♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
when you can't look at the bright side, i will sit with you in the dark
562
Mióta Tori itt van velem egy kicsit nehezebben jut időm bármire is. Az előző menyasszonyommal nem volt olyan problémám, hogy együtt kellett volna élnem, sőt az idő nagyobb részében nem is tartózkodtam otthon, hogy biztosan még csak ne is találkozzunk. De aztán jött a váltás, apám felbontotta az előző eljegyzést, s kijelölte nekem ezt a lányt, kit már az elején sem hívtam a családnevén, de ahogy egyre több időt töltök vele, úgy egyre inkább megszokom, hogy ő csak Tori, és nem Victorie. Engedem neki, hogy vállamra dőljön, ha úgy érzi jobb lesz tőle, sőt még a bejelentetlen ölelések miatt sem ráz ki a hideg. Nem ajánlom fel neki, hogy belém karoljon, egyszerűen automatikusan nyúlok már a kezéért, mintha egyébként nem egy előre elrendezett házasság miatt lennénk együtt. Otthonossá tette az idegen lakást, a halak engem sem zavarnak, a kutyáját is egészen megkedveltem, s messze jobban alszok, ami azért furcsa, mert emlékeim szerint 10 éves korom óta nem tudtam kialudni magamat úgy igazán. Minden szempontból jobb választás volt ez a lány, még akkor is, ha anyám még mindig nem örül annak, hogy lényegében egy olyan párom lesz, aki élete végéig nyomorék marad, hacsak nem találok valamit, ami megmentheti. Utólag sajnálom, hogy Haneul-el folytatott utazásom során nem mítoszok után kutattam, hogy esetleg keleten van valami, ami mindent meggyógyít, vagy képes az idegrendszert stabillá tenni… Bármi tulajdonképpen. De akkor még élénken a férfit üldöztem, őt akartam megölni, így sárkány pikkelyt kellett szereznem, amiből készíthettem tűálló főzetet, hogy ruháimat ne tudja elégetni, ezáltal én is sértetlen maradhattam volna. Ez azonban már a múlt, régen nem üldözöm, s tudom, fejemre vadászik emiatt a saját unokatestvérem, de inkább Vasily üldözzön, minthogy ismét kapcsolatba kerüljek vele. Mondhatni új életet kezdtem, bár nem változott meg minden azért. Például az sem, hogy furcsa mód miután Haneul és én hazaértünk egy különös üresség fogott el, mintha hiányozna, vagy hasonlóan nyálas elképzelés, mely szépen lassan úgy festett, hogy valós. Egyetemen találkoztam vele, addig nem tudtam mi az, hogy barátság, hiszen nem volt senkim, s úgy éreztem, hogy ez így van jól. De miután ő kierőszakolta azt, hogy időt töltsek vele, hogy nem hagyott békén, hogy kvázi megkedveltette magát velem, utána már furcsa volt, hogy nem idegesített és nem volt mellettem. Most pedig, hogy egy kis időre visszakaptam, olyan volt, mint régen. Nem annyira… Hideg. Mostanában azonban túlságosan lefoglalt a menyasszonyom, így nem volt időm vele újra kapcsolatba lépni. Meg valószínűleg egy ostoba ürüggyel állnék elő, hogy a sajt nőjétől elrángassam… Ma este viszont nyugalom van, csak késeimet élesítem a konyhapultnál, a vacsora már készül. Tori pedig hazament egy kis időre a szüleihez, így egyedül maradtam a hétvégére. Azt hittem majd minden a régi időkhöz hasonlóan csak unalmasan fog telni, csendben, miközben gondolataim tengere próbál ellepni… De valaki ekkor dönt úgy, hogy becsönget… Kicsit túl hosszan… Első gondolatom persze az, hogy Tori jött haza hirtelen, így inkább gyorsan le is takarom a fegyvereket, neki nem kell ezeket látnia, s csak utána sietek az ajtóhoz. – Haneul…? – teszem fel a kérdést, s bár csak egyik szemöldököm kúszik lassan feljebb, hangomból kiérezni a döbbenetet. Tudom, hogy küldtem neki baglyot, hogy mi az új címem, ha esetleg segítség kéne neki, de nem vártam, hogy csak így váratlanul beesik... Miközben bűzlik a piától. – Túl sokat ittál. Ezt már most megmondom. – Mélyet sóhajtok, de azért csak megtámogatom, ha igényli, s odavezetem a kanapéra, hogy leülhessen… Majd kap jó sok vizet.
late night, deep thoughts, wasted friends
no feelings.
Lakhely :
London, England
Elõtörténet :
Keresem :
☞ and I'm not here to be the savior you long for, only the one you don't
Nem vagyok híve az alkoholizálásnak, ahogy annak sem, hogy bánatomat ilyesféle tevékenységbe fojtsam, mégis, ezen a borzasztó estén úgy lefetyeltem a keserédes italomat, majd kértem belőle még egy pohárral, mintha víz lett volna, s én egy sivatagból szabadultam volna ki. S a poharak sorra követték egymást, a különféle alkoholok keveredtek a nyelvemen, májam bizonyára hálás volt a vodka-tequila-whisky-abszint-tátratea vonat érkezéséért - hiába kísérte ezek közül sokat némi gyümölcslé vagy ízesítő szirup, hiába voltak ezek részben egyszerű koktélok összetevői. Ha valaha volt is bennem némi tartás, büszkeség, meg egy kis elegancia, azokat mind levetkőztem ma este, s most csak egy szétcsúszott káosz voltam, aki ráadásul még azzal is csak jobban megszégyenítette magát, hogy ezt az őrült piálási kényszert egyedül élte ki a bár sötétjében. A végén pedig már azzal is tovább rontottam a saját helyzetemet, hogy egy egész üveggel kikértem valami erősebb löttyből, aminek a nevét meg sem tudtam jegyezni, s kimondani sem sikerült rendesen, majd az egész üveggel a kezemben távoztam a helyszínről.
Egy darabig az utcán szerencsétlenkedtem, jobbra-balra dülöngélve közlekedtem a muglik között, néha-néha neki is mentem néhánynak véletlenül, s ők csak morogtak rám, amitől igazán sírhatnékom támadt. Hiszen nem direkt volt. S nem is akartam őket bántani. Ők viszont elhordtak mindennek. A szakítás különösen érzékennyé tesz még egy férfit is, főleg ha az olyan nyámnyila, mint én.
Mert igen, ennek a szükségtelen hacacárénak egyetlen oka van: hogy kidobott a barátnőm, azaz kidobtuk egymást, vagy talán én dobtam ki őt, a fene se tudja ki hol vétett hibát az egyenletben, s nem is számít, hiszen végül ő sétált ki az ajtón, nekem pedig ott maradt egy félig üres kétszobás lakás aminek bérleti díját egyedül nem tudom kifizetni, s mivel az otthonosságot eddig ő adta hozzá ehhez a mostanra legénylakká avanzsálódott kis lyukhoz, már azt sem mondhatom, hogy szívesen térnék haza. Pedig Drittsekk már vár, bizonyára ő is el van keseredve… De most még nem állok készen rá, egyelőre csak sétálni szeretnék, s közben meginni ezt a szép nagy üveg barnás-sárgás színű valamit.
Ám kesze-kusza gondolataim most inkább egy régi jóbarátom felé kanyarodnak, mert beugrik, hogy Zakhar új lakásba költözött a menyasszonyával, s egy levélben meg is adta nekem a címet… De talán tudatalattimban ez már jóval hamarabb realizálódott, hiszen a távolról derengő utcanevet épp most olvasom el az egyik táblán, mi mellett elhaladok, s megálljt parancsolnak maguknak lábaim, majdnem hátra is esek, de aztán csak elvigyorodok. Óh, Zak! Tudtam én, hogy hiányoztál!
Befordulok az utcába, közben igyekszem egyenes vonalban megtenni az utolsó néhány métert, ám az az egyenes vonal valahogy cikk-cakkos lesz, szlalomos, kicsit olyan mintha tánc közben húzták volna, s majdnem bele is borulok az egyik dísznek ültetett bokorba, szidom is azokat a karcos leveleket, de aztán valamilyen csoda folytán csak eljutok épségben a megfelelő épületig, s utána még sikeresen elérem a megfelelő ajtót is, amin becsengetek. De annyira rám nehezedik a saját testsúlyom, hogy előre dőlök kissé, s emiatt a csengőt is hosszan nyomom, nagyon hosszan, akkor is amikor kedves barátom már a nyitott ajtó küszöbén áll és szinte már látványosan csodálkozik azon, hogy itt talál. – Hjelló! – vigyorgok rá, közben még mindig a csengőt nyomom. – Upsz! – Végre nagy nehezen elengedem, közben másik kezemmel erősen szorongatom az alkoholos üveget.
Nem mintha az üveg jelenléte nélkül nem lenne elég egyértelmű, hogy darabokra vagyok esve, valószínűleg teljesen körbeölel az alkohol tömény és kellemetlen szaga, de hát kit érdekel? Barátok közt vagyunk! És amúgy sem kell tetszenem most senkinek! Nem is akarok többé tetszeni soha senkinek… Gombócot érzek a torkomban, de csak vigyorgok tovább, bár keserűvé válik az a vigyor, de tartom magam csak azért is. – Nem igaz! Szherintem pont eleget! – fel is emelem az üveget és meglengetem Zakhar szemei előtt. – Ihgyál velem egyet! – S igen, szükségem lesz arra a támogatásra, mert egy lépést sem tudok már egyenesen megtenni, kicsit meg is csuklok ahogy próbálok eltalálni a kanapéig, s ezt az utat csak akkor tudom szerencsésen megjárni, ha Zakhar erős kézzel fog közben. – Ó, mama… – Szédülök, de csak-csak körbepillantok, s meg is látom a szép nagy kékséget, ami az egész lakást sokkal egzotikusabbá teszi. – Azok ott halak?! – mutatok felé, s oda is másznék, hogy meglessem őket, hacsak barátom meg nem állít időben.
