Vizes kulacsomnak szinte az egész tartalmat kiittam már. Utálom a teleportálást, mert igaza volt Foxynak… Valóban ritka szarul van utána az ember, s még mindig felfordul a gyomrom tőle. Mentségemre legyen mondva, nem mondta, hogy megint így fogunk utazni. Akkor bezzeg eszembe se jutott volna reggelizni. Most meg élvezhette, hogy sokadszorra is kiürítem a gyomrom tartalmát előtte. Gondolom mennyire szexi lehettem közben. Utálom a varázslókat, s most már a saját rókámat is kezdem egyre kevésbé kedvelni. Pedig emlékszem mennyire féltettem mindentől. Azóta hogy hozzám került minden lépését figyeltem és rendesen zokogtam, mikor biztos lett, hogy megéli a másnapot. S hiába akadtam elengedni amit felépült, ő csak nézett rám. Nem akart elhagyni, én pedig kaptam az alkalmon és magamhoz vettem. Az én gyönyörű kis rókám volt, aki imádta, ha hoztam neki szőlőt, aki bújt hozzám, ha fázott, ha horrort néztem, mert azt akarta, hogy megvédjem, s aki olyan nagy hangon szólt rám, hogy kér még simogatást és puszikat. Most pedig egy emberem van, egy animágusom, egy pökhendi bűvész, akit csupán sajnálatból nem dobtam ki, de utólag már lehet meg is bántam. Csak felidegesít, bosszant, hogy olyan értetlen, nem jön le neki, ha flörtölni akarok vele, ha pedig valami csoda folytán feltűnik neki, akkor egyből ellök, hogy ő heteró. Nyilván már! Ha ő nem meleg, akkor én meg transzi vagyok. Úgy is nézek ki nem? Istenem ez az ember, humanoidként is annyi esze van, mint rókaként, de több biztosan nem akad. S most is elhurcolt magával – jó, inkább én erőlködtem, hogy el ne menjen nekem egyedül, mert még a végén meghal – s amíg ő valakit megkeres, hogy beszéljen vele, nekem addig nyugságban kell lennem. Az épület, ahova hozott pont olyan, mint egy egyetem. Leszámítva azt, hogy ezt a helyet megtöltik a varázslók, boszik, vámpírok, vérfarkasok, elementalisták és egyéb olyan lények, amikről én csak olvasni szoktam. Egyik veszélyesebb lehet, mint a másik, éppen ezért kér meg Han – igen, amúgy tudom a rendes nevét is – hogy maradjak ott, ahol hagyott, el ne mozduljak. Én pedig jólnevelt köcsögként természetesen abban a pillanatban, hogy látókörömön kívülre kerül, már el is sétáltam. De ígérem nem fogok messzire menni, csak éppen körbenézek. Az első tény, melyet megállapítok, hogy a boszik nem is olyan csúnyák, s a varázslók is egészen jól néznek ki. Néhány után megfordulok, ha pedig tekintetünk találkozik, úgy kacsintok rájuk. Páran elpirulnak, de egyik sem fog meg annyira, hogy le is akadjak náluk. Nem mintha bármelyik szóba állna vele, ha rájönnek, hogy mugli vagyok. Na persze erre van a levegő irányítása, hogy biztosan ne bukjak le. Szemeim azonban megpillantanak egy édes kis kölyökkutyát, aki egészen üdítő látványt nyújt a sok egyforma arcú ember között. Olyan kisugárzása van… Hmm… Nos Hant úgyse érdekli, ha szórakozok, amíg ő elvan. Így amint közelebb ér, én lehajolok bekötni az egyébként ki se kötődött cipőfűzöm, de ennek ellenére nagyon hitelesen adom elő! Amint mellém ér már állok is fel, csakhogy direktbe úgy emelkedem fel, hogy valahogy összekoccanjunk, egészen pontosan a fejem a cél, hogy majd azzal a kezébe szaladok. – Ah, öcsém… - egyik kezemmel fogok is a kobakomra, mire a másikkal kapaszkodok a fiú derekába, magamhoz húzom, jó közel, hogy biztosan hozzám préselődjön. – Ez tényleg fáj, még szédülök is. – s csak most pillantok rá a szép arcára a fiúnak, mire mosolyogni kezdek. – Nem mintha zavarna, hogy egy ilyen szépségből kettőt kell látnom. – szélesen vigyorgok a srácra és most nagyon remélem, hogy nincs pasija, mert uh… Az fájni fog, aztán majd futhatok vissza a rókámhoz, hogy mentsen meg.
i'm not surprised i sympathize, i can't deny your appetite... don't see a point in blaming you, if i were you, i'd do me too
yule & yuan
Úgy hiszem, nagyon sokat fejlődtem önkontroll terén. Ennek biztosan köze van ahhoz, hogy valakinek sikerült teljes mértékben lekötnie a figyelmemet - egy crush természetesen, Andrew Kang -, s emiatt már kevésbé ébred fel bennem az az ösztön, hogy mindenkire rávessem magam, aki egy kicsit is tetszik. Persze ez nem jelenti azt, hogy véget értek az esti találkozók, a hajnalig tartó hancúrozások vagy a kora reggeli ninjázások a kollégium folyosóin, de legalább Drew mellett már nem kapok folyamatos orrvérzéseket, s a farkam se tér magához abban a pillanatban, hogy meglátom a fiút bárhol. És ez igenis jó jelnek számít, mert ez azt jelenti, hogy törődök vele és nem akarom elijeszteni! Persze ettől még ha épp nincs a közelben és rá gondolok, azonnal elszabadulnak az állati ösztöneim… És utána percekig szenvedhetek a mosdóban, mire lenyugszom. A leghosszabb idő eddig úgy negyvenöt perc volt… Pedig már cicás videókat is elkezdtem nézegetni, hogy máshol járjon az eszem, de aztán csak azt értem el vele, hogy Drew-t kezdtem vizualizálni magam előtt cicafülekkel és cicafarkas butt pluggal. Merlinkém! Most is egy hasonlóan “kellemetlen” szituáció után szabadulok ki végre a mosdóból. Szerencsére nem volt ott senki abban a tíz percben amit bent töltöttem, így viszonylag gyorsan és nyugodtan elintéztem a dolgomat, de nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne gondoljak ismét a fiúra… Ennyit az önkontrollról. Őszintén? Meg sem lep. Nagyot sóhajtva mosom meg a kezeimet, majd a hajamat is megigazítom, mert… Hát, már ideje volna fodrászhoz menni vele. Kicsit megnőtt, főleg hátul látszik, no meg elől is hajlamos a szemembe lógni, egyszóval nem ártana tenni ellene valamit. Ugyanakkor szeretem, hogy ilyen, mert mostanában ha bárkivel is összeakadtam, mindegyikük egytől egyig megcibálta a hajamat menet közben, ami rohadtul tetszik! Ah… Szerintem nekem minden idegvégződésem közvetlen összeköttetésben áll a szerszámommal. Nem is értem, hogy tudok még mindig jól teljesíteni az akadémián, mikor más sem jár az eszemben, csak ez! Meg Drew! Nagyon sokszor Drew… Frusztráltan fújok ki, majd szemeimet forgatva kilépek a folyosóra. Egyetlen ismerős arc sincs a közelben, s mivel legalább másfél órán át nem lesz előadás amire mennem kéne, nem is keresgélem őket, csak elindulok a koli irányába. Aztán ki tudja, talán kihagyom azt az egy órát is, amit betettek nekem a nap végére. Attól függ, hogy alakul a nap további része… Talán ma este is egy bárban vagy buliban kötök ki. Vagy megkeresem a profot! Vagy… Ehm, fogalmam sincs. Egyelőre még n-… Váratlan fájdalom hasít a kezembe, igaz tompa, de mégis hasít, ahogy teljes lendületből nekiütközik valaminek. Ijedtemben megugrok kissé, s zavartan pillantok lefelé, közben másik kezemmel a tenyeremet masszírozgatom s felszisszenek. – Áuh… Jól vagy? Ne haragudj, nem figyeltem! – sajnálkozón pillantok a fiúra, s még a vállára is finoman ráfogok. Azaz fognék, de neki más tervei vannak, s pillanatokon belül a személyes terében találom magam, rettentően közel, testeink pedig teljesen egymáshoz simulnak. – Öm… Hát izé… – nagy szemekkel nézek rá, s most látom meg igazán, mennyire helyes is ez az idegen. Jaj ne… – Te, uh… – Szavai zavarba hoznak. Kissé mozdulok, helyezkednék, de ezzel csak rontok a helyzeten, mert így csípőm csak jobban az övéhez préselődik. Nagyot nyelve állapítom meg, hogy csapdába estem. De nem tűnik veszélyesnek, talán… Óh, ha ezt most Drew csinálná velem, biztosan megőrülnék. Érzem, ahogy arcomat elönti a melegség, s elég volt a cukimuki Drew arcának bevillannia egy nagyon illetlen szituációba képzelve, máris kényelmetlen kezd lenni a nadrágom. – Ne haragudj, de… Ez nem azért… Talán jobb lenne ha… – Amit most próbálnék kinyögni, az az, hogy nem azért kezdek beindulni mert ennyire össze vagyunk bújva, mielőtt még azt hinné valami perverz vagyok - igaza lenne? -, s talán jobb lenne, ha elengedne mielőtt a farkam bökdösni kezdené a combját. Persze ha most önként felajánlaná, hogy elvisz valami privát helyre szórakozni kicsit, nem mondanék nemet neki.
Nagyon utáltam Hant, mikor hopponálnunk kellett. Igaz, magamnak köszönhettem, hiszen a megállapodásunk úgy szólt, hogy amíg nem talál magának rendes munkát, addig eltartom én őt, viszont neki kell takarítania a lakást – főzni inkább én szoktam, mert én tudok is – s mindenhova magával kell vinnie, ha szeretne egy kis költőpénzt is. Nagy hátrány volt azonban, hogy ismerősei olyan messze laktak otthonról, szóval marad a teleportáció, ami rosszabb volt, mintha elkezdett volna zuhanni a repülőgépem. Nem lett rosszabb az étvágyam szerencsére, s annyira mégsem megyünk el sokszor, hogy állandóan kihányjak mindent, így meg sem látszik rajtam, hogy fogytam volna. Csupán kellemetlen az egész. Bezzeg ha Londnon belül kell közlekedni… Inkább vezetek, ha már egyszer van autónk, meg a jogsit is régen megszereztem már. Arról nem is beszélve, hogy kifejezetten élvezem a vezetés adta élvezeteket, s még attól sem kell tartanom, hogy iszok, ugyanis nem élek alkohollal. Nem vagyok szűz ilyen téren – meg tulajdonképpen semmilyen területen sem – ittam már én is, csak éppen nem szeretek annyira. Nem hagyom, hogy agyamat eltompítsa bármi is, maximum bánatomat próbálom meg a keserű löttybe fojtani. Ez is régen volt már szerencsére, mert nagyon régen nem buktam el feladatot. Maximum most, méghozzá azt, hogy saját lakótársamat meghódítsam magamnak, pedig… Helyes. Magas, izmos, kifejezetten tetszik, s tudom, még az összhang is meglenne közöttünk, annyira legalábbis biztosan, hogy egy-két alkalommal összefeküdjünk. Nem vágyom én komoly kapcsolatra, csupán csak egy kis testi kielégítésre. Olyan nagy kérés volna ez?! Neki talán igen, mert szentül hiszi, hogy egyenes, mint egy darab fa, pedig legalább olyan ferde hajlamai vannak, mint nekem, ha nem még jobban. De persze, hagyom, hadd csináljon csak, amit akar, mert ha őt nem érdeklem, hát ő sem fog engem. Bosszúálló típus vagyok, s bár nem követek el semmi extrát ellene, azt azért hagyom, hadd aggódjon értem, amíg én elmászik. Kifejezetten megkért, ne tegyem, gyanítom azért, mert fél, hogy bajom esik a sok varázsló között. Nos akkor már ketten vagyunk! De én szeretek a tűzzel játszani, éppen ezért is szemelek ki magamnak egy cuki fiúkát, ki gyanítom, ha meleg, akkor éppenséggel el is feledtetheti velem a rókám okozta lelki fájdalmakat. Brühühü… Belemegyek, majd a lendületet kihasználva még magamhoz is húzom. Bocsánatot kér, a kis drága – igazán ennivaló – majd csak hebeg-habog. Istenként, hogy nekem ez mennyire tetszik! Mosolyogok rá végig, mélyen a szemeibe nézek, mint aki el akarna veszni a pillantásában, magamban pedig már szinte összerakom a tökéletes tervet… Illetve majdnem tökéletes, mert ha ennyire kis bottom az ágyban is, mint amilyennek mutatja magát, akkor gyanítom ma nem élvezkedhetek, de annyi baj legyen! – Én…? – kérdezek vissza vigyorogva ahogyan oldalra döntöm a fejem, s várom, hogy mit is akart mondani. Figyelmemet azonban nem tudja elkerülni a pirulása, majd az egyáltalán nem ismeretlen érzés. Szemeim kipattannak, de még mindig mosolyogok rá. Oh hát csak nem felizgult a közelségemre? Milyen hízelgő, ez azért ritka, de aláírom… Elég helyes vagyok, hogy kiváltsak ilyen reakciót az emberből. Szavait inkább ignorálom is, s kézfejéért nyúlok. – Milyen udvariatlan vagyok! Meg se kérdeztem te hogy vagy! Nagyon fáj? – viszont nem várok válaszra, egyből egy apró csókot lehelek kezének bőrére, ahogyan még mindig rá nézek. – Úgy hallottam ez segít… Máshol is megsérültél? – kezem, mely eddig dereka köré volt fonva most elindul felfelé hátán, finoman, s lassan, majd ismét lefelé vezetem, ezúttal viszont csak fenekénél vagyok hajlandó megállítani, s ha még nem lökött el magától, hát rámarkolva húzom őt még közelebb magamhoz. – Vagy más problémádon segítsek? – Mert oh, én nagyon szívesen megteszem! Han úgyis elfoglalt, meg nem foglalkozik velem, így egészen biztosan nem. Neki is meg kell értenie, hogy a szükségleteimet azonban ki kell elégíteni.
