha valóban veszélyben érezné az életét. Határozottan kell tartanom, amíg le nem csillapodik, és fel nem adja a küzdést. Aztán fokozatosan enyhül a szorításom, majd engedem el. - Oké... Oké, akkor most... - Félbeharapom a mondatot, amikor megpördülve, minden erejét bevetve nagyot taszít rajtam. Vagyis gondolom ez a cél, de igazából csak magával tol ki. Az én egyensúlyomat nem billenti ki, inkább csak meglepettségemben és ösztönből teszek hátra egy lépést, ő viszont fenékre esik. Utána kapnék, hogy elkapjam, de rájövök, ezt most valószínűleg rossz néven venné, úgyhogy a kezem végül megáll félúton a levegőben. Aztán enyhén megemelt szemöldökkel nézek le rá. - Lehiggadtál végre egy kicsit? - Fél lépéssel közelebb lépve leguggolok elé, hogy egy szinten legyünk, hogy ne magasodjak fölé fenyegetőn, és megértessem vele, nem kell tartania tőlem. Közben a kezeimet is feltartom, hogy tudja, nem áll szándékomban újra megérinteni.
- Nézd, amit az előbb láttál... biztos ijesztő volt... - keresem a szavakat, mert igazából még mindig fogalmam sincs, mit mondhatnék, vagy hogy mennyit mondhatnék el neki biztonságosan. Természetesen nem tudja, nem tudhatja, hogy titkos ügynök vagyok, ahogy sok minden mást is titokban kell tartanom előtte, így meg elég nehéz lesz megmagyarázni a történteket. - Figyelj! Szögezzük le, hogy itt nem én voltam a rosszfiú, oké? Tudod, hogy auror vagyok, nem? Nos... én csak parancsot követtem, és a részletekről nem beszélhetek, mert titkosak, de az a fickó... - mutogatok visszafelé - nem volt jó ember, hidd el nekem. Csak szívességet tettem a világnak. Nem kell tőlem tartanod, Sissy – teszem a végére halkabban, és szándékosan nevezem a becenevén, abban a reményben, hogy újra bizalmat ébreszthetek benne.
Nem is volt valós esélyem eliszkolni előle, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire gyenge lesz ez a kísérlet a menekülésre. Varázsolnom kellett volna, akármit és bármit megpróbálhattam volna, de a pillanat hevében az is kisebb mértékű csoda volt, hogy egyik lábamat a másik elé bírtam helyezni a megfelelő sorrendben. Elkap. Onnantól pedig dulakodni kezdek vele, mintha nem az előbb néztem volna végig, hogy egy felnőtt férfit is könnyedén földre vitt. Jobbára meg sem kell erőltetnie magát, hogy lefogva tartson és közben még félkézzel ki is tekerje a pálcámat a kezemből. Hát ennél illúziórombolóbb pillanat még életemben nem történt velem. Az ember mindig azzal nyugtatja magát, hogy simán meg tudná védeni magát hasonló helyzetben, Cal-nak pedig még csak hangja sem bicsaklik meg, miközben én minden erőmmel küzdök. Meg- és feladom magam, hiszen értelmetlen harcot vívok. Amikor elenged amolyan jóvátételként és a saját önérzetem gyógyításaként jól meglököm.. gondoltam én.. mire mást sem kapok az univerzumtól csak egy seggre esést, illetve Cal-tól egy félig lesajnáló pillantást -Persze, most már minden tök jó...--sziszegek az orrom alatt a kezeimet összedörgölve, hogy leszedjem a tenyereimről a mocskot. Nem tudom mi volt a jobb.. amikor fölém magasodott, de legalább távolibbnak éreztem vagy az, hogy leguggolt ezzel változtatva a kisugárzásán, de így viszont közelebb van. A kabátom ujjával letörlöm a könnyeimet a szemeim alól, meg valamennyit a sminkemből is eltávolítok ezzel a mozdulattal, hogy legalább egy kicsit jobban lássak. -Gondolod?!-csattanok rá egy rövid, de hisztérikus nevetéssel. Nem tudom, hogy el fog-e valaha halványulni az emlékeim között az imént látott jelenet, de az biztos, hogy a közeljövőben még jó néhány álmatlan éjszakán keresztül fog kísérteni. Minden érzelem lefagy az arcomról és csak tágra nyílt szemekkel hallgatom, miközben az agyam szinte kettészakad a fejemben és a gondolataim heves vitába bocsátkoznak egymással. Feladata volt.. auror... de gyakorlatilag puszta kézzel szinte agyonvert valakit, mielőtt pálcával fejezte volna be a munkát... a szemei... olyan más volt, szinte állatias... csak a munkáját végezte... rossz ember volt... de szemrebbenés nélkül gyilkolt... akár hazudhat is... de... Sissy. Amikor a becenevem hallom ismét a szájából mintha a köd felszállna a szemeim elől és megint őt látom. Mintha csak egy rossz álomból ébrednék. Hiába győzködöm magam arról, hogy szinte nem volt valós mégis a szorongás ott marad és a lelkemet facsarja. -Rossz ember volt?-kérdezek vissza gyenge hangon, belekapaszkodva abba a részletbe, ami abba az irányba dönti a mérleget, amelyikben nem kell megutálnom őt, vagy attól rettegnem, hogy arra a sorsa jutok, mint a nagyjából 100 méterre fűben heverő fickó. Szemtanú vagyok, mert nem voltam hajlandó leakadni róla. -Hiszek neked.-bólintok a lehető legmeggyőzőbben ahogyan csak bírok jelen pillanatban, holott más sincs a fejemben csak kételyek minden szavával és tettével kapcsolatban. -Vissza... vissza adod a pálcámat?-nyújtom felé a remegő kezemet. Erősen kétlem, hogy merném használni ellene, de most így mérhetetlenül védtelennek... gyakorlatilag meztelennek érzem magam előtte és nem a jó értelemben. -Nem csinálok hülyeséget.-teszem hozzá félig elcsukló hanggal.
“We are like water, aren’t we? We can be fluid, flexible when we have to be. But strong and destructive, too. And something else, I think to myself. Like water, we mostly follow the path of least resistance.”
"The busy bee has no time for sorrow." – William Blake
Playby :
Drew Starkey
16
Calvinus Rosier
Szomb. Márc. 02, 2024 10:42 am
SIENNA AND CALVINUS
Elnyomom az ingert, hogy a szemeimet forgassam, és csak frusztráltan fújom ki a levegőt a sziszegését követő hisztérikus nevetését látva. Csak egy riadt, makacs kislány - emlékeztetem magamat. Meg kell nyugtatnom, ez az elsődleges. Meg kell nyugtatnom, el kell érnem, hogy úgy érezze, biztonságban van. Nem vagyok rossz ember. Néha teszek rossz dolgokat, de jó okkal, egy nagyobb jó érdekében. Meg kell értetnem vele, hogy itt nem én vagyok a szörnyeteg - legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan ő gondolja.
- Igen, Sienna, egy bűnöző volt, aki sokaknak ártott, és még többen szenvedhettek volna, ha futni hagyom... - felelem higgadtan, mikor ő bizonytalanul visszakérdez, majd némi megkönnyebbüléssel lassan kifújom a levegőt, azt látva, hogy hajlandó meghallgatni. Úgy tűnik, végre képes legyűrni valamelyest a rettegést, ami eddig uralta az érzelmeit, és nagyjából úgy tekintenie rám, mint azelőtt. Aztán remegő kézzel és elcsukló hangon a pálcáját kéri. Azt mondja, hisz nekem, és a hangja valóban határozottan cseng, de nem kell ahhoz képzett legilimentornak lennem, hogy ennek ellenére is kiolvassam a szeméből a bizonytalanságot és bizalmatlanságot. Meg merném kockáztatni, hogy még a félelem is ott pislákol benne valahol, és elég egy rossz mozdulat, hogy újra fellobbanjon.
Némi habozás után hátra nyúlok, és előhúzom a pálcáját, kettőnk közé tartom, de még nem adom át neki. Akarom, hogy lássa, nem szándékozok ártani neki, hogy azt tehet, amit szeretne, nem fogom feltartóztatni vagy sakkban tartani, viszont érzem, hogy tisztáznom kellene vele még egy-két dolgot, mielőtt esetleg eszébe jutna újra támadni és menekülni. Esélye továbbra sem lenne, de feleslegesen húznánk az időt egy újabb hajszával. - Visszakapod, de meg kell ígérned nekem, hogy nem beszélsz senkinek arról, amit láttál. Senkinek, Sienna - nyomatékosítom. - Ha csak megemlítenéd bárkinek, azzal nem csak a küldetésemet, a nyomozásomat veszélyeztethetnéd, de a saját életedet is. Megértetted? - nézek komolyan a szemeibe. - Ha úgy éreznéd, hogy muszáj róla beszélned valakivel, akkor beszélj velem. Valószínűleg szükséged lesz rá. Ezeket a dolgokat nem jó teljesen eltemetni. Szóval, ha kellene... itt vagyok... - És ezzel a végszóval át is nyújtom a pálcáját. Aztán a kézfejemmel letörlöm a szemem alatti sebből szivárgó vért.
- Rendbe kellene szedni magunkat, mielőtt visszamegyünk - jegyzem meg, és felállok, majd a karomat nyújtom, hogy őt is felhúzhassam a földről, ha hagyja. Igazából nekem még lenne egy kis dolgom ezen kívül is, mert nem hagyhatok csak úgy magam után egy hullát, hogy bárki rátalálhasson. Pláne egy iskola közelében.
Még mindig remeg egy kicsit a szám széle ahogyan nagyokat bólogatva próbálom magamat is meggyőzni arról, hogy igazat mond. Rossz ember volt... rossz ember volt.... Cal a munkáját végezte. Igyekszem minden mást kiűzni a fejemből, hogy a félelem vaskos kérge alatt pontosan arra vágyok, hogy elhitesse velem, hogy ő még mindig az, akinek ismertem... a kamaszfiú, aki életem első szerelme volt, a férfi, akire mindig felnéztem. -Oké.-bólogatok nagyokat visszanyelve az ingert, hogy még legalább harminc alkalommal megkérdőjelezzem a szavait. Költői túlzás lenne azt állítanom, hogy megnyugtatott és megmagyarázott mindent, amit láttam, de fokozatosan megnyugszom és ahogy az adrenalin szinte lecsökkent a véremben a gyomromat felforgatja a hányinger. Végignéztem ahogyan valaki meghal. A pálcámat kérem, hiszen ha valóban nincs mitől tartanom, akkor nincs oka arra, hogy ne adja vissza... ugye? A lelkemnek viszont szüksége van arra, hogy legalább ezt a minimális védelmet a kezem ügyében tudhassam még akkor is, ha az imént sem éltem ezzel, hogy ilyen módon óvjam meg magam tőle. Ahogy kettőnk közé emeli azonnal ráfogok de elvenni még nem tudom tőle, mert nem ereszti, ettől pedig nagyot nyelek és újra a szemeibe nézek. -Te teljesen hülye vagy?-csúszik ki a számon megszokásból miközben feljebb vonom a szemöldökeimet. -Vagy engem nézel hülyének?-be kellene fognom. Nem mintha jelen esetben nem lenne teljesen jogos, hiszen követtem őt ide, ahol egyébként nekem semmi keresni valóm nem lett volna és még meg is próbáltam lefutni őt. -Tartani fogom a számat. Mindkettőnk érdekében.-bólintok végül. Ha nem ért volna utol akkor sem beszéltem volna. Bajba kevertem volna őt és bármennyire is féltem tőle néhány perccel ezelőtt valószínűleg éppen ez tartott volna vissza attól, hogy bárkinek akár csak célzást tegyek a látottakra. -Rendben, de nem hiszem, hogy erről a közeljövőben szeretnék szót ejteni.-ez mondjuk kicsit sem biztos, hiszen soha hasonlóval nem kellett szembe néznem. Úgy ölelem magamhoz a pálcámat, amint végre elengedi mintha a kedvenc plüssömet kaptam volna vissza. -Ne nyúlj már bele!-szólok rá ahogy megtörli magát a sebnél. Ösztönösen nyúlok a felém nyújtott kezéért, de félúton végül egy pillanatra megakadok a mozdulatban. Már halott lennék, ha azt akarná. Végül a a tenyerem az övébe csúszik és hagyom, hogy összekanalazzon a földről. -Nem is értelek.. ez így alig gyanús.-jegyzem meg az orrom alatt motyogva. Ő vérzik és koszos, én pedig csak szimplán saras lettem a földtől. -Azt is mondhatjuk, hogy megvertelek.-vonom meg a vállaimat, visszamenekülve a szokásos védelmi mechanizmusomba, hogy még ilyenkor is igyekszem viccelni, mert én csak így bírok megbirkózni a traumákkal. Egy egyszerű tisztítóbűbájjal kiszedem a ruhámból a foltokat. -Azt ott rendbe hozzam?-kérdezem a sebére pillantva, mert nem akartam csak úgy az arcába szegezni a pálcámat, hogy az Episkey bűbájjal meggyógyítsam.
“We are like water, aren’t we? We can be fluid, flexible when we have to be. But strong and destructive, too. And something else, I think to myself. Like water, we mostly follow the path of least resistance.”
"The busy bee has no time for sorrow." – William Blake
Playby :
Drew Starkey
16
Calvinus Rosier
Szomb. Márc. 02, 2024 11:34 am
SIENNA AND CALVINUS
Lassan bólogatni kezdek, mert úgy tűnik, végre elérnek hozzá, hatnak rá a szavaim. A szín kezd visszatérni az arcába, a tekintete már nem annyira riadt, enyhén ködös talán, mint aki még emészti a történteket, de ez érthető. Majd fokozatosan a helyére kerülnek a fejében a dolgok a történtekkel kapcsolatban, és remélhetőleg felfogja, hogy aminek tanúja volt, az alapvetően nem olyan rémséges, amint amilyennek elsőre tűnt. Meg fogja érteni, hogy szükséges volt. Egészen biztosan meg fogja... Már csupán arra van szükségem, hogy megígérje nekem, erről senkinek nem fog beszélni, és akkor a pálcáját is visszakaphatja. Addig nem engedem el, nem adom vissza, hiába is próbálná kihúzni a kezemből.
A tekintetem elsötétül, amikor lehülyéz, majd hamar ráncba szalad a homlokom, és kiül az arcomra egy amilyen “Hogy mondod?!” arckifejezés. Aztán picit feljebb szökik a szemöldököm a következő kérdésére, a fejem pedig oldalra billen. Hát mi tagadás, most egy kicsit valóban megkérdőjelezem az épelméjűségét. Az előbb még rettegett tőlem, most meg ilyen szavakkal vagdalódzik? Aztán tudatosul, hogy az tulajdonképpen jó jel, hogy már van bátorsága így beszélni velem, és hogy ezel szerint már sokkal inkább önmaga, így végül lassan elmosolyodom, és inkább kíváncsian pillanatok rá, várva, hogy mégis mit akar ezzel.
- Oké, hát bocsáss meg, hogy biztosra akartam menni. Miután úgy elrohantál, honnan tudhattam volna, hogy mire számíthatok tőled? - ingatom a fejemet egy értetlen fintorral, és a vállamat vonogatom. - Ahogy gondolod... - hagyom rá aztán hogy él-e az ajánlatommal. Ha nem akar a történtekről beszélni, nekem úgy is jó. Erőltetni biztos nem fogom, de a lehetőség adott a számára, ha úgy érezné.
Felállok, és segítő jobbot nyújtok, de cserébe először csak kioktatást kapok. Egy újabb fintort vágok. Nem tudok eligazodni ezen a lányon. Némi habozás árán végül mégis csak megfogja a kezemet, és miután végre talpra húztam, végig mérem. - Te nem sérültél meg, ugye? - Ha a rohanás közben vagy amint az imént seggre esett, megütötte magát, rá sem ártana kicsit jobban odafigyelni. A fejemet ingatva nevetek fel a vicces ajánlatára. - Ha attól jobban éreznéd magad, nekem úgy is jó. - Bár valószínűleg hozzá kellene mesélnünk a sztorijához azt is, hogy hátulról telibe talált egy kábító- vagy sóbálvány átokkal, aztán fogott egy husángot, és azzal püffölt el. Nyilvánvalóan azért, mert elgurult a gyógyszere.
Ujjaim hegyével megérintem az arcomat a sérülés alatt, és majdnem automatikusan legyintek is, hogy hagyja, én is meg tudom oldani, de aztán meggondolom magam. Ha a sebezhetőségem megmutatásával kevésbé tűnnék szörnyetegnek a szemébe, és jót tenne a lelkének, ha segíthetne, talán érdemes volna engedni neki. Csak pár pillanatot habozom a válasszal a tekintetét fürkészve, aztán lassan bólintok. - Rá tudnál nézni a többire is? - kérdezem, hiszen a szám is felrepedt, és az ökleim is.
Pánikszerűen kapaszkodok bele minden egyes laza szálba amit meglenget előttem, hogy elhihessem, ő nem egy szörnyeteg. Hirtelen kattan az agyam átváltva pánik üzemmódba és elővesz minden előre beprogramozott válasz lehetőséget, ami zsigerből bukik ki a számon, pedig most kellene csak igazán megválogatnom a szavaimat. A tekintete megkeményedik, ettől pedig nagyokat pislogok rá, miközben mindketten szorongatjuk a pálcámat. Kissé elfehérednek a bütykeim, ahogyan erősebben fogom a remény apró darabkáját, mert nem tudom, hogy most sikerül-e elvetnem a sulykot. Végül meglágyul a tekintete, így én is kibírom fújni azt a beszorult nagyobb lélegzetet, amit bent tartottam eddig. -Te mire számíthatsz tőlem?-bukik ki belőlem a kérdés felvont szemöldökökkel. Nem is tudnám megmondani, hogy most melyikünk tart jobban a másiktól, hiszen jelen helyzetben nem csak nekem van félnivalóm.. tudok valamit, ami őt is bajba sodorhatja legalább annyira, mint engem. Mindkettőnk érdeke, hogy akárhogyan is, de tartsam a számat... meg egyébként is mit mondanék? Egy auror végezte a munkáját? Mert.. ez az igazság.. ugye? Őszintén nem tudom megmondani, hogy hogyan fogok ezzel az egésszel megbirkózni. Általában kibeszélem magamból mindazt, ami szorongást okoz, most viszont az egyetlen, akivel ezt megvitathatnám maga a kiváltó oka az egésznek. Mégis hogyan fogom ezt megoldani anélkül, hogy teljesen összeroppannék? Csak vonakodva tudom elfogadni a felajánlott kezét, de végül is ő szavazott elsőként bizalmat azzal, hogy visszaadta a pálcámat. Amikor végre lábon vagyok a kosz nagyját megpróbálom lesöpörni magamról. Kérdésére hirtelen nem is tudom mit feleljek. Fizikailag rendben vagyok.. többnyire. Az ujjaimmal megérintem a nyakamat, amit igen csúful megrántott a sálam. Kétlem, hogy kívül lenne ennek bármit látszata, de a felszín alatt érzem a gégém nem a legboldogabb pillanatnyilag. -Semmi bajom.-mondom végül elemelve a kezemet a sajgó résztől. Nevetésére hirtelen kapom rá a tekintetem miközben a ruháim eredeti állapotát igyekszem visszaállítani. Olyan groteszk ebben a helyzetben nevetni, mégis valahogy ez nyugtat meg igazán. Könnyebb, hogy újra olyannak lássam amilyennek ismerem.. a tekintete olyan sötét volt, de most egyszerűen lágyak a vonásai. -Nem tudom mitől érezném magam jobban.-vallom be csendesebben. Úgy érzem egy hullámvasúton ülök. Döcögve feljebb tornázom magam valahogyan majd jön a lejtő.. mindez akár másodpercek alatt újra és újra ismétlődik bennem. Habozik és én ezzel el is könyvelem, hogy a sérüléseit megoldja majd magának, így kissé meglep, hogy végül elfogadja a segítségemet. -Mhm.-bólintok végül kicsit alaposabban szemügyre veszem. Határozottan tartom a pálcámat amikor az arca elé emelem. Nem tagadom. Megfordul a fejemben, hogy egy kábítóátokkal kiütöm és olajra lépek, de ehelyett.. -Episkey!-elkezdem róla eltüntetni az árulkodó jeleket. A vágások nem mélyek, a kezén a sérülések felületiek, így ennél erősebb bűbájra nincs is szükség, ha jól tippelem. Szépen össze is húzódik a sérült bőr és amint végeztem a kabátom belső zsebébe süllyesztem a pálcám, így kizárom annak az esélyét, hogy hirtelen felindulásból valami ostobaságot csináljak. -Gondolom.. te most.. öhm..-hogyan kérdezed meg a másiktól, hogy menned kell-e elföldeni valakit? Merlinre... tényleg hányni fogok.. üdv az érzelmi hullámvasút lefelé tartó szakaszán.. ismét.
“We are like water, aren’t we? We can be fluid, flexible when we have to be. But strong and destructive, too. And something else, I think to myself. Like water, we mostly follow the path of least resistance.”
"The busy bee has no time for sorrow." – William Blake
Playby :
Drew Starkey
16
Calvinus Rosier
Vas. Márc. 03, 2024 4:59 pm
SIENNA AND CALVINUS
Elfehéredő ujjakkal, görcsösen kapaszkodik a pálcájába, de nem engedem el, amíg nem érzem, hogy megérett rá az idő. Biztosra kell mennem, hogy egy nevezőn vagyunk. Arra viszont nem számítok, hogy gorombán kifakad, valahogy nem passzol az iménti viselkedéséhez, de próbálom jó jelnek venni, hogy már van bátorsága ezt meglépni. Jó jelnek veszem egészen addig, amíg felcsattanva vissza nem kérdez. Akkor azonban a pálcáját elengedve mélyen beszívom a levegőt. Nyilvánvaló, hogy még nem győztem meg. Talán el akarja hinni, amiket mondtam neki, de még messze nem tartunk ott.
- Csak a munkámat végeztem, már mondtam – jelentem ki kissé elkomorulva. Nem örülök, hogy ismételnem kell magamat, de mit tehetnék, hogy máshogy lássa a történteket, mint ahogy? - Aurornak lenni nem mindig fekete és fehér - teszem hozzá, bár igazából nem egészen az aurori állással van a gond. Aurorként jobban kötnek a szabályok. RMIA ügynökként azonban kevesebb a korlát és nagyobb a felelősség. De ezt nem fogom tudni megmagyarázni neki, akkor sem, ha igazán szeretném.
Felállunk, és végig mérem sérülések után kutatva, miközben pálca nélküli varázslással letisztítom én is a saját ruháimat. Aztán a fejemet oldalra billentve kicsit közelebb lépek, kérdés nélkül nyúlok a nyaka oldalához, hogy ezzel kicsit megtámasszam a fejét, amíg másik oldalról közelebből is megvizsgálom, ahol az ujjaival érinti. Külsőre nem látok egy horzsolást sem, de rémlik, hogy a sála csúnyán megrántotta, és biztos fájdalmas kicsit, ha már így tapogatja. - Egy-két nap, és rendbe jön, de nem árthat, ha valami hideget teszel rá később - állapítom meg a szemeibe nézve, aztán elengedem őt, és hátra lépek egyet, némi fáziskéséssel rádöbbenve, hogy ismét a privát szférájába léptem az engedélye nélkül.
- Azt hiszem, én tudom, mitől érezhetnéd magadat jobban, de... most valószínűleg nem bízol bennem annyira, hogy segíthessek... - És ahogy mondtam, semmit nem fogok ráerőltetni, akkor sem, ha egyébként a javára válna. A szemeit fürkészem, míg ő az arcom meg a kezeim meggyógyítására fókuszál. Ez egy viszonylag egyszerű bűbáj, de kétségtelen, hogy hibátlanul csinálja. - Van tehetséged a gyógyításhoz - jegyzem is meg, miután végez. Aztán futólag a Szellemszállás felé pillantok, regisztrálva, hogy mire célozgat.
- Igen, mennem kellene - sóhajtok egy mélyebbet, mert ez egy kicsit visszaránt a valóságba. Nem a munkám kedvenc része ilyesmivel foglalkozni, de olykor ez is vele jár. - Te biztosan rendben leszel? - kérdezem, majd lassan kicsit lejjebb ereszkedik a mellkasom. - Még mindig az unokabátyád vagyok, Sissy, és csak azt szeretném, hogy jól legyél. Szóval, ha bármikor meggondolnád magad... és szeretnél beszélni a történtekről... Sajnálom, hogy látnod kellett – teszem a végére inkább, nyugodtabban, türelmesebben és megértőbben, mint ahogy eddig az elmúlt percekben beszéltem. Azt hiszem, kezd végre lecsökkenni az adrenalin szintem, és képes vagyok nem csupán logikusan átlátni a helyzetet, de átérezni is azt.
Újra és újra le kell futnia velem ugyanazokat a köröket, mert minden egyes alkalommal, amikor elindulnék a abba az irányba, hogy tényleg hiszek neki az egyik gondolatelágazásnál rossz irányba fordulok és visszajutok a kiindulóponthoz. Nem tudnám megmondani, hogy mennyi idő lesz mire a lelkem dűlőre jut majd ezzel a dilemmával a lelkem. -Elhiszem.-bólintok végül kissé megfontoltam, holott abszolút nem vagyok meggyőződve egyetlen részéről sem teljesen a történetnek. Csak ülepednie kell. Remélem. Majd mantrázom magamban azokat amiket mondott, hogy könnyebb legyen lenyelnem a mai napot. Amikor közelebb lép miközben a nyakamat vizsgálom elkerekedett szemekkel nézek rá, mozdulni azonban csupán annyira merek, hogy elveszem a kezemet az ujjai útjából. A gyomorgörcs és a háttérben ólálkodó félelem mellett egy kellemesen meleg érzés kúszik végig a gerincem mentén, mintha éppen ebben a pillanatban emlékezne a testem arra, hogy ki is ő valójában. Szóra nyitom a számat, de nem találom a hangomat és nem azért, mert annyira fájna a nyakam, hiszen eddig is ment a beszéd. Feladva a próbálkozást szorgosan pislogva bólintok néhány apróbbat a jó tanácsra. -Hát most.. tényleg nem megy.-mondom egészen csendesen, hiszen a látottak ellenére nem akarom őt megbántani, de hazudni sem fogok, hiszen felesleges színjáték lenne csupán. Könnyebben átlát rajtam mint egy frissen tisztított ablaküvegen. Kicsit helyrebillent, amikor a gyógyításra koncentrálhatok. Mindig könnyen mentek az ilyen jellegű varázslatok, de még a gyógyhatású bájitalok elkészítése is. Azt mondják ez a jó szándékból fakad, szóval valószínűleg egyszerűen ilyen beállítottságú vagyok. -Köszönöm.. ezért tanulok tovább ilyen irányba.-mondom kissé csendesebben. Lenne értelme tényleg hosszútávon is ezzel foglalkoznom, de még csak most kezdtem az Akadémiát. Még rengeteg a kérdőjel a fejemben a jövőmmel kapcsolatban és gyakorlatilag vakon tapogatózok, hogy merre húz a szívem. Momentán mondjuk a gyomrom húz az egyik irányába, de igyekszem valahogyan bent tartani mindent, hogy mégse a szeme láttára omoljak újfent össze. -Ha hánytam akkor jobban leszek, de azt nem előtted szeretném csinálni.-pedig hányszor látta már ahogyan kidobtam a taccsot a sok nasitól kiskoromban.. -Tudom és... köszönöm.-hiszen elvégre ahelyett, hogy megmagyarázni próbálta volt a helyzetet megpróbálhatott volna még jobban rám ijeszteni, hogy végül amiatt tartsam a számat. -Majd beszélünk.. mindenképpen.. és.. nem tudhattad. Csak a munkád végezted.-mondom most már félig sarkon fordulva és elindulva, mert véges az gyomrom tűrőképessége. -Később.-bár nem tudom, hogy mikor tudok majd leghamarabb a közelében lenni, de az biztos, hogy most kell egy kis egyedüllét, meg egy bokor.
Mozdul és én mozdulok vele, még akkor is ha ő erről még mit sem sejt.. főleg így. Azt mondják az első rajongás múlandó, csupán felébreszti a fiatal elme érdeklődését és elindítja a fejlődéshez szükséges kémiai reakciókat. Mégis, amikor újra felbukkan az életedben egyszerűen ugyanazzá a kislánnyá változol, aki tátott szájjal, őszinte, ártatlan rajongással figyelte a nagyfiúk játékát. A korkülönbség ugyanannyi maradt, csak az változott, hogy időközben már én is felnőttem és már nem a kertben fogócskázunk és tréfáljuk meg a családjainkat, hanem... szeretném ha észrevenne.. úgy tényleg. Szeretném, ha látná, hogy már nő vagyok és olyan dolgokra vágyom, amire talán nem is lenne szabad, de ez talán csak még kívánatosabbá teszi. Könnyű dolgom volt a fiúkkal mindig, tudtam mi kelti fel az érdeklődésüket, ismertem a jól megejtett mozdulatok erejét. De vele... valahogy minden olyan más volt. Nem bírtam lerombolni a már kialakult képet, pedig tényleg igyekeztem. Cal szemében még mindig csak egy kislány voltam, ez pedig jobban bántotta az önérzetemet, mint azt valaha gondoltam volna. Hiába jártam kerülőutakon, hogy mindenképpen összefussunk, hiába érintettem olykor a a karját vagy a vállát, mintha... szándékosan járt volna lehunyt szemekkel ahányszor csak igyekeztem közeledni felé, ez pedig belülről kezdett felőrölni. 
