A legközelebbi hopponálási pontra érkezem, egy eldugott kis utcába, ahol feltűnés nélkül landolhatok, aztán a kabátot reszketősen húzva összébb magamon indulok meg a karácsonyi vásár bejárata felé, ahová a találkát egyeztettük. Valójában nincs hideg, decemberhez képest legalábbis, a kabátomat ráadásul egy nagyon is hatásos melegítő bűbáj fűti, mert elővigyázatos vagyok, már csak a pici pocaklakó miatt is. Szóval valójában nem a mínusz fokok miatt reszketek, sokkal inkább azért, mert izgulok. Nagyon is. Egyelőre el sem tudom képzelni, hogyan is fog ez működni köztem és James között. Működni fog-e egyáltalán? Persze az ötlete teljesen ésszerű, a helyzetet tekintve, és igaza van, sosem tudjuk meg, hogy jók lennénk-e együtt, ha meg sem próbáljuk. A kémia azon az estén szinte tökéletes volt közöttünk... leszámítva az utolsó pillanatokat, és remélhetőleg újra képesek leszünk feltámasztani azt, hosszútávon is. Csak most minden annyira gyors és váratlan, és... Tele vagyok kétségekkel, félelmekkel, közben pedig annyi minden van, ami miatt izgulhatok. A saját édesapámra is csak nem rég találtam rá, most pedig rövid idő alatt egy új családot is kapok a Potterek személyében, akiket meg kell majd ismernem. Mi van, ha nem fognak kedvelni? Ha nem illek majd közéjük? A francia lány, aki alig pár hónapja él az Egyesült Királyságban, és máris teherbe esett a család sportreménységétől, ezzel pedig – ha nem is ketté vágta a karrierját, de megnehezítette a céljai elérését.
Mélyet sóhajtva nézek körül, és a szemem egy pillanatra megállapodik egy forralt bort áruló stand mellett. Mi tagadás, most jól esne néhány korty forró bátorság, de a következő hónapokban azt hiszem, legfeljebb teáról álmodozhatok. Ahogy a tekintetem tovább siklik, meg is pillanatom az éppen érkező Jamest.
- Szia! - mosolyodom el egyszerre izgatottan, és mégis őszintén, mert, azt hiszem, tényleg örülök, hogy látom őt. Közelebb lépve egy puszit is adok az arcára üdvözlésképpen. - Hogy vagy? - A kérdést értheti a jelenlegi hogylétére is, úgy általánosságban, vagy arra, hogy sikerült-e már valamelyest feldolgoznia a nagy hírt, amit pár napja a nyakába zúdítottam.
“ As for lovers, well, they'll come and go too. And baby, I hate to say it, most of them - actually pretty much all of them are going to break your heart, but you can't give up because if you give up, you'll never find your soulmate. You'll never find that half who makes you whole and that goes for everything. Just because you fail once, doesn't mean you're gonna fail at everything.”
Ideges, pedig sosem szokott az lenni: mondjuk azt is hozzá kellene tenni, hogy James sosem szokott olyanokkal randizni akik a gyerekét hordják a szívük alatt - nagy családja van de hirtelen fogalma sincs arról, hogy ilyen állapotban mit lehet csinálni és nem tudja, hogy jó ötlet volt-e ez a vásár, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán ez az egész. Mi van ha nem? Mi van ha egy pár alkalom után arra jön rá, hogy ez neki való? Ha rádöbben, hogy képtelen úgy szeretni ahogyan szeretnie kell? Mi van ha zátonyra futtok? Túl sok kérdés merül fel benne, túl sok minden marad megválaszolatlan.
Sokat készül, tényleg sokat - elméletben tudja hogyan kell lehengerlőnek lennie. Jó illat, szép fehér fogak, megfelelő öltözet, szép karóra és valami ajándék. Elméletben egészen könnyű is ez az egész, de a valóság sosem olyan, mint a képzelet. Tudja, hogy mit vegyen fel, hogy mitől érzi magát majd magabiztosabbnak, hogy miként tűnhet majd úgy, mint aki nem kétségbeesve próbálkozik (pedig de), de te nem az a randija vagy, akit utána csak egy futó éjszakára szeretne hazavinni, nem veled tovább kell terveznie, veled ez az egész hosszútávra szól. Még ha úgy is alakul, hogy a köztetek lévő kémia mégsem működik, akkor is, egész életre össze fog titeket kötni egy kisbaba. Lesz egy gyerek akinek te örökre az anyja leszel ő meg örökre az apja. És nem tud rólad semmit, nem tudja, hogy szereted-e a virágokat, hogy sokat olvasol-e, hogy édesszájú vagy-e, hogy milyen zenét hallgatsz, hogy mi a kedvenc színed, ételed, hol töltöd a legszívesebben az idődet, hogy mi hiányzik a legjobban az életedből, hogy mi jut eszedbe a nyárról, a télről, hogy mi a kedvenc ünneped. Azt sem tudja, hogy mikor van a születésnapod, hogy egyáltalán vannak-e testvéreid. Biztosan említetted, de James akkor tuti nem arra koncentrált.
Megpróbál időben érkezni: mindenfelé emberek suhannak el körülötte, hangzavar van és csillog minden, érzi a forraltbor fűszeres illatát, el tudja képzelni a sütemények cukros ízét, valahol egy kórus énekel és a hó lustán, előbb csak kicsi, apró pelyhekben hull. Hideg van, de túl izgatott ahhoz, hogy megérezze.
- Szia! - A keze a derekadra csúszik, ahogyan megtart egy pillanatra, a tekintete éhesen szalad végig rajtad, hogy aztán végül a szemeidnél állapodjon meg. Látja az íriszeiden táncolni a fényfüzéreket. - Jól, köszi. - Torokköszörülés. - Na és te? - Sosem csinált még ilyet, így ebben a formában legalábbis nem igazán. - Kicsit zavarban vagyok bocsi. - Lesüti a pillantását, elmosolyodik. - Egyébként ezt neked hoztam. - Krákog megint ahogyan átad egy doboz kézműves csokoládét. - Ugye nem vagy allergiás a mogyoróra? - Bárcsak, de tényleg ezt kívánja, bárcsak gördülékenyen mehetne ez az egész, bárcsak ne gondolna végig arra, hogy ennek itt muszáj működnie.
