Egy egészen sűrű este a mai. Még csak két órája nyitottunk ki, de Irina már legalább százötven koktélt adott ki, a vendégek pedig sorra szórják a pénzt a lányok körül, szinte öröm nézni, ahogy a lilás neonfény megcsillan az egykori angol királynő miniatürizált arcképein, húszasok és ötvenesek pörögnek a levegőben, s az alkohol egyre csak fogy és fogy. Gyakran elgondolkodom, vajon honnan van az embereknek ennyi pénzük? Persze mindezt magunknak köszönhetjük. A mozdulatainknak, a választott zenéknek, a hangulatvilágításnak és a sok kiéhezett férfi ostobaságának. Láttam a szemeikben, elég volt egy pillanat erejéig felvennem valamelyikükkel a szemkontaktust s máris bekebeleztem őket, lelkület adták volna értem, amikor a színpadon álltam s előadtam a nyitó táncot. Ez volt a kis rituálénk, Chérie, a Howlers’ Club - kérve kéretlenül - kijelölt istennője, csípőjét ringatva megnyitja az estét, s elcsábít minden érkezőt, hogy többet sose akarjanak távozni innét. Nincs még egy ehhez fogható sztriptízbár ebben a tetves városban. Mert itt pontosan tudjuk, ki mire vágyik. Nem csoda hát, hogy az est további részét az emeleti irodám rejtekében töltöm, mert tudom, ha rögtön az előadásom után lemerészkednék az oroszlánok közé, elevenen akarnának felfalni… Így csak a kívülről sötétített üvegfalon keresztül figyelem az eseményeket, megbizonyosodok róla, hogy minden rendben megy, s várok. Szép dolog elnyerni mások figyelmét és vonzalmát, ugyanakkor félelmetes is…
Ám nem tudok örökké itt bujkálni, egy finom kopogás zavarja meg a hangszigetelt szoba csendjét. – Gyere be – sóhajtok fel, s már hallom is az ajtó nyitódását. Nem pillantok hátra, csak várom, hogy az illető kibökje, amit akar. – Nem akarlak sokáig zavarni, csak szólni szerettem volna, hogy az egyik vendég téged kér… – közli Maya, hangjában érzékelem az óvatosságot. Tudja jól, hogy nem vagyok a privát műsorok híve. – Mondtam neki, hogy te nem vállalsz privát táncot, de ragaszkodik hozzá… Ismét felsóhajtok. – Melyik az? Mutasd – biccentek az üvegfal túloldala felé. Léptek zaja, egyre hangosabban, majd szemem sarkából látom is Maya sötét hajfürtjeit. Felé fordulva követem az irányt, amerre ujjával bök. – Az a jóképű ott középtájt. A negyven körüli, fekete hajú – teszi hozzá, s ennyi alapján már könnyedén meg is találom. Fürkészem őt néhány másodperc erejéig, aztán a fejemet csóválom. – Nem. Fogdosós típus, az elutastást hírből sem ismeri – vágom rá a fejemet csóválva. Először a lány csak értetlenül pislog rám, hiszen honnan is tudhatnám az igazat erről a vadidegenről, ám nem sokkal később ahogy elsétál mellette Gia egy tálcával egyensúlyozva, egyből utána nyúl és a fenekére markol. A tálca épp csak megmarad a kezében, ám az egyik üres pohár a tetején eldől. Ugyan nem hallani, hogy miről beszélnek, de láthatóan Gia igyekszik kedvesen a tudtára adni, hogy itt tilos a fogdosás, de az “úriember” mit sem ért belőle. Ismét megkísérel hozzáérni, ezúttal a combjára simítana, ám az egyik kedves biztonsági fiúnk már ott is terem. – Látod? Az ilyeneket messziről el kell kerülni. Viszont… – Már a gondolatra is húzni kezdem a számat. – Lemegyek. Megnézem, hogy van Gia, aztán kirugdosom azt a neandervölgyit innen. Maya előre megy, s egyenesen az öltözők felé veszi az irányt. Ha jól emlékszem, tíz perc és az ő száma következik. Én pedig szinte azonnal elindulok lefelé, közben állkapcsom meg-megfeszül ahogy visszajátszom fejben az előbbi kis incidenst. Külső szemmel ez nem tűnhet súlyos helyzetnek, főleg nem egy ilyen helyen, viszont engem sejtszinten felidegesít.
Mióta ott van nekem Niki és Bubu, azóta nem sűrűn járok el szórakozni. Jó, persze iszogatni még lehet, mert az nem bűn, de így, hogy amúgy a szexuális életem ki van elégítve… Nem vágyok kalandokra. A lakótársam viszont annál inkább és hát… Mit ne mondjak, eléggé meglep. Állítása szerint bi, és most már elege van a szemét pasikból – megértem drága, én is az vagyok – így inkább menne csajozni este. Én persze csak vállat vonok, s vele tartok, pusztán azért, mert tudom mennyire szarul bírja a piát és nem akarom, hogy egyből kiüsse magát, majd haza se találjon. A végén még egy idegen megerőszakolja nekem, aztán nekem kéne bevinnem a tagot… Ha varázsló. Ha nem, akkor nyugodtan mehet a csihi-puhi! Amúgy sem idegen tőlem, hogy összetörjek egy poharat az ember fején. És egyébként komolyan jó, hogy jöttem, mert két shot után olyan részeg, hogy ülni alig bír. Én persze próbálom megtartani egyenesen, miközben a kis üdítőmet kortyolgatom – nem merek alkoholizálni – s a szememet forgatom. Ez aztán a nagy nőzés! Eljöttünk egy sztriptíz bárba, szebbnél szebb csajok vannak, akikhez én nem tudok hozzáérni, mert ott vannak a saját párjaim, erre ez a szerencsétlen annyira leissza magát, hogyha kérnék helyette privát táncit, akkor se emlékezne belőle semmire. Nem valók neki a csajok, én azt mondom. Maradjon csak meg buzinak, úgy amúgy is sokkal cukibb. Végül nem bírja tovább, kidől az asztalon, mire egy nagyot sóhajtok, s már éppen indulnék haza, mikor megüti a fülemet a pohár csörömpölése és a heves beszélgetés az egyik lány és egy vendég között. Látom, hogy nyúlkál felé, pedig még én is olvastam, hogy itt ezt nem lehet, s valami – nem a pia, mert az nincs bennem – arra késztet, hogy odamenjek és a tagot is emlékeztessem a házirendre. Azt azért megvárom, míg a pincérlány odébb megy, csak aztán sétálok oda a fazonhoz és megkocogtatom a vállát. – Ne hari, de nem tudom, hogy annyira alacsony az IQ szinted, hogy nem fogtad fel, hogy nincs mancs, vagy annyira segg paraszt vagy, hogy leszarod? – kérdezem egy cuki mosollyal. A stílusomon nem javítok, nem is akarok. Viszont ennek az a következménye, hogy a némileg becsípett tag most felém lendít az öklével – elég lassan mondhatom – így lazán elhajolok előle, majd a kezét megragadva rángatom őt le a székről, hogy a földre essen. – Ejnye… Hát még mindig nem fogtad fel, hogy nincs nyúlka? – kérdezem röhögve, de kár volt elbíznom magam, mert felpattan, s állkapcson vág. Két lépést hátrálok, majd gyorsan az államra fogok, hogy egyben van-e még a csontom, szerencsére igen. – Oké… S'il y a un combat, qu'il y ait un combat. – S az éppen arra járó pincérnőtől elveszem az egyik poharat, melyet össze is török a fickó fején, hogy aztán még fel is pofozzam és kiüssem. A jelenetnek köszönhetően pedig már rám is akaszkodnak a biztonságiak. – Hé nyugság van! Rendőr vagyok! – Vagy valami hasonló.
Talán pont a lépcsőnél járhatok, amikor a helyzet kezd még kellemetlenebb irányba fordulni, ám a hangos zene meg az egyébként jól szórakozó vendégek alapzaja miatt egyáltalán nem hallom, mi történik. Talán éppen ezért is sietek annyira, no meg egyébként is szeretném minél előbb az utcán látni azt a fejlődésben visszamaradt pasast. Csakhogy… Amint kilépek a “közösségi térbe” - nevezzük így -, szemtanúja leszek annak, ahogy egy másik hím egyed is beszáll a konfliktusba. Először azt várnám, hogy a tapizós fickó pártját fogja, de nem, ahogy látom épp ellene szólal fel. Közben Gia közeledik felém, láthatóan zaklatottan. – Csinálj valamit… – nyüszíti, de épp csak egy pillanatra áll meg, aztán már megy is tovább, ahogy látom egyenesen az öltözők felé. Túl lesz rajta… Mind túlesünk ezen.
Felsóhajtok, s valamivel nyugodtabb léptekkel indulok egyenesen a két fickó felé, közben megigazítom frizurámat és ki is húzom magam. Ezeknek oda kell lépnem rendesen, különben nem fogják komolyan venni egyetlen szavamat sem. Eltörni viszont senki karját nem szeretném, úgyhogy jobb lenne, ha figyelnének rám. Viszont miért is menne ez olyan egyszerűen? Megtorpanok. Épp az után, hogy a tapizós lendíti a kezét. – Ugye most szórakozol velem? – morgom inkább csak magamnak, s vetek egy pillantást a legközelebb ácsorgó biztonsági fiú felé. Elég biccentenem neki, ő máris elindul, hogy rendet tegyen, mire odaérek. Ne akarják ezt folytatni a közelemben… Üveg csörömpölése hallatszik, s a zene ugyan nem áll le, a lányok pedig igyekeznek gond nélkül folytatni a műsort, néhányan így is felsikkantanak, és azonnal kialakul egy kisebb kör a két verekedő idióta körül. Ahogy szép lassan közeledek, mindenki utat ad nekem, hiszen aki már ismerős itt tudja, ki vagyok, és eszükbe sem jutna akadályozni engem. Viszont ezek ketten… Kezemet gyengéden az egyik biztonságis vállára fektetem és úgy lépek el mellette. A lehető legmegvetőbb pillantásommal ajándékozom meg a férfit, aki korábban fogdosta Gia-t. – Ezt dobjátok ki – utasítom a fiúkat, közben meg is bököm magas sarkúm orrával a lábát, aztán a másik felé fordulok. Ó, istenem… Ezt nem hiszem el. – Őt bízzátok rám. Elbeszélgetek vele – teszem még hozzá, közben végig arra a tökkelütött idiótára mosolygok, habár rejlik arckifejezésemben némi szarkazmus is. Hogy a fenébe talált meg? Egyáltalán tudja, ki vagyok? A biztonságis fiú elengedi őt, de azért lök rajta egy aprót, hogy még véletlenül se akarjon lelépni. – Erre tessék – intek oldalra, a lépcső felé ami az emeletre vezet - többek közt az irodámhoz, meg a VIP részhez. – Óh, és… Nem fogadom el az elutasítást. Csak Ön után. Megvárom, míg elindul, aztán - hacsak nem próbálkozik valami mással -, mutatom neki az utat az iroda felé, s meg sem állok vele addig, míg be nem csukódik mögöttünk az ajtó. Végre egy kis csend. – Remélem nem mindenre a verekedés a megoldása… Italt? – Kinyitom a bal kéz felöli vitrint, s kiveszek két poharat. Magam sem tudom, mi a fenét csinálok… Normál esetben a verekedésben résztvevő feleket kivétel nélkül kivágom innen, de most mégiscsak Sebbyről van szó. Bár szerintem neki halvány lila gőze sincs, kivel van dolga.
you know my desire.
