"We all live in a house on fire, no fire department to call; no way out, just the upstairs window to look out of while the fire burns the house down with us trapped, locked in it."
Szinte vibrál körülötte a feszültség, ahogy becsapja maga mögött az ajtót. Nem finomkodik, a Minisztérium az ő adójából is fizeti – vagyis hát inkább fizetné, ha lenne adója, de mindegy, a szüleink van és az Apukája pedig egészen konkréten nekik dolgozik –, szóval megteheti. Meg annyira amúgy se erős, hogy bármi kárt tegyen benne.
Életében egyszer akart jó fej lenni, és még azt sem tudja igazán miért, aztán hová jutott?
Ide, a Minisztérium sokadik emeletére, veletek, anyaszomorító szerencsétlenekkel, akiket a nyakába sóztak. Holott erről nem volt szó! Nagyon nem… Arról volt csak szó, hogy megvizsgálja Anyaszomorító#1 balesetét, elmondja, hogy gyakorlott mint tűz elementalista és mint egy hasonló incidensben érintett személy mit gondol. Ennyi! Se több, se kevesebb. Nem dühös, félre ne értsétek, annyit nem értek, ez inkább frusztráció, hogy a hét egy napjára élhető állapotba kell hoznia magát még délután négy előtt. Ez, jelen életvitelében igen fájdalmasan érinti, amiről nem mellesleg maga is tudja, hogy szánalmas és egyszer majd változtatnia kell, de még nem most. Egyelőre jól esik elsüllyedni az önsajnálat kénköves, szurokfekete mocsarában.
Valódi, világfájdalmas sóhaj szakad ki belőle, ahogy kihúzza a professzori asztalnál lévő széket és levágja magát bele, tornacipős lábait is feldobja az asztalra, hogy aztán szó nélkül folytassa azt, amit eddig is csinált: a telefonján való pötyögést. Már nem sokáig, de azért az üzenetet, amibe bele fogott megírja, egy képet is lő hozzá rólatok – vaku nélkül, de AJ meg sem próbál feltűnés mentes lenni –, aztán egy újabb mély sóhaj kíséretében lerakja a készüléket és minden figyelme a tiétek.
– Csak szóltam a több éjszakás kalandomnak, hogy dolgom van most veletek, ne zaklasson, úgyse válaszolok neki – mondja azért némi gondolkodás után, mert még ha nem is látszik, AJ-be neveltek jó modort és félreértéseket sem szeretne. Kettőtökkel legalábbis, a több éjszakás kalandja más kérdés, főleg, hogy a kép mellé azt az üzenetet írta, hogy majd ha végzett veletek jelentkezik és ezt megspékelte pár témába illő tűz emojival, meg ezzel: .
– Szóval most is hasonló a programtervezet, mint eddig? – utal arra, hogy az elmúlt alkalmakkor nem jutottatok tovább tűz madaraknál és egymás dacos, néma bámulásánál. Semmi szégyenérzete ezt illetően, a Minisztérium nem fizet neki azért, hogy veletek foglalkozzon, valahogy, nem tudja hogy, de kihozták azt, hogy ez neki kötelessége. Hát persze…– Vagy Anyaszomorító#1 ma esetleg alkotsz is valamit, hogy több embert lehetőség szerint ne süss meg a jövőben? – érdeklődik közönyösen, ahogy szándékosan Anyaszomorító#2 felé int (akiről egyébként még mindig nem tudja mit keres itt az esetleges egyenlőségi vagy milyen törekvéseken kívül, hogy Anyaszomorító#1 komfortosabban érezze magát vagy mi, hiszen tudja irányítani az erejét). A hajszínetek miatt hiába nem ismer meg titeket, amíg csak hárman vagytok, addig képes a megkülönböztetésetekre, csak nem akar, meg amúgy nem érdekli.
Valójában ez az egész nem érdekli, kicsit – nem is kicsit, inkább nagyon – arra játszik, hogy végre panaszt tegyetek rá és lecseréljék, amivel mindenki jól járna. Ő is, mert nem kéne veletek foglalkoznia és ti is, mert kapnátok egy normális tanárt, aki talán még pedagógiai végzettséggel is rendelkezik. De azért nem hülye, ne higgyétek – kifejezetten okos, csak jól titkolja. És tűzmágus ő is, mint ti. Pontosan tudja mivel játszadozik, ha olyan megjegyzéseket tesz, amilyeneket az imént tett Anyaszomorító#1-nek, szóval figyel és tettre kész, ha baj történne; de ha szép szóval semmi sem megy, ami bebizonyosodott már, akkor menni fog csúnyával. Vagy provokálással. Provokálásban úgyis kiváló, nem véletlen osztotta őt a süveg annak idején a Mardekárba.
i know you tried your hardest, i know that you meant well, but you pushed me to the edge and i slipped, and then i fell
n
aiv reményeket tápláltál a számodra kijelölt oktatód iránt, reményeket, hogy ő majd megtanít téged bánni képességeddel, s az ő segítségével megelőzheted, hogy másoknak árts - ismét, hiszen egyszer már megtetted, emiatt is vagy ma itt. Emiatt sétálsz végig ismét ugyanazokon a folyosókon, ezért halad melletted Riku is, szinte szökdécselve, hiszen ő bizonyára élvezi ezeket az ostoba órákat… Ostobák, mert a mester kit melléd választottak valójában semmit sem tesz, csak ücsörög, bámul, s Riku tűzmadárkáit vizsgálgatja, telefonját nyomkodja, de téged képtelen rávenni a cselekvésre - habár nem hibáztathatod őt érte. Hiszen te magad nem vágysz rá, hogy használd az elemi mágiádat, azaz félsz használni a történtek után, de ezért igazán nem mutogathat rád senki. Lelkeden még mindig frissek a sebek, s te magad még mindig rettegéssel töltesz minden egyes éjszakát, s minden egyes reggelt amikor tükörképed szemeibe bámulsz, apró jelét keresve elveszített ikertestvéred jelenlétének. A mai napig társalogsz vele; ugyan nem reménykedsz benne, hogy ő majd válaszol, átvéve tükör-mutatta képmásod fölötti irányítást, mégis képes vagy órákat tölteni magányos beszélgetésekkel, szavakkal, miknek címzettje sosem hallhatja mondandódat. Pedig tudnál neki mesélni bőven. Mesélnél neki Thomasról, padtársadról kinek szúrós pillantásai megolvasztották jégszívedet, mesélnél Rikuról, ki a mai napig nem érted, mégis mit lát benned… S mesélhetnél a kviddicsről, hiszen ismét játszol, most már nem csak a kispadon várod, hogy téged hívjanak be a pályára. S elmondhatnád neki azt is, hogy mennyire haszontalannak találod ezeket az órákat, s mekkorát csalódtál a fiatal férfiban, ki kisegített téged a tárgyaláson anno - mert azt hitted, ha már megvédett téged s bebizonyította ártatlanságodat, lesz annyira elszánt, hogy tényleg segítsen is rajtad. De azzal amit művel, igazán nem segít jelenleg. Maszkod alsó varrásvonalát piszkálod körmeiddel, közben halk sóhajt hallatsz, ahogy egyre közelebb értek Rikuval a gyakorlásra kijelölt terem ajtaja felé. Nincs kedved újabb időpazarlásra, hiszen tudod, hogy ahogy mindig, úgy most is el fogod utasítani képességed használatának lehetőségét. Nem kívánsz foglalkozni vele, el akarod nyomni magadban egy életre, mert tartasz tőle, hogy első próbálkozásodnak ismét baleset lesz a vége. A világon szinte minden gyúlékony lehet egy ponton. Nem kell hozzá sem gáztűzhely, sem egy olcsó anyagból készült függöny, elég egy kis motiváció, s egy bizonyos érzelmi állapot. Ezért is vagy ennyire fegyelmezett, ezért kontrollálod minden apró mozdulatod szinte úgy, mintha ki volna számolva milliméteres pontossággal. Ezért tartod magad az “Egy Alkalom” szabályodhoz, ezért nem kötődsz és ezért kerülöd a társaságot amikor csak teheted. A kilincsért nyúlsz, s az ajtót belököd magad előtt, de törzsedet oldalasan tartod, s szabad kezeddel intesz, hogy úriemberesen előre tessékelhesd Rikut. Megvárod, hogy belépjen, s amennyiben megteszi, te követed őt és becsukod az ajtót magatok mögött. Az ember ösztönösen észreveszi, ha figyelik; s neked így rögtön feltűnik az okostelefon kamerája, mely egyenesen rátok van szegezve. S akármennyire is tartod magad úriembernek, mivel a készülék gazdáját nem kedveled túlzottan, jobbodat felemeled s középső ujjadat mutatod felé - ezt fotózza inkább. – Elnézést, ha azt a benyomást keltettük, hogy érdekel minket a magánéleted… De szeretném közölni, hogy engem speciel a legkevésbé sem izgat – közlöd, hiszen téged hidegen hagy, hogy kivel chatelget szabad idejében, s kinek küldte a fotót rólatok, mindössze arra vágysz, hogy amilyen hamar ideértetek, olyan hamar távozhassatok is innen. Ugyanakkor van egy makacs oldalad, ki igenis szeretné, ha végre AJ összeszedné magát és ténylegesen megpróbálna segíteni rajtad. És ez az oldalad az, aki rávesz, hogy igenis végigüld ezt az időt minden héten, még ha szó szerint csak némán nézitek egymást egész végig. S ahogy a lesifotós mondja, ez elég gyakran válik a heti program részévé. Csak sóhajtasz, közben egyik kezed nadrágod elülső zsebébe süllyeszted. Megőrzöd hidegvéred mint mindig, ám a következő szavak, mik elhangoznak, elméd egy egészen más pontját ütik meg; egy mélyebben fekvőt, egy olyat, mit nem kívántál megnyitni ma - vagy úgy bármikor. – Bocsánat… – Torkodat köszörülöd, s másik kezed ökölbe szorul enyhén megfeszülő tested mellett. – De ha már témába kívánsz vágni, igazán tudhatnád melyikünkről beszélsz – jeges pillantást vetsz rá, ám ha eléggé figyel láthatja, hogy a jégpáncél mögött haragos lángok lobognak. De talán nem is düh ez, csupán rémséges emlékek okozta pánik, mit harag látszatával rejtesz el. Mert érzed, szíved majd’ kitör mellkasodból, pedig egyetlen mondat hangzott el csupán; de az a mondat elindított benned egy dominósort, melynek végén félő, hogy egy aknamező várakozik.
Nem tűnik fel senkinek, hiszen mosolyogsz. Nem lehet megmondani, hogy kissé rettegve lépsz mostanában ki szobád rejtekéből, mert zaklatóid csak gyarapodtak, s hiába mentett meg, nem tudod elfelejteni, hogy gonosz mód csókot próbált meg tőled lopni, melyet természetesen próbáltál visszautasítani, de erősebb volt nálad, így muszáj volt erőszakot alkalmaznod, melynek sosem voltál híve. Adrient is úgy öleled át találkozáskor, mintha már napok óta nem láttad volna, pedig tegnap este még be is osontál hozzá, hogy betakard, s jó éjt puszit adj homlokára, csupán csak félsz, ezért ragaszkodóbb vagy. S ő pont tudja, mert elmesélted neki mi történt, talán csak ő lát át a szitán, hogy bár mosolyogsz és továbbra is lelkes, belül valójában remegsz. Bár az óra mindig feldob, hiszen a Minisztériumba mész, ott nem találhatnak meg az utálóid, ott nem bánthatnak, maximum a tanárod csipkelődését kell hallanod, s azt, hogy a két fiú megint egymás torkának próbál esni. Reménykedsz a csodában – mert hát reménykedő vagy – hogy ma nem lesz ehhez hasonló. Nem tudnád elviselni, törékeny kis lelked most egészen biztosan túl érzékeny lenne a vitára, s akkor mind tudjuk, hogy nem marad más választásod, mint védekezni a félelem és az esetleges szívroham ellen. Csalódás volna a tanárodnak, ha elveszítenéd a fejed… Most viszont még pozitív vagy, akár úgy is tűnhet, hogy minden egyes lépésed egy apró szökkenés, ahogyan barátoddal együtt haladsz a folyosón… Meg a másik új barátoddal, kivel egyébként sosem beszélsz, csupán lopva nézel rá, mosolyogsz, mintha segítene neki, pedig egyébként ott sincs, csak azt hiszed. Beszélgetnél vele is, de akkor Adrien nézne rád furcsán, hogy mégis kivel beszélgetsz te, s ráznád a fejed, hogy senkivel, csakhogy túl sűrűn játszod ezt el mellette, előbb vagy utóbb gyanút fog fogni. Így a hosszú folyosón csupán egy kismadarat készítesz tűzből. Nagyon apró, nagyon törékeny, de tagadhatatlanul aranyos. Fordítod is felé, hadd nézze csak ő is, de Rien nem díjazza, pont azért, mert tűz, melyet tudod hogy nagyon utál, mégis csak a sokadik kérésre tűnteted el. De olyan édesek. De betudod Adrien morcos hangulatának ezt az egészet, mert egyébként tudod, hogy egy kedves és ártatlan lélek ő. Ezt mutatja az is, hogy előre enged, mit illedelmesen meg is köszönsz, s vigyorogva lépsz be, ahol amint megpillantod a telefont már pózolsz is, jobb kezed hüvely- és mutatóujjaiból szívecskét formázol, s még bal szemedet is becsukod, így állsz be a képre. De aztán meg is bánod, mikor kimondja, hogy mihez kellett, összerezzensz, s hátadon végig fut a hideg, ahogyan belegondolsz, hogy tanárod… A kifejezést érted, ez a legnagyobb problémád, de próbálsz nyugodt maradni, vagyis nyugodtabb, mint Adrien. – Én nem bánom, ha megosztasz velünk pár infót, sőt kifejezetten örülök, csak kérlek használj… Szebb kifejezéseket. – angyalian mosolyogsz rá, s magadban reménykedsz, hogy kedves lesz és nem mond több ilyet, mert a puszta gondolat, hogy valakivel csak az élvezetek miatt van együtt… Kedved támad inni azt a szentelt vizet, sőt abban fürdenél, hogy még csak eszedbe se jussanak ilyen gondolatok, nem illenek hozzád. Ez is Ash hibája… Inkább helyet foglalsz, s saját magad szórakoztatására, vagy éppen nyugtatására ismét apró madarat formázol, melyet simogatni kezdesz, mert ha már a szokásos műsornál akar maradni AJ, akkor jobb lesz, ha máris elkezded. Az viszont meglep, hogy hozzád kezd beszélni. – Heh?! – bután nézel rá, hiszen nem érted, hogy te mikor kezdtél el másokat gyújtogatni. Illetve tudod, de arról nem sejthet semmi és amúgy is csak ruhadarab volt, nem ember. Adrien azonban most kifejezetten ijesztő, ahogyan tanáratokra néz, te is megijedsz, fejed ide-oda kapkodod, hol az egyikre, hol pedig a másikra nézel, s végül szemed megakad a harmadik fiú helyén, ki már nincs is ott, bár eleve nem volt most, hogy jobban belegondolsz. – Rien, félreérted! Múltkor én is megégettem valakit önvédelemből. Biztosan erre gondolt AJ. – mosolyogva fordulsz tanárotok felé, hogyha lehet, akkor kivételesen próbáljon meg veled együtt játszani, hiába, így akkor hallhatja, hogy te sem tudtad visszafogni magadat. De ha nem üt be nálad az önvédelmi módot, akkor talán tényleg szívrohamot kapsz ismét, s egyszer éppen elég volt számodra a halál. Tudod, még egy esélyt nem fogsz kapni, így mostani életedre nagyon vigyázol. Bár most sem vagy teljesen őszinte, hiszen AJ bizonyára nem tud az esetről, de egy barátnak akarsz jót, akkor ezt Isten sem fogja bűnnek tekinteni ugye? Kezedben a kismadár remegni kezd, nem tudod egyben tartani, de még próbálkozol visszanyerni a kontrollt magad felett, mert nem engedheted meg, hogy gyújtogatásba kezdj.
Armand J. Montague and Adrien Bardot varázslatosnak találta
"We all live in a house on fire, no fire department to call; no way out, just the upstairs window to look out of while the fire burns the house down with us trapped, locked in it."
Nem reagál, sem arra, hogy nem érdekel titeket a magánélete, sem pedig arra, hogy használjon szofisztikáltabb kifejezéseket – hogyan, milyet? Már így is szépen fogalmazott, mert úgy vélte, hogy az a “hülye fasz, akivel mostanában dugni szoktam” nem a megfelelő kijelentés, a legkevésbé sem két roxfortos diák fülének való. Persze, AJ pontosan tudja, hogy a tizenhét, tizennyolc éves fiúk nem szentek, ő sem volt az – oh, nagyon nem –, de ti olyan kis szende kisfiúk vagytok a szemében és Anyaszomorító#2 csak erősíti ezt benne.
Valahol aranyosnak találja, ahogy Riku – mert meglepetés!, tudja a neveteket, csak szándékosan nem használja, viccesebb számára ez így, legalább történik valami – menteni akarja a helyzetet. Olyan tipikus kis hugrabugos, nyomja el a mosolyát, mert ha most elmosolyodik, akkor baszhatja az egészet, azt pedig nem akarja. Az igazság, hogy nagyon unja már ezt a dacos csendkirály játékot Adrian részéről, talán még annál is jobban, mint ahogy ezt az egész helyzetet utálja. Ami nagy szó.
– Nem – feleli nemesen és egyszerűen. Anyaszomorító#2-ra néz, de nem lazán, még csak nem is unottan, ahogy majd Anyaszomorító#1-re fog, amikor folytatja, hanem nyomatékosan, egy apró, szinte láthatatlan jelzéssel, hogy menjen hátrébb. Csak remélni tudja, hogy az üzenet célba ér. Hogy Riku, meg a remeg kis madarai most meghúzzák magukat, nos… minden értelemben, mert ez csúnya lehet, reményei szerint lesz is. Azzal legalább előrébb lennénk, ha már a Minisztérium, az Égiek, meg még franc se tudja ki, meg mi (döntsétek el ti miben hisztek, AJ semmiben) arra kárhoztatott itt mindenkit, hogy egymás társaságát élvezzék ebben a heti két, két és fél órában. Ha pedig nem juttok előrébb az se baj. Ez után nincs kétsége, hogy Anyaszomorító#1 panaszt fog tenni ellene, ahogy minden normális ember tenné.
– És bocsi – ránt egyet hanyagul a vállán, ahogy ismét a közöny álarcát ölti magára. Nem olyan nehéz az, mert egy része tényleg közönyös egy másik pedig szánalmat érez. Érti, pontosan érti – hogy ne értené? –, hogy miért csinálja Rien – igen, még mindig tudja a neveteket – azt, amit. Ő is volt itt, ebben a fázisban, egy nagyon hasonló helyzetben. Riennel ellentétben viszont azt is tudja, hogy ez egy mocsok szar megoldás – a legszarabb igazából. Amit elnyomnak és elfojtanak az előbb utóbb, a tapasztalatok alapján a lehető legkedvezőtlenebb helyen és időben, de mindig kitör.
Nem folytatja egyből, egy pillanatra elgondolkodik, a telefonja felé pillanat, ami újra és újra megrezdül. Valaki nagyon akar tőle valamit. Vagy az Anyukája, vagy az egyik nőre (gyanúsan inkább Julie), vagy pedig Diocles, akit nem hagy nyugodni az a kép. Akár hiszitek akár nem – bár lehet inkább nem, a ti dolgotok, nem izgatja mit gondoltok és nem gondoltok róla – nem akar kegyetlen lenni, nem élvezi. A roxfortban sem volt az soha, mindig tudta és tudja most is, hogy hol az a határ, amit nem szabad átlépni. Van érzéke az ilyesmihez, most mégis arra készül, hogy ezt tegye, hogy átlépje. Mit átlépje! Berúgja azt, ajtóstól. De… ez egyszer meg fog történni, így vagy úgy. Lehetetlen, hogy ez ne következzen be, akkor legalább legyen biztonságos környezetben, ott, ahol kontrollálja valaki. Most éppen ő.
Meg amúgy is... enged meg magának egy újabb pillantást a telefonja felé, állítólag egy manipulatív kis fasz vagyok, miért ne lehetnék most tényleg az?
Menne. Megy is. (Csak nem jó érzés)
– Tudod olyan hasonlóak vagytok, mint az ikrek. Illetve hát… azok már nem, igaz, Anyaszomorító#1 vagy hívjalak inkább Yvesnek? Jobban tetszene? – sóhajt, miközben minden idegszálával figyel, mert tudja mit csinál (oh nagyon is tudja), hogy pengeélen táncol és őszintén reméli, hogy ennyi elég ahhoz, hogy Anyaszomorító#1 végre elveszítse a fejét és megint használja az erejét; hátha nem kell tovább mennie. Tudna, könnyedén, hiszen az ügy minden egyes apró részletét ismeri, de nem akar.
i know you tried your hardest, i know that you meant well, but you pushed me to the edge and i slipped, and then i fell
– s
zerintem ez nem tartozik ránk, Riku – válaszolod az aranyszívű fiúnak, elvégre te teljes mértékben úgy gondolod, hogy sem mint tanítótok, sem mint felnőtt ember nem volna szabad olyan információkat megosztania magáról, ami nem ad hozzá a tanulmányaitokhoz, vagy ami roncsolhatja a lelki világotokat - azaz Rikuét. Mert a tiédet már nem sokkal ronthatná, sőt igazából semennyivel, hiszen te magad is épp annyi hasonló kalandon vagy túl, mint ő. A különbség csak az, hogy te nem rohangálsz fel-alá és mondod el olyan embereknek, akiknek semmi közük ehhez. Az már más kérdés persze, hogy a fél iskola tud róla így is… S gyanítod, ártatlan kis barátod hiába kívánja menteni a helyzetet, az igazság sajnos ennél jóval fájóbb; mert szinte teljesen biztos vagy benne, hogy kimondottan ellened játszik most AJ, belőled akar reakciót kiváltani, s te tartod magad, igyekszel megtagadni az örömöt, de sajnos ő pontosan tudja, melyik idegszáladat kell meghúzgálnia ahhoz, hogy lelked szinte azonnal haragra gyúljon. – Nem hát. Csak tudnám mi értelme van ennek? – ismét Rikura pillantasz, hátha ő tudja erre a választ. Pedig reménykedtél benne, hogy ma is a fiú édes kis tűzmadarait vizsgálgatjátok majd, s hogy inkább az ő képességeire fókuszáltok, mintsem a sajátodra. Hiszen ő képes a tanulásra és lelkes is, míg te csak egy háttérszereplője vagy ennek az órának. Csak a kellék, ami pont azért szükséges, hogy a Minisztérium elégedett legyen. Mert egyébként te nem szeretnél tanulni itt semmit. – “Bocsi”? – szinte alig hallhatóan ismétled a szót. Mégis miféle bocsánatkérés ez? Szart sem ér - jegyzed meg magadban. Nem hiszed egy pillanatig sem, hogy AJ komolyan gondolná ezt az egészet, nemhogy az órát, a te problémádat sem. Ez még önmagában nem volna elegendő olaj a tűzre, épp csak felidegesít, de nem eléggé ahhoz, hogy őrült gyújtogatásba kezdj. Ha a képességedet nem is vagy képes irányítani, az érzelmeid fölött jól begyakorolt kontrollod van. Legalább is egy bizonyos pontig. Oktatóddal együtt fordítod pillantásod a folyamatosan meg-megrezdülő készülék felé, majd tovább vezeted azt Rikura, kinek tűzmadárkái mostanára talán egészen reszketnek, talán füstfelhővé is válhattak közben - ki tudja -, s most tényleg benne keresed a megoldást, mert tudod, hogy ha ezt most folytatjátok, annak rossz vége lesz. Magadban némán kérleled, hogy csak ragadjon kézen és fussatok amilyen gyorsan csak tudtok, mert most már szívesebben menekülnél mint veszekednél AJ-el. De AJ talán éppen veszekedést szeretne generálni. Vagy azt szeretné, hogy a telefonját gyújtsd fel mérgedben. Hiszen pontosan tudja, hol üssön és mekkorát ahhoz, hogy fájdalmat okozzon. S neked megvannak azok a bizonyos határaid, megvan az a mértékű hülyeség amit még le tudsz nyelni, s azon a mértéken túl már csak felrobbannának benned a túlcsordult érzelmek. Most is ez fog történni, a zsigereidben érzed, miközben hallgatod a jelenleg igazán ütnivalónak kinéző mestered szavait. De még ezt is le tudnád nyelni. Ha nem hangzana el az egykori ikertestvéred keresztneve. Kezed lassan csusszan ki zsebedből, s szemeid szinte majd’ kiesnek a helyükről annyira meredten bámulsz magad elé, közben a levegőt kapkodod, mert hirtelen úgy érzed, nem maradt belőle semennyi ebben az ostoba, szűk teremben. – Mit mondtál? – hangod reszketeg, akár légvételed, s szinte lassított felvételben pillantasz rá, miközben megindulsz az asztala felé. Ám hiába nézed őt, helyén saját tükörmásodat látod, kinek arca beesett, tekintete könyörgő, orra hevesen tágul-szűkül akár egy nagyot szusszanó bikáé, mert alig éri tiszta oxigén tüdejét, s alig él ő maga is. Állkapcsod megfeszül, s szinte érzed saját keringésedet felgyorsulni, mert összetört szíved oly hevességgel kezdi pumpálni a vért ereidbe, hogy majd’ szétrobban a mellkasodban. – Hogy jobban tetszene-e? Ismételd meg, basszameg, és akkor majd meglátod mennyire fog tetszeni… – Sziszeged összeszorított fogaid közül, s alig érsz oda hozzá, lábát máris lesodrod az asztalról, majd annak kemény felületére is csapsz mindkét tenyereddel, de az ütés hangja helyett valami egészen más szólal meg lelkedben. Egy dolgot vártál el: hogy soha, senki ne említse többé a testvéredet. – Ismételd meg! – Ezt most már kiabálod, közben le sem véve gyilkos pillantásodat AJ-ről, s úgy fest ez az a pillanat, amikor elvesztetted az érzelmeid fölötti irányítást - mert füst szaga csapja meg orrodat, s lángok finom ropogása visszhangzik füledben, és ha most volna egy kis józan eszed és megfordulnál észrevennéd, hogy épp az édes kis Riku mellett gyulladt ki az egyik függöny. Miattad. Most őt sodortad bajba. És gyűlölöd magad ezért.
Bűnbánóan lesütöd szemeidet, mikor Rien megjegyzi, hogy nem rátok tartoznak ezek az ügyek, s csak egy aprót bólintasz. Hallgatsz rá, mert bár te vagy az idősebb, azt el kell ismerned, hogy Rien sokkal inkább viselkedik úgy, mint egy felnőtt, arról nem is beszélve, hogy magabiztosabb, mint te valaha leszel. Legalábbis játékon kívül nem vagy képes annyira kemény lenni, mint ő. Ez persze nem baj, te élvezed, hogy kettőtök között te vagy a nyugodtabb, hogy te vagy az, ki vállára tudja rakni a kezét és meg tudnád nyugtatni őt. Szerinted már sikerült is, nem egyszer, de sosem lehetsz benne biztos. Most is igyekeznél menteni a menthetőt, mert nem szeretnéd, ha Rien ideges lenne, vagy éppen szomorú. Igazából élveznéd, ha megint csak a kis madaraiddal játszatnál, de most csak egyet tartasz kezedben, ő is olyan picurira sikerült ma, mint egy kisbaba, éppen csak megjelentek az első tollacskái, s anyja máris magára hagyta. Így érezted magad, egy tehetetlen és szomorú kismadár, ki legszívesebben csak sírt volna és otthon is akart maradni, mert kimenni nem mert Ash miatt, s ha mégis kimerészkedett, akkor várta, mikor csapnak le rá zaklatói. Csak azért jössz ide minden alkalommal, mert kikapcsolódsz, mert talán tudnál tanulni AJ-től, s úgy érzed barátok között vagy, még akkor is, ha tanárod modora enyhén szólva is nyers. S most nem érted minek tartja fel kezét neked, csak nagyra nyílt szemekkel bámulsz rá, mint értetlen kisróka, sőt fejedet is oldalra billented, így nézed őt egy darabig, majd hallgatod a két fiú közötti beszédet. Pár szó csupán, de érzed az egyre erősödő feszültséget közöttük, nem tetszik neked, kezedben a kis madárka is remegni kezd, ahogyan szíved egyre hevesebben kezd verni, izmaid megfeszülnek, mintha legalábbis menekülésre készülnének. Barátod rád pillant, de te csak rázod a fejed, hogy ötleted sincs mi történik, s ahogyan „bocsánatot kér” AJ – már ha lehet annak nevezni – csak egyre rosszabb lesz a helyzet, mert Rien is érzi, hogy nem volt őszinte. – F-fiúk… Kér… Kérlek. – Görcsösen koncentrálsz az erődre, s a kismadárra, hogy egyben maradjon, de csak pár percig vagy sikeres ebben, mert amint meghallod a rezgést, hirtelen megugrasz, s a fióka füstté válik mást sem hagyva maga után, csak remegő kezeidet, melyek most próbálkoznak ismét, valamit akarsz tenni, egy újabb madárka, vagy bármi, ezen a ponton talán még egy kígyót is szívesebben simogatnál, csak nyugtatnád meg magadat. Kétségbeesetten nézel fel Rien-re némán könyörögsz, hogy segítsen valahogy, mert ha ez így megy tovább, mind a ketten tudjátok mi lesz. Mellkasodban lévő ketyere ismét csak szúrni kezdene, fájna, felgyorsulna, majd hirtelen lelassulna, vagy éppen megállna, hiszen már megfáradt, nem bírja sokáig, pláne nem a stresszes helyzeteket. De a két fiú csak önti egymásnak az olajat a tűzre, illetve AJ az, aki elkezdi az egészet, s felhozza Rien ikrét, mire ledöbbensz, mert ezt a sztorit nem ismered, nem vagy tisztában miről is van szó, csupán annyit érzékelsz, hogy barátod nagyon dühös lett hirtelen, ami csak még rémisztőbb lesz. – Rien, kérlek…! – Szíved zakatol, túl gyorsan is most már, érzed rosszabbul vagy, de mit sem foglalkozol vele, csak a két fiút figyeled, hogy ne ugorjanak egymásnak, mert annak egészen biztosan nem lesz jó vége. Sosem hallottad még káromkodni hallani a fiút, így tudod, hogy nagyon is komoly a helyzet. Nem várhatsz, nem lehetsz gyáva, most kivételesen nem. – Rien, AJ, hagyjátok már abba! Kérjetek bocsánatot. – De szavaid hasztalanok, s egy könnycsepp gördül végig az arcodon, ahogyan látod mennyire nem érdekled őket, hogy mennyire szerencsétlen vagy megint, hogy még egy nyomorult konfliktust sem tudsz megakadályozni, csupán remegsz, mint a falevél, s ezen csak rosszabbit, mikor melletted gyullad ki a függöny, mely akár az utolsó csepp is lehetne a pohárban, mely megrémiszthetne annyira, hogy valóban felmondhatná szíved a szolgálatot, hiszen ez lenne az egyszerűbbik, csakhogy van egy makacs feled, ki mindig kisegít, ha veszélyes helyzetben vagy, s ki most egy nagyot csapva az asztalra jelzi, hogy elég lesz a vitából. – Rohadt gyorsan fejezzétek be, vagy elevenen megsütlek titeket. Pokolra valók vagytok mind a ketten. – Szemedből még ugyan folynak a sós könnyek, de íriszeid borostyán színben égnek, s innen tudja Rien, hogy nem vagy önmagad, hogy a következő pillanatban már a közelükben lévő tárgyakat kezded el felgyújtani, mert eleged lett, s ilyenkor nem parancsolsz magadnak. Csupán AJ-t sajnálod valahol jó mélyen, hogy meg kellett tapasztalnia milyen, mikor dühös vagy.
"We all live in a house on fire, no fire department to call; no way out, just the upstairs window to look out of while the fire burns the house down with us trapped, locked in it."
Végre, gondolja nem kicsit, sokkal inkább gusztustalanul elégedetten, amikor Anyaszomorító#1 elveszti a kontrollt és úgy viselkedik, mint egy ember, nem pedig valami jégcsap. Kurva idegesítőnek találta, hogy még egy hagyományosan hamis brácsa szólóba is –létezett egyáltalán konkrétan olyan, vagy csak lopták azt, ami a hegedűkre íródott? – több érzelem szorult, mint belé.
– Most fenyegetsz? – szalad magasba a szemöldöke, miközben szórakozott, de határozottan nem vidám mosoly rajzolódik ki a szájának szegletében. – Kérlek, próbáld meg – int hanyagul, mert tudja, hogy nem bánthatja egyikőtök sem. Jobb elementalista, mint ti, ezért lett elvileg ő a tanár és mivel még Roxfortosok vagytok, így az iskolán kívül a pálcátokat se használhatjátok olyan szabadon – az más kérdés, hogy ha ez nem így lenne, azért óvatosabb volna ő is, hiszen valószínű már egy másodikos diák is lefegyverezné, ha úgy adódna. Ezt szerencsére egyikőtök sem tudja róla.
– Nem – áll most már fel ő is, mind a kettőtöknek címezve a szavait, miközben egy hanyag kézmozdulattal oltja el a függönyt emésztő csóvákat – oda se néz, nincs rá szükség, elég csak éreznie a lángokat. Kicsit megpörkölődött az anyag, de talán még menthető. Majd valaki helyrehozza. AJ nem foglalkozik vele, nem csak azért mert ő maga a saját semmi kis mágiájával nem tudna mit tenni, hanem azért sem, mert – micsoda meglepetés! – magasról tesz rá. – Elértem amit akartam, használtad az erődet Adrien – mert nem csak magában tud ám titeket a neveteken szólítani, ha a helyzet komolysága megkívánja azért összekapja magát, nagy ritkán –, így nincs rá szükség, hogy tovább csesztesselek, remélem… – az már nem derül ki, hogy mit remél, mert a hirtelen csapásra összerezzen. (De sehol se csapnak fel kósza lángok, ő maga a nagybetűs önkontroll.)
Amíg Anyaszomorító#1 reakciójára számított, azt ő maga provokálta ki a megfelelő "gombok" megnyomásával, így tudta hűvös közönnyel szemlélni, úgy tenni, mintha kicsit még szórakozna is, de Riku meglepi. Jó vagy rossz értelemben? Még ő sem tudja, csak azt tudja, hogy a szende szűz kisfiúból nem nézett ki ily’ mértékű kirohanást (meg metamorfmágiát sem). Igazából semmilyen mértékű kirohanást, esetleg halk kérleléseket és könnyeket. Noha könnyek azok azért vannak – legalább ebben nem tévedett, még ha minden másban igen. – Ugye… tudod, hogy nem tudsz megégetni? – kérdezi azért, mert nem az a lelkizős fajta, aki egyből odaugrik, ha valaki sír és mert ezt fontosnak tartja tisztázni, noha direkt nem azt mondja, hogy egyikünket sem, mert sanda gyanúja, hogy ez csak rá vonatkozik. Ha erő-láncot kéne alkotni, magát tenné a tetejére, Anyaszomorító#2-t maga alá és Anyaszomorító#1-t egyértelműen legalulra. Az alapján AJ, ha akarna azért meg tudna sütni titeket – de nyilván nem akar – Riku csak Adriant, Adrian pedig… nos senkit. Így Adriant kóstolgatni nem volt annyira veszélyes, nem bánhatta más csak a függöny, meg pár berendezési tárgy (egy kis számla a Minisztériumnak, ha már fizetés nincs...), Riku egy kicsit más.
Ha ő kezd gyújtogatni, ha akar is bántani, akkor ha AJ nem elég gyors, talán tudna is…
(Basszus…)
– A Pokol meg… – egész jó hely lehet, mondaná szíve szerint, mert számára a balesete óta minden napja olyan, mintha a Földi Pokolban élné őket (csak az állandó tűz hiányzik…), de végignézve Anyaszomorító#2-t nem ez a jó válasz, márpedig AJ szinte mindig tudja mi a jó válasz, csak gyakran nem azt mondja. Na jó, szinte sohasem azt mondja. Hol lenne akkor az izgalom?– Nem az van, hogy Jézus azért halt meg, hogy mind bűnbocsánatot kapjunk és ne így járjunk? – érdeklődik, mert a nap újabb meglepetése, tud valamennyit a mugli vallásokról, még ha nem is hisz. Keveset, de annál többet, mint amit mugliismereten próbáltak tanítani és talán, ha ezen a vonalon mennek tovább Riku megnyugszik.
“Life was much like a song. In the beginning there is mystery, in the end there is confirmation, but it's in the middle where all the emotion resides to make the whole thing worthwhile.”
Lakhely :
Roxfort / Versailles, FR
Elõtörténet :
He’s not acid nor alkaline, caught between black and white
Not quite either day or night, he’s perfectly misaligned
i know you tried your hardest, i know that you meant well, but you pushed me to the edge and i slipped, and then i fell
a
lig-alig éri el Riku kétségbeesett könyörgése füleidet, ám hiába jut el a hang hozzád, makacsul megvastagodott koponyádon nem képes áthatolni, mérgező ködbe burkolózott elmédet nem tudja csillapítani. Minden porcikádon érzed a harag futótüzét végigsöpörni, ökleidet olyannyira összeszorítod, hogy azok lassan elfehérednek, s most bizony semmi sem képes téged visszarángatni a jelen instabil talajára. – Igen. Fenyegetlek – közlöd, tested tettre-készen megfeszül, s ha kell, képes volnál most puszta kezeiddel nekiesni tanárodnak, ki elementális mágiájával meglehet előnyben van, s talán általános párbajozási készségei is jobbak a tieidnél, de téged hajt égető haragod, hajt a poszttraumás reakciód, s talán nincs most kezedben az ütő, mivel gurkókat püfölsz évek óta, de feltalálnád magad… S ha minden hiábavaló volna, te akkor is szíves örömest mutatnád be jobb horgodat az idegesítően nyugodt, s életunt képet vágó Aj-nek, már csak dacból is. Persze nem vagy képes rá, hiába a kihívó szavak, nem tudsz csak úgy nekiugrani, pedig belső monológod most idegszálaidat húzogatva könyörög, hogy tedd meg - hiszen ő is ezt akarja… S miért is kérnél bocsánatot? Nem neked kell - s csak még jobban dühít, hogy tanárotok kínkeserves szenvedés közben sem volna hajlandó kimondani a bűvös szót. Mert ő pont olyan embernek tűnik, ki egyetlen tettét sem hajlandó megbánni, s bármikor képes csűrt-csavart magyarázatokkal igazságossá tenni a legrosszabb döntéseit is. Most is minden bizonnyal fogaskerekei ekörül kattognak: hogy mivel is tudná felmenteni magát. De téged ez hidegen hagy, nem érdekel, mert neki hála csak egykori ikertestvéredre tudsz gondolni, s a bűntudat, mit eddig gondosan palackba zártál és elméd leghátsó szegletében rejtegettél, most egy az egyben kicsordult - és savként marja szívedet. A fájdalmat nem vagy képes elviselni a lángok forróságát bőrödön, saját égő húsod gyomorforgató szagát, ordításod hangját, az utolsó pillantást melyet testvéreddel váltottatok, mielőtt elszabadult volna az élő Pokol nagymamátok konyhájában. Egy örökkévalóságnak tűnik az a néhány másodperc, mely most eltelik fejed fölött. S hogy ő tényleg ezt akarta elérni, erre volt jó a sebek feltépése? Reakciót akart látni tőled, ezért bolygatta fel a múltadat - micsoda egy önző rohadék -, nos ez a legnagyobb pofon mind közül, mert most mintha tükröt állítanának eléd… Bámulsz magad elé, bámulod képzelt tükörmásodat, fogaidat összeszorítod, szemeid kikerekednek, s csak lebegsz a harag perzselő lángjai és a szomorúság fekete hullámai közt, erdőtűz s tenger közt ácsorogsz a felforrósodott homokban, s fogalmad sincs, melyik irányba indulj - hogy inkább könnyeid közt fulladozz gyengédebb érzelmeid tengerében, vagy válj te magad is hamuvá, hagyd, hogy a lángok felemésszék lelked és tested? – Hogy te mekkora… Rohadék vagy… – A szavak némi nehézséggel hagyják el szádat, ahogy a torkodban ragadt gombócot igyekszel lenyelni, s úgy fest, elméd síkján lábaid a sötét tenger vize felé indulnak meg, inkább a sírást választanád, mintsem dühöd feltámasztását. Viszont hirtelen mintha a tengerpart, s a lángoló erdő is felszívódna, csupán meglepettséged marad hátra ahogy a csattanás váratlan hangja füledet üti, s te magad is összerezzensz akárcsak AJ, majd a hang irányába fordulva egy meglehetősen ingerült Rikuval találod szembe magad, ki ugyan könnyeket hullajt most, tekintete mégis indulatos borostyán színben ég. Ismered már, tudod jól, hogy ebben az állapotában képtelen kontrollálni magát - ezt bizonyítja is, hogy újabb lángok csapnak fel, miket most biztosan nem te vagy AJ okoztok. – Ó, fogd már be – morgod orrod alatt tanárodnak, mert így, hogy kizökkentettek köztes állapotodból, már csak ideges vagy… S kezded visszavenni az irányítást érzéseid fölött. Nem értesz egyet a férfi - vagyis inkább srác, de az most mindegy - módszereivel, eddig sem tetted, s most is tudod jól, hogy Rikut nem lehet megnyugtatni ezzel. De ő csak folytatja, s most már vallási kérdésekbe is belemegy, melynek kétféle végkimenetele lehet: vagy rá tudja venni Rikut - azaz jelen esetben alteregóját, Snowflake-t - arra, hogy elkezdjen beszélgetni vele erről, vagy csak még jobban feldühíti. Te mindenesetre nem szeretnéd utóbbit megkockáztatni, mert egy irányíthatatlan tűz elementalistánál már csak egy rosszabb dolog van: kettő irányíthatatlan tűz elementalista. – Teljesen mindegy, hogy Jézus miért halt meg, ha bűnt követsz el és nem gyónod meg, Pokolra jutsz… – sóhajtasz fel. – AJ… – Nehezedre esik, de úgy döntesz, leszel felnőtt, s tanárod felé fordulsz. – Sajnálom, hogy káromkodtam, hogy megfenyegettelek és rohadéknak hívtalak - még ha tényleg az is vagy. – A végét csak motyogva teszed hozzá. – Nem volt szép tőlem. Riku, – most a fiú felé fordulsz – ne haragudj, ha megijesztettelek. Nem akartam senkinek rosszat. – Próbálod a lehető legőszintébben kiejteni a szavakat, majd megigazítod maszkodat az orrodon, s torkodat köszörülve most könyököddel megbököd AJ oldalát. – Kérj bocsánatot, ha azt akarod, hogy lenyugodjon – suttogod neki, aztán kihúzod magad, mintha mi sem történt volna. Az sem érdekel, ha nem gondolja majd komolyan, nem érdekel, ha hazugság AJ minden szava, Rikunak hallania kell őket így is, úgy is.
Nem hiaba talaltal ki olyan jatekos karaktert, amilyet. Tudtad, hogy te sajat magadat nem tudod megvedeni, s mindig is volt egy enyhe tendenciad, hogyha bantottak, akkor csak elbujtal burkodba, hagytad, hogy Snowflake intezze ezt el. Bar nem voltal tisztaban azzal, amit teszel, azt igenis tudtad, hogy idorol idore atveszi Snowflake az iranyitast, s neked csak homalyosan volt meg, hogy mit is kovettel el. Egyszerre voltal halas az alteregodnak, amiert vedelmez teged, plane az incidens ota, mert szived meg annyira sem birta a megprobaltatasokat, mint addig. Ugyanakkor nem birtad elviselni, ha azokat is bantotta, akiket te effektive kedveltel. Rient sose hagytad volna, hogy barmilyen modon akarcsak megerintse, nem szamitott, hogy milyen bunokot kovetett el. S most megis o van az egyik, akik nem is felidegesitett, hanem megremisztet. A veszekedes, a hirtelen jott langok, melyek ugyan sosem bantottak teged, nincs tapasztalatod, de a tudat, hogy egyik fel sem nyugodt onmagaban eleg ahhoz, hogy te is rettegj. Remegsz, mint a nyarfa, kerleled oket, hogy alljanak le, de csak azert is veszekednek, s mintha ott sem lennel, meg sem hallanak keresed, csak azert elhangzanak keresetlen szavak, s mindegy mennyire probalsz elmedben az aranyos kis tuz fiokaidra gondolni, a boldog Rien arcara, az unokatestveredre, ki mindig elvisz fagyizni, akkor is ha kint tombol zord hideg... Mintha a dementor ismet megtamadna, a boldog emlekek szerte foszlanak, csak a felelem marad hatra, egy fekete kis lyuk, hol egyetlen ember van rajtad kivul, o nyujt most segitokezet, te pedig konnyektol aztatott arccal nezel fel ra. Nem kell ot tanulmanyoznod, jol ismered a feher hajszint, jegkek szemeket, s az arcat felig elfedo maszkot. S a kovetkezo pillanatban te mar nem is te vagy, hanem valaki egeszen mas, akit tanarod meg sose latott. Ha eddig kerdes volt neki, hogy miert kell hozza jarnod, hat most talan valaszt kapott, bar magad sem erted, hogyan tudna egy ilyen embert megfekezni. - Azt hiszed, hogy csak megegetni akarlak? - oldalra dontod fejedet, bibor szinu szemeiddel vizslatod ot, mintha nem lenne eleg egyertelmu, hogy jelen helyzetben legszivesebben magad kuldened Pkol legmelyebb bugyraba, hogy Lucifernek kinald fel talcan, mint ajandek. -Te se beszelj! - S csupan egy dolog allit meg, hogy ne ruhajat porkold meg fiunak, s az pedig az erzekeny feled, ki most elmedben az alteregod karjaba kapaszkodva probalja meggyozni, hogy csak ijesszen rajuk, de ne tegyen semmi meggondolatlant. De tanarod ostoba, sot egyenesen szuicidnak mondanad, amiert felhozza Jezust, s ez Snowflake-nek faj, hiszen karakteren tortenete pont azon alapszik, hogy o maga egy maganyos kereszteny lovag, aki Isten kivansaganak megfeleloen el, s minden hitetlent, vagy azokat, kik ellene mennek eggye tesz a folddel. - Teszteljuk... Ha meghalsz, talan bunbocsantot nyerunk. - S bar megegetni nem tudod, de azert elverni meg eppenseggel sikerulhet. Riku lehet nem olyan ugyes a parbajban, de talan el tud banni a fiuval. Morogva fordulsz baratok - ebben a pillanatban is az? - fele, aki legalabb nem beszel marhasagokat. Vagy kisebbeket, mint a masik. Csendben hallgatod vegig ot, turelmesen varsz, hogy befejezze, de mindegy, hogy tanarod is bocsantot ker-e vagy sem. - Most tenyleg azt hitted, hogy ennyitol megnyugszik ez a szerencsetlen? - mosolyod gunyos, s meg halkan kuncogni is kezdesz. Komikusnak gondolod, hogy Adrien elhitte, ennyivel meg tud nyugtatni. Normal esetben, talan ha mas nem nyomta volna lelkedet, akkor sikerult volna. De mit sem tudhatott arrol a bizonyos fiurol, a csokrol, s nyomaszto gondolataidrol. - Menj, amig tudsz Bardot, ez rank tartozik. - S most kozolned vele, hogy oruljon, hogy teged hagyj elmenni, mert mig Riku nagyon is ugyes az elementalis kepessegevel, addig Snowflake szamara idegen a tuz, igy elobb egetne porig mindent, mintsem valodi harcot tudna vivni. De mivel makacsabb az oszvernel is, igy kezeben megjelenik tuz ostor, s az idosebb srac fele csap vele.
. 
