Mondanám, hogy talán túlzás volt részemről, az, amit tettem, de nem volt. Kylian olyan lelkesen meséltem nekem, hogy áthívja ma a kiszemeltjét, hogy mentem felrobbantam a kis kalitkámban aznap. A zárat szerencsére Kylian ma sem találta meg... Vagy csak megszokta, hogy sose mászok ki, ha igen akkor sincs rumli, így nem tette fel. S most ki is használtam, mert mire visszaért volna a drága kis gazdág, minden felesleges papír szét volt tépkedve, szétszorva hagytam a fecniket a szobájában, a ruhákat is össze-vissza dobáltam, az ágyán a takaróját összegyűrtam, a párnát odébb löktem... Piszkítani nem mertem, az már durva lett volna! S így vártam őket, hogy visszaérjenek. Persze adtam az aranyos kis madarat, aki egész nap csak a ketrecben ült, még aludtam is egy keveset mielőtt meghallottam volna zár kattanását és rákezdtem volna a fütyülésre, hogy üdvözöljem a kis gazdámat. Persze tudtam, hogy lesz ma vendége, de úgy tettem, mint aki nem is sejti, s amint megpillantottam az idegent abba is hagytam. Emellé társult még, hogyha meg akart fogni, akkor elfutottam, ha gazdim mégis a kezébe nyomott akkor vadul elkezdtem csapkodni a szárnyaimmal és hangosan sikítottam rá, oh! És még néhány csúnya szóval is illettem, miket a srác nem fogott fel - látszik, hogy enm túl eszes - de Kylian pont értette őket. Upszi! Szerencsére hamar szeretett volna távozni az az idióta, ki meg se érdemli Kylian szeretetét, viszont tudtam, ha visszaér a gazdám... Akkor le fog cseszni. Persze megtehette, volt is rá oka, én viszont nem várhattam tovább. Amint bezárult az ajtó, s ismét magamra maradtam, olyat tettem, amit már évek óta nem. Kirepültem, s felvettem emberi formámat. Magam is melepődtem, mennyit nőttem az évek alatt, s talán még egy picit izmosabb is lettem, főleg a karom. Gyanítom a sok repüléstől. Szívesen elnézegettem volna magamat a tükörben, megvizsgáltam volna, hogy az arcom mennyire néz ki még lányosnak. Viszont erre nem volt időm, muszáj volt valamit felvennem, hiszen nem láthatott ehm... Ruha nélkül Kylian. Szerencsére tudtam hol tartja az itthoni gönceit, így fel is kaptam egy melegítő nadrágot és egy pulcsit, majd az asztalához sétáltam, kutakodni kezdtem az ékszerei között, s kíváncsiságból az egyik fülbevalót megpróbáltam átdugni a régi lyukon, melyet még előző gazdám csináltatott. Meglepetésemre belement, így ott is hagytam. - Kawaii... - jegyzem meg magamnak halkan, majd megigazítom a hajam, illetve elkezdem, mikor hirtelen meghallom a fiú hangját, így gyoran megfordulok és... Nézem hogyan helyezkedjek, hova menjek, hogyan álljak, de addig meddig szerencsétlenkedek, hogy csak a kezeimet kezdem el törelni mikor belép. - Ehm... - Nem is tudom mit mondjak, vagy mit nem. Elég furcsa ez a helyzet, még nekem is, így csak pirulgatni kezdek, ahogyan nagy szemeimmel mélyen a fiúéba nézek. Valahol reménykedem benne, hogy felismer, hiába nem vagyok jelenleg madár.
Katasztrófa. Kínos, kaotikus, fájdalmas, idegesítő katasztrófa. Ez volt a mai napom, ebből állt az egész délután, és a legrosszabb, hogy senkire nem lehetek mérges érte. Azaz… Hibáztathatnék egy valakit, de az az egy valaki egy ártatlan kismadár, akinek ugyan semmi hátsó szándéka nem volt a rosszalkodással, csak éppen tudatán kívül tönkretette az első és egyben utolsó esélyemet Oliver-nél. Pedig mindent tökéletesen megterveztem! Egy ideje már szemezgettem a fiúval, s úgy tűnt, talán az ő érzései sem közömbösek felém, erre éppen a mára tervezett közös tanulás közben akartam diszkréten fényt deríteni; de nem, mire a lakásba értünk, minden szanaszét volt szedve, gyűrve, dobálva, az egész hely úgy nézett ki, mintha atomot dobtak volna le rá, és ha ez nem lett volna önmagában elég ciki, hát Fütyi is a lehető legrosszabb formáját hozta. Egyébként tudom, hogy ő csinálta a kupit, na de hogy ekkorát, és pont ma..! Természetes hát, hogy Oliver egyetlen ajtócsapással távozott is, hangos volt és hirtelen, közben még azt is hozzátette, hogy inkább ne hívjam fel, sőt, hagyjuk is a közös tanulást, szóval… Azt hiszem, ha érdeklődött is irántam korábban, annak most vége. Pedig esküszöm, mindig rend van nálam. Fütyit is tiszta kalitkában tartom, minden nap rendbe teszem neki, és ő maga is egy tüneményes, tiszta papagáj, de… Hogy ma mi történt, azt képtelen vagyok megmagyarázni. Káromkodni se szokott, most mégis kimondottan kellemetlen szavakat rikácsolt egész végig, szinte olyan érzés volt, mintha Oliver felé célozta volna őket. Persze nem hagytam ennyiben, kirohantam és kértem, hogy nézze el nekem ezt a szar helyzetet, mert ilyesmi tényleg nem fordult még elő velem soha, de hiába, neki ennyi elég is volt belőlem. Még végignéztem, ahogy befordul az egyik sarkon és eltűnik, mielőtt nagyot sóhajtva visszasétáltam volna a rendetlen lakásomba. Halkan csukom be magam mögött az ajtót, ám annál hangosabban jegyzem meg, hogy: – Áhh, ezt nem hiszem el! – Szavaim inkább hangzanak nyüszögésnek, mint morgolódásnak, s ahogy körülnézek csak még jobban elmegy a kedvem mindentől. Istenem, órákig fog tartani, mire itt rendet teszek. – Fütyi, merre vagy? – Nem haragszom rá. Csak egy kis papagáj. Nem tehet róla. Háziállat, nem ember, nem tudatosan és nem direkt tesz tönkre dolgokat. Azaz, ezzel próbálom magam nyugtatni. Ám a szobámba érve, ahogy benyitok az ajtón, egyáltalán nem az a látvány fogad, amire számítok: Fütyi sehol, viszont egy idegen fiú ácsorog a ruháimban. Az én ruháimban… – Te meg ki a franc vagy?! – Első ösztönöm, hogy az egyik földön heverő párnát felkapom és hozzávágom. – Mit csináltál a madarammal? Ha valami baja esett, esküszöm neked, egy életre elátkozlak! – Gyenge fenyegetőzésnek tűnhet, de ha ő egy itteni diák és tudja ki vagyok, tisztában lehet a szokásaimmal is, és azzal is, hogy az egyik fiókom tele van használatra kész voodoo babákkal. Ha pedig ezt tudja, akkor mindjárt nem is hangzik neki olyan gyengének az a fenyegetés. – Válaszolj!
Persze, hogy hallom, ahogyan kintről nyüszög. Egy pillanatra elfog a rossz érzés, amiért így tönkretettem az esélyeit annál a fiúnál... A másdik oldalról viszont egyáltalán nem bánom. Meglehet, sőt egészen biztos, hogy egy önző és féltékeny madár voltam, de az én kisgazdámat nem akartam más ember közelében látni. Mármint... Csak akkor, ha az a személy esélyes, hogy többet érez iránta, mint barátság. Kissé el is pirulok, ahogyan belegondolok, hogy mekkora ostobaság is az részemről, hogy ennyire kisajátítom őt, holott hivatalosan én csak a kiskedvence vagyok. Semmi jogom nem lenne hozzá, és állandóan csak azzal magyarázkodom, hogy minden azért van, mert az a srác nem érdemli meg őt. Nos... Ezt az álláspontomat még mindig tartom! De édesanyám biztosan csolódott lenne, ha most látna. Valószínűleg kapnék egy alapos fejmosást arról, hogy nem tehetek úgy, ahogyan csak kedvem tartja, hogyha az a gazdám valamilyen módon kárt okoz. Márpedig most pont ez történt. Halkan sóhajtok, éppen csak az előtt, hogy nevemet meghallom és összerezzenek. Hangja nem úgy cseng, mint aki dühös lenne, mégis kissé félek tőle. Talán azért, mert most először fog megpillantani emberként. Négy éve már annak, hogy a madara vagyok, soha nem is tudott arról, hogy emberlehetnék. Persze ki feltételezné egyáltalán azt, hogy egy kis nimfa, aki tökéletesen képes az ütemre táncolni és fütyülni az valjában csak egy fiú, aki zene bolond? Vagy mikor rumlit talál itthon - mint most - azt féltékenységből teszi. Oh Buddha! Arra nem is gondoltam, mennyire kiakadhat majd, mikor rájön, direktbe csináltam ekkora felfordulást és szánt szándékkal üldöztem el a srácot, aki tetszik neki! Szerencsére - vagy sem - ezen már nem tudok elkezdeni pánikolni, nincs időm visszaváltozni és igazából nem is akarok. Ahogyan belép, elsőre nem tudom mit is mondhatnék, s mire összeszedném a bátorságom és mosolyogva üdvözölném őt, már kapom is a kérdést, hogy ki vagyok, az arcomat pedig egy párnával támadja meg. Behunyom szemeimet, s csak állok, mint egy fa, ahogyan elviselem ezt, meg a hangoskodását. - Au...? - nyitom ki először csak a jobb szemem, majd nagy levegőt véve elmosolyodom. - Jól esik, hogy egyből értem aggódsz. - kezdek el halkan kuncogni. Nyilván számára zavaró lehet a helyzet, hiszen valóban, a madara helyett egy srác van itt, akit sose látott még. Arról nem is beszélve, hogy a kiejtése messze nem tökéletes. Elég erősen érezni, hogy japán vagyok, de az már haladás, hogy képes vagyok kerek mondatokat kinyögni és nem csak szavakat. - Talán jobb lesz, ha leülsz! Téged ismerve egy hosszú magyarázatot szeretnél hallani, melyet meg is adok neked, amint feldolgoztad azon információt, miszerint én vagyok Fütyi! - vigyorgok rá kedvesen, sőt jobbommal még integetni is elkezdek. Remélem nem ájul el, mert képtelen lennék felemelni őt, mágiám pedig nincs, hogy lebegtetni tudjam. Ha pedig feldolgozta, akkor inkább elkezdek pakolni, mert így helyes, ha már én okoztam ezt a felfordulást, aztán a többi kérdését megválaszolom közben.
Azt hiszem, természetes a kiakadásom. Hiszen hiába olyan elfogadó és sokszínű a közösség, hiába van tele az akadémia is mindenféle népekkel, nagyon nehéz társat találni köztük. Sőt, nehéz egyáltalán azt megállapítani, hogy valaki meleg-e vagy sem. Vagy egyáltalán van-e bármi esély rá, hogy érdeklődik irántam. Rólam sem kiabál, hogy pánszex vagyok, ahogy másokról sem - feltétlenül. Vannak kivételek, de azoknak a többsége már el is kelt. Szóval nagyon gyengék az esélyek. Ráadásul Oliver egy nagyon rendes srácnak tűnt, nem hiába kezdtem el szimpatizálni vele. Áh, mindegy is. Fütyinek rossz napja volt, betudom ennek. Talán a sors akarta így. Vagy a nagyim. Fene se tudja. Mindenesetre így is látszik rajtam a csalódottság, miközben a fejemet vakarva nézek körbe a lakáson - azaz annak a maradványain, mert ez mindennek nevezhető, csak otthonnak nem jelenleg… Nagyot sóhajtok, mielőtt Fütyit kezdeném keresni, hiszen az a kis rosszaság minden bizonnyal most is rendetlenkedik valahol; de mint azt említettem, nem haragudhatok rá. Ő csak egy kis állatka. Egy nagyon cuki, de néha nagyon rossz állatka. Ám ahogy belépek a szobámba, hogy elsősorban a kalitkájánál keressem, hát egy elég érdekes meglepetés fogad; egy idegen fiú. Fütyit pedig sehol nem látom. Nyilván első gondolatom az, hogy a srác eltette valahova, vagy elengedte, mert miért ne… A párna repül is felé, meg a sok-sok kérdés, amikre választ nem kapok, csak egy “Au”-t, mintha amúgy tényleg fájdalmas lenne annak a párnának a találata. Ha még tégla lett volna benne! Örüljön neki, hogy nem az asztali lámpámat vágtam hozzá, vagy a telefonomat. De aztán azt mondja, érte aggódom. – He? – Már miért aggódnék érte? Ki ő? A nevét se tudom! De ő magyaráz tovább természetesen, azt javasolja, hogy üljek le, de olyan furán ejti ki a szavakat, meg nagyon formálisan beszél… Külföldi, oké, az arca alapján egyértelműen ázsiai. De hova tette a madaramat? Ugye nem ette meg?! – Te-te-te-tessék?! – csúszik ki nagy nehezen a szó, hallhatóan most fog eljönni az idő, hogy tényleg leüljek, mert azt állítja, ő Fütyi, ami egyszerűen lehetetlenség, mert Fütyi egy nimfapapagáj és nem ember. – Na jó, ne szórakozz, hová tetted a madaramat? Nézem, ahogy elkezd pakolni, de nem bírom sokáig tűrni, inkább megragadom a csuklóját, hogy leállítsam - nem túl erősen, mert csak azt akarom, hogy nekem szentelje a figyelmét a cuccaim helyett. – Magyarázatot. Most – követelem, bár hangom így sem cseng gorombán, inkább csak egy kicsit türelmetlenül. Nem akarok bunkó lenni, de mégiscsak egy vadidegen fiút találtam a szobámban, annyival pedig nem fogja tudni kimagyarázni magát, hogy ő a madaram. Mert azt nem tudom elképzelni. Sehogy sem. Főleg, mert Fütyi nőstény! – Mondj valamit, amit csak Fütyi tudna és akkor elhiszem, hogy te vagy az. Tuti kamuzik. Az nem lehet, hogy én végig egy ázsiai fiút nevelgettem a szobámban! Jesszusom, ha ezt a szüleim tudnák… Mi lesz, ha megtudják?! Uramisten… Ha most látnak az őseim, bizonyára a fejüket fogják, hiszen ki más is keveredhetne bele egy ilyen hülye szituációba, mint Kylian?! Komolyan mondom, kezdem azt hinni, hogy szó szerint vonzom a bajt.
Jól ismerem a kis gazdimat, pontosan tudom, hogy ki fog akadni, ha megtudja az igazságot. Illetve nem, nem kiakad, csupán ledöbben és nem fogja elhinni ezt elsőre. Pedig én sose lennék képes neki hazudni. Bár aláírom, elég rossz napot választottam arra, hogy felfedjem neki magamat. Pont az előbb kellett megtapasztalnia milyen az elutasítás, s erre még egy ismeretlen srác is fogadja őt, akiről azt hiszi, hogy ellopta a madarát. Megmelengeti pici szívemet a tudat, hogy ennyire aggódik értem. Ilyen fontos vagyok? Ezek szerint igen, ha egyből azt kérdezi, hogy hol a madara. Istenem Kylian te vagy a legjobb gazdi és állítom, hogy pasinak is tökéletes lennél. Éppen ezért akarlak ÉN boldoggá tenni. Mert én tudnám hogyan kéne, elkényeztetnélek, s mindent megadnék, amire csak vágysz. Próbálom is megmagyarázni, hogy mi a helyzet, szerintem egészen jól el is mondtam, érthető volt és egyenes, de tudom, hogy ennél több részlettel kell még szolgálnom. Viszont a nem túl értelmes visszakérdezésére csak halkan felsóhajtok és megrázom a fejem, közben persze végig mosolygok rá, mint édesanya a kisfiára, aki valami butaságot mondott. Közben pedig végre leül, ahogyan javasoltam is neki, mert úgy fest sokkoltam egy kissé. Nos, nem is vártam mást, de türelmes vagyok vele, s tényleg mindent elmondok neki, amire csak kíváncsi. – Fütyi. Fü-tyi. – Igyekszem lassabban mondani, szép kiejtéssel, amit talán könnyebben megért. Ennél sokkal többet nem tudok érte tenni, eleve minek választott ilyen bonyolult nevet nekem?! – Hidd el, én tényleg nem kívánok veled szórakozni. – döntöm oldalra a fejem. – Komolyan mondom. – Még egy aprót bólintok is, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. Közben elkezdek pakolni inkább, gondoltam segítek neki, ha már én csináltam ezt a rumlit, de ő felkel, s megragadja a csuklómat. Kevés drámát láttam életem során, de ez most pont egy olyan jelenet volt, ahol a két főszereplő mélyen egymás szemébe néz és egyből egymásba szeretnek. Én pont ezt érzem! El is pirulok, arcom egészen olyan lesz, mint kis papagájformámban a vörös foltok. – A neved Kylian Marco Guerra. 20 éves vagy. 4 évvel ezelőtt a szüleid vettek neked egy nimfát, azt, amelyik olyan kis hiperaktív volt, aki minden ritmust amit a gitárodon tudsz tökéletesen leköveti tánccal és énekléssel. Túl tökéletesen. – kuncogok. – És aki az előbb a kiszemeltedet egy buta hímringyónak hívta. – forgatom meg a szemeimet. – Nem mellesleg kockahasad van! Izmos hátad, feszes feneked és a kis domborulat is ott van a combodon, amit csak a sportolók tudnak elérni. – Mosolygok rá kedvesen. Ha ennyi nem elég, hát elmesélem neki az egész ismerkedésünket, vagy azt, amikor beteg voltam és leste minden mozdulatom, hogy vajon jól vagyok-e még. Tudja mélyen belül, hogy én vagyok az! Szerintem ő is érzi azt a kapcsolatot mely eddig is jelen volt közöttünk, csak… Most éppen ember vagyok.
A hír, hogy Fütyi, nos… Valóban egy fütyis valaki, ismétlem, valaki, egy - meglehetősen lányos arcú - srác, és most itt van a szobámban, az én ruháimban… Hát ez egy olyan gondolat, amit erősen emésztenem kell, habár először el is kellene hinnem, amit nyilván nem teszek, mert lehetetlenségnek tartom, hogy eddig egyszer sem tűnt fel, hogy Fütyi szinte tényleg emberien viselkedik néha. Nem lehetek ennyire hülye, ugye? Betudhatom annak, hogy napszúrást kaptam vagy ilyesmi? Áh, hallucinálok. Vagy álmodom. Tudja a pöcsöm. Mindenesetre úgy fest, a fiú valóban itt van, a madaram valóban nincs sehol, s elsőre azt feltételezném, hogy előbbi lenyúlta utóbbit, de nem, mert ő állítja, hogy a kettő egy és ugyanaz. – De Fütyi tojó… – motyogom alig hallhatóan, közben nézek rá értetlenül, s hiába mondja, hogy nem szórakozik, én továbbra is úgy gondolom, hogy pontosan azt csinálja. Játszik velem, összezavar, hogy aztán megúszhassa, hogy elvitte az igazi Fütyit. Csak erről lehet szó… Nincs más gondolatom, aminek értelme lenne jelenleg. Mégis, elég nyitott vagyok ahhoz, hogy magyarázatot követeljek, s azt meg is hallgassam, így leállítom a pakolásban és kérem a bizonyítékot, valami kézzel foghatót, akármit, mert ez… Ez első hallásra túl hihetetlennek hangzik. Aztán sorolni kezdi a dolgokat, először egyértelműbb részeket amiket másoknak is mesélhettem, de rávilágít a tényre, hogy Fütyi madárhoz képest is túlságosan pontosan követi le a ritmusokat, aztán közli, hogy az előbb valóban szebbnél szebb nevekkel illette Olivert, majd rátér a testalkatomra, amit más istenigazából tényleg nem láthatott, mert… Jó, azt a részét hagyjuk. – Állj, állj… Szóval… Te… – hebegek-habogok, mint valami szellemileg sérült szamár, közben mutatok rá, majd a kalitkára, majd ismét rá. – Te láttál engem meztelenül!! – állapítom meg az egyértelműt a kelleténél kissé hangosabban. – Te, te, te, te… Te mindent láttál és nem szóltál?! – Arcomat elönti a pír, ahogy egyre élénkebb és kellemetlenebb emlékek ugranak be, apróságok, privát pillanatok, amiknek madaram, azaz ez a fiú szemtanúja lehetett, és minél többet agyalok ezen, annál rosszabbul érzem magam, mármint fizikai értelemben. Az már csak mellékes, hogy ég az arcomon a bőr, ezen a ponton talán már látványosan elkezd leolvadni a húsom a csontomról, annyira felforrósodok a zavartól. – Te tényleg Fütyi vagy… Most komolyan… Ezt nem hiszem el… – Nem tudom, hogy most sírjak-e vagy szakadjak a röhögéstől, így inkább csak zavart, halk nevetést hallatok. – Én… Fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Mégis hogy..? – pillantok rá végre valahára, mert eddig a szemébe se voltam képes nézni. Nem miatta, inkább miattam, mert ez az egész helyzet nagyon kínos. A felismerés, hogy mennyi mindent látott ő, hogy mennyit puszilgattam, ölelgettem, veszekedtem vele az energiaital mániája miatt - le is kellett szoknom neki hála -, hogy együtt aludtam vele amikor beteg volt, hogy mennyit aggódtam a kis lelkéért, erre tessék… Ez egy hús-vér ember. Egy fiú.
Bevallom én azt hittem mindent el tudok viselni. a Kritikákat megszoktam, hogy nem vagyok szép, meg fiús sem, hiába akartam mindig is az lenni. Madár alakom tollazatán pedig tökéletesen látszott, hogy eredetileg lánynak születtem. Nem utáltam, valóban nem, hiszen a madarknál természetes volt, hogy a tojónak fakóbb színei vannak, melyek a környezetbe olvadnak, hogy biztonságba legye a ragadozóktól. Viszont mikor saját gazdám közli velem, hogy nekem lánynak kéne lennem... Nos elszonytolodom. - Tudom... - Csak enynit mondok, fejemt lehorgasztom, sznte már bűnbánóan, mintha én tehetnék róla, hogy ilyen életet élek. Nos valahol igen, hiszem anyám, miután kiderült, hogy semmit nem tud a vérátok ellen tenni, megengedte, hogy lányként éljek. Én viszont nem akartam, hiszen fiúként sokkal inkaább megtaláltam helyem. Élveztem és nem akartam semmit megváltoztatni. Mégis... Ahogyan rám néz, abból már tudom, hogy akarja hallgatni az érveimet, kíváncsi az igazságra, mert talán mély magában ő is tudja, hogy nincs más magyarázat csak az, hogy bizony kedves ki madárkája, kit éveken át tanított, nevelt, és akit ápolt meg szeretgetett, az bizony egy fiú. - Tudod... Ha a kalitkám előtt öltözöl át... Megeshetett! Igyekeztem elfordulni, de valljuk be... Egy ilyen látványt ki akar kihagyni? - kérdezem vállat vonva. Meglehet szókimondó vagyok, de édesanyám őszinteségre tanított, így én igenis elmondom, amit gondolok. Kylian külseje pedig szinte tökéletes volt. Számomra mindenképpen. - Hogy szóljak?! Én csak csipogni tudok. - El is kezdtem fütyülni azt a ritmust, amit először megtanultam, és amit a mai napig néha elkezdek, ez már szinte a mi kis himnuszunká vált. Plusz egyébként nagyon imádtam a ritmust, főleg azért mert olyan jól lehetett rá táncolni, melyet most nem demostrálok, hiszen emberként elég furcsán nézna ki... Közben figyelem, ahogyan arcát elönti a forróság, legszívesebben saját kezem próbálnám meg hűteni, viszont tartok tőle, azzal most csak rontanék a helyzeten. Pedig nagyon szívesen segítenék neki, érnék hozzá, sőt ölelném, hogy nincsen semmi baj. Olyan nehéz ez most. Nem csak neki, hanem nekem is visszafogni magam. - Pedig ehm... Igaz. - Nem vagyok jó a viccekben, hiába próbálom oldani a feszültséget. Valahogy az én népem nem tud poénkodni. - Nos, nem tudom hallottál-e már maledictus kifejezésről...? - próbálok én is a szemébe nézni, de helyette csak jobbra-ballra cikázik a tekintetem. Csak nagy nehezen vagyok képes felé fordulni, ábrázatom eléggé szomorkás. - Ne haragudj rám gazdám... Hamarabb akartam szólni, de... Olyan boldog voltál, hogy van kis madarad! És soha vissza se vátoztam volna, ha nem hoztad volna haza azt a fiút. - Mert hát... Egyébként nem lett volna bátorságom felvállalni azt, hogy én ember vagyok. Még akkor sem, ha ennyire nagyon szeretem Kyliant.
– Um, izé..! Nem akartalak megsérteni vagy ilyesmi, csak hát… Fiú vagy – állapítom meg az egyértelműt. Elég ránézni… – Kicsit fura ez az egész, na… – teszem hozzá valamivel halkabban. Ezen a ponton még nehezemre esik elhinni amit mond, vagyis inkább nem akarom megadni az esélyt annak, hogy ez az egész igaz lehet, ám az idegen srác így is megkapja a lehetőséget a magyarázkodásra, figyelek, méghozzá száz százalékosan. S ahogy el is hangzanak az érvek, kétségtelen, ez a random ázsiai srác itt tényleg az én hűségesen szeretett kis papagájom, hús-vér valójában. Kár lenne tagadnom, hiszek neki, s ettől a perctől kezdve ami igazán zavar az már inkább a tény, hogy mindent, de mindent látott… Mindent. Mindent! És tetszett neki! – Én, öhm… – Teljes sokkban vagyok. Bókolt nekem a saját madaram. Aki nem mellesleg nem is madár, hanem ember. És fiú. Azt hiszem érzékelhető, hogy kezdek kicsit összekavarodni, ugyanis inkább visszaülök a helyemre és úgy bámulok magam elé. Majd rá. – Ne haragudj, de nekem ezt most fel kell dolgoznom… – Veszek egy mély levegőt és próbálom összeszedni magam, de aztán rákezd a szokásos fütyülésére… Igen, emiatt neveztem el Fütyinek, kétségtelen, hogy ez ő, de… Kénytelen vagyok félbeszakítani, amikor az első ép gondolat végre eljut a tudatomig. – Akkor ezért mániád a Monster! És… Jesszusom, miknek voltál te a szemtanúja… Istenem! – takargatom az arcomat, túl sok ez most nekem. És amikor állatorvoshoz mentünk… Óh, minden kezd összeállni, és ezzel együtt egyre csak kínosabbá is válik a szituáció. Aztán elhangzik a “maledictus” szó, amire már lassacskán felpillantok a fiúra. – Igen, hallottam róla… – bólintok. – De - és most nem akarok bunkónak tűnni -, a maledictusok kizárólag nők lehetnek… Viszont Fütyi… Azaz te, madárként lány vagy, emberként viszont fiú, ezt, ehm… Nem egészen értem. – Vagyis lenne egy-két tippem, de már így is köcsögségnek érzem, hogy csak így rákérdezek, mert nem illene, viszont tudnom kell az igazat, hiszen négy éve van velem… Tudnom kell, kivel élek együtt tizenhat éves korom óta. Az is érdekelne egyébként, hogy hogy került abba az állatkereskedésbe, ahonnan Anyuék hozták. Meg az is, hogy eddig miért nem változott emberré a közelemben? Az a szomorú arc viszont némi bűntudatot kelt bennem, legszívesebben megsimogatnám a fejét és elmondanám neki, hogy nincs semmi baj, nem haragszom, de nem lenne helyénvaló, hiszen nem egy háziállat ő… Azaz most már nem. – Huh? Oliver? Mi köze van neki ehhez? – pislogok rá értetlenül, majd eszembe is jut, hogy ezek szerint szándékos volt a rumli meg a rikácsolás, amit Fütyi korábban levágott. – Egy pillanat. Direkt csináltad ezt az egészet..? Mégis miért?! – most már felkelek, de igyekszem nem támadónak tűnni, inkább csak… Értetlennek, zavarodottnak, meg egy icipicit csalódottnak. – Tisztában vagy vele, hogy mit éreztem iránta, akkor meg miért..?
Már éppen szóra nyitnám a számat, hogy elkezdjek magyarázkodni neki, hogy pontosan hogyan és miért vagyok fiú, de gyorsan gondolok egyet, s helyette inkább beharapom ajkaimat, majd csak bólogatni kezdek hevesen. Nem kell tudnia. Sőt jobb is, ha soha rá nem jön, hogy mi vagyok. Se nem fiú, se nem lány, mégis fiú… Mert lássuk be, felépítésileg most már inkább arra hajazok. Így is épp eléggé sokkolom, sőt még fogom is bőven, nem kell mindennel egyből letámadni. Vagy talán azt kéne? Lehet ezek után nem fogja tűrni többé a titkolózást semmilyen téren, akkor pedig muszáj leszek neki bevallani. Vagy sem… Hiszen nem látszik, nem tudná meg! Végül megint leül a helyére, én pedig csak állok, nem merek mellé telepedni, sem hozzászólni, amíg próbálja feldolgozni az infókat. Elsőre csak azért mondtam, hogy meggyőzzem, de valóban túl sokat fecsegtem, meggondolatlan voltam, s szegénynek hiába bókoltam, csak rosszabb lett a helyzet. – Bocsánat! – szalad ki a számon kissé hangosabban, mint azt szeretném és bűnbánóan nézek rá. Legszívesebben el is sírnám magam, csakhogy nem szabad, hiszen itt nem én vagyok az áldozat, hanem ő. Nekem kéne magyarázatot és támaszt nyújtanom, így nem lehetek gyenge. Kérlek kisgazdám ne utálj meg engem! – Nem mellesleg utálom a víz ízét. Szóval szeretném kérelmezni, hogyha már Monstert nem kapok, akkor legalább teát had igyak. – még kis is dugom kissé a nyelvem, ahogyan megrázkódom. Fúj… Víz! – Nem voltam semmi olyannak! Esküszöm tényleg elfordultam, csak alsóban láttalak eddig! – kezdek el pánikolva magyarázni pedig… Azért… Azért néha meglestem, mert a kíváncsiságom nagyobb volt, de igyekeztem neki teret adni, meg ha néztem is volna… Engem nem zavar, ő meg nem tudta, szóval nem kéne, hogy ezen most fennakadjunk! – De felejtsük el… Légyszi? – közben magamat ölelem, pedig őt kéne, de annyira ki van akadva, hogy nem merek a közelébe menni. És milyen jól tettem, hogy nem mentem, mert a következő témánál, még így is egy lépést hátrálok. – Én… - hangom kissé megremeg. – Én nem, vagyis… - nagyot nyelek. – Eredetileg lány vagyok. – Erősebben markolok rá a ruha anyagára, teljesen elpirulok és az egész testem rázkódik, mint akinek láza van, pedig csak félek. Nagyon félek a teljes elutasítástól, mert túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy elveszítsem. S ha már szeretet, akkor bizony a szó erre a bizonyos fiúra terelődik, akinek a nevét meghallva, máris inkább dühös leszek, így már nem is remegek, csak szomorú pofit vágok és némileg lehajtott fejjel hallgatom őt. – S-sajnálom, hogy… téged bántottalak. – De azt nem, hogy azt a pökhendi fiút elkergettem, az kifejezetten tetszett. – De nem akartam, hogy vele legyél! Az a srác nem érdemel meg… Nem figyelne rád eléggé, hiszed így is alig akart észrevenni, pedig… Te egy főnyeremény vagy! Gondoskodó, kedves, vicces, tehetséges, emiatt olyan ember kell, aki legalább annyira odáig van érted, te érte. – veszek egy mély levegőt, s mielőtt bármit mondhatna folytatom. – És magamnak akartalak megtartani… Így is már két embert elveszítettem, nem akartalak téged is. Azért is változtam át, hogy rendesen tudjuk beszélgetni, mert… Hacsak madár maradok, akkor valaki el fog venni tőlem, amit nem akarok. Én veled akarok lenni Kyl… Gazdám. – Érzem, ahogyan arcom elkezd égni, szinte már szégyellem magam, hogy ennyire őszinte voltam vele, de muszáj volt bevallanom ezt neki. Úgyis rákérdezett volna.
Mielőtt még elítélnétek, engem nem zavar, hogy Fütyi - azaz ez a fiú, aki eddig Fütyi volt - valójában egy srác. Nem, egyáltalán nem izgat; a nem általában az utolsó dolog, ami érdekel valakivel kapcsolatban. Viszont kénytelen vagyok megemlíteni az egyszerű tényt, hogy ő a hímek sorát bővíti, mivel a madaram tojó, nőstényállat, kicsi úri hölgy, mégis… Ember alakban pasi? Ez azért tényleg elég furcsa. De látom, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztam őt, és basszus, rosszul érzem magam, amiért egyáltalán megemlítettem, hiszen a hülye is láthatja, hogy ez számára kényes téma. Talán szégyelli, hogy nimfaként az ellenkező nemet képviseli? Tudja a fene… Nekem ez az egész helyzet magas. Túl sok. Főleg, amikor még bókol is nekem, amivel nem lenne baj, de a fenébe is, az agyam folyamatosan azon kattog, hogy mégis hányféle kínos szituációt kellett neki végignéznie a meztelenkedéstől kezdve a… Ó, hogy az a rohadt… – Nem, nem, semmi baj..! – csóválom a fejemet, és tényleg, nem haragszom semmiért. Csak mégis, szokatlan belegondolnom abba, hogy egy idegen fiúval éltem együtt eddig, és olyan pillanatokat is megosztottam vele, amiket még soha senkivel. Ez azért elég, ehm… Intim…– Aha, jó. Utánanézek, milyen teát lehet nimfáknak adni – bólintok, majd felsóhajtok. – De akkor többet ne hisztizz, ha Monstert látsz! Madár alakban felejtős! – teszem még hozzá figyelmeztetésképp. Attól még, hogy most éppen ember, nem hagyhatom, hogy esetleg kárt tegyen magában… Mert ugyanúgy felelősséggel tartozom érte. – Ugye tudod, hogy tudom, hogy ez nem igaz? – nézek rá szánalmasan, mert igen, szánalmasnak érzem magam amiért a madaram előtt leégettem magam. Akarom mondani, egy fiú előtt így leégettem magam… Lehet, hogy azt kéri, felejtsük el, de hogy is felejthetném el, mikor az agyam szánt szándékkal vetíti ki a lelki szemeim elé az összes létező hibát, amit elkövettem? És hogy a szituáció még a kelleténél is kínosabb legyen, csak-csak rákérdezek a legrosszabb témára, hiszen nem vagyok annyira hülye, mint amilyennek látszom; tudom jól, hogy a maledictusok csak nők lehetnek. Márpedig ő azt állítja, hogy az, tehát… – Ó? – pillázok rá. Megmondom őszintén, ha nem mondja el az igazat, sosem jövök rá, hogy ő eredetileg lány. Volt. – Értem. De ha jól értelmezem, akkor most már fiú vagy? He, him, meg minden? – kérdezősködök tovább, a hangsúlyomból és a halvány mosolyomból pedig tökéletesen látszik, hogy egy kicsit se zavar a dolog. Mint mondtam, mások nemi identitása a legutolsó dolog, ami számít nekem. – De hülye vagyok! – csapok a homlokomra hirtelen. – A nevedet meg se kérdeztem… Mármint, gondolom eredetileg nem Fütyinek hívnak? Viszont hiába is szeretnék vele megbarátkozni, vagy legalább megismerni őt, a felismerés, hogy szándékosan űzte el a crush-omat, túl nagy erővel csap fejbe, s most inkább csalódott vagyok mintsem barátságos. Sajnálja, persze… Hiszek neki, viszont ha jól sejtem, azt egyáltalán nem bánja, hogy Olivert megszívatta. Csak tudnám, hogy miért..! – Ezt értem, meg jól esik, hogy szerinted ekkora főnyeremény vagyok, viszont amit csináltál az… Áh, hagyjuk is – a végén csak legyintek egy újabb sóhajjal. Igyekszem inkább túllépni rajta, hiszen már úgysem lehet visszafordítani. Ami megtörtént, megtörtént. – Magadnak..? – suttogom magam előtt alig hallhatóan, s még a szemeim is kikerekednek, ahogy lényegében egy szerelmi vallomást kapok tőle. – Kylian… Csak Kylian. – Ez az első értelmes válaszom, s ezzel arra próbálok célozni, hogy szólíthat a keresztnevemen. – Velem akarsz lenni? Mármint, romantikus értelemben? – Tény, hogy úgy istenigazából még senki nem akart velem együtt lenni, pedig elvileg én is a “méltán híres és rettentően szexis Guerra kuzinok” egyike vagyok, de hát basszus, ezek szerint annyira mégsem lehetek szexi… Nos, legalább a madaram ízlésének megfelelek.
Nem, én tudom milyen az én kisgazdám, tudom, hogy nem számít neki, hogy fiú vagy lány az illető, de… Félek. Mert egyébként ki ne tartana attól, hogyha évekig azt hitte a gazdája, hogy semmi más, csupán egy kismadár, akkor valódi énjének felfedezését követően majd kidobja? Sőt… Lehet rosszabbat is tenne velem, de ez csak Kylian. Az én drága Kylianem, aki mindig játszik velem, szeretget, puszikat osztogat nekem, s ha rossz kedvem van, akkor mindig feldob, sőt kedvenc jutalomfalatommal kínál, vagy kivesz és addig simogat, míg meg nem nyugszok, s aki betegségem alatt szorosan ölelt, leste minden mozdulatom és hiába volt fáradt másnap, ápolt, mert nem akart elveszíteni. Hiába mondja nekem, hogy nincs semmi baj, csak ajkamba harapok, s fejemet kezdem csóválni, ahogyan szorosan ölelem magamat. – Gomen… - Érzem, hogy mindjárt elkezdek sírni, ezért is kapaszkodom magamba. Nagy a kísértés, hogy inkább hozzá bújjak, de félek, jelenlegi helyzetükben csak ellökne, mert mégiscscak most jött rá, hogy évekig hazugságban élt. Szégyellem magam, nagyon is, s kissé úgy érzem elvesztettem arcomat. Elrejtőznék, bebújnék a takaró alá, vagy vissza a kalitkámba, hiába utáltam hosszabb ideig ott bent üldögélni. Csak akkor merek ismét ránézni, mikor már az italokról beszélünk, s meg is szid az energiaital miatt. – Fehér tea…? Vagy gyümölcs. A cseresznyevirágos például nagyon jó! – Gyanítom, hogy miért mondja, de nem fogok meghalni, ha teázom! Felőlem aztán kamillát is adhat, csak ne víz legyen. – Emberként ihatok…? – Lássuk be, semmi sem helyettesíti a monster jellegzetes ízét, és hát… Most hogy tudja, hogy át tudok változni, már nem fenyeget a szívroham probléma sem, igaz? Maximum ha hirtelen visszaváltozok. – És ugye tudod, hogy nem kell szégyenkezned, mert engem mérhetetlen mód nem zavart? Legtöbb esetben nem is érdekelt, hogy mit csinálsz. Imádlak, szeretlek, de tiszteletben tartom a privát szférád. – És ezt a lehető legőszintébben mondom. Hogy miket láttam, vagy hallottam? Számít ez? Az emberi lét velejárói, én hivatalosan csak a kiskedvence voltam, sőt még mindig az vagyok, így semmi közöm ahhoz, hogy mit csinál úgy alapból. Igen, megnéztem magamnak, mert helyes, de… Nem ítélem el őt, semmilyen mértékben. Ahogyan csak reménykedni tudok, hogy ő sem fog, mikor kitudódik, hogy mi is vagyok. Ez ma már a harmadik alkalom, hogy el akarom sírni magam. Komolyan gazdám, mit művelsz velem?! De ahelyett, hogy szomorúságomban kellene pityeregnem, most inkább örömkönnyeket hullajtanék, amiért ennyire aranyos velem, s amiért még mosolyog is rám. Érzem, hogy nem zavarja. Meg látszik is rajta, hiszen ez a mosoly… Oh azok a kölyök kutya szemek! -I-igen! Abszolúte fiú. – Amennyire csak az lehetek. Egyszóval nem kell attól tartania, hogy minek születtem. Eleve sose akartam nő lenni, valahogy nem éreztem magam jól, ha belegondoltam, hogy lányként éljek. Szinte már hibának tűnt. – Először is nem vagy… Kérlek ne mondj ilyet Gazdám. – mosolygok rá halványan. – Haru. A családnevemet az előző gazdámmal elvesztettem. De nyugodtan hívj úgy, ahogyan neked jó, én alkalmazkodom. – Bár örülnék, ha megtarthatnám a születési nevem, vagy legalábbis nem „Fütyi” lennék, mert akárhogy is nézem, ez még mindig röhejesen rossz. De nem annyira, mint az időzítésem. Már éppen kezdtem volna ismét jól érezni magam, leültem volna mellé, talán még hozzá is bújok és megpróbálnék vele flörtölni, de… Nekem fel kellett hoznom az ostoba kiszemeltjét, mire kérdőre lettem vonva. – Féltékenységi roham. – vonok vállat. Bár nem szép dolog, hogy ennyivel lerendezem, de ez volt az igazság. Halk kérdésére csak bólogatok, majd nagyot nyelek, ahogyan megkér, hogyan nevezzem. – Ne haragudj Gazdám, de ha neveden kezdelek el hívni, az azt jelentené, hogy egy szinten vagyunk. – És bár minden álmom vágya ez volna, én is tudom, hogy most már csak még nehezebb lesz ezt elérnem nála. – Igen! – vágom rá egyből a kérdésére és közelebb lépek hozzá. – 2 éve, 5 honapja és 13 napja, ha egészen pontos akarsz lenni. – mélyet sóhajtok. – Kylian… - ha már egyszer megkért, hogy így hívjam. – Tudom, hogy kedvelted azt a srácot… De ő nem ismer úgy, mint én. Én sokkal jobb pár lehetnék, hiszen tudom hogyan tegyelek boldoggá. – Magam is kissé elpirulok, ahogyan ennyire nyíltan vallok neki szerelmet, mert bár szeretek őszinte lenni… Azért ez nekem is nehéz volt. Ennyi idő után beismerni neki, hogy ember vagyok és fülig belé estem…Hátrébb is lépek tőle, sőt el is fordulok. – Vagy csak maradok a madarad… az is jó!
Hát épp ezaz… Éppen attól lesz ez a helyzet egyre furább és furább, hogy még mindig mennyire szeretem őt. Mármint… A madaramat, de a madaram valójában ő, szóval őt szeretem, de valahogy mégsem? Istenem, nem tudok mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Mert ő mégiscsak Fütyi, aki a szívem kicsi csücske, ugyanakkor most egy idegen fiú, akit egyáltalán nem ismerek. És aki évekig átvágott… De ahj, elég ha eszembe jut milyen édesen nézett rám kismadárként és egyből elolvadok! S elég most is hallanom azt az apró bocsánatkérést, látnom azt a szomorúságot és egyből elfog a pánik, hiszen nem akartam megbántani! – Ne-ne-ne, tényleg nincs semmi baj! Kérlek ne sírj… – Fogalmam sincs, mit tegyek. Ha még mindig a madaram lenne, egyszerűen magamhoz venném és addig puszilgatnám amíg meg nem nyugodna, addig vakargatnám a kis tarkóját míg el nem pilled a karjaim közt, de most… Tanácstalan vagyok. Mi lehet ilyenkor a legmegfelelőbb reakció? Óvatoskodva, de végül a vállára helyezem a kezem, s kissé meglapogatom, zavarodottan persze… De igyekszem. Persze ezután már kicsit könnyebb vizekre evez a beszélgetésünk, s mivel eszemben sincs kihajítani őt nyilván azon kezdek el gondolkodni, hogy azt az idegesítően édes száját mivel tudnám kielégíteni, ha már Monstert nem kaphat nimfaként. – Legyen – bólintok. Elég, ha arra figyelek, hogy ne legyen benne koffein… – Igen. Csak arra figyelj, hogy addig ne változz vissza amíg el nem múlik a hatása. Ekkora mennyiségű koffein halálos lehet egy kistestű madárnak – sóhajtok fel. Sokminden meg fog változni… Úgy értem, ő egy emberi lény. Nem irányíthatom többé, nem mondhatom meg neki mit tegyen és nem szabályozhatom be az életét, hiszen semmi jogom nincsen hozzá. És különben is… Egy embert háziállatként kezelni? Távol állnak tőlem az ilyen fétisek. – Értem… De nekem ez akkor is fura. De ha adsz egy kis időt, hogy megemésszem, túl fogok lendülni rajta – húzom a számat. Hiszen szerintem más sem kezelné túl jól, ha kiderülne, hogy egy másik ember állat alakban lényegében az összes kis privát dolgát látta és hallotta… Jesszus. Jesszus-Maris! Megrázom a fejem kissé, hátha akkor ezek a gondolatok távoznak a fejemből. S igazából más problémám nincs is… Mert Fütyinél kedvesebb és édesebb kismadárral még sosem találkoztam, s ha az ő személyiségéből bármennyi tükrözi a valóságot, akkor már a fiúról is elmondhatom, hogy kedvelem. Szóval azon kívül, hogy rengeteg kérdésem lenne még, rendben vagyok. És igazság szerint szívesen megismerném, hiszen mégiscsak együtt töltöttünk néhány évet. – Áh – bólintok, még mindig mosolyogva. Mit kell ilyenkor mondani? “Örülök a sikerednek?” Vagy inkább csak fogadjam el és ne mondjak semmi egyebet? – Az klassz – teszem hozzá. Tényleg klassz dolog, hiszen kevesen mondhaták el magukról, hogy sikerült teljes mértékben nemet váltaniuk biológiailag. Sőt, a muglik körében még nincs is kifejlesztve rá a tökéletes beavatkozás… Szóval tényleg örülök, hogy Fütyinek sikerült. Mármint, feltételezem! Nem mintha láttam volna őt meztelenül! – Pedig egy kicsit tényleg az vagyok – kuncogok. “Gazdám”… Mit akar ez jelenteni pontosan? – Óh… Örülök, hogy megismerhetlek, Haru – mosolygok rá lágyan, ezzel tudtára adva azt is, hogy akkor innentől a rendes nevén fogom szólítani. Kíváncsi lennék, mi történt az előző gazdájával? Nem sok minden derült ki erről, mikor anyuék elhozták. Viszont úgy érzem nem volna helyénvaló megkérdezni, így egyelőre nem hozom fel. Ami meg Olivert illeti… Frusztráló, hogy ezek szerint az egész dráma szándékos volt, s nem csak egy kismadár rosszul időzített zoomie-ja, de így utólag már nem tudok vele mit csinálni, és nem is lenne fair ezért lecsesznem… De azért szeretném tudni, mégis mire volt ez jó?! – Féltékenységi roham? – Nem mondom, arra nem számítottam, hogy lényegében egy vallomás lesz ennek a beszélgetésnek a vége. Mindenre gondolni tudtam volna, csak arra nem, hogy a kis madárkám, aki valójában egy emberfiú, annyira odavan értem, hogy képes volt elüldözni a srácot, aki bejött nekem… Egyszerre idegesít és nyűgöz le az egész. Ha nem lenne a madaram, talán el is hívnám egy randira, ha már ennyi energiát belefektetett abba, hogy szingli maradjak. Várjunk, miket beszélek? Ő egy madár!!! – Miért, nem vagyunk egy szinten? – kérdezek vissza. Őszintén nem értem… Mármint gondolom nem viccből hív a Gazdájának, de én nem tudom valami nálam alacsonyabb rangú lényként kezelni, nemár! – De Haru… Számomra madárként is egyenrangú társ voltál – fűzöm hozzá, s kiül egy kis zavar okozta pír az arcomra, látnom sem kell, hogy tudjam. Én nem vagyok képes arra, hogy lealacsonyítsam őt. Sem állatként, sem emberként - hogy is tehetném?! – I-Igen? – szemeim kikerekednek, s azt sem tudom hirtelen, mit mondjak erre. Velem akar lenni? De hogy? – Az… Az nagyon hosszú idő – nyelek egyet. Hogy valaki ennyi ideig várjon rám? Basszus… Most nem tudom, hogy elmeneküljek sikítva, vagy kezdjek el kuncogni s közben toporogjak mint valami izgatott kislány… Segítség! – Eh..? – Nagyokat pillázok rá, de legbelül örülök, hogy legalább a nevemen szólított. – P-Persze, gondolom… Vagyis sejtem, vagyis el tudom képzelni, de… Nézd, értékelem az őszinteségedet és nagyon bátor dolog, hogy így ki mered mondani amit érzel, viszont… Viszont nem ismerlek téged. Nem úgy, ahogy te engem… – Fogalmam sincs, hogy közöljem finoman. Azaz ennél is finomabban! – Nekem ennél kicsit több idő kell, hogy döntsek… Megérted, ugye? – Ahj, nem tudom mit tegyek! Ezt így hirtelen nem fogom tudni megfejteni. Nem, amikor ilyen közel van hozzám… – Nem, oké, várj… Nem kérlek arra, hogy maradj a madaram. Nyugodtan maradj így, ha kényelmes, maradhatsz nálam, kapsz ruhát meg kaját, meg ami kell, csak… Csak adj egy kis időt, hogy átgondoljam, mi lenne a legjobb megoldás mindkettőnknek. Meg, hogy egyáltalán mit akarok, mert jelenleg fogalmam sincs. – Csak abban vagyok biztos, hogy felelősséggel tartozom érte, akár ember akár madár, akár mezei kisnyuszi, dementor, édesmindegy… Amikor megkaptam megfogadtam, hogy vigyázni fogok rá élete végéig. Nem tervezem megszegni ezt az ígéretemet, hiszen… Hiszen ő még mindig az én kis énekes madárkám.
Most sem vagyok más, mint kismadárként. Ha anime figura lennék, hát most egy enyhe pírrel az arcomon néznék rá, szemeim csillognának, s szinte könyörögnének a szeretetéért. Jó mondjuk most is láthatja rajtam, hogy nagyon is meg akarom ölelni, bújni akarok hozzá, pont úgy, mintha a tollas alakomban lennék. Puszikat osztogatnék neki, énekelnék, s most is csak szórakoztatnám, sőt így már főzni is tudnék neki, bármit mit szeme és szája kíván, ágyba hoznám neki, sőt hasonlóan előző gazdámhoz, ha elfoglalta, akkor csak cseresznyével etetném őt. De semmit nem merek tenni, mert úgy érzem dühös rám, amiért nem árultam el neki eddig, hogy mi vagyok, hogy egy lány, aki amúgy nem is lány, de nem is teljesen fiú, s mellette amúgy maledictus. Sírhatnékom van, érzem a gombócot a torkomban, a fránya könnyek már a szememben vannak, s csak egy nyomorult goment tudok kinyögni, s hiába mondja, hogy semmi baj sincs, engem nem győz meg. A kezére is csak zavarodottan pillázok először, majd ránézek, s most már tényleg elsírom magam. – Meg se ölelsz már! – el is fordulok tőle, s csak törölgetem az ő pulcsijával a könnyeimet, de azok csak nem akarnak elfogyni, egyre csak érzem, ahogyan ellepik a sós cseppek arcomat, nem számít milyen gyorsan akarom őket felitatni. Kell jó néhány perc, mire megnyugszom mondhatni teljesen, bár egészen nem tudok, mert legbelül nagyon is fáj, hogy gazdám most már másképp néz rám, s másképp kezel. Egyedül az segít, hogy kicsit könnyedebb lesz a téma, mert hát én akkor is én maradok, ha emberi alakban lát, s nagyon is vágyom arra a nyomorult energiaitalra, mert talán így már ihatok is. De nagyon nem tetszik neki, az meg még annyira sem, hogy madár alakomban is csak azon élnék, szóval vitatkozhatok vele, hogy akkor legalább tea lenne, csak ne víz, mert annak semmi íze. Így csak mosolyogok, mikor belemegy a teába. De azonnal le is hervad, s zavaromban csak vakargatom a tarkómat. – Nem én irányítom ezt… - inkább csak motyogom, ne is hallja, hogy egyébként ötletem sincs, hogyan kell átváltozni. Olyan régen volt már, az a coda, hogy most elsőre sikerült. Anno sem feltétlen direkt váltam madárrá, illetve nem mindig. Most is bizonyára tudnám, ha akarnám, csak néha bekövetkezik a random átváltozás is, s ha sokat csinálom… Bele se akarok gondolni. -Én… - mélyet sóhajtok, s csak csóválom a fejem. – Nem lehetünk ugyanolyanok, mint anno, igaz? Mármint… Preferáltan anélkül, hogy túl sűrűn átváltozgatnék. – Amúgy is fura újra embernek lenni. Nem feltétlen kerültem volna újra ebbe a testbe. Mondhatni, elfogtam a sorsom, hogy örökké nimfa leszek, de ez… Hát ez a fiús húzása kiverte a biztosítékot és nem tehetek róla, nagyon is féltékeny egy madár vagyok. Vele persze, hogy kedves vagyok, egy tündér, s lesem minden kérését, engedelmeskedem, ezen az sem változtat, hogy jelenleg ember vagyok, mert attól még ugyanúgy az ő tulajdonát képzelem, természetes, hogy mindennek eleget teszek, amit kíván tőlem. Nem én leszek mondjuk a legjobb harcos, sőt kifejezetten gyatra a tudásom a harcművészetek terén, de cserébe tudom szórakoztatni, el tudok vele beszélgetni, s tudok neki főzni. Persze nem csak azért tenném, mert a gazdám, hanem mert imádom őt. S csak még jobban szeret most, hogy nem akad ki azon, hogy nos… Nem valódi fiú vagyok, vagy hogyan fogalmazzak. Szavaira csak mosolyogva bólintok. – Tényleg az. – kuncogok, mert ez egy elég vicces jelenet szerintem. Főleg, mert láthatja is rajtam a lányos vonásokat, s a fülbevalót, sőt ha lett volna időm meg eszközöm már régen kisminkeltem volna magamat, hajamat megfésülöm, nem pedig csak így csapzottan jelenek meg előtte. El is szégyellem magam, s megint pirulni kezdek. -Ha hülye lennél, nem itt tartanál a tanulmányaidban . – Vagyis Japánban egészen biztosan nem jutott volna be egy akadémiára sem. Nem mintha nekem sikerült volna, bár én kicsi koromban kikerültem az iskolából és Geisha neveltetést kaptam. – Megis… - halkan nevetni kezdek. – Hiszen már ismersz Gazdám. – kezeimet széttárom, ahogyan madár alakomban szoktam szárnyaimat, balomat egy kicsit lejjebb tartom, mint jobbomat, s féloldalasan, fejemet lehajtva hajolok meg előtte. – Ugyanúgy Fütyi vagyok, csupán az alakom változott. – ismét kiegyenesedek és mosolyogva pillantok fel rá. – Csupán az alak furcsa még, de biztosíthatlak, hogy minden feladatomat ugyan olyan lelkesedéssel fogom ellátni. Sőt még nagyobb lelkesedéssel fogom elűzni a férfiakat a közeléből! Nem kell neki rajtam kívül más hím élőlény, mert amennyire pörgök időnként, én bőven kiteszek két embert is. Ennyi már elégnek kell lennie, nem? Így talán annyira nem is haragszik meg rám, hogy elzavartam azt a fiút. De biztos, ami tuti inkább elmagyarázom neki, s visszakérdezésére csak bólintok, majd ki is fejtem, hogy mire gondolok, miért nem bírtam őt elviselni. -Nem vagyunk! Persze, hogy nem. – Én alatta vagyok, nagyon sokkal. – De az nem lenne helyes! Te egy varázsló vagy, az ember, aki etet, ápol, aki miatt élek, s én csak egy madár vagyok, aki szórakoztat, ha igényled. – Ez egyébként is rendben van így, sose panaszkodtam miatta. Nagyon szeretem, hogy ő az én kisgazdám. De érezhetően össze van zavarodva, sőt talán mintha még meg is ijedt volna a szavaimtól, így hátrébb is lépek inkább, ne érezze magát még rosszabbul a közelségem miatt. – De ismersz! Attól mert ember vagyok, ugyanaz vagyok! – Mi olyan bonyolult ebbe őszintén?! S mi az, hogy neki több idő kell? Mihez kéne még több idő? Évek óta vagyunk egymás mellett, hát ennyi nem volt neki elég? Talán nem is akar velem lenni, csak így próbál kedves maradni. Kylianhez illő viselkedés volna. A szavai nagyon fájnak, láthatja is rajtam. Ha most madár lennék biztosan annyira magamba zuhannék, hogy 2 napon belül elpusztulnék. – Szerintem tudod, csak nem akarod mondani. – mélyet sóhajtok, mert szerintem még sosem utasítottak el. Az is igaz, hogy még sosem szerettem senkit sem. Nem így, nem ennyire. – Ühm… Sajnálom, hogy nem maradhatok a madarad… - Ismét magamat ölelem, mert jelenleg nem tudom mibe is kapaszkodhatnék. – Elmehetek? Elengedsz? – mondjuk majdnem mindegy mi lesz a válasza, mert úgyis el fogok futni. Ki egyenesen azon az ajtón.
Ó, ahogy találkozik tekintetünk annyi keserűséget látok ennek a fiúnak a szemeiben, hogy nekem is sírhatnékom támad tőle… Hiszen ő még mindig az én kis Fütyim, ugyanaz a pillantása, ugyanaz az édes szempár… És most sikerült megbántanom. – Ó! Ehm… Szabad? Sajnálom, nem tudtam… – Most tökre rosszul érzem magam, amiért eszembe se jutott elsőre, hogy megöleljem. De talán még nem késő! Óvatosan hátára fektetem a tenyeremet és magamhoz húzom, majd mindkét karomat köré zárom és csak finoman a haját kezdem birizgálni. Nem tudom, hogy ez helyes-e… De az a részem, aki még mindig a kis papagájomként tekint rá, most mindenáron meg akarja vigasztalni. – Tényleg sajnálom. Nem voltam benne biztos, hogy szabad-e… Emberek nem szokták csak úgy ölelgetni egymást. – Azaz… Engedély nélkül nem. És mivel emberként még nem ismerem őt, nyilván nem ugorhatok rá csak úgy. Annyi időt hagyok neki, amennyire csak szüksége van ahhoz, hogy lenyugodjon… Akár hosszú percekig is képes vagyok ölelgetni őt, ha ettől jobban érzi magát. S aztán témát váltunk, és persze ismét előjön belőlem a szigorú gazdi, mert az energiaital fogyasztással továbbra sem értek egyet! Azaz, nem akkor, amikor egy harminc dekás kismadár alakjában van. Emberként, nos azt iszik amit akar. – Hmm? Mit mondtál? – kérdezek vissza. Hallom, hogy motyog valamit, de azt nem értem, hogy pontosan mit… Mindenesetre fontosnak tartom, hogy madár alakban semmiféle koffeinnel ne találkozzon a kis teste, mert abba bele is pusztulhat. Egy olyan apró szívnek, mint egy nimfáé, halálos lehet akár egy csepp is. Kérdésére viszont kénytelen vagyok egy halk sóhajt hallatni, s még csóválni is kezdem a fejem. – Annak tudatában, hogy ember vagy… Nem tudnálak háziállatként kezelni. Nem azért, mert zavar, hogy ember vagy, ne érts félre! Egyszerűen csak nem tartom helyesnek, hogy kisállatként bánjak veled. – De barátok még lehetnénk… Nem? Elgondolkodtat… De egyelőre nem tudok neki konkrét választ adni, mert még én se tudom, mi lenne itt a megfelelő megoldás, ami mindkettőnknek kedvező lenne. Kidobni biztosan nem fogom! Hiszen felelősséggel tartozom felé. Szóval az nem jöhet szóba. Ugyanakkor ha menni akarna, nem tarthatnám itt, hiszen… Várjunk, akkor most ő az én tulajdonom?! Van egy emberem?! Maledictusom, okay… De ugyanaz! Egyáltalán legális ez? Nem akarok börtönbe menni! Viszont azzal tényleg semmi bajom nincs, hogy ő valaha lány volt. Ismerek pár transznemű diákot az akadémián, s még soha egyetlen egyszer se jutott eszembe, hogy elítéljem őket azért, mert rossz testbe születtek. Ha úgy vesszük, senki sem születik a számára tökéletes testben. Van, akinek rossz a tüdeje. Van, akinek máshogy van bekötve az agya és emiatt túlpörög, vagy pont, hogy túl lassú… Van, akinek nem tetszik a saját testalkata, vagy az eredeti hajszíne. És van, akinek nem azt a nemet osztották, aminek valójában érzi magát. Tudom, nem hasonlíthatóak ezek össze, de valahol a lényeg mégis ugyanaz: mindannyian végigjárjuk ezt az utat, mindannyian a számunkra tökéletes képet igyekszünk kialakítani; s míg valakinek elég beülnie a fodrászhoz néhány órára, vagy bevennie néhány tablettát reggelente, másnak egy hosszú, fárasztó és fájdalmas úton kell haladnia, és annyi változáson túlesnie, hogy a végén már fel sem ismeri magában a régi verzióját. Ezt tiszteletben tartom. És ezért is mondom, hogy klassz, hogy ő már elérte az út végét. – És… Most már boldog vagy ugye? – kérdezem óvatosan. Sokan még ezek után sem érzik azt a felhőtlen boldogságot, amire vágynak, szóval csak biztosra akarok menni. De ő… Nem tudom, mi ez a ragyogás ami belőle árad, de nála szebbet talán még sose láttam. Főleg így, hogy kicsit el is pirult valamiért. Kénytelen vagyok széles mosolyt villantani neki. – Akkor fogalmazzunk úgy, hogy illetlen vagyok, nem hülye – kuncogok. Mert ugye illetlenség nem megkérdezni valakinek a nevét, főleg ha már ilyen régóta laktok együtt! Jó, nem. Ez valójában tökéletes példája az emberi hülyeségnek. A kis gesztusát némileg csillogó szemekkel figyelem. Annyira elegáns! Hogy csinálja? Mintha most is egy szépséges nimfa volna. – Hát, Fütyit a madaramat ismerem. De Harut, a maledictust még nem egészen… Viszont szívesen megismerném – a végét némi pírral az arcomon teszem hozzá. Szeretnék többet megtudni róla. – Persze, de… Emberként azért mégis más egy kicsit. – A szokásai, ahogy beszél… Igenis más. – Feladat? Milyen feladatokra gondolsz? Például arra, hogy elűzte a crushomat? Mert azt a feladatot biztosan nem tőlem kapta! Ah, nem tudok nem kiakadni rá emiatt, s hiába is igyekszem nem leszidni ezért, azért igenis szeretném tudni, hogy ez mire volt jó, meg egyáltalán miért csinálta? A magyarázata pedig a féltékenység, ami meg… Nos, emberbőrbe bújva egészen más jelentést ad mindennek. Madaramként azt mondom, rendben van, hiszen a papagájok egyetlen személyhez kötődnek igazán, viszont ha emberként mondja ezt… – Ezt nem egészen értem. Miért ne lennénk egy szinten? – értetlenkedek tovább. Ha arra gondol, hogy ő alacsonyabb szinten van nálam, akkor ellent kell mondanom, ugyanis szerintem mi egyenlő társak vagyunk, nem pedig gazdi-és-szolgája vagy akármit is képzel ő ebbe. – Ó nem, Haru… Ennél már jobban ismersz. Tudod jól, hogy az én szememben minden lény egyenrangú, mindegy, hogy a társadalom mit mond – vonok vállat. – Ki szerint kell egy maledictusnak vagy egy manónak szolgálnia a varázslókat? Baromság az egész. Te is és én is ugyanazt az életet kaptuk, ugyanabból az energiából születtünk. Miben lennék én jobb nálad? Semmiben – csóválom a fejemet. – Ha velem szeretnél maradni, megegyezhetünk róla egyenlő felekként, de nem foglak kényszeríteni, hogy add nekem mindenedet és szolgálj, csak mert a társadalom ezt várja el tőlem! – Igen, ez számomra érzékeny téma. Sosem értettem együtt a házimanók helyzetével, meg a varázslók felsőbbrendűségi komplexusával, alaptalan az egész hierarchia amit kiépítettünk… Csak azt sajnálom, hogy már nem csak a varázslókba lett ez belenevelve, hanem az általuk lealacsonyított varázslényekbe is. Hogy szegény Haru is teljes mértékben elfogadja a sorsát és csak szolgálni akar, mert más életet nem is ismer. – Persze, tudom…! És nem is ezzel van a baj, csak… Ez felvet bennem néhány morális kérdést – zavartan fújom ki a tüdőmbe szorult levegőt. – Ez nem ellened szól! Inkább csak magamban kell letisztáznom néhány dolgot, hiszen számomra eddig csak egy kis papagáj voltál, eszembe se jutott, hogy másként szeresselek! Meg kell értened, hogy ez nem olyasmi, amit itt és most el tudok dönteni… – Nagyon sajnálom, de tényleg! Az ő szemében ez teljesen más lehet, hiszen ő végig tudatában volt a saját érzéseinek, én viszont csak madárként láttam őt, egy madárba pedig nyilván nem lehetek szerelmes! Mégis sikerül megbántanom, ami nagyon rosszul érint, és tényleg rettentően sajnálom, hogy nem tudok most rögtön választ adni a kérdésére, de nekem ezt most komolyan át kell gondolnom, nem rohanhatok fejjel a falnak! – Ez nem igaz… Te is tudod, hogy nem ilyen egyszerű a dolog! – Nyilván nem azért kérek időt, mert tisztában vagyok a válasszal! Elmondanám neki most rögtön, ha már biztosan tudnám mit akarok. De éppen ez az! Hogy megfordult a fejemben, hogy adjak neki esélyt… De nem tudom, hogy ez helyes-e… Pont ezt kellene átgondolnom, de nem könnyíti meg a helyzetemet! – Nem úgy értettem! Próbálom megadni neked a döntés szabadságát… Értsd már meg! – Homlokomra csapok. Annyira hülye vagyok… – Eh? El akarsz menni? Haru… Nincs hová menned, nem ismered a környéket… Maradj itt, inkább elmegyek én, ha egyedül szeretnél lenni – sóhajtok fel, s ha esetleg el akarna menekülni, hát még a kezét is elkapom, hogy biztosan ne akarjon meggondolatlanul nekifutni a nagyvilágnak. – Hozok neked Monstert, oké? Amilyet csak szeretnél, csak… Ne menekülj el, kérlek… Nem akarom, hogy elmenjen… Nem tudnám elviselni, ha hirtelen elveszíteném. Azért ő mégiscsak az én édes kis Fütyikém… Megszakadna a szívem, ha elhagyna.
