"Start by doing what is necessary, then do what is possible, and suddenly you are doing the impossible."
A pálcámat az ujjaim között forgatva unottan támasztom a falat a Zsebpiszok köz bejáratánál. Nyilván volt néhány kisebb kételyem és aggodalmam szeptember előtt azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz ez az évem, illetve maga az aurorképzés, de egyelőre pont olyan, amilyennek elképzeltem. A különóráim a Minisztériumban, főleg azok, amelyeket Briggs parancsnok tart nekem, határozottan a javamra váltak, és némi előnyt jelentettek, ugyanakkor cseppet sem érzem magam kivételezettnek az óráin, erről személyesen gondoskodik. Mármint gondolom érezhetném magamat megtisztelve is, amiért engem kétszer, meg néha ötször annyit csesztet, mint másokat, de... ezért olykor elég nehéz így látni, amikor sokadszor én vagyok egy-egy demonstráció elszenvedő alanya egy támadás bemutatásánál, vagy amikor a héten harmadszor kell maradnom eltakarítani egy-egy előadás után. Egyedül az vigasztal, hogy újabban mintha Zabini is egyre többször kerülne a figyelem középpontjába.
Ami a járőrözéseket illeti, ezek néha elég érdekesek tudnak lenni, máskor meg halálosan unalmasak. Bár legtöbbször párban csináljuk, vagy egymást váltva, útjait keresztezve, járjuk be London utcáit és az Abszulút környékét. Ma azonban a szokottnál nagyobb területet kaptam önálló megfigyelésre, és ennek ellenére sem történik semmi érdekes már órák óta. Csak járom a köröket, egyedül, néha elidőzve, ahol esetleg kicsit több a mozgás, de már annyira monotonnak hat az egész, hogy kezdem egyre inkább várni a pillanatot, amikor végre szabad leszek.
Zsebre dugom a pálcámat, helyette a telefonomat veszem elő, hogy megnézzem, mennyi az idő. Közben ellököm magamat a faltól, és akkor egyszer csak az egyik közeli sikátorból sorozatban, gyorsan egymás után, több ismerős pukkanást hallok. Egy kijelölt hopponálási pont lehet valahol? Elindulok a hangok irányába, hogy megnézzem, mit történik, és akkor pillantom meg őket. Négy varázsló, akik mind egy-két egyszerű barna papírcsomagolóval borított lapos, szögletes tárgyat tartanak. Az egyikről lecsúszik a csomagolás, és ha eddig nem lettem volna biztos benne, most már egyértelmű, hogy festmények. Észrevétlenül lövök róluk egy képet a telefonommal, aztán inkább visszahúzódom a sarok mögé, miközben ők besétálnak egy közeli ajtón. Tévedhetek is, lehet, hogy semmiség, de... szerintem elég gyanús a helyzet. Hallottam erről valamit, talán épp a parancsnok említette az egyik óránkon... Úgy döntök, jobb, ha írok neki erről.
Üdv, Főnök! Nekem úgy tűnik, valami gyanús dolog történik itt a Borgin & Burke’s mögötti sikátorban. Küldene esetleg valakit, aki megnézheti, mi ez a felhajtás?
Elküldöm neki az üzenetet, és mellékelem az imént készített képet is. Még csak első éves aurortanonc vagyok, gondolom durva fejmosást kapnék érte, ha egyedül akarnám kideríteni, mi a helyzet, de az ösztöneim egyértelműen azt súgják, valakinek utána kéne járnia.
A szociális elemem az első fél órában teljesen lemerült, Frida volt az egyetlen oka annak, hogy nem mentettem ki magamat valamilyen mondvacsinált indokkal - nem mintha sok szüksége lett volna rám, egy újabb sikeres premiereste után a színházban, millió begyűjtött gratulációt követően. Csak úgy ragyogott és őszintén, boldogabb nem is lehettem volna a sikere láttán. Ez azonban nem segített a tényen, hogy borzalmasan feszengtem a rengeteg excentrikus művész között és próbáltam minél inkább háttérbe vonulni (bár ehhez nem kellett különösebben megerőltetnem magam, nem övezett túl nagy érdeklődés a színház világában). Így azonnal rá tudtam pillantani az öltönyzsebemben megrezdülő telefonra. Isabellára vagy Harperre gyanakodtam, amíg nem láttam meg a képernyőn felvillanó nevet - Frida és Alina velem egy helyiségben tartózkodtak, más pedig nem túl gyakran keresett mugli kütyükön keresztül. Ott volt persze Cassie Black (vagyis a névjegyzék szerint Pénzes Aranyvérű Picsa), de kettőnk virtuális szóváltásai nagyon kivételes alkalmakra korlátozódtak és jó is volt ez így. Megpróbáltuk Jerryt is rávezetni a modern kor vívmányaira, de az ő vérmérsékletéhez legfeljebb egy régi Nokia téglafon illett volna, nem az érintőképernyős mobilok finom kialakítása...
Az üzenetet önmagában egy aurortanonc túlbuzgóságának számlájára írtam. A fotó viszont más történetet mesélt... Maradj ott és ne csinálj semmit - küldtem el a tömör választ, mielőtt félrevontam Fridát, hogy a kíváncsi szemektől és fülektől távol gyorsan közöljem vele, muszáj eltűnnöm egy kis időre, de ne aggódjon. A ráncba szaladó homloka persze nem nyugalomról árulkodott, de mostanra beletörődött az ehhez hasonló szituációkba és csak gondterhelten megigazította a nyakkendőmet, mielőtt utamra engedett volna.
A Heliostól felesleges volt hoppanálnom, alig néhány száz métert kellett megtennem gyalog a színház díszes épületétől, mielőtt teljes tájképváltással lekanyarodhattam volna a Zsebpiszok közbe. A Lestrange fiú ott állt a Borgin & Burke's-el szemben, néhány telepakolt konténer takarásában. - Bent vannak még? - mutattam a félillegális régiségkereskedés irányába egy frissen gyújtott cigarettával. - Mert akkor van egy remek feladatom számodra. A csapatommal egy ideje dolgozunk egy újfajta lehallgató eszközön. Nem tökéletes még, de szélsőséges barátaink egyelőre nem is tudnak róla. Viszont én nem mehetek be oda, túl sokan ismerik errefelé a képemet és biztos meg fog lepni, de kurvára nem kedvelnek. Téged viszont feltételezem, nem ismernek errefelé. Főleg, ha alakítunk rajtad egy kicsit, nem is tudom, kapsz ideiglenesen egy olyan pornós bajszot, mint amit a nagybátyád olyan büszkén visel...
"Start by doing what is necessary, then do what is possible, and suddenly you are doing the impossible."
A konténerek mögött lapítva, ki-kilesve figyelem, hogy van-e mozgás, illetve fülelek arra az esetre, ha újabb hoppanálás történne. Közben meg két másodperceként a lenémított telefonom képernyőjét ellenőrzöm a parancsnok válaszára várva. Ami végül meg is érkezik. Maradjak és várjak. Ezek szerint jók az előérzeteim? Tényleg történik itt valami lényeges? Mindenesetre elég gyanús lehet a dolog ahhoz, hogy ideküldjön valakit. Vagyis feltételezem, hogy ez történik, aztán egyszer csak személyesen ő maga bukkan fel az Abszolútról érkezve gyalogosan. Azonnal kihúzom magamat, majd bólintok a kérdésére. - Nem láttam senkit kijönni azóta, nem volt újabb mozgás - felelek szóban is, és várom, hogy mi lesz a következő lépés. Ha egyedül érkezett, máris feltételezhető, hogy rám is szüksége lesz, én meg persze égek a vágytól, hogy tehessek valamit céltalan járkáláson és kukkoláson kívül is. Bár a lelkesedésem kicsit megcsappan, amikor közli az ötletét.
Elborzadó, sőt undorodó fintorral meredek egy pillanatig Briggsre. Ezt most komolyan gondolja? Pornós bajusz? Tuti csak viccel. Mármint, ha lennék vagy harminc éves, abszolút elképzelhető lenne, de tökéletesen tisztában vagyok vele, mennyire kölyökképem van. Vagyis mondjuk inkább úgy, a koromnak megfelelő. Egy bajusztól nem tűnnék idősebbnek, csak röhejesen festenék. Esetleg egy szakáll... azzal talán el tudom képzelni, hogy felismerhetetlenné tehetne. Nem mintha ez az opció fényévekkel jobb volna, de több lehetőséget látok benne. Mégis inkább finoman megrázom a fejemet.
- Öhm... ha szabadna megjegyeznem, parancsnok... – tartom fel az egyik kezemet védekezően. - Ezen a környéken tényleg nem vagyok igazán jártas, de ha odabent akár csak egy olyan aranyvérű is lehet, beleértve a régiségbolt tulajdonosait is, aki mondjuk a szüleim, a családom miatt felismerhet... azt hiszem, nagyobb gyanút keltenék, ha egy bajusszal a képemen sétálnék be oda. Nem lenne több értelme önmagamként bemenni valami használható indokkal? - vakarom meg a tarkómat kicsit eltűnődve.
- Csak be kellene mennem és elhelyeznem valahol a lehallgató micsodát, ugye? Gondolom, elég fiatal vagyok ahhoz, hogy egy ártalmatlan kölyöknek tűnjek, nem? - vonok vállat. A régi-új iskolatársaimat leszámítva azért nem sokan tudhatják egyelőre, hogy aurornak készülök, vagy sejthetik, hogy mondjuk most épp járőrözés miatt vagyok itt, így praktikusan annyira talán nem is fontos az álca.
