James Potter

James Potter sikeresnek született és ezt el is hiszi magáról: meg van benne az az akaraterő, ami az apját is tűzön és vízen át vitte, az a talpraesettség és maximalizmus ami az anyjában is mindig ott lángol - elhivatott, ambiciózus  de él benne egy leheletnyi bizonyítási vágy, egyszerűen mindig olyan helyzetben találja magát ahol lehetősége van bizonyítani és James nem szívesen hagyja ki ezeket. Nem mintha akkora elvárásokat állítottak volna fel a szülei, de ő azért nagyon szeretné, ha büszkék lennének rá, ha végül nem lenne egy csalódás nekik és a világnak. James sosem élte meg igazán tehernek, hogy háborús hősök a szülei, hogy az emberek folyton az apjáról kérdezgetnek: mindig is büszke volt a családjára, arra amit akkor tettek és sosem érezte igazán tehernek, hogy benne is Harryt keresik, hogy vele hasonlítgatják, sosem zavarta, ha az anyja kviddics eredményeit emlegették, ha az emberek kihívó pillantásokkal illették, hogy vajon képes-e elérni ugyanazt (vagy többet), mint ők, de ez a folytonos nyomás - amit lehet, hogy egy idő után csak benne élt - megfelelési kényszert szült benne ami miatt nem csak az anyjának és az apjának akarja megmutatni, hogy benne is van annyi, hogy méltó legyen a büszkeségükre, hanem az egész világ felé is: nem akarja, hogy a neve feledésbe merüljön, hogy ne tudják milyen sikereket ért el. Nem akarja, hogy a Potter név feledésbe merüljön, hogy majd hosszú évek múlva amikor már valószínűleg ő sem fog élni, akkor úgy emlegessék Harry életrajzában, mint James Potter auror. Egy sorban összefoglalva az életét. Ő  oldalakat szeretne vagy ami még jobb egy saját könyvet.
Éppen ezért James már egészen hamar a kezébe vette az irányítást, kisgyerekként is szerette a nagy, erős báty szerepét, szerette, hogy rá hárul a felelősség, hogy vigyázzon a kisebbekre és ez az évek alatt sem kopott ki belőle. James vezető szellemnek érzi magát, szeret parancsolgatni és megnyugtatja, ha a dolgok úgy történnek ahogyan ő azt elképzelje: sajnos emiatt nem elég spontán személyiség, szereti ha az élete lépésről lépésre meg van szervezve - ő az aki előre tudja, hogy jövő ilyenkor mit fog csinálni. Pontos elképzelése van az életéről, hogy mikor szeretne komoly kapcsolatot, házasságot és gyerekeket; a karrierjéről, hogy pontosan milyen csapatokban és mennyi időt kíván játszani, hol és hány évesen akar kiteljesedni, mikor kíván visszavonulni. Nehéz dolga van emiatt, mert egy előre elképzelt életnek él, és egyszerűen nem képes B-terveken gondolkozni, nem gondol arra, hogy mi történik ha esetleg valami hiba csúszik a képletbe és nem hajlandó arról beszélgetni, hogy mi lesz akkor ha esetleg lesérül, ha nem jut be abba a csapatba amelyikbe szeretne: James szerint ez nem történhet meg. Túl makacsul ragaszkodik az elképzelt életéhez és sikereihez és fogalma sincs, hogyan tudná kezelni a sikertelenségét. Ő azt mondaná magáról, hogy csak optimista, más meg azt, hogy meggondolatlan, mire ő csak legyintene: mindenhez egészen pozitív a hozzállása (már ha az a minden a terveiben is szerepel), általában lelkes, mindenbe nagy életerővel és vitalitással vág bele, jó érzékkel élvezi az életet. Játékos, hódító, szeret kalandozni bár ő diplomatikusan csak annyit mondana, hogy az igazit keresi: igazából ötlete sincs arra, hogy szüksége van-e most egy másik személyre, aki képes keresztül húzni minden tervét, ha lenne is szüksége valakire - és nem véletlenül nem keres komoly kapcsolatokat - akkor mindig is úgy képzelte, hogy olyan barátnőt és feleséget szeretne majd később magának, aki az életben legalább olyan sikeres, mint ő, aki hajlandó lemondani dolgokról és az életét alárendelni annak, hogy James karrierista jellem.

Maximalizmusa legalább annyira negatív tulajdonságnak számít, mint pozitívnak: nem képes elfogadni, ha veszít, egyszerűen az nem opció, hogy az élete ne úgy alakuljon ahogyan azt ő szeretné. Ha mégis megtörténik, akkor képes addig-addig elemezni a helyzetet amíg a végén valaki mást nem tud kihozni hibásnak: az edzőt, az öccsét, a büfés asszonyt a standnál: egyszerűen muszáj valai másra nyomnia a felelősséget vagy össze fog roppanni annak a súlya alatt, hogy nem elég arra amit eltervezett. Emiatt nem képes szembenézni a saját gyengeségeivel, nem tudja elfogadni, hogy mindenben ő sem lehet jó, hogy az eméjének és a tetsének is vannak határai, amit majd nem fog tudni átlépni, hogy jöhet egy sérülés ami ketté töri az eltervezett jövőjét, hogy a siker és a hírnév nem csak pozitív elismeréssel jár, hanem megannyi kelletlen és kényelmetlen pillanatot hordoz magával.
James nem csak a pályán, de a magánéletében is igazi versenyszellem, aki képes egy családi társasozásnál is vérre menni, számára a győzelem nem egy lehetőség hanem az egyetlen lehetőség, és habár nem igazán szeret veszekedni, de az igazáért ölre menne - a játékban nem ismer sem istent sem embert, a végletekig ragaszkodik a szabályokhoz és az igazához. Tisztában van vele, hogy ez egy borzasztó tulajdonság, de egyszerűen képtelen változtatni rajta: meccsek előtt elviselhetetlen a közelsége mióta kikerül a Roxfortból, annyira szeretne győzni, hogy a gondolatai csak a pályán, a mozdulatokon és más kviddicsel való gondolatokon forognak, ilyenkor nehéz vele szót érteni vagy visszarángatni a valóságba, feszültté válik és magának valónak, amúgy is mióta a Darazsaknál játszik még erősebben feszül rá a megfelelési kényszer - sosem vallaná be, de nem így képzelte el ezt az egészet: kötélen táncol és fogalma sincs merre fog billenni.
James vezető egyénisége éppúgy számíthat negatívnak, mint pozitívnak, hiszen hajlamos uralni a környezetét, a vágy meg van benne, hogy mindent ő irányítson és sokszor nehezen viseli, ha mégsem sikerül neki: ha lehetősége van rá, akkor kivágja ezeket az embereket az életéből, egyszerűen képtelen úgy élni, hogy nincs befolyása és hatása másokra. Szinte elképzelhetetlen, hogy az irányításmániája mellett rendetlen legyen, de az igazság az, hogy James pokolian rendetlen, valahogyan az életének ezt a részét sosem tervezi meg előre és ezzel könnyen együtt is tud élni.

Mosolyt erőltet magára, csak a szeme rebbenésén látni, hogy mennyire rosszul érzi magát, szédül és úgy érzi, hogy kirántották a talajt a lába alól: szar érzés rádöbbenni, hogy nem te vagy a legjobb annak ellenére, hogy mindent megtettél, hogy azzá válj. Borzasztóan kínzó és fájdalmas látni, hogy az amit beleteszel egyáltalán nem elég annak ellenére, hogy erőn felül teljesítesz.

A nyál megkeseredik a szájában ahogyan az edző pillantása tovább siklik, James fejében meg csak úgy visszhangoznak a szavak: James Potter, cserejátékos. Persze fel volt rá készülve, hogy eleinte kispadra ültetik, de ez csak olyan háttérben megbúvó gondolat volt, egyáltalán nem hitt benne komolyan, hogy megtörténhet. Elvégre mégis csak ő James Potter, a fiú, akit az utolsó roxforti meccsen kiválasztottak, aki minden rohadt edzésen az összes tudását és képességét beletette. Ha ez nem elég, akkor mi lesz az?
Mi van akkor, ha ennyi jut neki? Egy cserepad?
Hogy fog innen feltörni?
Mit tud még nyújtani?
Képes lesz rá?
Menni fog?
Van benne még ennél is több?
És ha a benne tomboló kérdésekre igen a válasz, akkor mégis hogyan fogja ezeket teljesíteni?
Nyel egy nagyot, nem erre nevelték, nem ezért köpte ki a tüdőjét, hajszolta és gyilkolta minden izomrostját, hogy a szezon végéig padról  nézze a meccset. Össze kell szednie magát, még ennél is többet kell nyújtania.

A kihelyezett szemetes peremébe kapaszkodik: az ujjai elfehérednek attól, hogy milyen erővel szorítja, a gyomra megint összerándul, a szájába a gyomrából felöklendezett folyadék keserűsége tódul.
Utálja, hogy ilyen gyenge, hogy ezek a spártainak szánt edzések mennyire megviselik az amúgy is túlhajszolt testét (a szeme sarkából látja ahogyan több csapattársa is hasonlóan görnyed szemetesek fölé). Nem is utálja, egyenesen gyűlöli magát. Utálja ahogyan az izmai görcsösen rándulnak össze, hogy a combjába és a vádlijába késszúrás szerű fájdalom nyilall a lelátón való fel és le rohangálás órák óta tartó összességétől, hogy a tüdője minden levegővételre égni kezd, a szívverése pedig a fülében dübörög úgy, hogy szinte semmi mást nem hall. A perifériás látása szélén fénypontok úsznak ami miatt szorosan le kell hunynia a szemhéjait. Utálja a testét, de elégedett, hogy képes a határait feszegetni. Egyszerre érzi úgy, hogy mindig is erre vágyott, erre az ősi, minden sejtjébe külön hasító fájdalomba, amitől minden testrészét és izomcsoportját külön tudja azonosítani, ami olyan elevennek hat, hogy képtelen bármire is gondolni: már nem hallja az edző sípjának erőszakos hangját, nem látja ahogyan a többiek lába fáradtan és ütemtelenül csapódik a földnek, nem látja hogy ki vetődik mellé, hogy hasonló, gerincoszlop mentén végig futó remegéssel akarjon a teste végelgyengülésében mindentől megszabadulni. Szinte a saját nevére sem emlékszik. És miközben azt érzi, hogy ez az érzés, ez a kimerültség amit mindig is szeretett volna, azt is érzi, hogy nem éri meg, egyszerűen nem: mert nem elég jó, nem ő az évtized játékosa, nem több, mint egy szám amit ráírtak egy mezre: és ez sem elég, nem volt elég arra, hogy kezdő játékossá váljon. Még ha tudja is, hogy ez nem az ő hibája, nem képes elfogadni, még ha tudja is, hogy újoncokat nem raknak kezdő pontra, nem tudja nem saját magát hibáztatni.
Vesz egy mély levegőt, a tüdőjébe még mindig nem jut elég oxigén, a testrészei még mindig sajognak, a homlokán, a hátán és a nyakán izzadság csorog végig, a szája keserű és száraz, valaki mozog körülötte de fogalma sincs ki lehet az, nem látja tisztán azt sem, hogy más is a szemetes fölé hajol-e vagy sem, nem tudja, hogy a társai még föl-le szedik-e a lábukat a lelátón, vagy már megkönyörült rajtuk az edző. Nem tud semmit, a saját szívverésének hangja elnyom mindent.
- Figyelj Potter… - Kezd bele valaki mellé lépve valamibe, James tudatába csak hátulról mászik be a tompa hang. Nem ismeri fel, de azért rápillant.
- Hagyj.. – Mordul rá és már el is löki magát a szemetestől és a fájdalomtól, és sprintelni kezd: kettesével szedi fölfelé a fokokat a lábába éles fájdalom hasít és fogalma sincsen, hogyan fog feljutni a lépcsősor tetejére, de csak a következő lépcsőfokra koncentrál, aztán az azt következőre és nedvesség csorog a tarkóján, a nyakán és a hátán, de nem fogja föladni.

A következő meccsen megint kispadra ültetik, James mosolya nem ér fel a szeméig ahogyan lehuppan, érzi, hogy belül megtörik benne valami és fogalma sincs mennyi ideig lesz képes még ezt újra játszani, hogy hol lesz majd a határ, hogy mikor mondják majd azt, hogy elég, hogy ő mikor mondja majd azt, hogy legyen már vége.
Megrázza a fejét, nem gondolhat ilyesmire, elvégre mi lesz belőle, ha nem kviddics sztár? Auror?
Felsóhajt, és a korláthoz lép, a szemeit ráfüggeszti a csapatára, minden egyes tagon végig hordozza a pillantását míg végül megállapodik a Darazsak legjobb hajtóján: James pillantása egészen megkeményedik, szemei résnyire szűkülnek ahogyan nézi a tagot fókuszálni. Jó hát gondolja magában James az ő helyére akarok kerülni. És a keze ökölbe szorul, ahogyan megszületik benne az elhatározás. Le fogja cserélni azt a hajtót az edző és őt fogja a helyére rakni, még ha bele is kell rokkannia.
És bele kell majd rokkannia, tudja, nagyon jól tudja, de nem érdekli: csak egyszer kell meghalnia, hogy újjá születhessen, és ha ő nem hiszi el, hogy képes lesz rá, akkor hogyan várhatja el ezt majd másoktól?

James rettenetesen hiú: mindig nagyon odafigyel a megjelenésére, arra, hogy a haja éppen úgy álljon ahogyan azt ő akarja, hogy a szeme alatt ne legyenek karikák, hogy a fogai fehérek legyenek, hogy a bőre makulátlan legyen, hogy a ruháin ne legyenek ráncok, hogy a színek amiket hord illjenek a bőre színéhez, hogy divatos legyen, vonzó megjelenésű. Sűrűn jár fodrászhoz, kozmetikushoz és vásárolni, mert szereti ha az embereknek - leginkább a nő nemű egyedeknek - pozitív gondolatai lennének ha rá néznek. A legtöbbször kiegészítőket is használ, hogy elérje a kívánt hatást, sokszor húz napszemüveget, karórát és mindig erős, márkás illatú parfümöket használ, hogy ezzel is magára tudja vonni a figyelmet.