the world is a vampire, sent to drain || Anna & Lev

Meglepő gyorsasággal telt el ez a pár hónap, bár erről nem az intézmény tehet, inkább az események amik idehoztak. A tavalyi állásbörzén történt támadás, ami miatt az életem rögtön három éles változást is hozott. Ha ez az egy dolog nem történik meg, akkor nem kellett volna Roxfortba jönnöm, a vérszövetség még mindig nem lenne több egyfajta konkurenciánál, és Maevevel sem biztosíthattak volna le egy eljegyzést. Valahol különös belegondolni ebbe az évbe, de annak határozottan örülök, hogy megszabadulok ettől a helytől. Egy idegesítő részlettel kevesebb, a többi meg… ezek után még nehezebb lenne kiszámolnom, hogy mi vár majd rám. Tudom a terveket, mindig is tudtam nagyjából őket, most viszont annyi minden más lett, hogy már nem bízok bennük teljesen. Egy év alatt rengeteg részlet változott, ugyanezt gondolom akkor is, amikor megpillantom Annat. Többek közt ő sem szerepelt soha az egyenletben, most mégis ott tartunk, hogy egy mély sóhajjal indulok felé, miután meggyőződöm, hogy a kis köréből - ami lényegében most már jelentős részben az én köröm is lett... - senki sincs a közelben aki bébiszitterelni tudná. Néha komolyan elgondolkodom, hogyan engedik el egyedül - akkor is, ha tudom mennyire életképes tud lenni. Az összképen nagyon rontott, hogy már távolról láttam, hogy nincs teljesen magánál. Az italokat megtiltották, de nyilván egy csapat fiatalnak ez nem okoz akkora nagy gondot, az emberek ilyenkor tudnak a leginkább kreatívak lenni. Az én legnagyobb szerencsérem Anna is ilyen, és persze, hogy ilyenkor senki más sincs, aki odalépjen mellé. Nem kellene arra gondolnom, hogy mi van vele, de amikor már mellé érek rég késő, szóval inkább elveszek magamnak egy italt - alkohol menteset, szóval a biztonság kedvéért beleszagolok a poharamba mielőtt belekortyolnék, és közben Anat nézem. A kettő közt nyilván semmi összefüggéssel… - Jól szórakozol? - Az én hangomban nyoma sincs a jökedvnek, de ismerhet már annyira, hogy tudja ez nálam természetes, hogy ha még valóban örülnék is valaminek, nagyon kell keresni rajtam a jeleket. - Honnan szerezted? - A poharára mutatok, minden vádaskodás nélkül, részemről ez puszta érdeklődés afelől, hogy mi az amit kerülnöm kellene, felőlem ő azt csinál amit akar, ha ez teszi boldoggá hát legyen, végülis van mit ünnepelni ha azt vesszük, hogy végre megszabadulunk ettől a helytől. Vagy ha bánatában inna, hát az, megállítani nem fogom, legfeljebb ha már az asztal alá esne. Gondolom azt is a rá jellemző kecsességgel tenné mondjuk.

Nem. Minden közelítő lépéssel egyre gyanúsabb lett, de amikor kimondja, már elkerülhetetlenül ragad a levegőben. Kicsit kaparászva és idegenül, ahogyan láthatóan körbepillantok ismét. Nem több szerencsével, mint korábban. Ha gondjai vannak akkor nem én vagyok az embere, ilyen téren amire gyanakszom talán semmiképp. Egyelőre viszont senki olyan nincs a közelünkben, akinek a kezébe bíznám, így muszáj lesz beérnie velem. Én pedig el tudom hallgatni ha beszélni akar, ha nem akar pedig mégjobban. Valahogy kevésbé irritáló, mint amikor legelőször letámadt követelve, hogy vele tartsak Roxmortsba.
A név hallatára biccentek egy aprót, valahogy nem lep meg, hogy ő is benne volt, talán említette is, hogy tervez hasonlót csak nem tartottam jelentősnek, hiszen biztosan nem csak ő szövetkezett hasonlóra. Az én poharam viszont tisztának érződik, ezért végül lassan kortyolgatni kezdem, csak némán figyelve ahogyan leteszi a poharát. Lassan emelkedik fel a szemöldököm, mert eddig nem úgy nézett ki mint aki végzett volna, sőt, amire szembe fordul velem már úgy tűnik, akar is valamit. Pontosan ezért nem szabad a kezét nyújtania az embernek, mert rögtön a karját tépik. Mégis, csendben tartva a félig üres poharamat megvárom, hogy mi az ami ennyire jelentőségteljes volt, hogy még a poharát is üresen hagyta miatta.
- Nem. - Rövid, tömör, lényegretörő, kicsit nyers de nincs benne fenyegetés, egyszerű tényeket közöl a szemeibe nézve, mindenféle habozás nélkül. Ritkán kommunikálok érintéseken keresztül és ennyi idő alatt erre már rájöhetett, gondolom ezért is kér engedélyt - egek, megtanulta kérni, tényleg sokat ivott és nagyon el is érzékenyül közben. Egyáltalán nem tudom megérteni a szívfájdalmát, ami engem illet jó hírnek tartom, hogy végre távozhatunk innen és csak remélni tudom, hogy az Akadémia felér a nevéhez a Roxforttal ellentétben.
Mégis, bármilyen természetellenes is, Anna kérése valahogy megragad. Nem hat meg, közel sem, de a gondolat tapadós, pont a furcsaságából adódóan. Arra tippelnék jobban megviseli az egész, mint sejtettem volna, vagy csak annál is többet ivott, mint sejtettem volna - vagy mindkettő. Tényleg nem nekem kellene itt lennem vele, de nem fogom magára hagyni, ez pedig nálam legalább annyit mondhatna, mint másnál egy ölelés, ha nem többet.
- Mi bánt ennyire? - Több ponton is furcsa az egész helyzet, ezért kívánkozik ki belőlem a kérdés, meg tudom, hogy ha nekem kell kitalálni akkor előbb józanodik ki. Tényleg csak az lenne a baja, hogy végeztünk? Nem értem, hogy ez miért ekkora tragédia, mégis, ahogy figyelem talán sejtheti, hogy meg akarom érteni. Sokkal több energia ez az egyetlen, másoknak természetes de nálam annál ritkább kérdés, hiszen kevesen annak akikre szánnék ennyi időt önszántamból. Mégis, most nem köt kötelesség, tehettem volna úgy, mint aki nem látja, elfordulhattam volna, jó eséllyel észre sem vette volna - mégis itt vagyok mellette. Mikor lett egészen tűrhető ez az idegesítő lány? Mióta érdekel, ha bántja valami? Sok idő eltelt a Roxmortsi sétánk óta… és annál is több dolog változott. Nem csak az életemben, bennem is. De fogalmam sincs, hogy mennyire jó ez, hogy már egynél több ember hogyléte is zavaró tud lenni, hogy már egynél több ember van akik felé nem lehetek teljesen érdektelen. Egy évvel korábban az elmúlt fél év elképzelhetetlennek hatott volna, most mégis itt állok.

Annamarie nem annyira idegesítő, mint amilyennek elsőre tűnt. Lehet csak azért, mert megszoktam, hogy folyton beszél és gyakran mindenről van véleménye – bár különösképpen nem szokott zavarni az ilyen, legfeljebb kizárom. Valamikor viszont elkezdtem figyelni, követni gondolatban, hogy miről is beszél és nem csak leragadni ott, hogy még mindig beszél valamiről. Most pedig, ahogyan egyedül látom, amilyen állapotban áll ott, és odamegyek hozzá. Máskor szinte mindig ő kezdeményezi az ilyesmit, de most azt hiszem, ha nem lépek a közelébe észre sem vesz. Sőt, ha már annyira nincs magánál, hogy ölelést kér, talán még szerencse, hogy nem kevert össze mással. Akárhogyan is, de nem hatnak meg a könnyes szemek, a kérlelő hangsúly, mind lepereg rólam, mintha semmi sem történne éppen. Róla viszont pont ellenkezőleg, megtapad rajta az elutasítás, hogy haragot szítva csattanjon ki belőle. Feleslegesen, mert továbbra sem rezzen az arcom, sőt, fél szemmel még mindig a már kezemben tartott italt méregetem. Úgy tűnik, nincs benne alkohol. Csak ez után pillantok a lányra ismét. – Én sem. – Őszintén nem, de úgy tűnik, mégis fogok neki. Annyira különös, és nem is igazán tudom, hogy mit gondolok erről. Igazából az sokkal rosszabb, hogy talán nekem is fog hiányozni a csend ami nélküle van. Ragaszkodom a szokásaimhoz, azt hiszem, őt pedig már egészen megszoktam.
Lassan belekortyolok a biztonságosnak állapított italba, miközben a könnyeit figyelem még mindig. Idegesítő, hogy szipog… pontosabban idegesítő ilyennek látni őt. Amikor a mondat végére néz, leteszem a félig üres poharat és felsóhajtok. – Kétlem, hogy Annamarie Vogelt bárki is elfelejtené. – Én biztosan nem fogom, értheti így, ha marad benne annyi józan gondolat még, hogy elemezni tudja amit mondok. A szeretet szón mégis megakad a fülem, annyira idegenül hangzik, de azzal indoklom, hogy az alkohol beszél belőle. Csak azt nem tudom, hogy az valóban őszinteségre ösztökélte, vagy egyszerűen csak meggondolatlanságra, kimondatva vele alig szándékú mondatokat, meg sem fogant sejtéseket. Olyanokat, amiket a következő pillanatban máris felülírna a valóság. – Sokat ittál. – Nem is kérdem, csak megállapítom a szavaiból, meg abból a cipőből amit visel. Mégis, egy részemben megakad amit mond, hiszen pontosan tudom miről beszél. Nem azért mert áradoznák arról, hogy megszerettem őket – ez azért egy erős szó lenne erre még mindig szerintem – inkább azért amiért úgy véli gyengeség ez. Ebben egyetértünk. Viszont még mindig azt gondolom, hogy nagyobb szüksége lenne valaki másra mint én, de még mindig nem látok senki mást a közelben akire rábíznám. Hová tűnt mindenki? Jó eséllyel együtt vannak. Megkérdezhetném a lányokat erről, és azt is tenném, ha nem akasztana meg Annamarie következő kérdése, aminek hatására kicsit halasztom a dolgot. Nem mondok le róla, csak egyelőre hanyagolom. – Akkor is, ha harminc évente. – Ebből szerintem érteni fogja, nálam nem mossa le a kapcsolatok értékét az idő, hogy látjuk egymást vagy sem, vagy milyen gyakran beszélünk, ha bízok benne most, akkor bízni fogok amíg el nem árulja ezt. Nem értem miért aggasztja őt ennyire, de ha ilyen nagyon igényli, akkor ki is mondom neki azt ami számomra már egy ideje egészen egyértelművé nőtte ki magát. – Tudsz olyat? – Lassan felvonom a szemöldökömet, s ha józanabb lenne biztosan észlelné ahogyan lazulnak a vonásaim. Távol állok egy mosolytól, mégis ez a legközelebbi amíg jutni szoktam hozzá többnyire. – Még mindig küldhetsz baglyot. – Megvonom a vállam, egészen könnyedén, s közben már nem is lesek újra körbe, hogy előkerült-e valaki a körünkből vagy sem.