and the candles glitter. Like you're in a thriller, heart goes pound. Ghostly figures, they can get so bitter, sure you want to enter? You can turn back now"
S
zükségem van rád… Kivételesen nem úgy. Fontos lenne, meg sürgős. Foglaltam magunknak asztalt. A címet mindjárt küldöm. Gyere valami csinibe, ami kiemeli a szép feneked
Gondolkodás nélkül nyomtam rá még délután a küldés gombra. Most, ahogyan az étterem előtt állok, kezemben egy szál cigarettával, s újra elolvasom a sorokat, még mindig fantasztikusnak találom soraimat. Mennyi ideje is már, hogy utoljára találkoztam Bastival? Oh atyám, túl rég volt, de nem elég rég, hogy mindent elfelejtsek. Az is igaz, hogy ekkora traumát nehezen is lehetne.
Magamban nevetni kezdek, s mélyet szívok a cigiből. Ez talán már a harmadik a mai este, pedig nem vagyok ideges. Nem tehet ellenem túl sokat, hiszen, ha Lorenzo megtudja, hogy kárt tett bennem… Rövid után megszakítja vele az üzletet, sőt őt ismerve, még meg is akarná ölni. Szegény fickó… Biztos bosszantó lehet neki, hogy el kell viselnie, bármi történik. Ez nekem viszont pont jól jön ki, hiszen így egy üzleti találkozóra is szinte kötelessége megjelenni. Oh, hogy pont ezt hagytam ki az üziből? Hoppá! Na mindegy most már, ha van egy picike esze, akkor úgyis két dologra fog gondolni. Vagy kicseszett kanos vagyok és azért kell, vagy valami kérésem van hozzá. S tekintve, hogy múltkori kör nem volt ínyemre – plusz ahogyan írtam is nem úgy kell most – talán leveszi, hogy tárgyalni kívánok. Viszont én utáltam elmenni hozzá, ott is füle van a falnak, inkább egy késői vacsorára hívtam, egy annyira népszerű étterembe, kintre. Szem és fültanuk nélkül. Bezzeg Army-val mindegy volt hova megyünk, hiszen vele eleve fejben kommunikáltunk. Bosszantó volt, hogy ő erre nem volt képes, de a cuki pofijáért cserébe elnézem neki. Meg mert Lorenzo szeretett vele üzletelni. Meg is értem őszintén… Gondolataim közé viszont egy másik cukorfalat fészkeli be magát. Egy bizony németesen alacsony náci, akinek szörnyű ízlése van az italok terén. Szinte már röheje, hogy csak eljátszom a z udvarlóját, de valójában aranyosnak gondolom. Ha nem kéne megölnöm, komolyan fontolóra venném, hogy elviszem egy valódi randira, talán egy hónapig el is lennék vele, s csak utána dobnám ki. Viszont sokáig nem tudok elmélkedni a prédámról, hiszen mellettem – talán hangosan, talán csak fejben – morogni kezd valaki, s az ismerős hang hallatán már nyomom is a cigarettát, majd az egyik csatornába pöckölöm. Még egy utolsót fújok, majd széles mosollyal az arcomon fordulok a férfi felé. – Úgy érzem rossz kedvedben vagy. – kezdek el nevetni. – Élvezni fogok ezt az estét az biztos. – Őrülten jó buli lesz, főleg úgy, hogy én is itt vagyok
Pontosan emlékszem az arckifejezésemre, mikor a diszkrétnek egyáltalán nem nevezhető üzenet megjelent a mobilom képernyőjén - szemforgatás, sóhaj, szemöldök ráncolás, szájhúzás, majd újabb sóhaj követte egymást, szépen sorban, mint liba mama és a pihés kölykei. A különbség csak annyi, hogy esetemben egyik sem volt aranyos látvány, szerintem még Desinek sem tetszett, pedig valljuk be, neki elég sok minden tetszik rajtam… Ugye, te elégedetlen kis pöcs?! Jó, most nincs okom szidni. Még. Majd találok valami indokot rá, csak várja ki a végét!
Az üzenet feladója persze ki más volna, ha nem Vito Spadaro? Túl sokat flörtöl, csipkelődik idegesít. Komolytalan, azaz ez a benyomásom róla, márpedig nekem jók szoktak lenni az ilyesfajta intuícióim. A fenekemre tett megjegyzése pedig pontosan ezt támasztja alá. Ha fontos ügyben keres fel, legyen komoly és kimért, ne írogasson nekem olyanokat, hogy szép a fenekem! Eh… Visszapötyögtem neki egy rövid és tömör, de lényegre törő „ok”-ot, aztán kerestem egyet a sok öltöny közül, ami éppen megfelelőnek tűnt az alkalomra. Nem vittem túlzásba; sosem teszem, mert az egyszerű elegancia híve vagyok, nem keverek kettőnél több színt az öltözetembe, s az a kettő is egymáshoz közel tartózkodik a színkör végtelen skáláján, sőt, általában a kevésbé pigmentált szektorból válogatom ki őket, hogy ne verjem ki vele se saját szemeimet, se másokét. Nem mintha utóbbi érdekelne, de azért jó lenne úgy nézni a tükörbe, hogy a látásom közben nem romlik kapásból két dioptriát.
Spadaronak baromi nagy mázlija van egyébként, hogy estére hívott el, ráadásul csak a szerencsének köszönheti azt is, hogy a famíliájával kötött üzletünk védi a kis hátsóját - félreértés ne essék, nem haragszom én rá. Csak utálom, ha ugráltatnak. Sőt, gyűlölöm. Az én időmet csak én oszthatom be, kikérem magamnak…
Nem csoda azt hiszem, hogy a helyszínhez közeledve épp ezen morgolódok, s mielőtt még megkérdeznéd, nem, már semmi bajom, a hoppanálás megy mint a lyukba célzás, inkább csak… Le akartam sétálni ezt a távot, kiszellőztetni a fejemet és nyugodt körülmények közt, hideg vérrel találkozni Spadaroval. De engem ismerve erre amúgy is kicsi az esély. Úgyhogy továbbra is csak morgok magamban, mindenféle „faszom kivan”-szerű megjegyzéseket téve az egészre. Egészen addig tart ez, míg oda nem érek az olasz ázsiai-olaszhoz. Persze ő jókat vigyorog ezen… – Persze, hogy rossz kedvemben vagyok. Engem nem szokás csak úgy helyekre rángatni, Spadaro – forgatom szemeimet. A következő szavakra pedig csak felsóhajtok. – Remélem nyomós okod volt idehívni…
Vetek egy pillantást az étterem neonfényes névtáblájára. Hallottam már róla, de még nem próbáltam ki. A saját főztöm híve vagyok, minden más egy nagy kalap szar. Komolyan. Inkább megbeszélhettünk volna egy közös főzőcskézést… Annak legalább lett volna értelme, s azt is megígérhettem volna neki, hogy professzionális vacsora lett volna, s mindkettőnk ruhái a helyükön maradtak volna. Amúgy is, most egészen más valaki van a figyelmem középpontjában. Ahh, megszomjaztam…
and the candles glitter. Like you're in a thriller, heart goes pound. Ghostly figures, they can get so bitter, sure you want to enter? You can turn back now"
O
h, hogy érdekelt-e, hogy Bastien ma ráér-e vagy sem? Hát ehm… Nem. A családjaink üzleti kapcsolatban állnak, s mivel Lorenzo rám bízta Londont – meg ezzel lényegében Angliát – így most én ugráltatható a dhampír fickót. Ritkán használom ki ezt a kártyát, általában hagyom, hogy csak menjen automatikusan az üzlet, ahogyan eddig is, de most mást kellett beszereznem, s mivel nagyon nem vágytam arra, hogy a maffián belül bárki is elkezdjen erről kérdezgetni, így jobban találtam, hacsak kettesben talizunk. Viszont nekem egyre csak fogy az időm, mert Renato már ideges, hogy mikor találom meg a gyilkost – nem, kifejezetten kértem a bátyámat, hogy egy szót se szóljon arról, hogy már megvan a célpont – s mikor ölöm már meg végre. Rochus ezen a ponton már nem csak áldozat volt, hanem a szeretőm lőtt, kifejezetten jó partner, így még kicsit kiélvezném vele ezt a harmonikus kapcsolatot.
Mélyet szívok a cigarettából, ahogyan visszaemlékszem a legelső esténkre… A heves csókokra, az apró nyögésekre – meg a nem túl aprókra is – s hogy másnap reggelre már öleltem őt, szorítottam magamhoz, mint aki attól fél, hogy csak egy álom volt, vagy éppen el akarna szabadulni tőle. Ha tehettem volna el se engedtem volna, soha többé, de nem is kényszeríthettem a maradásra. Megtalálni viszont mindig macera, mert ügyesen rejtőzködik. Pedig én csak tudni akarom, hogy jól van-e hiszen… Nekem kell majd megölnöm őt, addig muszáj életben tartanom. S ehhez kell nekem a másik férfi, kell nekem egy nyomkövető eszköz, mivel megtalálhatom, bárhol is legyen. Az emlegetett szamár pedig villám gyorsan meg is jelenik, persze elegáns, mint mindig, és oh! Kiemeli a csinos kis fenekét. Mosolyom csak kiszélesedik, ahogyan meghallom a morgolódását. Róla pontosan tudom, hogy nem bír kizárni, így aztán bármikor a fejébe leshetek. Lehet szólnom kéne neki erről, de egyszerűen annyira vicces ez a helyzet. Bárcsak az én Drágaságomnál is eljátszhatnám ezt, de nem merem megtenni. – Ha nem lehet csak úgy rángatni, hát nekem miért sikerült most ilyen könnyen? – Persze mondhatott volna nemet is, de nem tette. Lehet hiányoztam neki? Kétlem… Nem volt olyan jó az a közös este, egyedül csak a harapása volt, mely annyira jó érzéssel töltött el, hogy a mai napig izgatottá válok, ha valaki akárcsak egy csókot is nyom rá. Oh Rochus, könyörögöm! -Üzlet! Elég nyomós? Lorenzo-nak kell beszerezni. – Átvitt értelemben. Nekem kell, de az apám javát szolgálja, így tulajdonképpen érte teszi, nem is értem. Közben elnyomom a cigimet, s halkan kuncogni kezdek, ahogyan megint csak panaszkodni bír. – Inkább nem mennék át hozzád… Legutóbb semmi jó nem sült ki belőle. S bár értékelem, hogy biztosítasz arról, hogy a ruháim rajtam maradnak, még így sem túl csábító ajánlat, hogy te főzz nekem. – Meg se próbálom elrejteni azon tényt, hogy a fejében olvasok. S ha még akar bosszankodni, úgy megengedem neki, viszont elindulok befelé, hogy egy kellemes és félreeső helyre üljek le.
