“Intelligence is a very valuable thing, innit, my friend? And usually it comes far too fcking late.”
Mindig úgy gondoltam, abban, amit a családom művel - az illegális tevékenységek és bizniszek – nem az az igazán kockázatos rész, amikor betörnek valahová, kirabolnak valakit vagy valamit. Hisz amikor összedolgozunk olyanokkal, akikkel együtt nőttünk fel, akiket jól ismerünk, akik úgy gondolkodnak, ahogyan mi - és itt most nem okvetlenül az IQ-ra gondolok, sokkal inkább arra, hogy ugyanazok az elvek és célok vezérelnek - akkor a legtöbb dolog adott, hogy egy akció sikeres legyen. Ismerjük egymás gyengeségeit és erősségeit, tudjuk, hogy milyen helyzetben ki hogyan reagálna, kire milyen szituban lehet és érdemes támaszkodni, és így tovább. A kockázat akkor nő meg, amikor ismeretlen változók is belépnek az egyenletbe, például amikor el akarjuk adni a szajrét, amit szereztünk. Hisz sosem tudhatjuk, ahogy a vásárló megbízható-e, mik a valódi szándékai, mennyire érdemes alkudozni, és mennyire érdemes kiadni magunkat, hogy mi megbízhatónak tűnjünk.
Ezért van az, hogy mindig baromira óvatos voltam, amikor rám hárult a feladat, hogy elpasszoljak valamit, és többnyire vagyok annyira elővigyázatos, hogy ha a lehetőség adott, akkor ne a saját “arcommal” üzleteljek, hanem a matemorf mágiát használva változtassak magamon, és így senki ne tudjon rólam leírást adni. Csak hát vannak szituációk, amikor ez nem ilyen egyszerű, mert nincs lehetőségem alakot váltani, mert túl sokan vesznek körül, vagy mert egy ismerős ismerőse keres meg, és személy szerint tőlem, vagy egy Shelbytől akar vásárolni, ez esetben pedig nem előny felvenni egy nem létező vadidegen alakját, épp ellenkezőleg.
Ma is így volt ez. Végre találtunk vevőt azokra a ritka, drága bájital összetevőkre, amiket a múltkor bájitalboltokból hoztunk el Harveyékkal, amikor egy este egyszerre több helyre is betörtünk, és azt hiszem, egyszerűen csak túl lelkes lettem, hogy végre megszabadulok a cuccoktól, aztán nem voltam elég elővigyázatos. Bár őszintén egyelőre meg sem tudom mondani, hol szúrtam el, hol nem vettem észre az intő jeleket, amik tutira ott voltak az orrom előtt. Óvatosabbnak kellett volna lennem, de megbíztam a kuzinomban, és kérdés meg mindenféle alaposabb előkészület nélkül mentem oda, ahová Huxley mondta, akkor, amikor mondta... Aztán már csak azon kaptam magamat, hogy a faszi, akinek el akartam adni a kis doboznyi fiolát, felvillantja a jelvényét, majd közli, hogy le vagyok tartóztatva.
Az agyam vészesen jár, próbálok időt nyerni, kitalálni, mit mondjak vagy mit ne mondjak, milyen történettel járnék a legjobban, ezért inkább egy kérdésre sem válaszolok, legfeljebb valami flegmát és elutasítót, hogy ne csak ők izzasszanak meg engemet. Mert a kihallgatást sajnos így sem kerülhetem majd el, de mire arra kerül a sor, remélhetőleg lesz valami épkézláb ötletem. Vajon mennyire hihető, ha azt mondom, hogy én is csak találtam a ládikát, és csak próbáltam rájönni, mennyit érhet? Vagy ha azt mondom, hogy felültettek? És ha azt állítom, hogy én magam is csak vettem egy gyanús alaktól, és így próbáltam egy-két plusz galleonhoz jutni?
A két kezem szoros bilincs bűbájban van a hátam mögött egymáshoz szorítva - csak feltételezem, hogy abban, hisz még sosem tartóztattak le ezelőtt - amikor megérkezünk a Minisztérium Átriumába. A napnak ebben a szakaszában nincs kifejezetten nagy nyüzsgés és mozgás itt, aminek örülhetnék, mert legalább nincs túl sok tanúja annak, hogy elvezetnek, de ha tömeg lenne, igazából kevésbé lennék feltűnő, és senkinek nem lenne lehetősége így megbámulni. Így viszont tökéletes rálátása van minden jelenlevőnek a jelenetre, ahogy a túlbuzgó fiatal auror a pálcáját rám szegezve megbilincselve a lifthez kísér, és a legrosszabb az, hogy a bámészkodók között Theo apja is ott van. Legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben, vagy elbújnék egy láthatatlanná tevő köpeny alatt. Pedig ez az ember aztán már látott sajnos ennél valószínűleg kínosabb helyzetben is korábban, és egy mumusnak köszönhetően személyesen láthatta megelevenedni a legnagyobb félelmeimet is.
“Why are you not smarter? It's only the rich who can afford to make mistakes.”
Draco és Pansy esküvője óta úgy éreztem, mintha valaminek a vékony, ingatag peremén állnék. Kitartóan egyensúlyoztam, próbáltam nem lenézni a mélységbe - bármit is rejtett és jelentett ez -, de valami kisiklott abban a másodpercben, hogy a mumus apám alakját magára öltve kimászott a szekrényből. Egyszerre telepedett rám érzelmi tompaság, mintha vastag, homályos üvegfalon át szemléltem volna mindent, és valamiféle lelki agitáltság. Néha úgy éreztem, belülről csak valami kilátástalan, kásás massza tölt ki, nem tudtam formát adni a gondolataimnak és érzéseimnek. Van ez az új gyógyszer, eddig nagyon pozitívak a visszajelzések - mondta a pszichomágus, bizonyára biztatásnak szánta, de bennem csak szorongást ébresztett. Megrémített az újabb sikertelen próbálkozás statisztikailag nagy eséllyel bekövetkező lehetősége. Minden rendben, szívem, csak tudod hogy megy ez, idő kell, amíg sikerül beállítani az új bogyót - mondtam Nonnak, mikor először tett óvatos megjegyzést a kiújuló inszomniámra és étvágytalanságomra. Hétvégente nem borotválkoztam, mert képtelen voltam szabadulni a késztetéstől, hogy ártsak magamnak. Pótcselekvésekre, helyettesítő viselkedésekre hagyatkoztam, az elmúlt egy hónapban tizenöt könyvet olvastam végig, bár a tartalmát egyiknek sem tudtam volna elmondani, pörgettem a lapokat, anélkül, hogy mélyebben befogadtam volna a szavak jelentését. De addig sem borotvákon, köteleken és kitárt ablakokon járt az eszem. Erős felszólalás volt - dicsértek rendszeresen az országházban, mire én majdnem azt feleltem, hogy köszönöm, a kokain beszélt belőlem, de végül csak a szétrombolt demokrácia felett érzett felháborodásomról hajtogattam elcsépelt közhelyeket. Automata túlélő módra kapcsoltam, de a szekrényből kimászó apám képe nem akart eltűnni. Soha nem lesz vége. Soha nem szabadulok.
- Mi az? - ráncoltam a homlokom, amikor Draco a könyökével oldalba lökött az átrium kandallói felé tartva. A fejével a csarnok közepe felé intett, ahol azonnal megakadt a szemem egy ismerős sziluetten. - Merlin faszára... Visszafelé hozz nekem is egy kávét, jó? Azzal magára hagytam Dracót, nem kellett hozzá különösebb magyarázatot fűznöm, hogy miért nem tartottam vele az Abszol útra a szokásos parlamenti ülés után elfogyasztott kávénkra...
Az esküvőn történtek után bár sokat gondoltam Hollynra - és még többet a mumusára, Non szinte perzselt a haragtól, amikor aznap éjszaka a szobánk magányában megosztottam vele a kéjes tekintetű vénember emlékét -, szinte biztosra vettem, hogy többet nem fogunk találkozni. Okos lány volt, kellő büszkeséggel, egyértelműnek tűnt, hogy rövid időn belül kihajítja a fiamat. Tévedtem. Hollyn Shelby talán mégsem volt olyan értelmes, mint amilyennek a feleségemmel gondoltuk - továbbra sem szabadult meg Theótól, még azután az eset után sem, amin az iskolának felajánlott megszámlálhatatlan mennyiségű galleon is alig segített (Merlinre, mit művelt a fiam azzal a szegény sárvérű fiúval?). Most pedig Hollyn itt volt, bűbájjal hátrabilincselt kezekkel, kerülve a szemkontaktust a bámészkodó minisztériumi dolgozókkal.
Határozott(nak színlelt) léptekkel átszeltem az átriumot, még éppen időben beérve az aurort és Hollynt, mielőtt becsukódott volna utánuk a liftajtó. A fiatal auror szólásra nyitotta a száját, de egyetlen lesújtó pillantással beléfojtottam minden ellenkezést. - Egy szót se, amíg nem jön az ügyvéd - fúrtam a tekintetem Hollynéba, bízva benne, hogy legalább annyi józan ésszel megáldották, hogy most az egyszer hallgatott valakire. A lift megállt a Varázsbűn-üldözési Főosztály emeletén, ahol Hollynék kiszálltak, helyet cserélve az irodák irányából érkező féllábú Jerry Prestonnal és Holden Briggsszel, akiknek szinte a tarkójukig szaladt a szemöldökük a megbilincselt kislány láttán, de végül nem tettek rá semmilyen megjegyzést.
* * *
Minden igyekezetem ellenére is Hollyn legalább két órát töltött az Aurorparancsnokság egyik kihallgatószobájában, türelmesen(?) várakozva, amíg a neki iderendelt - borsos áron dolgozó - ügyvéd elintézte, hogy hazaengedjék. (Egyszerre találtam rémesen viccesnek és lehangolónak, hogy mindeközben zavartalanul fel tudtam szívni egy csíkot a Parancsnokság férfimosdójában.) Az ügy korántsem zárult le, de Hollyn abba a kivételesen szerencsés helyzetbe került, hogy nem kellett egy fogdában éjszakáznia a Zsebpiszokból begyűjtött narkósok és zsebtolvajok felemelő társaságában. Nem kellett hosszan győzködnöm a fiatal aurort, hogy engedjen be a szobába, hadd közöljem én a lánnyal ezt a remek hírt. - Azt hittem, te okos lány vagy - csuktam be magam után az ajtót. - De ezek szerint túl optimistán ítéltem meg a képességeidet.
“Intelligence is a very valuable thing, innit, my friend? And usually it comes far too fcking late.”
Miért? Miért bíztam egyáltalán abban az idiótában? A rablás során is bizonyította, hogy egy igazi tökfej, aki semmit nem tud rendesen megszervezni. Igazán tanulhattam volna abból az esetből, és minimum kikérhettem volna Harvey véleményét előbb. Csakhogy erre nemigen volt már lehetőségem, annyi időm sem lett volna a kuzinom hívásától a találkáig, hogy rendesen mérlegelni tudjak, meg amúgy is túl lelkes voltam ahhoz, hogy a hibát keressem a dologban. A bátyám viszont ezután tuti a fejemet fogja venni, ha rájön, hogy vakon mentem, amerre Hux mondta. Vagy az övét veszi le. Esélyes, hogy mindkettőnkét. Kivéve persze, ha tényleg lecsuknak, mert az Azkabanba már aligha tudna utánam jönni és lefejezni. És tudom, szánalmas, hogy most ezen aggódom, vagy inkább szórakozom magamban, miközben épp megbilincselnek, és visznek kihallgatni a Minisztériumba, de ha túl komolyan venném a szituációt, még pánikba esnék, vagy idegessé válnék, az pedig a rám váró vallatás fényében egyáltalán nem volna jó.
A szégyenmenetem a minisztérium átriumában a kandallóktól a liftig igazi látványosságot biztosít a jelenlevőknek, hála a túlbuzgó aurornak, aki most lefogadom, irtó büszke magára. Legalább ő, ha már nekem amúgy is el kell süllyednem szégyenemben, nem igaz? Lehajtott fejjel vonulok mellette, és elnyomok egy “Ó bakker, ne már!” sóhajtást, amikor az utolsó pillanatban Mr. Nott is csatlakozik hozzánk a liftben. Ehelyett kipréselek magamból egy “Oké”-t a nekem szegezett szavait hallva, bár nem igazán értem, meg amúgy sem terveztem mondani semmit.
A liftből kifelé tartva a roxmortsi zavargásokból és a roxforti járőrözésekből ismert aurorok mellett haladok el, akiknek arcára kiül az egyértelmű csodálkozás. Remélem, akad a közelben tök véletlenül egy firkász is, aki megörökíthetné ezt a képet, hogy holnap a fél varázsvilág a Reggeli Próféta hasábjairól olvashassa majd a letartóztatásom izgalmas történetét, mert még nem ég a pofám eléggé úgysem.
Egy kihallgatóba kísérnek, ahol újra és újra különböző kérdéseket szegeznek nekem, és egy idő után már nem is igazán tudom eldönteni, hogy valóban engem akarnak, vagy azt, hogy a családom egyes tagjai ellen valljak, és valójában rájuk pályáznak, de tök mindegy, mert a legtöbbször amúgy is csak hallgatással válaszolok, vagy csak valami oda nem illővel. Ami, azt hiszem, egyre kevésbé tetszik a kihallgatóimnak, és már csak azért is hagynak inkább főni a saját levemben egyedül. Épp az asztalra borulva pihengetek magányosan, amikor befut az ügyvédem is. Mr. Nott szavai nyomán még nem voltam biztos benne, hogy a kijelölt ügyvédre céloz-e, akit majd a minisztérumtól kapok, vagy hogy esetleg szól a családomnak, és ők küldenek valakit... VAGY ő maga intézkedik, de ahogy a pasas belép a vallatószobába a méregdrága ügyvédi taráljában, hát már szemernyi kétségem sem marad, hogy melyik variáció is áll fenn. A fazon már ránézésre is egy igazi cápa, még meg sem kell szólalnia. Minek következtében természetesen elgondolkodom, hogy mégis miért, vagy... egyáltalán hogyan leszek képes ezt visszafizetni?
Aztán további legalább harminc-negyven percet ücsöröghetek egyedül, amikor végre újra nyílik az ajtó... és élesen szívom be a levegőt, amikor Mr. Nott sétál be rajta.
- Hmm... Ezek szerint - bólintok, miközben kihúzom magamat a székben. - Végül is a fiával randizom, ebből már gyaníthatta volna, hogy hajlamos vagyok néha... érdekes döntéseket hozni. - Szeretem Theot, de attól még mindketten tudjuk, pont úgy, ahogy nagyjából a fél Roxfort tudta az elmúlt egy évben, hogy egy idióta vagyok, amiért kitartok mellette. - Miatta küldte nekem az ügyvédet? Nem fogom tudni visszafizetni – ingatom a fejemet, aztán hanyagul hátra dőlök, és keresztbe fonom magam előtt a karjaimat.
“Why are you not smarter? It's only the rich who can afford to make mistakes.”
Ahogy ott ült velem szemben, a mellkasa előtt ödszefont karokkal, tinédzserekre jellemző daccal az arcán, kísértetiesen Theóra emlékeztetett - jobb napjain persze, mert hiányzott a tekintetéből a fiamra olyannyira jellemző gyűlölet. Hollyn Shelby inkább elgyötörtnek, enyhén rémültnek (a helyzethez képest különben jól tartotta magát) és védekezőnek tűnt. - Nos, ebben tényleg van igazság... - Szerettem a fiamat, még ha Theo megszállottan is hitt ennek az ellenkezőjében. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy szegény lány többet érdemelt annál, amit Theo nyújthatott neki. Az, hogy most Hollyn itt ült, egyedül és minden segítség nélkül, bárminél jobban bizonyította, hogy elsősorban stabilitásra és biztonságra lenne szüksége. Ezzel a fiam nem szolgálhatott. Kiszámíthatatlan, impulzív volt, az önzetlenség legapróbb csírája nélkül. Majd kinövi, gyerek még - nyugtattuk egymást Nonnal, és tulajdonképpen láttunk is rá reményt, hiszen valóban csak egy buta kamasz volt még. Hollynnak viszont nem volt ennyi ideje. Neki most kellett egy biztos kapaszkodó. Viszont... - - De az ember nem választhatja meg, hogy kit szeret, nem igaz? Ezt némi ízlésficam és a kevés önbecsülés számlájára írtam. Én már csak tudtam, hogy senkinek sem volt beleszólása abba, kihez vonzódott. Bárcsak lett volna... - Ezt viszont, - mutattam körbe teátrálisan a kihallgatószobában - igencsak nehéz a tapasztalatlanságból fakadó alacsony elvárásaidra fogni, nem gondolod?
Ha egy pszichomágus belépett volna a helyiségbe, talán arra az elhamarkodott következtetésre jutott volna, hogy valamiféle tekintélyt próbáltam sugározni és ezért maradtam állva az egyik üres szék elfoglalása helyett. A valóság azonban az volt, hogy csak így próbáltam ellensúlyozni a rám telepedő nyugtalanságot - részben a kellemetlen helyzet, részben a mosdóban felszívott csík tehetett róla. - Talán nem fog éhen halni a családom, ha nem fizeted vissza - forgattam a szemem, meg sem próbálva leplezni a hangomba költöző gúnyos élt. - De nem, igazából nem Theo miatt küldtem az ügyvédet. Neki ebből semmi hátránya nem származhat, amúgy is ennél nagyobb zűrökbe keveri magát folyamatosan. Nekem sem okoznál problémát. Tulajdonképpen senkit sem érdekelsz. Ha esetleg egy szemfüles újságíró kapcsolatba is hozna téged, Theot és engem, egyszerűen átterelném a szót a lecsúszott munkásosztály korlátozott lehetőségeire és az anyagi kényszerre, ami idejuttatott. Hidd el, azonnal valamilyen baloldali szentnek kiáltanának ki engem és nem veled foglalkoznának vagy ezzel a piti rablással. És még csak hazudnom sem kéne... Mert hát tényleg erről van szó. Senki sem választhatja meg, hogy hova születik és te csak hozod a várt mintát. Jelenleg egy szomorú statisztika vagy, Hollyn, semmi több.
Végül kihúztam a Hollynnal szemközti széket és leültem, noha nagy volt a kényszer, hogy mozgásban legyek. - Teljesen őszinte leszek veled, Hollyn. Valószínűleg még senki sem volt az, szóval éppen itt az ideje. A Roxfortban biztos azt mondták neked, hogy nagyon okos vagy, tehetséges és sokra viszed majd az életben. Az első kettő igaz, a harmadik nem. Senkit, de tényleg senkit nem érdekel, hogy jó jegyeid voltak-e az iskolában, hogy hány szakkörre jártál, hogy mennyire ügyes prefektus voltál, de még az sem, hogy írtál egy szép akadémiai felvételit. Tőled ez nem elég. Kis szerencsével megcsíphetsz egy középszerű állást, de ennyi, semmi több. Ha ennél többre vágysz, akkor nem hibázhatsz, érted? Hiába mondják Briggsék, hogy a hozzám hasonlók ideje leáldozott, de mindketten tudjuk, hogy nincs így. Nem számít, hogy a fiamnak milyen jegyei vannak, ahogy az sem, hogy Sven Munterrel félholtra vertek egy fiút. Úgyis bekerül varázsjogra, egyszer valamikor el is végzi, mert úgyis addig fogom fizetni neki a tandíjat, amíg méltóztat lediplomázni. Utána pedig a legjobb ügyvédi irodákhoz vagy a Wizengamotba kerül majd, mert Nott a neve, ez pedig olyan anyagi és társadalmi tőkével jár, amit te el sem tudsz képzelni. Nyilván negyedannyira sem érdemli meg a sikert, mint te, de attól még így van. Elkövethet millió ostoba hibát és akkor is biztonságban lesz a jövője. A tiéd nem. Rövid szünetet tartottam, hogy Hollyn megemészthesse a szavak súlyát. - Te nem engedheted meg magadnak a botlásokat. Sem ezt a mostanit, sem ennél kisebb hibákat. Vagyis megengedheted, de akkor ugyanott fogsz kikötni, mint az anyád és az apád, a gyerekeid pedig egyszer ugyanitt fognak ülni, pontosan olyan esélytelenül az életben, mint te. Csak valószínűleg nekik nem lesz ekkora szerencséjük és senki sem fog normális ügyvédet keresni nekik.
“Intelligence is a very valuable thing, innit, my friend? And usually it comes far too fcking late.”
Elfintorodom, amint nem túl burkoltan ízlésficammal vádol, amiért a fiával vagyok. Szép kis apa. Jó, tudom, én utaltam úgy Theora, mint egy önkéntelen hibára, és igen, igaza van, a szívének az ember nemigen tud parancsolni, de baszki, ő mégis csak az apja. És persze, vágom, hogy Theoval többnyire rühellik egymást, de... Na mindegy, hagyjuk! Az én apám még arra sem venné a fáradtságot, hogy ide dugja az alkoholista képét, és megnézze, hogy amúgy mizu velem. De fogjuk arra, hogy nem tudja, letartóztattak. Mert hát nyilván, ha tudná, mindent eldobva rohanna...
Magam is körbe hordozom a pillantásomat, amint teátrálisan körbe mutat, majd egy fintorral megvonom a vállam. Még mindig nem értem, mi a francot akar, mit vár tőlem, vagy minek küldte az ügyvédjét? Arra számítanék, ha majd szépen végre előáll vele, ehelyett egy egész szentbeszédet kapok. Uhh, bassza meg, látszik, hogy politikus, tuti imádja hallgatni a saját hangját. Annak ellenére, hogy semmi kedvem ehhez az egészhez, én tényleg igyekszem figyelni mindenre, amit mond, abban a reményben, hogy a végére majd esetleg megértem, hogy hová is akar kilyukadni, mi a lényeg, és hogy miért is van itt pontosan...? De őszintén, minél többet beszél, a gyomrom annál inkább összezsugorodik, és keserű íz keletkezik a számban, de a legszebb: lassan-fokozatosan olyan szinten felhúzom magam, és elönt a harag, hogy a mágiám szinte vibrál körülöttem.
- És azt gondolja, hogy én mindezt eddig nem tudtam?! - csattanok fel végül előre hajolva, mikor befejezi, pedig igazából talán nem is rá vagyok ennyire dühös. Inkább magamra, meg úgy nagyjából az egész világra. Mert igen, én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy félvérként, Shelbyként nagy hátránnyal indulok az életben, és hogy sosem fogok olyan esélyeket kapni, mint a varázsvilág nemesebbik fele. Őszintén, nem is vágytam soha annyira magasra törni, a Wizengamotba kerülni, meg ilyen szarságok, éppen csak kitörni abból a közegből, amibe beleszülettem, többre vinni, mint a családom legtöbb tagja, és boldogulni akartam egyedül is a saját lábamon, tisztességesen. Ennyi. De most ebben a pillanatban, hála Mr. Nott-nak, kurva igazságtalan helynek tűnik az egész világ, és valahogy úgy érzem, igazából nem fogom feleannyira sem vinni, mint elképzeltem. Megvan rá az esély, hogy tényleg egyszer majd évekre az Azkabanban végzem, vagy ha nem én, akkor a szeretteim, mert igen, sem én, sem a fivéreim nem igazán ismerünk ennél jobbat. De amúgy neki ehhez mi a fasz köze van? - Most komolyan, mi volt a célja azzal, hogy ezt így az orrom alá dörgöli? Azt akarja közölni, hogy sosem leszek elég jó a fiához, vagy mi? - tárom szét a karomat értetlenül. - És még mindig nem árulta el, ha nem miatta küldte az ügyvédet, akkor miért? Vagy én vagyok az e heti jótékonysági ügye, amitől majd néhány napig jobb embernek érezheti magát? Csak mert én nem kértem a segítségét - ingatom a fejemet, mielőtt újra összefonnám magam előtt a karjaimat. És bárcsak azt mondhatnám, hogy a kirohanásomtól kicsit jobban érzem magam, de épp ellenkezőleg. A gyomromat szorító érzés időközben felfelé haladt, már a torkomat is fojtogatja.
