A vonatút a megszokottnál is hosszabbnak tűnt annak ellenére, hogy a fülke kifejezetten hangos volt. Flint tavaly kimondottan csendes volt, most viszont valami haverjával folyamatosan dumálnak, ami momentán készül az őrületbe kergetni még akkor is ha éppen a kviddics karrierjükről beszélgetnek. Engem is megpróbálnak időről időre bevonni, de semmi kedvem hozzá annak ellenére, hogy lenne mit mesélnem, hiszen a nyár nagy részén apámmal edzettem, hogy a lehető legjobb formában legyek erre a tanévre. -A csaj miatt vagy ilyen kis elbaszott?-kérdezi hirtelen, felvonva a szemöldökeit miközben végigmér a szemével. -Nem.-hazudok kapásból. -Faszomat Lucas szedd már össze magad. Szép volt, jó volt. Kár, hogy hazament értelek, hiszen csak kidobtad Lucyt miatta.-vonja meg a vállát, mintha tényleg értené. -Fogd be, Flint.-ingatom meg a fejemet. -Írt neked legalább?-csak nem bír leszakadni a dologról. -Ja... azzal az elegáns kézírásával lekoptatott a francba.-sóhajtok fel előhúzva a levelet a zsebemből. -Ufff.. és magadnál tartod? Te tényleg szeretsz szenvedni haver..-röhög egyet miközben kiveszi a levelet a kezemből és átfutja a sorokat. -Jaahh... hát ez szívás. Ne legyél ilyen búval baszott majd lesz másik. Az a csaj egyébként is más súlycsoport volt. Mármint ne vedd magadra. Szerintem maga Merlin is kevés lett volna oda.-vonja meg a vállát és visszaadja a levelet. Hát na kössz... máris jobban érzem magamat. -Egyébként is.. azt csiripelték a madarak, hogy Lucy azért visszafogadna.-most ennek tényleg vigasztalnia kellene? Egy lemondó sóhajjal rázom meg a fejemet és a homlokomat az ablaknak támasztva próbálom nem megölni ma Cael-t, de igyekszik mindenáron megnehezíteni a dolgomat.
A Nagyterembe szépen lassan szállingóznak be az emberek. Én már az asztalnál ülök egyik oldalamon Flinttel, aki most már nem a kviddicsről vagy a léket kapott szerelmi életemről, hanem a kajálásról beszél, de most legalább nem zavar annyira, mert a figyelme megoszlik az emberek között, így nem próbál mindenáron szórakoztatni. Szótlanul lapozok egyet az újságomon elolvasva a sporthíreket, de hamar rá kell jönnöm, hogy ugyanannak a sornak már harmadjára futok neki, hiszen folyamatosan rá gondolok. Itt láttam őt utoljára és még mindig érzem a parfümje illatát. Lehunyom a szemem és csak elképzelem, hogy milyen lenne, ha most mögém lépne és azt mondaná..........
“Getting a second chance would make us work even harder to be happier together than we ever were.”
Őszintén szólva a legkevésbé sem volt kedvem egy émelyítő zsubszkulcsozás után még órákon át zötykölődni is Roxfort Expresszen, hisz épp csak visszatértem egy amerikai kiruccanásból, és a nap végén így egész biztosan hullafáradtan estem volna be a kastély nagytermébe. Viszont nem voltam hajlandó lemondani egy közös kalandról a bátyámmal így a nyár végén, hisz meglehetősen soká fogom őt újra látni, és egyébként is minden ijesztő módon változóban van körülöttem mostanában. Tehát kikönyörögtem apámtól, hogy olyan zsubszkulcsot szervezzen nekem, ami London és a nyüzsgő, forgalmas vasútállomás helyett egyenesen a Roxforthoz visz, ezzel pedig nyertem egy kis plusz időt a készülődésre, csomagolásra, illetve pihenésre, amit szemérmetlenül ki is használtam.
Lucas felől nem hallottam azóta, hogy a baglyom elvitte neki a válaszomat a nyáron, ami persze teljesen érthető, mert az üzenetem abszolút világos volt, ez nem kétséges. Ugyanakkor, ha igazán őszinte akarok lenni magammal, azt hiszem, egy kicsit reménykedtem benne, hogy az elutasító levelem ellenére is jelentkezni fog. Hogy nem adja fel ilyen könnyen... Igen, tudom, butaság volt, és nevetséges, hogy azt szeretném, tudja mit várok tőle, mikor még én magam sem tudom, mit akarok. Vagyis néha azt hiszem, hogy igen, máskor meg már teljesen mások az elképzeléseim.
Az azonban biztos, hogy ma este, amikor megérkezem a Roxfortba, és újra találkozom vele, kifogástalanul akarok kinézni. Már amennyire ez egy iskolai uniformisban kivitelezhető. Egy hasznos bűbájjal védem a hajamat, a sminkemet és a ruhámat, mielőtt megérinteném az időzítővel ellátott tárgyat, ami aztán könyörtelenül magába ránt, hogy végül a kastély főbejárata előtt landoljak. A csomagjaimról a manók gondoskodnak, sosem szoktam azokkal együtt érkezni sehová, mert annak szinte biztosan valamilyen baleset lenne a vége – ha nem is épp fejen találnának, nagy valószínűség szerint egyszerűen letarolnának a nehéz utazóládák.
A dákok már a ceremoniális beosztásra és a vacsorára készülődnek, ha jól sejtem, már csak az elsősök érkezését várják, amikor besétálok a terembe. A pillantásom gyorsan végigfut a jelenlevőkön, aztán hamar meg is állapodik azon, akit igazából kerestem. Még nem vette észre a jelenlétemet, de nem bánom, mert amúgy is én azonnal kinézem magamnak a jobbján levő szabad helyet, és minden habozás nélkül meg is indulok, hogy elfoglaljam azt.
- Szia, Lucas! - szólalok meg könnyed, csevegő hangon, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól utoljára. - Mi újság? - átlépek a pad felett, hogy helyet foglaljak mellette, aztán szépen elsimítom a ruhám apró ráncait. - Remélem, a manók és az igazgató nem váratnak bennünket sokáig a vacsorával, mert éhes vagyok, akár egy hippogriff. Helló, Flint! - hajolok előrébb, hogy jobban láthassam, és üdvözöljem a másik srácot is, aki így elsőre elég meglepettnek tűnik. - Hogy van a kis vörös barátnőd? Tart még a románc? - kérdezem egy bájos mosollyal vonva feljebb a szemöldökeimet.
Gondolkoztam, hogy visszaírok neki. Győzködni akartam, hogy majd kibírunk egy évet távkapcsolatban aztán majd kitalálunk valamit, hogy együtt tanuljunk tovább. Mégis akárhányszor nekiálltam a levélnek pontosan ugyanaddig jutottam "Drága Marcie..." és elakadtam. Egyetlen csók volt közöttünk az előző tanévben és ő hazament, hogy visszatérjen az életéhez, a családjához, az örökségéhez... mindenhez. Milyen alapon tartottam volna jogot a szívére, főleg azután, hogy nyíltan a tudtomra adta, hogy ő ezt a fejezetet már lezárta? Inkább elengedtem őt... mármint csak próbáltam, hiszen ahogy Flint is elmésen megállapította még mindig eléggé elbaszott voltam nélküle. Mondjuk hogy ne lettem volna? Anyámnak egyre közelebb a szülés időpontja és mire legközelebb hazautazok már gyereksírástól fog zengeni az egész kúria. Haza... ez is mekkora faszság. A Malfoy kúria nekem nem az otthonom. Nem érzem annak. Idén egyébként is el kell gondolkoznom, hogy mit akarok a továbbiakban. Továbbra is a kviddicsben látom a jövőmet, akkor viszont lehet értelmesebb lenne apámhoz költöznöm már ha ő egyáltalán nyitott lenne erre az egészre és ha anyám nyitott lenne benyelni, amiben őszintén kételkedem. Annyi szarság lóg a nyakamban, hogy már ebbe belefájdul a fejem, Cael pofázása pedig tényleg nem sokat segít rajta. Tavaly Marcie volt az én nyugalmam. A sziklám, amibe belekapaszkodhattam még akkor is ha időről időre megpróbált belémrúgni, hogy maradjak tőle távol. Hiányzott. Borzasztóan. Ahogy lehunyom a szemeimet és elképzelem őt tudom, hogy csak magamat kínzom. Ekkor hallom meg a hangját. "Szia Lucas". Olyan könnyedén gördül le az ajkairól, mintha tegnap váltunk volna el. Hirtelen pattannak fel a szemeim és a tekintetem azonnal az arcába kapaszkodik, amit hónapok óta nem láttam. -Azt a kurva..-Flint szinte leesik a padról a hátam mögött, de igazából kivételesen a szívemből szólt. Meg sem tudok szólalni csak figyelem ahogyan leül és kellemes csacsogásba kezd mintha nem egy hónapja kosarazott volna ki. -Szevasz, hercegnő!-szinte hallom, hogy vigyorog pedig háttal vagyok neki. -Megvan... valahol..-pillant a griffendélesek felé.-De már nem olyan kicsi...-röhög egyet. -Mármint alacsonynak alacsony maradt, de... érted..-vigyorogva jó nagy melleket mutogat a levegőbe a mellkasa elé, hogy illusztrálja mire is gondolt a költő. -Marcie te... nem is szóltál. Azt hittem..-vágok közbe még mindig végtelenül rendezetlen gondolataimmal. A kezeim közé fogom az arcát mintha meg akarnék róla bizonyosodni, hogy nem csak képzelődök. -Te itt vagy..-a szemeim az övébe kapaszkodnak. -Egy zseni a srác, gondolom ezért csíped.-hajol ki Flint a hátam mögül. -Csak egy percre fogd be légy szíves...-pillantok rá hátra majd újra Marciera emelem a tekintetem, de közben hallom Cael nevetését. -Hogy kerülsz ide?-még mindig nem bírom felfogni.
“Getting a second chance would make us work even harder to be happier together than we ever were.”
Magasba szöknek a szemöldökeim Caelum mutogatását látva. - Aha... értem. Potter biztos őszintén értékelné, ha tudná, hogy... milyen nagyra tartod őt... - vigyorodom el a srác felé, cinkosul ráncolva az orrom, de lopva folyton Lucas irányába pillogok. Figyelném a reakcióját, amiből egyelőre valójában nem sokat látni. Attól tartok, szegény teljesen lefagyott, összeomlott, vagy nem tudom. Vajon tényleg ennyire megleptem, vagy már nem annyira érdekli a jelenlétem? Hmm... talán mégis válaszolnom kellett volna? A tudtára hozni, hogy meggondoltam magam és visszatérek? De ismerjük el, ez így akkor is sokkal szórakoztatóbb. És nem akartam lehetőséget biztosítani rá, hogy emeljen az elvárásain, mivel... Valljuk be, kettőnk dolga még mindig nem egyszerű, és abszolút fogalmam sincs, mi lesz belőle.
- Igen, én is azt hittem... – válaszolom Lucas befejezetlen kijelentésére. - Amikor a levelet fogalmaztam neked, még azt hittem. És később sem voltam biztos benne, hogy sikerülhet-e meggyőzni a szüleimet. Nem láttam rá sok esélyt – vonok vállat. Halkan nevetek a fiúk szópárbajára, aztán ahogy Lucas, két tenyere közé fogva az arcomat, oldalra fordul, hogy leteremtse Flintet, előre dőlök, és kicsit megnyalintom az arcát. Aztán ha újra felém fordul, édesen, ártatlanul mosolygok rá.
- Vagy errefelé, a briteknél nem így szokás észhez téríteni valakit? - A franciáknál sem mondjuk, de az most mindegy. - Ó, várj, ha szeretnéd, megcsíphetlek... - Meg is teszem, felemelem a kezem, és a bal felkarjába marok egy picit.
- Zsupszkulccsal – válaszolom először csak így röviden, tömören, egyszerűen az újabb kérdésre. Aztán sóhajtok, és a szemeimet forgatom. - Hiányzott a Roxfort. - És te. Főleg te. - Plusz kellett egy kis távolság a családtól meg a többitől. - Ez igazából tényleg igaz. Itt sokkal inkább önmagam lehetek, úgy érzem.
- Azért örülsz, hogy láthatsz, mon chéri? - érdeklődök, de olyan hangsúllyal és tekintettel, időközben már az elvarázsolt mennyezetet vizsgálva, mintha a válasz olyan nagyon nem is érdekelne.
-AAA pfffff... szerinted mit hallgatott egész nyáron?-röhög fel újra Flint. Hát ehhez valóban nem fér kértség, hogy ami a szívén az a száján, úgyhogy amint feltűnt neki a méretváltozás valószínűleg onnantól nem sok nyugalmat hagyott Lilynek. Azért néha sajnálom szegény lányt, de közel sem annyira, mint saját magamat pillanatnyilag, hogy mint egy gyengeelméjű csak pislogok Marcie gyönyörű vonásaira. Ha Flint nem pofázna ennyit, akkor megkérdőjelezném, hogy vajon ez tényleg a vakóság-e vagy csak a saját agyam csinál belőlem bolondot. Mégis ahogy az arcát érintem egyre valóságosabbnak tűnik az egész. Szóval ő sem tudta, hogy visszajön. Lerázott és utána mégis nekiállt küzdeni azért visszajöjjön és gondolom nem a koszt vagy éppen a csodálatos időjárás csábította vissza. Mielőtt azonban bármit kérdezhetnék Flint csak megszólja az egyértelmű értetlenkedésem, ami el tereli egy pillanatra a figyelmem. Ahogy Marcie nyelve a bőrömet érinti még nagyobbra nyílnak a szemeim a meglepettségtől mielőtt visszafordulok felé és elengedem az arcát. -Nem így szokás, de működ.... ÁÁÚÚ..-emelem meg egy kicsit a hangom meglepetten amikor habozás nélkül tényleg belém is csíp, de végre tényleg sikerül visszazökkennem és egy széles mosolyra húzódik a szám. -Bassza meg, de hiányoztál.-nevetek fel miközben röviden magamhoz húzom egy ölelésre, de csak azért, mert őszintén szólva lövésem sincs, hogy például megcsókolhatnám-e vagy most hányadán is állunk. Elmés válaszára, amit a nem túl okos kérdésemre kaptam most inkább nem is kommentálom. -Ahha... szóval a suli hiányzott..-bólintok néhányat mintha tényleg el is hinném neki, de hát azt nem vártam el tőle, hogy kimondja, hogy miattam van itt, bár azt egyébként megértem, hogy a családjától kicsit távolabb akart lenni. Tudom, hogy mekkora nyomást gyakorolnak rá. -Mivel sikerült őket meggyőznöd?-kérdezem kíváncsian. Nyilván nem volt nekik elég annyi, hogy szeretett itt lenni. Kérdésére feljebb emelkednek a szemöldökeim és egy határozott mozdulattal fogom az ujjaim közé az állkapcsát visszafordítva az arcát magam felé. -Hogy a kurva életbe ne örülnék neked.-közelebb hajolok a füléhez.-Még azután is csak rád tudtam gondolni, hogy megkaptam a levedet. Ha most nem lennél itt valószínűleg előbb vagy utóbb, de az őrület egészen a küszöbödig kergetett volna...-egyhítva a szorításomon finoman simítom végig az állkapcsa vonalát a hüvelykujjammal, mielőtt teljesen elengedem.
“Getting a second chance would make us work even harder to be happier together than we ever were.”
Ha bárki kérdezné, természetesen gondolkodás nélkül rávágnám, hogy jól megfontoltam, a tanulmányaimat szem előtt tartva döntöttem úgy, hogy még egy évet a Roxfortban töltök, és itt fogok RAVASZ vizsgát tenni. Sőt, még magamat is próbálom meggyőzni, hogy ez az elsődleges oka annak, hogy itt vagyok. Szeretném, ha így lenne, ha elhihetném, hogy ez egy komoly, felnőtthöz méltó, racionális döntés volt a részemről. Mert az igazság őszintén szólva halálosan ijesztő.
Életemben egyszer voltam eddig szerelmes, ám az sajnos végül nagyon csúnya, ám meglehetősen tanulságos lecke lett. A srác hónapokig hitegetett, mindent bevetett, hogy megkapjon, én pedig tényleg beleestem, és végül kiderült, hogy az egész csak valamiféle fogadás volt. Be akarta bizonyítani a haverjainak, hogy félvérként, alacsonyabb rangúként is be tud vágódni nálam, meg tud szerezni. Meg akarta mutatni nekem, hogy nem vagyok több nála. Pedig az igazság az, hogy akkor még koránt sem érdekelt mások származása, anyagi helyzete vagy a vére tisztasága. Persze büszke voltam a saját családomra, de ez nem jelentette azt, hogy bárkit lenéztem volna. Hihetetlen naiv voltam, de azóta tanultam a hibáimból. Nem adom lejjebb egy bizonyos szintnél, nem engedek bárkit közel magamhoz, és nem engedem ki könnyen a kezemből az irányítást. És a legfontosabb: nem leszek szerelmes. Lucas előtt pedig mindezt egész jól tudtam is tartani, de tavaly óta, neki hála, folyamatosan küzdök magammal. Nem, nem állítanám, hogy beleszerettem, de azt el kell ismernem, hogy vannak felé gyengéd érzéseim, amelyeket még meg kell tanulnom kordában tartani, felül kerekednem rajtuk. Miután tavasszal olyan befejezetlen maradt a kapcsolatunk, félő volt, hogy a távolság és a lezáratlanság miatt mélyebb benyomást hagyhat bennem, mint amit érdemelne, ezért egyszerűen muszáj volt visszajönnöm, és esélyt adni kettőnknek, hogy kiderüljön, egyáltalán megéri-e. De az igazat megvallva még fogalmam sincs, mit is szeretnék valójában: hogy az érzéseim viszonzásra találjanak nála – ami az én szememben mindig kockázattal jár –, és tényleg megélni vele azt, ami közöttünk alakul, vagy egyszerűen csak jól érezni magamat vele, amíg tart, vagy esetleg... bebizonyítani magamnak, ez is csak valami mulandó, aminek valóban nincs jövője, aztán lezárni, majd végre örökre kiverhetem őt a fejemből?
Mosolyogva ingatom a fejemet Flint szavaira, és az jut eszembe, szegény Potter jól kifogta ezt a kanos hülyegyereket. De a tekintem hamar visszatalál a mellettem ülőre, akinek a csodálkozása nagyon szórakoztató. Nyilván reméltem, hogy örülni fog nekem, ahogy azt is, hogy meglephetem majd a váratlan felbukkanással, de a reakciója még annál is viccesebb, mint vártam. Felnevetek, amikor végül káromkodva kijelenti, hogy hiányoztam, aztán a szívem hirtelen áruló módon hevesebb tempóra vált, amint magához von és átölel. Kissé kipirult arccal viszonozom gesztust, és ahogy hátrébb húzódom az öleléséből, van valami a tekintetében, ami azt üzeni, hogy most akár képes volna megcsókolni is, én azonban erre azonnal reflexből lesütöm a pillantásom, majd kicsit elfordítom a fejem tőle.
Nem, sajnos attól tartok, erre most még nem állok készen. Nem azért, mert nem akarnám, hanem csak... nem akarom. Nem így. Nem úgy, hogy a szívem majd' kiugrik miatta a helyéről, és nem úgy, hogy így néz rám, ilyen elbűvölően, azokkal a gyönyörű szemeivel. Össze kell szednem magam! - Persze hogy a suli. Miért, talán azt remélted, miattad jöttem vissza? - kérdezem leplezetlenül sunyi mosollyal lesve felé, majd újra előfordulok, mintha a teremben zajló történések sokkal érdekesebbek volnának nála.
- Nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok. Plusz a bátyám is segített, aki tanár lévén konkrét érvekkel alá tudta támasztani helyettem is, hogy miért tenne jót, ha a Roxfortban tanulnék tovább. - Az már csak plusz pontot jelentett, hogy az idei évtől az akadémia óráit is itt tartják, úgyhogy akár akadémiai tudásra és kapcsolatokra is szert tehetek.
Nos, a látszólagos érdektelenségemmel, úgy tűnik, kezdek kissé a bőre alá férkőzni, mert elég határozottan fordítja az arcomat maga felé egy hirtelen mozdulattal, és bevallom, ez nagyon tetszik. - Ilyen nagy hatással voltam rád? - görbülnek felfelé az ajkaim, miközben tekintetemet az övébe fúrom. - Nos, kár, hogy az a bizonyos őrület benned nem dolgozott gyorsabban – vonok vállat egy szórakozott mosollyal. - De ha már te nem jöttél el hozzám Franciaországba, hoztam én neked egy kis darabot belőle – húzok elő az iskolai szoknyám tértágított zsebéből egy barackszín papírba szép gondosan becsomagolt dobozt, és átnyújtom Lucasnak. És amit benne talál, az épp annyira ajándék, mint amennyire ugratás, hisz én még nem felejtettem el, mennyit vitatkoztam vele tavaly arról, hogy a brit, vagy az amerikai kviddics kesztyűk a közelébe sem érhetnek egy jó minőségű francia, sárkánybőr kesztyűnek. A csomagban található ráadásul egy olyan modern darab, ami bűbájjal szabályozza, hogy tökéletesen passzoljon a viselője kezére. A meglepetésem után pedig előveszem a vadiúj prefektusi jelvényemet is – Lucas korábbi partnere egészségügyi okokból visszalépett, és teljes megelégedettségemre engem találtak meg, hogy a helyébe lépjek –, és miközben feltűzöm azt a zöld egyenruhám elejére, az igazgató már meg is kezdi a nyitóbeszédét, majd hamarosan kezdetét veszi a gólyák beosztási ceremóniája is. Hmm... Ma még elsősöket is pesztrálnunk kell majd együtt, milyen izgalmas!
Szerettem már lányokat, mindegyiket egy kicsit másért. Mindig találtam egy-egy apró részletet, amibe belehabarodhattam, de ezek nem voltak mások csupán múlandó fellángolások, hiszen valahogy az összkép végül egyik vagy másik fél részéről mégsem érte el azt a hatást, amiben reménykedtünk. Ez egy örökös körforgásnak tűnt, de ezért vagyunk fiatalok nem? Tapasztalunk, próbálkozunk, hogy kialakuljon egy kép magunkról és a szükségleteinkről, ami alapján a következő alkalommal már okosabban választunk. Marcie váratlan volt. Gyorsabban estem belé, mintha levetettem volna magam az egyik toronyról. Erősebb vonzalom volt ő számomra, mint a gravitáció és az az igazság, hogy még csak nem is küzdöttem ellene pedig ott voltak az intő jelek. Mindig bizonytalan volt az irányomba, mintha tartaná azt a bizonyos két lépés távolságot, ezzel is védelmezve saját magát. Ezt azonban igyekeztem minden lehető módon áthidalni, hiszen a szívem még akkor sem eresztette őt, amikor konkrétan megírta, hogy köztünk ennyi volt. Most azonban itt volt... megint és a papírra vetett szavakkal ellentétben nem hideg vagy elutasító velem szemben. Éppen ellenkezőleg. Mintha ugyanott folytatnánk azt, amit abbahagytunk vagy el sem kezdtünk igazán. Kicsit azért bosszant, hogy még Flint és Lily is könnyebben boldogul, mint mi, hiszen az én drága haverom egy bődületes nagy barom tud lenni. Mondjuk lehet az ő varázsa tényleg ebben rejlik. Figyelmem végre csakis Marcie-ra szegeződik és a tényre, hogy most már tényleg újra itt van éppen csak egy karnyújtásnyira. Kérdésére most én sütöm le egy pillanatra a szemeimet, elgondolkozva, hogy talán most kellene a kemény arcot játszanom, de az sosem volt igazán az én stílusom, főleg nem vele szemben, hiszen elég volt egyetlen pillantás és azonnal ellágyulok tőle. -Talán egy kicsit azt reméltem.-válaszolok végül újra megkeresve az íriszeit. Hogy mennyire meggyőző is tud lenni, azt pont nekem nem kell bemutatnia senkinek sem, bár van egy olyan érzésem, hogy érveléseinek és ehhez tartozó képességeinek én még csak a töredékét láttam, hiszen a kisujjánál többet soha nem kellett megmozdítania ahhoz, hogy azonnal ugorjak. -Mhm...-bólintok néhányat.-Ők gondolom jobban bevették ezt a szöveget, mint én.-hiszen itt van, így minden bizonnyal célt ért az otthoni tárgyalásokban. Tagadhatja amennyit akarja, de tudom, hogy én is nyomós érv voltam Anglia mellett. Különben minek is jött volna vissza és miért keveredett volna egyből mellém? Azonnal elmosolyodik ahogyan visszakövetel a figyelmét a mennyezetről ez pedig az én ajkaim szegletét is egyből felfelé mozdítja. Szeretem, amikor az ilyen apróságok elárulják őt nekem. -Mintha nem tudnád...-ingatom meg egy kicsit a fejemet még mindig a vonásait figyelve és kiélvezve, hogy ez a tökéletes látkép megint csakis az enyém. -Nem biztos, hogy a családod is örült volna annak a belépőnek..-vigyorgok rá. Nagy bulit csaptam volna oda a Flamel családnak az kétségtelen. Utána tényleg jogosan küldött volna el a francba Marcie.. -Hogy mi?-pislogok rá értetlenül, amíg elő nem kerül a kis csomag a zsebéből. Kíváncsian bontom fel és azonnal elnevetem magam ahogyan meglátom a kesztyűt. -Nem bírtad ki, ugye, hogy azt a vitánkat ne nyerd meg?-nevetek miközben felpróbálom az egyiket, ami készségesen azonnal a kezem méretére igazodik. Ha akarnám se tudnám letagadni, hogy mennyire tetszik és tényleg milyen kényelmes. -Jó... nyertél.-teszem hozzá, hiszen kétségem sincs afelől, hogy játék közben is imádni fogom. Kezemet az arcára simítva vonom magamhoz közelebb és adok egy csókot az arcára közel az ajkaihoz, de még véletlenül sem a szájára. -Köszönöm... imádom.-simítom végig a hüvelykujjammal arcának puha bőrét mielőtt elengedem és leveszem a kesztyűt, miközben ő felhelyezi a kitűzőt magára. -Ne bassz..-vigyorodok el, amint összeáll a kép, hogy ki is lesz az idei partnerem prefektusként és ez mennyi lehetőséget rejt magában. -Ez egy rohadt jó év lesz.-és már most imádom. Ahogy az igazgató beszélni kezd mindenki elhallgat én pedig közelebb csúszok hozzá, hogy egy centiméter se legyen közöttünk és a szemek elől rejtve simítom a tenyeremet a combjára. Finoman megszorítom éppen a térde fölött és néhány centivel feljebb is vándorol az érintésem, de még jóval a szoknyája alatt megállok, ott pedig a hüvelykujjam óvatos köröket rajzol a bőrére.
