Calvinus Augustin Yaxley-Rosier

Cal összetett személyiség, akiről több külső réteget le kell hámozni ahhoz, hogy valaki közelebbről is megismerhesse. Alapvetően nagyon higgadt, fegyelmezett természetnek tűnhet, udvariasan távolságtartónak, aki, ha teheti, kerüli a fecsegést, és az első adandó alkalommal kivonja magát a szerinte sehová sem vezető jelentéktelen csevegésekből. Kivéve, ha a munkája épp azt követeli meg tőle, hogy barátságossá váljon, közvetlen legyen, beszélgessen és kerüljön közelebb valakihez, mert akkor nagyon könnyen bele tud simulni egy karizmatikus, megnyerő férfi szerepébe. Meglehetősen célorientált, erős kötelességtudattal és rengeteg bizonyítási vággyal, illetve egy halom megfelelési kényszerrel. Ám ahogy lefelé ásunk a rétegek közé, ráébredhetünk, hogy rengeteg elfojtott érzés, harag, indulat, fájdalom és magány lakozik benne. Ezeket nagyrészt tökéletesen el tudja zárni, kordában tudja tartani - legalábbis másfél évvel ezelőtt így lehetett volna jellemezni. Vérfarkassá válása óta azonban sajnos már nem mindig kezeli olyan jól a feszültséget és az elnyomott érzéseit, mint azt hinni szeretné magáról. Főképp a holdtölte körüli napokra jellemző, hogy kissé labilissá válhat, és agresszíven feltör minden, amit magába zár. A Minisztérium és a Brit Hírszerzés rendszeres terápiával, Farkasölőfű-főzetettel és más szükséges eszközökkel igyekszik őt kontroll alatt tartani, ami többé-kevésbé segít is, rosszabb esetben Cal egyéb módszerekhez nyúl, illetve az elmúlt másfél évben éppen emiatt szokott rá a dohányzásra is.

Ha tovább ásunk, olyan szintekre kerülhetünk nála, ahová nem sokan érhettek el eddig, vagy talán még senki. De akkor megérthetjük, hogy valójában azért ennyire jó a munkájában, azért annyira veszélyes, azért tudja olyan könnyen elzárni az érzéseit, mert amíg egy feladatra fókuszál és parancsokat követ, igazából nem teljesen önmaga, átadja az irányítást, és azzal együtt a felelősséget is a saját tettei felett. Ilyenkor érzi magát igazán szabadnak, akkor is, ha épp meg kell kínoznia vagy ki kell végeznie valakit. Csakhogy eközben egyre távolabb kerül a valódi önmagától, és egyre több új réteg kerül rá. A rétegek egyre jobban elfedik azt, aki gyerekként volt, és amilyennek mélyen legbelül még mindig érzi magát. Árvának, magányosnak, valaki olyannak, aki senkinek sem kellett igazán, aki mindenki számára csak teher volt, és csak akkor vetülhetett rá némi átmeneti figyelem, amikor épp szükségük volt rá, és kihasználhatták.

Nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé a Roxfortban való járőrözés, de megvannak ennek is az előnyei, mert bármennyire is szeretem a munkámmal járó izgalmat, adrenalint, változatosságot, olykor nekem is jól esik egy-egy nyugodtabb nap is. És itt határozottan békések a hétköznapok. Persze érthető, hogy a Roxmortsban történtek után feszült a légkör, és a biztonság kedvéért muszáj, hogy valaki mindig figyelje a gyerekeket, de igazából soha semmi nem történik... legalábbis semmi olyan, ami ne az iskolába való volna.  

Viszont a mai nap több okból is érdekesebb, mint a többi, hiszen hétvége van és meccsnap. A kviddics pálya tömve van diákokkal, a jó időnek hála szinte mindenki lecsődült a kastélyból. Ez egyszerre nehezíti és könnyíti a munkánkat, de én élvezem, hogy ezzel most kicsit az egyik hobbimnak is áldozhatok. A saját időmben én is játszottam a Mardekár csapatában, jól esik nosztalgiázni. Ameddig tart... tekintve, hogy nagyjából félidőnél muszáj kilopódznom a birtok területéről, és lemennem a faluhoz. Tegnap este végre sikerült felvennem a kapcsolatot a célszeméllyel, és leszerveznem vele egy találkozót a Szellemszállásnál. Vagy mondjuk úgy, azoknál a romoknál, ami maradt belőlük a tavalyi zavargások után. Nem lesz sok időm, gyorsan kell cselekednem, és reménykedem, hogy az illető bekapta a csalit, mert valószínűleg nem lesz második esélyem. Ha megneszeli, hogy mi történik, és elmenekül, nem fogunk újra rábukkanni a nyomára egyhamar.

- Hív a természet, mindjárt jövök - jelzem a partneremnek, mielőtt elvonulnék a lelátók mögött, majd elsurranok a fák felé. Néha kurva nehéz kettős - sőt, ha úgy vesszük, hármas - ügynöknek lenni, de én imádom a kihívást benne. Az ügynökség amúgy is tökéletesen tisztában van vele, hogy mikor min dolgozom éppen, hová osztanak be, mi a dolgom, és úgy adják ki a feladataimat, hogy a kettő ne ütközzön, épp ellenkezőleg. Mondhatnám, hogy kellemest a hasznossal, de itt inkább a hasznost a hasznossal játszik. A hivatalos aurori bevetéseim gyakran jó alibit és lehetőséget szolgáltatnak az ügynöki teendőimhez, pláne, ha jól játszom ki a lapjaimat. Nem tudom, meddig fogom tudni ezt ilyen tempóban végezni, főleg úgy, hogy közben a MiM felé is jelentek, és megbízásokat intézek, de egyelőre nem panaszkodom.

Lelassítok, amikor a Tiltott Rengeteg széléhez érek. Még van egy kis időm, és innen már egész jól rejtve vagyok. Néhányszor megállok útközben, mikor gyanús avarropogást vagy gallyrecsegést hallok, de nem látok senkit, aki a nyomomban lenne, és nem is hiszem, hogy bárkinek oka lenne követnie, szóval végül csak rossz előérzetnek könyvelem el a dolgot, amit igyekszem lerázni magamról.  

Amikor megérkezem a lebeszélt találkahelyre, a fickó már vár rám, és ebben a pillanatban még azt hiszem, könnyű dolgom lesz. Ám még elő sem húzom a pálcámat, nem teszek semmi olyat, ami megijeszthetné a másikat, az mégis rémülten pillant végig rajtam, mintha tudná, érezné, vagy felismerne valami alapján... Menekülni kezd, vaktában lőve hátrafelé átkokat. Én is futásnak eredek, és ádáz pálcapárbaj alakul ki közöttünk. Némi küzdelem után sikerül lefegyvereznem egy bűbájjal, de nem számítok rá, hogy pálca nélkül is varázsoló mágussal van dolgom. Pillanatok kérdése, és mindkettőnk pálcája a fűben hever, mi pedig ököllel esünk egymásnak. Ennek nem kellett volna így elfajulnia. Gyors, tiszta munka kellett volna, hogy legyen. Időt veszítek, és egyre nő a lebukás veszélye, ezért az ütéseim egyre erőteljesebbek és agresszívebbek lesznek. Felszínre tör a bennem lakozó farkas ereje és állatiassága. Aztán egy bukfenccel végre sikerül újra magamhoz vennem a fűben heverő pálcámat, majd egy éles zöld villanással végre vége.

Vagyis akkor még azt hiszem, ám aztán megpillanatom a romok közt reszkető alakot. - Sissy? – villan felé a sötét tekintetem, amiből még nem hunyt ki teljesen a vadság és veszély. Csak akkor sikerül valahonnan mélyről újra előásnom magamból némi szelídséget és nyugalmat, amikor felfogom, hogy tényleg ő az. Az unokahúgom, akivel annyi csibészséget elkövettünk együtt az aranyvérű és családi összejöveteleken, amikor kicsi volt. Ő és a testvérei bizonyos értelemben szintén számkivetettek, kitaszítottak voltak, éppen úgy, mint én, az árva, a jótékonysági eset, és ez gyakran feléjük vonzott. Tulajdonképpen Sienna az én szemeimben még mindig ugyanaz az öt-tíz éves copfos szőke kislány, pedig azóta időközben már kész nővé cseperedett, és mostanában kezdte az akadémiát is, ha jól rémlik. És bizony észrevettem, hogy máshogy kezdett nézni rám, másféle csillogással a szemeiben, valahányszor összefutottunk az elmúlt hónapokban. Sőt, gyakran tűnt úgy, folyton belé botlok a legváratlanabb pillanatokban, de szándékosan figyelmen kívül hagytam a közeledését. Pedig, ha jobban vigyáztam volna, most nem kellett volna ezt látnia.

Jeges kék szemek, sötét szőke haj, amelyet gyakran egész rövidre vágatok, mert így jóval egyszerűbb kezelni, kevesebb a gond vele. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék adni magamra, vagy foglalkozni a külsőmmel. Sőt! Nagyon is igyekszem figyelni a mindig alkalomhoz illő öltözetemre, szeretem az elegáns ruhadarabokat, a karórát, a családi címerrel ellátott kiegészítőket, pecsétgyűrűt. De azzal sincs problémám, ha az adott alkalom egy sokkal lezserebb összeállítást kíván.
Az alkatomat illetően magas vagyok, 188 centiméter, szálkásan izmos, a rendszeres testedzés a mindennapjaim része.
Vérfarkasként a termetem szintén kicsit nagyobb az átlagosnál, állati alakban a szemem épp olyan világos kék, mint emberként, a bundám pedig hamuszürke.