The flower that was once withered came back to bloom

Felteszed fejhallgatódat, füledben kellemes zene visszhangzik, mely egyszerre nyugtat meg és felcsigáz, mert tudod, pillanatokon belül már nem csak egy egyszerű fiú leszel, ki a valóság elől menekül, hanem belépve a játék világába ismét lehetsz önmagad, legalábbis ezt érzed, hiszen nincs semmi, amitől félned kellene. Karaktered egy átlagos templomos lovagnak tűnik, mikor először valaki ránéz, csakhogy a tapasztalt játékosok mind elkezdenek írogatni neked, hívnak küldetésre, segíts nekik, mert tudják, hogy veled esélyes csak a győzelem.
Nem mondasz senkinek se igent, hiszen nem akarod, hogy kihasználjanak. Ezért sem vagy tagja egyetlen csoportnak sem. Egyedül játszol, s ha elbuksz, addig fejleszted magad és lándzsádat, míg el nem éred a kívánt célt. Kitartó vagy, magabiztos, de nem vágsz fel tudásoddal és képességeiddel. Bár nem tanítasz és nem vezetsz senkit, nem vagy teljesen szívtelen. Zsákmányodból csupán azt tartod meg, mely igazán szükséges, minden mást odaadsz, vagy elcserélsz, hogy az alacsonyabb szintű játékosoknak is legyen esélye. Odakint tombol a nyár, azonban a játékban felnézve az égre látod, hogy gyűlnek a felhők, hamarosan pedig apró hópihék kezdenek hullani arcodra. Behunyod szemeidet, élvezed a hűvös érintést, illetve csak elképzeled, milyen lehetne a szépséges pelyhek hideg érintése bőrödön. Élvezed a nyugalmat, a csendet, s a békét. Elvégre ennek megtartására esküdtél fel még annak idején, bőven még mielőtt régi társaid megharagudtak volna rád, s ki nem rúgtak volna. Pedig te igazán nem akartál rosszat, gyakran érzed, hogy képtelen vagy becstelen cselekedeteket véghez vinni. Lelkiismereted túl tiszta, túl őszinte vagy, hogy olyat tegyél, melyet Istened nem tartana helyénvalónak. S tekintve, hogy visszahozott a halálból már, a legkevesebb, amit tehetsz, hogy feltéten nélkül hiszel benne, követed őt és kiállod megpróbáltatásait. Mert nincs semmi, mely képes lenne téged ellene fordítani.

A játék viszont túl hamar ér véget, mikor meghallod, hogy édesanyád szól, s semmi sem lehet fontosabb, mint megjelenni a családi ebéden, így kilépsz, kikapcsolod géped és már mész is le az asztalhoz, hogy meghallgasd a szokásos áldást, majd enni kezdjetek. Édesanyád fél szemmel rád pillant azért, hogy mindent rendben találsz-e, hiszen az utóbbi 1,5 évben még nála is szigorúbban tartod az előírásokat, s ha egy aprócska hibát is felfedezel, akkor elkezded kioktatni szüleidet, hogy miről is szól a vallás, hogy kéne annak megfelelően viselkedni, holott alig pár éve még a te fejedbe kellett ezeket verni.
Sose voltál kőkeményen keresztény, csak anyád miatt voltál hajlandó hinni, s elmenni a templomba, tenni, amit mondott. Apád csak papíron volt hívő, ti ketten elvoltatok úgy is, hogyha csak hittetek, ez valószínűleg azért volt így, mert bár apád mahounashi, az ő oldalán voltak varázsló felmenőid, tőlük örökölted mágiádat, vagyis ez tűnik logikusnak. S ti jámbor és békatűrő természetetek miatt inkább nem szóltok bele anyád dolgaiba, csupán elviselitek, s boldoggá próbáljátok tenni. Főleg te, az egyetlen angyali kisfia, aki a légynek sem tudna ártani, ki túl érzékeny s félénk, hogy nyugodtan élhessen a világban. Egyetlen egy rossz pillantás tönkreteszi napod, lelombozz, sőt sűrűn sírsz is, mert túlgondolod, mit mások a fejedhez vágnak, mert félreérted a szavak mögötti jelentést, s azt hiszed rosszat tettél, megbántottál valakit, holott csak ki akarnak veled babrálni és élvezik látni mennyire könnyen összetörsz, ha azt hiszed rosszat tettél valakivel, még ha nem is állt szándékodban.
Túl kedves vagy, mindig ezt mondják neked szüleid, mert inkább odaadod a fél süteményed az éhezőnek, hiába vágytál az édességre már egy hete. S ha nem rettennél meg mások kiabálásától, bizonyára többször szólnál vissza a szabályszegőknek, többször állnál ki az igazság mellett, de így bűntudatot érzel, hogy nem tudsz segíteni a világnak többet. Csupán játékos karaktered testében bújva vagy magabiztos, a valóságban kevésbé, de legalább annál többet mosolyogsz, s annál segítőkészebb vagy másokkal szemben. Egyesek szerint még a legborúsabb napon is képes vagy mosolyt csalni az ember arcára és fényt hozni a szürke mindennapokba.

Nem sokra emlékszel aznapról. Kezedből kiesett a pálca, mikor a patrónusodat nem sikerült megidézni, a dementor pedig közelített, s talán sokkot kaptál, az is lehet tényleg meghaltál egy pillanatra, nem tudod biztosra. Utolsó emléked egy kígyó, mely elűzi a szörnyeteget, lelked így megtarthattad, akár fel is lélegezhetnél, megkönnyebbülhetnél, hogy a veszély elmúlt, de te pánikolós típus vagy, nem tudsz csak úgy megálljt parancsolni érzéseidnek, így mellkasod szúrni kezd, a szíved hevesen ver, próbálsz megnyugodni, de csak lehunyod szemeidet, s a ketyere, mely ki akart szakadni mellkasodból az előbb még, most elnémul, csak azért is pihenésre késztet, megfáradt már, nem csak az aznapi megpróbáltatásban, melybe marad sem tudod miképp keveredtél, hanem az életből is elege lett. Nem volt a sok zaklató odahaza, a Roxfortban is rád találtak, békét szeretnél, csendet, s úgy gondoltad, ha kiállod azt, amit eléd állítanak talán végre megkapod, amit akarsz. Nos sikerrel jártál, valóban, szép munka, talán örökre meglelheted belső nyugalmadat…

Következő emléked egy fehér szoba, hol édesanyád és édesapád sír ágyad mellett ülnek, zokogást hallasz, felnézve pedig anyád sír, apád csak vigasztalni próbálja, eredménytelenül. Másik oldaladon húgod fogja erősen a kezed, te pedig éppen csak ébren tudsz maradni, de csak azért is erőt veszel magadon, tudatni akarod velük, hogy nincs semmi bajod, de gyenge vagy, ujjaid is éppen csak mozogni tudnak, nem engedelmesedik neked tested, pedig beszélni akarsz, de még mennyire vágysz arra, hogy még ha visszafogottan is, de mosolyogj, testvéred fejére simíts, szüleidnek pedig csak megköszönd, hogy melletted voltak, de nem tudod. Félsz, talán lebénultál, s ismét pánikba esel. Mindenki próbál csitítani, nincs semmi baj, csak a szíved… Mi van vele?! Mi történt? S magad sem tudod a választ, pedig ők is tőled várnák. Már a nővér is jön, hogy nyugtatót adjon, pedig te nem akarsz aludni. Eleget pihentél, fel akarsz kelni, vissza akarsz térni a régi életedhez, játszani, a Roxfortban bemenni órákra, legjobb barátoddal együtt gyakorolni elementális mágiád, s hirtelen még a zaklatóid társasága is kellemesebbnek hangzik, mint egy ágyhoz kötözve éledezni.

De csak lefekszel újra, csak elsötétül megint a világ körülötted, légzésed egyenletes lesz, s egy ismeretlen helyen találod magad, egy kertben, hol a megannyi nyíló virág és fák közül te csak egyet választasz ki, melyen pirosló alma van. Nem értetted különös vonzalmadat a gyümölcs iránt, hiszen a valóságban sem feltétlenül választanád, most hirtelen mégis, hívogat, belső hangod szinte könyörög, hogy szakítsd le és harapj bele. Nyúlsz felé, hajt kíváncsiságod, de a távolból megszólal egy hang, óva int attól, hogy hozzáérj. Összerezzensz, elkapod kezed, egyből visszahúzódsz, mintha félnél a rontástól. A férfi felé fordulsz, mert hát, ennyi neked is lejött, az illető hangja igenis férfias, de még mielőtt megpillanthatnád arcát, ismét felkelsz, félálomba kerülsz, szemed csukva, de hallod magad körül mi történik, hallod anyád elcsukló hangját, ahogyan zokog, s csak azt ismétli köszönöm Istenem, hogy megmentetted! Akkor és ott minden értelmetlen, semminek sincs se eleje, se vége, csupán közepe, de a kép kusza, nem tudod összerakni, csupán kétségek között képes hagyni.

Fejedben azonban elülteti a gondolatot az a pár szó, mely a távozás után sem tudott békén hagyni. Az incidens után minden nap csak arra tudsz gondolni, hogy aznap volt kint valami, ami megmentett a dementortól, mert az a kígyó egy patrónus volt, valaki másé. Édesanyád szavai, az álmod, s a történtek különös egyvelege után csak egy valakire gondolhatsz, kinek volt elég bátorsága, hogy megmentsen, s ki pont ott tudott lenni, tudta mit kell tennie...
Biztos vagy magadban, s mivel senki más nem jelent meg, ki követelné magának a dicsőséget, hogy ő mentett meg, így már egészen biztos vagy benne, hogy nem ember volt, ki aznap nem hagyod magadra. Bár ezt nem tudatod mindenkivel, hiába ment híre az iskolában, hogy első csókodat majdnem egy dementortól kaptad. Vicc tárgya voltál egy hétig, de mit sem foglalkoztál vele. Szobád magányában vészelted át az eseményeket, pedig szíved nagyon is társaságra vágyott. Csakhogy amikor végre újra találkozhattál volna legjobb barátoddal, különös látvány fogadott, hiszen kettőt láttál belőle, a megszokott énjét, se egy másikat, ki sokkal szomorúbb volt, nem hordott maszkot, első ránézésre pedig kísértetnek mondtad volna. De tudtad nem lehet, hiszen hiába tudod, szellemek léteznek, de valahogy csak te láttad őket. Akármerre néztél körülvette a diákokat mások halott lelkei, titkon pedig remélted, sőt tudtad, hogy csak megőrültél, hogy mindez csupán a képzelet szüleménye, mert nem lehetnek, csupán számodra láthatóak. A baleset utána sokknak gondoltad, mert csak ez tűnt logikus magyarázatnak.
Sokáig nem mertél megközelíteni másokat, vagy csak óvatosan, míg meg nem tanultad kezelni a helyzetet, de a mai napig elnézel mások válla felett, szemed sarkából érzékeled a mozgást, odapillantasz, mások kérdezik mit láttál, de tőled automatikusan érkezik a válasz semmit, hiába vagy biztos abban, hogy egy árnyék száguldott el melletted. Épelműségedet megkérdőjelezik, s az idő során több ismerősöd elpártolt tőled, jöttek helyükre mások, kiket nem zavar, ha az asztalnál elmondasz egy áldást, kiknek imád olyan már, mint az esti mese, s kik apró öleléseidet és csókjaidat nem értik félre, tudják, hogy semmilyen romantikus érzés nincs ezekben, egyszerűen szeretetedet akarod kifejezni, s sok esetben nem érted miért a probléma, ha sajátosan mutatod ki azt, mennyire fontos neked az ember, vagy mennyire is nyitott és elfogadó vagy. Mert te, nem vagy átlagos sem a varázslók, sem a muglik körében, bármennyire is igyekszel annak tűnni, tudod, ez szinte lehetetlen küldetés. Mégis inkább a valóságban meghúzod magad, csendben maradsz, s az egyedül hely, hol valóban mersz igazságot szolgáltatni, hol felvállalod, hogy más vagy, az a játék, mert ez az egyetlen, mi képes kényelmet nyújtani neked, hol képzeleted szabadjára engedheted és nem kell félned tetteid következményeitől.

Minden csak éppen nem keresztény kinézet. Nem mintha nem tudnád hajadat egy pillanat alatt visszaszínezni hollófeketére, szemeidet pedig elsötétíteni, hogy biztosan ne szóljanak meg a templomban. Megannyi fülbevalódat sorra veszed ki s helyezed gondosan a kis ládikába, hol minden ékszered díszeleg, a nyakláncok, karkötők, gyűrűk, sőt még elvétve néhány bodychain is felbukkan. Egyedül Shenmen piercingedet hagyod bent, mert így is eléggé szorongsz, vajon ki fog beléd kötni, nem kell, hogy még ezen aprócska ékszer jótékony hatását is elveszítsd.
Hófehér bőröd sminkedtől csak még sápadtabb lesz, s a valóságnak nem megfelelően tökéletesnek mutat, eltakarja szemed alatti fekete karikákat, ajkaidra éppen csak egy kevés rózsaszín festéket viszel fel, hogy valami élettel telibb színe legyen, látszódjon, folyik benned még a vér, nem vagy halott, bár az is lehetnél éppenséggel. Palettáidat és csillogós szemhéj sminkedet odébb tolod, hiszed semmi szükséged rá most, nem az iskolában vagy, hogy bátran használd őket, ahol nem ítélnek el, vagy kevésbé.
Hajad időközben formát és színt vált, ahogyan a megfelelő ruhákat keresed. Egyszerű világos inget választasz, de sosem olyat, mely hófehér volna, csupán ahhoz közeli árnyalatot vagy hajlandó felhúzni. A megannyi ruha közül, melyek között találni selymet, csipkét, egész testet fedőt, vagy éppen olyat, mely a bőrt szabadon hagyja lélegezni, te a leghétköznapibb felsőt választod ki, ami szekrényed legmélyén bujkál, amit sose hordanál, hiszen te magad extra vagy. Nyakkendőt nem veszel, pedig éppenséggel akad ott flitteres, csokor, vagy szalag, melyet, ha megkötsz még egy apró brosst is rá tudsz akasztani, ha akarsz. S a sok műbőr, farmer és vászonnadrág közül is te pont azt a semmilyen feketét halászod elő, meg a hozzá tartozó zakót. Cipőid, melyek sorokba rendezve állnak előtted mosolyognak rád, mindegyik szinte könyörög, dobd fel ezt az unalmas viseletet egy bakanccsal, vagy egy csizmával, melynek még minimális sarka is van, vagy bármi, színek, neon, szivárvány, amit a szem csak kívánhat, s te csalódást okozol nekik, hiszen egy sötét lakkcipő, emellett döntesz.
Felöltözve még egyszer utoljára a tükörbe nézel, halványan mosolyog rád vissza a fekete hajó, barna szemű vékony fiú, kinek családját ha nem ismernék azt hinnék éheztetik szegényt. De nem tudják milyen az igazi Riku, ki bátran mutogatja szálkás izmait a szebbnél szebb ruháiban, kinek véleménye, hogyha van Isten, akkor mindegy hogyan néz ki, szereti és megmutatja neki a helyes utat. Nem számít, hogy haja általában hosszabb, fehér, szemei pedig mint a jég, kéken izzanak, fülét szebbnél szebb ékszerek díszítik, nyakán pedig tetoválás van, egyetlen szó "rolemodel", mert hiszi, majd lehet ő is másoknak példaképe, s megváltoztathatja a keresztényekről kialakított sarkos, negatív véleményt. Addig viszont maga is rejtegeti külsejét, mert a templomba csakis rendezett külsővel mehet.