if you think that the warriors of the mind can get along... you thought it wrong
lyra & wilhelm
Anya milyen menő már?! Egészen eddig volt egy titkos élete, amiről nem is tudtam! Kíváncsi vagyok, hogy apa vajon sejtette-e, hogy amúgy anya már előtte volt házas meg volt egy gyereke mástól. Mondjuk nekem kérdéses, hogy amúgy miért nem mutattak be a bátyámnak. Ez olyan izgi! Sose tudtam, hogy milyen, ha az embernek van egy testvére, s most kapok egyet, ráadásul egy idősebbet. A filmekben a bátyus mindig vigyázz a kishúgára, együtt játszanak, és hacsak fele olyan okos, mint én, akkor még rejtvényeket is megoldhatnánk együtt. Azzal pedig, hogy az akadémia átköltözött a Roxfortba még közel is leszek hozzá, szóval együtt keveredhetünk mindenféle bajba. Mondjuk anya állítja, hogy ismerhetem hiszen Roxfortos volt, de ehm Wilhelm… Nekem nem rémlik ez a név, szóval biztosan nem a Hollóhátban volt, vagy a Hugrabugban. Fel is csaptam hát a baráti listámat és mindnekinek küldtem levelet, hogy derítsék már ki nekem ki a bátyám. Túl sok infót nem kaptam tőlük igazából… Olyan volt a tag, mint egy szellem vagy nem is tudom. De annyi megvan, hogy Mardekáros volt. A szívem majdnem összeszorult, mikor ezt meghallottam, mert akkor a testvérem és ő… Lehet ismerték egymást? Lehet barátok voltak? Nem örülnék neki, mert bár sokszor törték össze a szívem, ez a srác aztán tényleg darabokra szedte és nem, én nem akarok most szerelmes lenni. Nagyon nem! Viszont nem tudhatom pontosan ki is a bátyuskám, vagy kivel volt jóban, amíg nem találkozok vele, igaz?! Az érkezésének bejelentésétől számítva sose bírtam nyugton maradni. Még a játékos haverjaimnak is izgatottan meséltem, hogy a tesóm hozzánk fog költözni és hogy alig várom, hogy talizzunk, meg egyáltalán megismerhessem. Lelkesen segítettem anyunak kitakarítani az eddig csak tárolóként szolgáló szobánkat. Sőt még néhány könyvet is vittem át neki, mert ahogyan hallottam nagyon is szeret olvasni, így kapott tőlem bár Sherlock logikai kötetet. Akartam sütit is sütni neki, de anya azt mondta, hogy azt inkább ne én csináljam, majd apu elkészíti, de segíthetek muffint díszíteni, amit meg is tettem, mert ha mást nem, hát szép kis virágokat tudok rá nyomni a vajkrémmel. Ha meg nem eszi meg, majd én, amint csináltam róla egy insta posztot. Vagy viszek a srácoknak, mikor majd elmegyek velük piknikezni. -Ah mikor jön már? Anyu szerinted szeretni fog? Ő ugye nem félig kínai? Milyen magas? Helyes? Ő szőke? Vagy barna? Szerinted lenne Fuse az Apex-ben, ha megkérem? Egyáltalán tud játszani? Úristen fújtam magamra parfümöt egyáltalán?! Anyuuuuuuukaaaaa! – kezdem el rángatni óvatosan a felsőjét, mikor végre felkel a kanapéról. Én nem bírok ülve maradni, érzem, hogy fel fogok robbanni, ha tovább kell várakoznom. Anya persze csak a fejemet simogatja, hogy nyugodjak meg, ha nagyon kell fussak egy kört a kertben, de ne legyek annyira izgága, mert Wilhelm lehet megijed majd ettől. Pedig tőlem nem kell félnie, még a legszebb nyuszi füles pulcsimat is felvettem a kedvéért. Meg amúgy sem bántanám, én csak nagyon szeretném megismerni, mert hát 17 év alatt pont nem tudtam, hogy van egy bátyám. Sok időt kell bepótolnunk. S amint meghallom az autót a ház előtt már rohanok is a bejárati ajtóhoz, anyu viszont visszahúz, hogy én nem nyithatok ajtót, majd inkább ő. Persze magamban puffogok emiatt, de csak apa mögé rejtőzve várom, hogy kinyíljon az ajtó. Egy kicsit kukucskálók ki mögüle, mikor végre anya beengedi a fiút és az első, amit megállapítok. – Helyesebb, mint gondoltam! – csak halkan mondom ki, hogy apu hallja csak, de mellette vigyorogok. Hagyom, hogy előbb anyuval váltson pár szót, de aztán csak előbújok és elkezdek neki integetni. – Szia! Lyra vagyok! Igaz, hogy zseni vagy? – Nyilván ez érdekel a legjobban, mi más?!
z elmúlt napok igencsak kaotikus, s a legkevésbé sem ingerszegény körülmények közt teltek. A váratlan híreket hordozó bagoly érkezte után rengeteg időt töltöttem különböző részvétnyilvánítások és aláírandó papírok tömegének fogadásával, s megszámolni sem tudom, hányszor rándult meg szemöldököm a levegőbe reppenő “hogy érzed magad?” kérdések hallatán, ugyanis huszonnégy órából huszonkettőben csak ezekre válaszolgattam. A maradék két órában pedig újra és újra végigolvastam apám végakaratát, melyet mintha csak a jövőbe látott volna, alig néhány hónappal ezelőtt készíttetett el ügyvédjével. Minden sorától furcsán görcsbe rándult a gyomrom, legfőképpen attól, melyben a korai eltávozása esetére ad instrukciókat. Eszerint, amennyiben halálakor még nem értem el a huszonöt éves kort, úgy a birtokot az én nevem alatt tartva, ám az ott dolgozók gondozására bízza, annak átvételére az említett kor betöltéséig nem kapok lehetőséget. Ennek indokát nem említette, hiába olvastam végig a szöveget újra, újra, meg újra. S minél többször futtattam végig pillantásomat azon a bekezdésen, mely gondviselésemet ecsetelgeti, annál inkább éreztem azt a különös feszültséget a koponyámban. Eszerint mihaszna anyámnak kell elszállásolnia s eltartania, míg ad egy: be nem töltöm a huszonegy éves kort, ad kettő: be nem fejezem a tanulmányaimat.
Ha jól számoltam, pontosan tizenháromszor forgattam meg szemeimet, miközben az autó hátsó ülésén gubbasztottam. Kettő perc múlva le fogunk fékezni… Nem akarok hinni apám értelmetlen sorainak, nem akarom elhinni, hogy képes volt annak a nőnek a gondjaira bízni, aki egészen a mai napig úgy tett, mintha nem is léteztem volna. Csoda, hogy a hamvasztásra hajlandó volt eljönni. Nem díjazom ezt az egészet, ám hiába, most már nincs lehetőségem az öreg elé lépni és közölni, hogy bizonyára a fejére esett az éjszakai forgolódás közben, s emiatt jutott eszébe ez az igazán ostoba ötlet, pedig ha a szelleme még köztünk lenne, most minden bizonnyal vele veszekednék s nem utaznék ebbe az ízléstelen, gyomorforgató, igénytelen városba…
Sofőröm fékez, s halkan, ám határozottan közli, hogy megérkeztünk. Ám nem mozdulok, csak kinézek az ablakon s szemügyre veszem a házat, mit állítólagos “családom” az otthonának meg hívni, majd felsóhajtok s inkább hátradőlök az ülésen. Biztatási kísérlet érkezik a kormány mögött ülő férfitól, ki egyébként gyerekkorom óta ismer, s apámat hurcolászta ide-oda amióta az eszemet tudom, s mivel már ily’ régóta vagyunk ismerősök, nos megengedhetem magamnak, hogy napszemüvegemet letolva a lehető legjegesebb pillantásomat vessem rá. Túl sokszor bukfencezett már a gyomrom maga körül ahhoz, hogy tudjam, ez bizony nem az öröm egyik tünete. – Hogyne… Jó lesz – morranok fel, s inkább szemeimet forgatom immáron tizennegyedjére, majd napszemüvegemet a helyére tolva kiszállok, s megigazítom ingem ujját a könyököm alatt. Nem szokásom gyűrögetni ruhadarabjaimat, ám ezt mindkét oldalt felgyűrtem a karomon, mert a sofőr túlságosan befűtött útközben… Habár ő magán hagyta a zakóját, így az is lehet, hogy csak én éreztem melegnek a levegőt odabent.
Természetesen az ajtóban már vár rám Mrs. Dawson, vagy “Lara”, ha úgy tetszik, s még mosolyog is, amit nem igazán értek… Feleslegesen teszi, ettől még nem fogom megkedvelni, s továbbra sem tartom jó ötletnek ezt az összeköltözést. Egyedül is meglettem volna a kúriában, húsz év után pedig pláne nincs szükségem, hogy valaki az anyám legyen. Mégis odasétálok, a sofőr - kinek neve jelentéktelen ebben a szituációban - pedig hozza utánam a csomagjaimat. Egy cseppet sem hasonlítunk, ez az első mit megállapítok, ahogy közelebb érek a nőhöz. A második pedig, hogy mögötte odabent még vár két másik emberi lény is. – Itt az egész bagázs, hurrá… – jegyzem meg inkább magamnak, elég halkan ahhoz, hogy még anyám se hallja meg. – Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdésemet most már a nőhöz intézem, majd végighallgatom a szokásos szöveget, “remélem kényelmes utad volt” és hasonlók, természetesen válaszaim kimértek és semlegesek, mint mindig… Nincs szükségem az efféle felesleges kommunikációra, így csak túl kívánok esni rajta. A fuvart megköszönöm sofőrömnek, majd amennyiben Lara végre beenged, be is lépek mögötte.
Slampos, taráta, slendrián. Ezek a szavak jutnak eszembe, ám arcom mozdulatlan marad még akkor is, amikor látképemet kitakarja egy bizonyos arc. Az arc szavakkal támad le, pilláim pedig szaporábban kezdenek fel és le mozogni szemeim előtt, ahogy sokat pislogva dolgozom fel külsejét, s hogy ő minden bizonnyal az a bizonyos eltitkolt féltestvérem, akiről apám elfelejtett az évek alatt bármiféle említést is tenni. Érdekes ízlése van, meg kell hagyni… – Aha, üdvözletem… Wilhelm Eyre Harstad. – Mutatkozom be, de kezemet nem nyújtom neki. – A “zseni” szó túlságosan általános ahhoz, hogy pontos választ tudjak adni a kérdésedre. Fejtsd ki, kérlek. – Megszoktam már, hogy efelől érdeklődik valaki, s természetesen minden alkalommal ugyanezt válaszolom.
"y
ou are", he says, "the absolute worst idea I've ever had."
if you think that the warriors of the mind can get along... you thought it wrong
lyra & wilhelm
Ja hát azt nagyjából amúgy levágom, hogy nem kéne itt azon pattognom szegény srácnak, hogy meghalt az apja, aztán sajnálom. Amúgy sajnálom, tényleg, meg minden, még hóembert is építenék neki, ha nem éppen nyár volna. Szóval igen, amúgy szomorú, meg én tuti sírnék egy hétig miatta, de ugye nem velem történt meg, nekm csak egy bátyus jutott ki, akire sose vágytam – talán egy picit – de amúgy nem utálom, hogy kapok, mert biztosan bulis lesz! Csak éppen lelombozni nem akarom, nem jobban, mint alapból van, mivel én egy pozitív és vidám ember vagyok, egyszóval én már csak azért is feldobom a hangulatot itt! Vagyis remélem… Még sütit is kapott, könyvet is adtam neki, ha volna kedve, akkor áthívnám magamhoz játszani is, de akár a cluedo-t is benyomhatjuk, tényleg, amihez csak kedves van, mert én aztán mindenre vevő vagyok! Kivéve a csokira… Remélem nem ad nekem ajándékba, mert akkor el kell dugnom, esetleg apunak adom, vagy beviszem aRoxiba. Úristen el is felejtettem, hogy az akadémia átköltözött! Akkor még közelebb lesz, na ez már igazi hír, ez már tetszik, nagyon is. Csak jönne már meg, érne már ide, mert alapból is pattogok, nem is kellett nekem kávé meg energia ital, pedig utóbbi amúgy szeretem, csak anyu szerint nem tesz jót az én amúgy is túlpörgött agyamnak. Amivel egyetértek, de muszáj inni, mert minden gamer iszik, mert nem tudnak enélkül fent lenni hajnalig, csak én, mondjuk utána délig alszom, vagy kettőig, de ez már más kérdés! Vajos a tesóm mikor alszik? Zavarja a hangzavar? Mondjuk tud nekem zajszűrős szobát csinálni, vagy ilyen lefedettet vagy mit és akkor semmit se lehet majd érzékelni az ordibálásomból, igaz? Jajj, én tényleg nagyon izgulok, jobban, mint szoktam. Legszívesebben az ajtóban toporognék, s mikor megpillantom az autót – azta akkor gazdag?! – rohannék ki hozzá, egyből ölelném, mert bár sose láttam én ilyen vagyok! Szeretek én mindent és mindenkit, csak kapjak egy kis buksi simit és az egész világot odaadnám neki. Főleg a bátyámnak, akit most ismerhetek meg, s ez megannyi izgalommal tölt el. De anyu azt mondja nem szabad, hogy maradjak csak szépen nyugton, bent a házban, mert tudja, hogy kölyökkutya energiáim igenis ijesztőek lehetnek, pláne egy olyan emberrel szembe, aki nem ismer, nem tudja, hogy én őszintén, de tényleg nagyon örülök neki. Helyette ő üdvözli, s hallom, valamit motyog, anya meg csak komoly pillantással, hangosan annyit mond, hogy igen. Nem tudom mi folyik itt, idő közben csak apa mögé rejtőztem el, s azt tárgyaljuk, milyen helyes a tesóm. Tudom, hogy ő is bírja, apa laza, mint a kikötött cipőfűző, szóval nem lesz baj velünk. Én viszont mégiscsak én vagyok, így muszáj egyből letámadnom őt, be is mutatkozok és már bombázom is a legfontosabb kérdéssel, hogy tényleg zseni-e. Nem olyan Eistein féle, hanem inkább olyan Sherlock. S valóban, ilyen alapon nem volt pontos a megfogalmazásom. – Kevert neved van. Félig norvég. Gyanítom apukádtól. Viszont nagyon is szép az angolod. Bár azt hiszem nem meglepő, tekintve hogy itt élté... Norvégul is tudsz? – Mondom a nyilvánvalót, de na… Fel akarok vágni, elvégre anyja lánya vagyok én is. – Igaz, bocsánat. Szóval nekem a zseni inkább a magas IQ-ra megy rá, ami minimum 120, de preferencia alapján inkább magasabb, olyan 150 körüli. Csak azért kérdezem, mert sokat hallottam rólad, és hogy már amásodik diplomádat csinálod, mert előbb befejezted a sulit. Viszont kíváncsi lennék, hogy csak a lexikális és logikai tudásra fekszel-e rá, vagy esetleg szeretsz olyan téren is fejlődni, mint például rejtvány fejtés? Ami egyébként kicsit a kettő kombináció, mert ahhoz, hogy régi feladványokat megoldj szükséges egy bizonyos mennyiségű alap tudás az adott kultúráról és történelemről. – kezdek el gondolkodni, de persze mindent hadarok, de mentségemre legyen mondva, be vagyok zsongva. – Ah! De ha valamit másképp gondolsz, akkor mondd, szeretek elmélkedni! Anya tudna mesélni, néha kissé túlzásba viszem. – idegesen kezdem vakargatni a tarkómat, mert… Amúgy tényleg ideges vagyok. Azt akarom, hogy lássa, nem buta húga van, hanem igenis eszes vagyok.
em kívántam magamnak sem húgot, sem anyát, sem slampos nevelőapát, nem kívántam miniatürizált családi házban élni egy ostoba nagyvárosban, s nem kívántam közösködni sem. Mégis ezeket kaptam drága néhai édesapám hagyatékaként, egy családot mihez közöm sem volt, s egy házat, mi számomra nem volt otthon, csupán börtön, koszos, ízléstelen, agyondekorált börtöncella, minek őre maga az áruló, a bűnös, a nemtörődöm nő, ki anyámnak meri titulálni magát. Kedvezőtlen helyzetemen nem segítettek sem a magára hagyott kiskutyára emlékeztető pillantások, sem a sajnálkozó szavak, mert szerepelt bennük a “sajnálom”, feltételezem erről szóltak, nem. Minden csak rontott, minden csak azt a kellemetlen szúrást idézte elő gyomromban, mi most is igyekezte magát apróra összefacsarni, miközben kitettem a lábam az autó ajtaján. Sajnálhatták, valóban, hiszen annál rosszabb sorsra nem is juthattam volna, mint ez. Életszínvonalam jelentős százalékban romlott, s most nem csak a pór élettel járó egyéb terheket kell hátamon cipelnem, de az osztozkodást, s az idegesítő, túlzottan hiperaktív, állítólagos “húgomat” is el kell viselnem, ki azon nyomban letámad, amint félszegény otthonának küszöbét átlépem. Túl sokat csacsog - ezt állapítom meg róla először, amint elmém képes feldolgozni külső jegyeit - a színes frizuát, a Kelet-Ázsiai génállományra oly’ jellemző arcvonásokat, az öltözetét… Esztétikailag jelentősen kielégítő jegyeket is vélek felfedezni rajta, bizonyára az ilyesfélére szokás mondani, hogy “szép”, vagy “csinos”, én azonban inkább nevezném “macskára hasonlónak”, elvégre arca, s annak formája igencsak emlékeztet egy török angóra macskára. Viselkedése, nos… Az már egy egészen más kérdés. Neveletlen kölyökkutya, mely minden betévedő emberlényt egyaránt őrülten üdvözöl, s energiáit nem képes testébe zárva tartani, ennek jeleképp pedig önmaga körül kezd forogni míg meg nem szédül. S most nevem hallatán igyekszik megállapításokat tenni, feltételezem afféle jelzésképp, hogy képes odafigyelni a részletekre, ám ez nem igényel különösebben nagy tudást, hiszen mind vezetéknevem, mind keresztnevem hallhatóan a skandináv országok valamelyikéből ered, azt pedig már ő maga is tudja, hogy egy anyán osztozunk, így nem túl nehéz kitalálnia ezeket a tényeket rólam. Az átlagos intelligenciaszinttel rendelkezők is rájöhetnek, amennyiben odafigyelnek néhány apróságra. – Ja, det gjør jeg, blant mange andre språk. Fant du ut av alt selv? – hajolok kissé közelebb, s arcom továbbra is rezzenéstelen. Ám az ostoba kérdéseknek nincs sem eleje, sem vége, s most zsenialitásom kerül szóba. Mindenki ugyanarra kíváncsi… – Minden tudást egyformán előnyben részesítek. Úgy gondolom, egyik típus sem hasznosítható tökéletesen a másik nélkül, s mivel a tökéletességre törekszem, igyekszem magam folyamatos fejlesztés alatt tartani – közlöm. – Bízom benne, hogy ez megfelelő választ ad a kérdésedre. Ami pedig az IQ-mat illeti, nos… Százhatvan köré saccolják, habár véleményem szerint ennél több is lehet. – Bizony, hogy több… Jóval több. Ezért sem értem, miért kellett édesapámnak egy ilyen primitív közegbe száműznie engem. Itt csak agysejtjeim folyamatos, önakaratomon kívüli rombolására kerülhet sor. – Ó, feltűnt. Nagyon sok minden feltűnt, ami azt illeti – pillantok körbe enyhén fintorogva. Ösztönös mozdulat, s magam sem értem mit jelent pontosan, de feltételezem semmi pozitívat. – Bármennyire is szeretném folytatni ezt a beszélgetést - megsúgom nem szeretném -, itt volna az ideje, hogy elvonuljak. Úgy érzem, ha tovább hallgatom ezt a zsivajt, el fog pusztulni minden épségben maradt agysejtem, s kevés választ el attól, hogy kiforduljak azon ajtón, bármennyire is vágyik rá a néhai semmirekellő apám, hogy itt éljek. – Szemeimet forgatom. Tizenöt. – S egyébként is szeretném végre berendezni az itt jelenlévő egyetlen épeszű lény terráriumát, ha már kényszerítenem kellett őt is a költözésre. Úgyhogy ha megbocsájtasz… – A magát anyánknak nevező nőre pillantok, ki elméletileg tisztában van pikkelyes társam létezésével, s kinek már rég a nekem kinevezett szobát kellett volna megmutatnia, nem pedig rám akasztania az idegesítő lányát.
"y
ou are", he says, "the absolute worst idea I've ever had."
♢ 
