Amióta megtudtam, hogy Fütyi, nos… Nem Fütyi, hanem Haru, ráadásul nem lány, hanem fiú, eh… Azóta kicsit felborult az életem. Legalább is az én szemeimmel nézve minden megváltozott, a gondolkodásmódom is, a lakás hangulata is, de még az érzéseim is, mert ha eddig magabiztos is voltam, most teljesen el vagyok veszve, össze vagyok zavarodva, de ami a legrosszabb: ha meglátok egy állatot, rögtön felmerül bennem a kérdés: vajon ő is egy maledictus? Vagy egy animágus? Mi van, ha minden állat valójában ember? Jesszus Maris gyere le! Most is a fejemet fogom, miközben igyekszem olyan sebesen kivonulni a teremből, amilyem gyorsan csak tudok… Már előre látom, hogy az egész ebédszünetemet azzal fogom tölteni, hogy újra meg újra lejátszom magamban a Füty… Haruval folytatott beszélgetésemet. Ahogy bevallotta, hogy ő a madaram, ahogy beszélt a volt crushomról, ahogy a semmiből közölte, hogy ő sokkal jobb pár lehetne számomra, mint Oliver… Én pedig azóta is csak azon agyalok, hogy mégis mit kellene erre reagálnom. Nyilván nem tudtam neki ott helyben igent mondani, de nemet sem, és inkább utóbbi az, ami aggasztó… Nem tudom hova tenni. Oda se figyelek, hogy mégis merre megyek, s talán ez is a legnagyobb szerencsém, mert így éppen egy ismerős arc irányába sodródom; s ahogy tekintetem azon a jellegzetesen rézbarna arcon megállapodik, már el is indulok felé, s mintha felélénkülnék kissé… Mert ha létezik egy valaki a világon aki tudna nekem segíteni, az bizony Jude lesz. Sietve lépek oda kedvenc unokatestvéremhez, majd meg is bököm a vállát, hogy biztosan rám figyeljen. – Kuzin, vészhelyzet van. Segítened kell. Most! – hangomon hallani a kétségbeesést, de szerintem ő már egyébként is látja rajtam, hogy szét vagyok esve, úgyhogy bízom benne, hogy hezitálás nélkül a megmentésemre siet. Szóval épp csak megvárom, hogy kinyögjön valamit, máris megragadom a karjánál fogva és elhúzom őt valami kevésbé zsúfolt helyre, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. – Nem is tudom, hol kezdjem… – motyogom, s elkezdek fel-alá sétálgatni. Talán kezdhetném azzal, hogy a madaram valójában egy maledictus, aki éveken át egy nimfa alakjában élt velem, ráadásul még látott is engem olyan helyzetekben, amikben nagyon nem kellett volna… Vagy inkább azzal kezdjem, hogy olyasvalaki akar együtt lenni velem, akit én eddig a háziállatomként tartottam, most viszont teljesen össze vagyok zavarodva? Áh, nem is tudom melyik a rosszabb! Ha unokatestvéremnek eddig nem tűnt volna fel, teljes pánik módban vagyok most.
os azt talán már elég sokan megszokták tőlem, hogy rohadtul de nem ismerek fel senkit sem a folyosókon. Nem direkt csinálom, nem látom az arcukat, így csak reménykedek benne, hogy az ismerős aurára még időben felfigyelek, vagy ha az nem is tűnik fel, hát majd ráköszönnek. A rokonok egészen biztosan megcsapkodnak, ha nem tűnik fel, hogy éppen mellettük álldogálok, vagy csak lézengek, de ők tisztában vannak a helyzetemmel. Bár talán őket is meglepné a hír – mondjuk engem is majdnem sokként ért – hogy egy ember arcát mégis annyira tisztán látom, mint mások a telefonjuk képernyőjét reggelente, mikor feltették a szemüvegüket. Willy Wonka, kedvenc szaktársam, imádott lakótársam és a legjobb tanulópartner minden vonását az eszembe véstem, hogy szemei mogyoró színűek, hogy ajkai szinte sose húzódnak mosolyra, mégis rendkívül csábítóak, mindegy mennyi átkozódás és sértés hagyja el száját. S mivel hiszünk a felsőbb erőkben, így egyértelmű, hogy azért történt meg velem a csoda, mert fontos ember lesz az életemben. Egyszerű magyarázat, melyet nem képes elfogadni, s csak kerülni próbál, bár ezt nem igazán hagyom neki. Sőt kifejezetten szeretem rontani a levegőjét, ahogyan ő fogalmaz mindig. Most épp nem, pedig kedvem szerint most is csak bámulnám a szépséges arcát, mert lássuk be 23 évet úgy leélni, hogy egyet sem láttam elég nagy veszteség, s tetszik még mindig az újdonság varázsa. Annyira, hogy vigyorogva sétálgatok a folyosón, mennék be órára, ha nem döntöttem volna úgy, hogy katalógus híján igazából kihagyható az előadás. Amúgy is szoktam mosolyogni, szerintem még álmomban is képes vagyok, mert tudatalatti működik ez, meg a pók ösztöneim is, mikor hirtelen lelassítok, s éppen akkor fordulok a bökdöső irányába, mikor vállamhoz ér. Ha a hangja nem lett volna elég ismerős, hát kiskutya energiája éppenséggel elég bizonyságot ad, hogy Kylian uncsim az. Bár érzékelem én is, hogy a szokásos boldogság és gondtalanság valami mással is társul, egy kis idegességet vélek felfedezni, szavai pedig csak megerősítenem. – Most! Igen! Miben is? – Bizonyára nem a tanulásban, hiszen már többször bebizonyította, hogy abban kilóméterekkel jobb nálam. Maximum csak az orvosláshoz értek, de ezt is mélyen titkolom, mert amúgy én ehhez hülye vagyok, apa is megmondta. Viszont úgy érzem, hogy nem ilyesmi van dologban, akkor nem rángatna el egy félreeső helyre – szinte azonnal – hanem inkább vinne vissza a szobájába vagy a könyvtárba. – Lehet az elején lenne a legjobb, hogy értsem is, de ha szeretnél nehezített pályát adni, akkor kezdheted a közepén is. – halkan nevetek, de szemem ide-oda jár, fürkészem a körülötte megjelenő színeket, hogy tudjak benne olvasni. Ideges, zavart, mintha el lenne egy kissé veszve, sőt pánikolna. – Kylian nyugodj meg, mert lassan én fogok pánikrohamot kapni tőled. – mélyet sóhajtok, bár leginkább azért, mert ötletem sincs, hogy mi nyomasztja, azt meg még inkább nem tudom, hogyan segítsek.
"h
e grabbed my hair in a way that made me understand the difference between rugby and football."
Szóval mondhatjuk, hogy kicsit paranoiás lettem az utóbbi napokban… Minden állatot, sőt, minden embert alaposan megnézek és várom, hogy alakot váltsanak, várom azt is, hogy valamelyik haveromról kiderüljön, hogy éjszakánként denevér alakban stalkol az ablakban, meg azt is várom, hogy a szobámba néha-néha betévedő katicák egyike valójában egy elveszett maledictus legyen, aki a gazdáját próbálja megtalálni. Igazából mindentől azt várom, hogy ne az legyen, aminek elsőre tűnik… Ami nagyon nem jó. S mindennek tetejében másra se tudok gondolni, csak Fütyi-, ehm Haru arcára, a babapofijára, a nagy szemeire, a puha hajára meg azokra az ártatlan szempillákra, amiket nagyon ügyesen tud rebegtetni, miközben anime nyelven kér bocsánatot újra meg újra, “gomen” vagy mi az isten… Áh, teljesen szét vagyok esve, a fejemben teljes a káosz. A káosz oka főleg az, hogy az elmúlt években ő a háziállatom volt, egy kis édes madárka, akinek a különösen nagy eszébe nem láttam bele többet, akiről csak azt hittem, hogy kivételesen okos, és akivel minden nap együtt zenélgettem, mert annyira szeretett a gitárszóval énekelni. És most mégis, nem tudom egyértelműen elutasítani őt… Látom benne a madaramat, ez igaz, de most már az édes kis tulajdonságait egy emberi lényhez kapcsolom, a pánszex lelkem pedig ettől úgy össze van zavarodva, hogy lassan megszédülök, ha megint arra a fiúra gondolok. A papagájomra. A tojó papagájomra, aki valójában egy emberfiú! Így nem is csoda, hogy amint meglátom az uncsitesómat, azonnal leszólítom mert tudom, hogy ha van valaki aki tud rajtam segíteni, az ő lesz. Persze meg is bökdösöm először, hiszen így is hátrányos helyzetben van szerencsétlen. – Áhhh, nem itt! Ez nem nyilvános! – Ennyit közlök vele csupán, hadarva és sietve, közbe már el is rángatom magammal egy csendesebb helyre, ahol nem fog senki belesétálni a kínos témánk kellős közepébe. Így is eléggé szégyellem magam a hülye gondolataim miatt, nem hiányzik még az is, hogy a sztori valami kifordított verziója elterjedjen az egész suliban. – Az elején, igen. Az elején… – De hol van az eleje?! Oké, azt tudja, hogy Fütyi létezik… De honnan kezdjem el mesélni? Egyáltalán elmeséljem vagy inkább tegyek úgy, mintha egy haverommal történt volna meg ez? Nem tudom! Viszont amikor Jude rám szól megtorpanok, majd veszek egy mély levegőt, majd lehunyt szemekkel, lassan fújom ki. – Jó, nyugodt vagyok. – Francokat… – Oké, szóval – felé fordulok, de aztán ismét elkezdek járkálni. – Szóval tudod meséltem már, hogy Fütyi milyen kis édes meg okos, és mennyi mindent tud amit a nimfáknak amúgy nem kéne tudniuk – hadarom. – Meg hogy mennyire mániája a Monster, meg milyen hisztiket tud levágni, ha nem engedem cukros löttyöket inni… – Nagyot nyelek, mert most jön a java. – Hát kiderült, hogy ez azért van, mert ő… Mert ő… Izé, egyik nap mikor hazaértem találtam egy fiút a szobámban, az én ruháim voltak rajta meg minden, és hát… Kiderült, hogy az Fütyi volt. Fütyi egy ember, kuzin… Vagyis egy maledictus, de fiú! Érted? Te érted ezt?!
övésem sincs, hogy mire lehetek jó azon kívül, hogy tök jól tudok úszni, merülni, elvileg embereket is szét tudnék tépni, de vega szirénként ugyebár ez nem jöhet szóba, maximum a steak, de az sűrűn és nagy mennyiségben, mert valamivel el kell nyomni a fránya vérszomjat ugyebár… Meg ugye orvoslás, elsősegély, seb varrás, kötözés, minden ami kell ahhoz, hogy valakiből amúgy egy rohadt jó sebész legyen, csak éppen az egyetemet is el kéne végezni, ami nem megy, mert apám nem engedi, anyám meg… Valahol éppen Arielt játszik, s ha mégis hazaesik, hát pont nem a suli a téma. Maximum a panaszkodás, hogy Jude megint megbukott. Igen, de kinek a hibájából?! Tudom, az enyém, mert nem nézek rá a könyvekre, nem jegyzetelek, meg a beadandók is néhány nappal később készülnek el, mint kéne nekik. Persze mellékes, mert én annak gondolom! Viszont Kyli most mégis engem kér meg, hogy adjak neki tanácsot – mintha amúgy tudnék. S már rángat is, mert valami szuper titkos dologról van szó. Egek lehet szerelmes?! Mást nem tudok elképzelni, hogy miért engem keresne meg és nem valamelyik idősebb uncsinkat… Mert az tény, hogy szívügyekben is elég jó vagyok, s kivételesen nem azért, mert boncoltam már föl párat… Hanem mert hacsak egy estére is, de kiváló szerető tudok lenni. Remélem Willy is belátja majd ezt egyszer, akkor talán többet nézhetem a szép pofiját. Viszont nincs helye most az ábrándozásnak, oda kell figyelnem, mert már eleve megcsapott a bizonytalanság és pánik hulláma, amely az amúgy ritka nyugodt unokatestvérem esetében ritka. Lehet fel se ismertem volna, ha nem hallom meg a hangját. – Az elején! – ismétlem utána, hogy bátorítsam vagy mi. Bár lehet inkább csak csúnyán fog rám nézni, de addig sem idegeskedik ugye? Meg is jegyzem neki, hogy egy picit nyugodtabb is lehetne, mert ha nem is kapok miatta pánikrohamot, akkor egészen biztosan megszédülök, ahogyan próbálom elemezni, de csak ide-oda sétálgat. – Én meg zseni… - Ha már hazudozunk ugyebár... De aztán csak megáll, örülök is, hogy végre ránézhetek, ha már a szemébe nem tudok, de aztán csak megindul ismét, mire forgatni kezdem a szemeimet, de inkább hagyom is. Ha neki ez megnyugtató, akkor csinálja csak persze. Inkább figyelmesen hallgatom, időnként kap tőlem egy „aha” vagy „oké” megjegyzést, hogy lássa, figyelek rá. Vágom, hogy van egy madara, én is taliztam vele, amúgy nagyon helyes, nagyon cuki, de furcsa mód mindig egy rózsaszín köd lengte körbe. Betudtam annak, hogy halálosan szerelmes a gazdijába, tulajdonképpen a kutyák és nyuszik s hasonlóan működnek, szóval annyira sok figyelmet nem fordítottam ennek. – A maledictusok csak lányok lehetnek. – mondom ki az első nyilvánvaló hibát a logikában. Persze transzi is lehet, akkor viszont egy szavam sincs ez ellen. – És amúgy milyen? Helyes? Kedves? Rendes? – Én annyira nem akadok ki ezen, bár ennek leginkább az az oka, hogy én magam is félig állat vagyok, ha úgy vesszük, mert ugye anya egy hal gyakorlatilag. Plusz a mi világunkban annyira nem furák a madarak, akik amúgy emberek.
"h
e grabbed my hair in a way that made me understand the difference between rugby and football."
Vannak helyzetek, amikre a mi generációnk csak annyit mond, “bi-panic”, na most én egy pán-pánik kellős közepén vagyok, de úgy szó szerint! Nem tudok mit kezdeni vele, mert egy részem erősen ellenzi a dolgot “a zoofília undorító és büntetni kéne” címmel, míg a másik nagyon szeretne adni egy esélyt Harunak, “hiszen annyira cuki és szép és kedves és finom lelkű”, és “oké, hogy nem vagyok furry de igazából ő egy nimfa, szóval feather-y még lehetek nem?!”, közben meg szeretném a falba verni a fejem, mert valahogy mindegyik gondolat rosszul hangzik! Nem akarok se feather-y lenni, se valami perverz aki a maledictus-ára izgul, ugyanakkor annak a fiúnak a lelke már egy egészen más világ… Azért ölni tudnék! Szóval ne csodálkozzon senki, hogy most a kuzinomhoz rohanok segítségért, mert amúgy legszívesebben tényleg sikítanék! – Az elején, az elején! – Ismétlem, miután Jude is elismétli, közben öklömet finoman kocogtatom a homlokomnak, mert fogalmam sincs, hol van egyáltalán a történet eleje. Talán ott, hogy Haru megszületett… Na de várjunk már, ő tojásból kelt ki mint egy rendes madár, vagy emberként született?! Istenem, nem tudom! Igyekszem nyugodt maradni és megfelelően kezelni a helyzetet, de Jude sem segít túl sokat - meg is torpanok egy pillanatra s zavarodottan nézek rá, mert nem igazán esik le, miért mondta ezt, de aztán csak folytatom a dumálást és ismét járkálni kezdek. Nekem a sétálgatás segít a gondolkodásban, tanulás közben is szokásom felállni és vagy hatszor körbejárni a lakást. Sőt, néha még jógázni is szoktam közben, de az általában csak két percig megy. Mindenesetre elkezdek mesélni, rövidre és tömörre fogom a dolgot, közben egyre több dolog jut eszembe ami miatt le is eshetett volna, hogy Fütyi nem Fütyi hanem Haru… Hiszen tojó madárként nem kellett volna annyira szerelmesnek lennie, úgy értem, tényleg úgy viselkedett néha, mint aki odavan értem… És ennek nem kellett volna megtörténnie, hiszen a madaraknál fordítva van a kromoszóma elosztás vagy hogy mondják. Szóval ami nálunk a férfi kromoszóma, az náluk a női, tehát én az ő szemében potenciális rivális kellett volna hogy legyek, ha ő igazi madár lett volna. Merlinre, de hülye vagyok tényleg! – Tudom! Faszom, tudom! – A homlokomra csapok. Majd veszek egy mély levegőt. – Transzi. Érted. – Sóhajtok egyet. Hiszen az ő transzneműsége a legkisebb gond… Nem is gond igazából. Egyáltalán! – Miért számít ez? Persze, hogy kedves! Meg helyes is, vagyis inkább szépnek mondanám… Meg gondolom rendes is, de honnan tudjam, hiszen nem ismerem még! Csak azt tudom milyen volt madárként, ennyi! – Végül felnyüszítek, s inkább csak leülök az egyik padra, arcomat pedig a tenyerembe temetem. – Nem tudom, mit csináljak… Miután kiderült, hogy ő… Nos ő Ő, … Bevallotta, hogy kvázi odavan értem és velem akar lenni. De ha nem akarok vele lenni, marad szívesen a madaram. Nyilván nem akarom kidobni, hiszen felelősséggel tartozom érte és amúgy is, mint papagáj még mindig szeretem, de… Tökre összezavar.
at... Egyebkent... Nem fogok hazudni, otletem sincs, hogy az osszes rokona kozul Kylian miert pont engem cvalasztott ki. Az idosebbek kozul vannak olyanok, akik tuti jobban tudnanak kezelni egy panik rohamot, mint en. Szivrohamot nem, de azt en is erzem, meg latom,hogy Kylian most nem orvosi ellatasra szorul, hanem sokkla inkabb tanacsra, amit en adhatok neki, de nem biztos, hogy tetszeni fog neki valaszom, foleg azert, mert talan kettonk kozul megiscsak en vagyok a lazabb. S talan eppen ezert is porbalom neki mondani, hopgyha nem szedi magat ossze egy piciket jobban, akkor egy betut sem fogok erteni abbol, amit majd magyarazni akar. Szoval jobb lesz, ha nem in medias res kezdessel ugrunk neki a dolgoknak, hanem az elejrol indit. Ez amugy sikerul is, annyira visszamegy az idoben, hogy madararol kezd el nekem beszelni, akivel talalkoztam mar, s eskuszom utalt is egy ideig, aztan mar nem, vagy en nem tudom... Na mindegy szoval amiket mesel rola, azok alapjan ja mindenkinek gyanusnak kellett volna lennie, hogy nimfa nem atlagos, s egeszen jo a maledictus magyarazat, ha nem emlitene, hogy fiu, ami ugyebar lehetetlen. Ezt meg is jegyzem neki, de csak ugy mellekesen. Lehet valami atveres reszese lett, azt meg nem akarom,hogy megszivassak. - Okay... - Ah igen, most mar talan a sok egyeb erzelem mellett biztosra mondom, hogy ideges. - A transzik is jok. - vonok vallatt. Nem mintha amugy nem tudnam, hogy nincs veluk gondja, csak megemlitettem. Ilyenkor azt hiszem, hogy mindent le kell reagalnom neki, kulonben azt hiszi, hogy nem figyelek vagy nem erdekel. Pedig amugy szivesen meghallgatom, hat tessek meg kerdezek is a sracrol! - Hat mondjuk azert erdekes, mert a te madarad? Amugy meg figyi, hogyha kedves meg szep, akkor nem ertem mi gond? Vagyis... Attol mert eddig csak egy madar volt, de kiderult, hogy amugy ember, akkor mi van? Ingyen haver. - Vagyis lehet en nem borulnek ki annyira, ha hazikedvencem kiderulne, hogy egy ember. Nem is tudom elkepzelni milyen reakciom lenne. Nem hiszem, hogy tulsagosan megmozgatna a dolog. Csak nezem, ahogyan leul leul a padra, s erzem az enhye keseruseget benne, mintha kisse buntada is lenne, amit vegkepp nem vagok. AhogyanAamugy majdnem elvesztem a fonalat is, mert leragadok ott, hogy akkor a madara tulajdonkeppen szerelmet vallot sajat gazdajanak. Kinky... - Okay, na varj egy picit. - csapom ossze kezeimet. - Szoval neki tetszel. Te meg mindig szereted, mint a madaradat. De szerintem nem tudnal ugy nezni ra, mint egy madarra ezek utan, szoval nem hiszem, hogy ez opcio. - forgatok szemet, de attol meg mosolygok. Tok logikusan hangzik az, amit mondok. - Szoval ket valos opciod maradt! Az egyik, hogy magad mellett tartod, amig lehet es mint ket jo pajti ellesztek egymas mellett... a masik opcio, hogy elviszed randizni! - Ami egyebkent neki sem lenne rossz! Gyakorlatileg bevalotta a gyerek, hogy kedveli Kyliant, hat ezek utan szinte mar nyert ugye van kuzinomnak!
"h
e grabbed my hair in a way that made me understand the difference between rugby and football."
Persze, hogy a transzik is jók! Mindenki jó, csak éppen ez az, hogy ez az eset egy kicsit más, mint a többi… Mert most nem az a kérdés akadályoz, hogy az illető tudom is én, nem szereti a latino srácokat, vagy zavarja, hogy anyai ágon az egész család voodoozik, vagy bármi. Nem, itt most egy morális kérdés lebeg a levegőben, amire a válasz leginkább az én személyemet fogja megítélni… Mert bármit is válaszolok, hülyén fog kijönni. Vonzódom-e Haruhoz? Nem tudom… Pont ez az, hogy fogalmam sincs, mert ő, mint Fütyi, a kismadaram, életem értelme. Bármit megtennék érte, de pusztán olyan érzéseim vannak iránta, mint gazdinak a kis madárkája felé. Viszont Haru… Haru egy korombéli fiú, egy nagyon szép fiú aki odavan értem, ráadásul részben még mindig olyan a személyisége mint a madaramnak, hiszen a kettő egy és ugyanaz… Nem tudom azt mondani, hogy közömbös vagyok felé, mert nem vagyok! Ugyanakkor azt se tudom meghatározni, hogy akkor mégis mi vagyok… Ezért is kérném kuzinom segítségét, de egyelőre úgy fest ő sem tud sokkal többet hozzátenni ehhez… – Persze, hogy jók… Ez sosem volt probléma, tudod jól – ráncolom a homlokomat. Nekem aztán mindegy, milyen nemű az illető. Engem a lelke érdekel. És épp ezaz, hogy Fütyinek édes kis lelke van, Haruról viszont semmit sem tudok! Csak azt, hogy éveken át hazudott nekem. – Igen, csak ő nem a haverom szeretne lenni – sóhajtok fel. És én sem tudok még egyelőre dönteni… Hiszen eddig mindvégig a kismaradamként szerettem, most viszont teljesen össze vagyok zavarodva. Mert Fütyit még mindig imádom… Hiányzik…– Éppen ez a baj, hogy egy részem még mindig háziállatként tekint rá, a másik részem meg egy csini fiúként, aki évek óta kamuzik nekem… Rohadt nehéz így eldönteni, hogy mit kezdjek a helyzettel. És igen, bűntudatom van, el vagyok keseredve, kétségbe vagyok esve, zavarban vagyok, mert mindegy hogyan döntök, mindkét esetben el fogok veszíteni valamit. Ha Fütyit választom, elveszítem az esélyt, hogy egy olyan fiúval randizzak, aki már úgy ismer, mint a tenyerét és ennek ellenére is odavan értem. Ha pedig Haru mellett döntök, elveszítem a kismaradamat… A kis énekes nimfámat, akit annyira szeretek. Áh, sírni tudnék…– Eh? – pislogok fel kuzinomra. – Hát… Nem hiszem – húzom a számat. Igaza van, hiába választanám Fütyit, a tudatomban ott lenne a gondolat, hogy valójában egy ember csücsül és fütyörészik a kalitkámban. – Randizni? – kérdezek vissza, s közben felegyenesedek. – Szóval… Szerinted el kellene vinnem randira. Tekintsek el az évekig tartó hazugságtól, attól, hogy mindent, ismétlem MINDENT látott és hallott madárként, meg attól, hogy hirtelen elveszítettem a kis nimfámat, akiről évekig gondoskodtam és szerettem, és csak… Csak randizzak vele? – Értetlenül nézek Jude-ra. Szóval szerinte a legjobb megoldás, ha egyszerűen sodródok az árral és adok egy esélyt ennek az idegen fiúnak, aki eddig a papagájom volt… A papagájom!!! – Ahhhh! Nem érzem helyesnek…
