take me back to eden || N.B.A.

A lányok szerint:

Nagylelkű – Ezzel nem különösebben értek egyet. Minden, amit értük teszek, pusztán női összetartásból teszem, nem nagylelkűségből. Amit adok, azért cserébe várok is, meglehet az ár amit kérek nem nagy, de még a legkisebb fizetséget is hezitálás nélkül behajtom a szívességekért cserébe.

Okos – Tény, hogy az üzletet jó érzékkel viszem, s hogy ismerem a férfiak vágyait, ennek megfelelően pedig azt is tudom, hogyan nyűgözzem le őket annyira, hogy a pénztárcájuk teljes tartalmát a zsebembe vágják, de… Ettől még nem leszek okos. Az akadémiát se jártam ki.

Vezéregyéniség – “A falkánk alfája”, általában gyermeki túlzással, de így szoktak emlegetni, közben dramatikus kalimpálással táncolnak körbe s kuncognak, viháncolnak körülöttem, akár egy csordányi kölyökkutya. Szeretem őket, vezetem őket, otthont adok nekik a klub falain belül, ez tény, s ha tudnák, mennyire igazuk van ezzel a farkasos hasonlattal… Nos, Ottilie tudja.

Anya – A kis csapat megalapítója, a védelmező női alak, ki minden jött-ment, utcára száműzött fiatal lányt a szárnyai alá vesz. Néhányan matrónának szoktak hívni, habár meg se közelítem még ezt a szintet, de tény, hogy én funkcionálok a “bölcs vénlányként”, aki szigorral és tanácsokkal terelgeti a többieket, s aki bizony rácsap a másik fenekére fakanállal, ha kihagyott egy étkezést.


Sylvie bácsi szerint:

Bátor – “Néha már túlságosan is”, tenné hozzá, s talán igaza is van. Bátorságból sosem szenvedtem hiányt, habár ez nem társult vakmerőséggel. Nem szokásom fejjel menni a falnak, nem teszek lépést alapos megfontolás és felkészülés nélkül, csak ha helyzetem úgy kívánja. S ami Sylvestre szerint engem igazán bátorrá tesz, az az, hogy pontosan tudom, mikor kell megfutamodnom.

Ravasz – Ha a férfiak megalázásáról és tönkretételéről van szó, abban ötös vagyok. Ha pedig alattomosan kell őket a földbe tiporni, még egy csillagot is érdemlek az ötösöm sarkába. Habár ezt a saját bőrén még nem tapasztalta meg, s az is biztos, hogy élő példának nem volt még szemtanúja, de… Talán egyszer sort kerítünk rá.

Intuitív – Ezt neki is be kellett látnia. Gyakran hangoztatta, hogy az én hatodik érzékem a megérzésem; ha valami rossz dolog volt készülőben, mindig előre tudtam. Mintha egy titkos hang, egy ösztön suttogta volna a fülembe.

Sokoldalú – Ennek főleg gyerekkoromban volt látványos megnyilvánulása, hiszen akkor még nem tudtam hazugságok és álarcok mögé rejteni a gyengédebb oldalamat. Ma már könnyen le tudom tagadni, hogy egy ízlésesen összeállított virágcsokorral le lehet venni a lábamról.

Elemző – “Egyetlen pillantás, és mindent tud rólad.” Nem tagadom, ez pontosan így van. Sok élethelyzetben jól jött ez a tulajdonságom, s úgy hiszem még bőven lesz alkalmam gyakorolni.

Intelligens – Ahogy az okossággal, úgy ezzel sem értek teljesen egyet. Az érzelmi intelligenciám még fejlesztésre szorul, az általános pedig… Szerintem Sylvie csak azt szerette volna hinni, hogy intelligens vagyok. Nem akarta, hogy én is olyan idióta legyek, mint Sebby.

Segítőkész – Ugyan sok morgással és szemforgatással társítva, de mindig kész vagyok segíteni, ha valakinek szüksége van rá. Egyszerűen nem tudom megállni, így én ezt személy szerint nem is nevezném pozitív tulajdonságnak.

A lányok szerint:

Aljas – Nem feszélyez annak gondolata, hogy valami erkölcstelenséget kövessek el a sajátos céljaim érdekében. Főleg, ha férfiakkal kell kitolnom.

Goromba – Igyekszem javítani ezen a tulajdonságomon, de sajnos hajlamos vagyok a kelleténél morgósabb és bántóbb lenni még azokkal szemben is, akiket szeretek. Szerencsére Ottilie mellettem van, hogy felhívja rá a figyelmemet és hátba vágjon, ha túlzásba esnék.

Arrogáns – Ez a szeretteim irányában nem szokott megjelenni. Inkább a kívülálló személyeknek van miért aggódniuk… Szintén egy olyan tulajdonság, amin dolgoznom kell.

Türelmetlen – Főleg saját magammal szemben. Sokszor kaptak már rajta, hogy ostorozom magam, amiért elsőre nem sikerül tökéletesen végrehajtanom egy kitűzött feladatot. Ennek sok köze lehet Sylvestre nevelési módszereihez…


Sylvie bácsi szerint:

Hazudós – Az igazság elferdítése a saját “önző” céljaim elérésének érdekében; ebből hobbit csináltam már egészen kicsi koromtól kezdve. Ha ez kellett a túléléshez és ahhoz, hogy kibújjak a büntetés alól…

Agresszív – A farkaslét egyik átka is egyben, de egyébként is erőteljes jellemzőm az agresszió, s annak vitákban való megnyilvánulása. Hamar felkapom a vizet, s olyankor ha a másik fél nem kezeli jól a helyzetet, fizikális irányba is fordulhat a konfliktus.

Nemtörődöm – Kérlek, ez nem igaz. Igenis törődök, rengeteg mindennel és mindenkivel, csak ezt Sylvestre és az együgyű kölyke irányába nem mutattam ki. Nem érdemelték meg.

Gondatlan – “Mint elefánt a porcelánboltban”, Sylvie szerint mindig is figyelmetlen voltam a környezetemet illetően. Nem telt el egy nap anélkül, hogy összetörtem volna valamit, persze azt hozzá kell tennem, hogy csak szerinte volt véletlenül és figyelmetlenségből.

Engedetlen – “Egyik fülén be, másikon ki.” Bizalom hiányában nem vagyok képes követni az utasításokat. Ha valaki olyan parancsol nekem akivel nincs meg az a bizonyos kötelék, teljes testtel és lélekkel ellenzem a behódolás gondolatát is.

Lobbanékony – Bizonyos témák miatt képes vagyok pillanatok alatt felrobbanni, az erőteljes igazságérzetem pedig csak ront a helyzeten. Ha elönt a vörös köd, fusson ki merre lát.

Optimista – Furcsa, hogy ezt a tulajdonságomat a negatívak közé sorolom, nem? Sylvestre szerény véleménye szerint az optimizmus mérgezi a tiszta, racionális gondolkodásmódot, akadályoz az előrehaladásban és felesleges vágyálmokat kelt az emberben.

Udvariatlan – “Nem nőhöz méltó viselkedés!” Nem tagadom, jól felvágták a nyelvemet, s nem félek hangot adni a véleményemnek akkor sem, ha az a másikat sérti. Van, aki szereti bennem ezt a nyers őszinteséget, ahogy a tiszteletlen viselkedésemen is jókat szórakozik, ám a többség nem szívleli ezt bennem.

Ha a lányaimat kérdeznéd, első válaszuk a külsőmet illetően valami olyasmi lenne, hogy “istennőket megalázó”. Ezt azzal egészítenék ki, hogy ha én lennék Medusa, Athéné lenne az, akiből kígyóhajú, visszataszító csúfság válna a történet végére. Ezt kissé túlzásnak érzem, ráadásul tiszteletlenség a görög mitológiával és az istenekkel szemben, de… Rájuk hagyom.
Nem foglak azzal áltatni, hogy “a külsőségek nem számítanak”, vagy “csak a belső a fontos”, mert ez nincs így, s aki ezt állítja, az hazudik. Ugyanis a külső megjelenésünk adja az első benyomást, az fogja meg a másik embert, az vonz vagy taszít. Aki kedveli a gótikus divatot, az olyan emberek társaságát keresi, akik ezt az irányzatot képviselik. Aki számára szimpatikusabb egy hosszú, barna frizura mint egy rövid, fekete mohawk fazon, az az előbbit fogja keresni, s nem az utóbbit.
A szépség már más kérdés. Az lehet relatív, hiszen kultúránként és egyénenként más az ideál, más az álom, más az elképzelés. Nincs ebben semmi hiba. A lányaimnak én vagyok az ideál. De talán máshol, egy másik helyen én vagyok a piramis legalján, s a trónon egy tejfel szőke, alabástrom bőrű, fagy-kék szemű lány foglal helyet.
Viszont a külsőm az enyém, akár szépnek találod, akár nem; enyém a testemnek minden egyes pontja, minden táncos izom, minden erős csont. Réz tónusú bőröm minden centije hozzám tartozik, vékony derekam és széles csípőm engem szolgál, sötétbarna fürtjeim az én arcomat keretezik, dús ajkaim az én szavaimat suttogják.
S nem, mindez sosem fog hozzád tartozni. Nem lesz a te tulajdonod. Nem használhatod, nem fogdoshatod, nem veheted meg és nem adhatod tovább. Mert mindannyian tudjuk, hogy…

Férfiak birtokában a női test egy játékszer. Egy eszköz, mely kielégíti vágyaikat, egy márványszobor, mit bámulhatnak, fogdoshatnak, egy próbababa, mit kedvükre öltöztethetnek, érték, mit egymás közt csereberélhetnek szebbért, jobbért, erősebbért, drágábbért, fiatalabbért. Egy férfi számára mit sem érsz, ha nem vagy csinos, illedelmes, ha bőröd nem egyenletes, feszes és puha, ha arcod nem tökéletes smink nélkül, ha nem vagy tisztelettudó és csendes, ugyanakkor magabiztos és erős - de nem túl erős, mert az már nem nőies és nem vonzó. Legyél szűz, de légy magabiztos az ágyban, ne legyen tapasztalatod, de pontosan tudd, mit kell csinálni. Öltözz fel “dögösen”, de a többi férfinak ne mutogasd magad. Nem így kell, ne így ringasd a csípődet. Lágyan, lassan, finoman… Érezd a zene ütemét, emeld a lábad, fejed tartsd egyenesen, hátadat ne görbítsd, told ki a feneked, karod ne remegjen, ha elesel, mész a süllyesztőbe. Táncolj, táncolj, táncolj.

De... Ebben a történetben a nő kapja a főszerepet. Övé a filmvászon, ő diktálja a tempót, ő vezeti a cselekményt. S mindannyian tudjuk, hogy nő birtokában a női test fegyver.





Dramatikus felvezetés, tudom. Ám ezt a leckét a nehezebbik, rögösebbik úton tanultam meg, s igen, volt idő, mikor még hittem a férfiak becsületességében, hittem, hogy védelmüket élvezhetem, mert törékeny voltam és gyenge, s abban a hitben éltem, hogy szükségem van rájuk, mert nélkülük esélytelen, hogy túléljek. Születésem pillanatától kezdve ezzel a tudattal igyekeztek felnevelni.
Ugyan nem emlékszem, de tudom, elmondták, hogy a nővér felsírásom hallatán így szólt: "Apuka nagyon büszke lehet! Egészséges kislány." Mindezt mosolyogva, s nem is édesanyámat nézte, hanem apámat, azt a jóképű, befásult, széles vállú férfit, ki rezzenéstelen arccal nézte végig a szülést, s aki egyetlen intéssel jelezte, hogy nem kívánja újszülött gyermekét a karjai közé venni. Ellenben anyám… Ő már nyújtotta elgyengült karjait, kérlelte a szépen kisminkelt nővért, hogy adja oda kislányát, hadd simítson kis arcára, hadd köszöntse őt ebben a nagy, torz világban. Repesett az örömtől, ezt egyetlen fotó bizonyítja, mit azóta is őrzök egy jól elrejtett dobozkában a szekrényem legalján. A fotón egyébként jól látszik apám is, ki rám sem tudott nézni, meglehet azért, mert már akkor tudta, hogy anyám átkát hordozom én magam is. A kép elkészülte után inkább távozott, s feltételezéseim szerint megdugta az egyik ebédszünetet tartó nővérkét a szertárban.





Ahogy az a legtöbb történet elején jellemző, úgy az én gyermekkorom is fényesen indult. Édesanyám volt számomra a legkedvesebb személy az egész Földön, világom körülötte forgott, ha én bolygó voltam, úgy ő volt a legfényesebben ragyogó nap az égen, nevetése megnevettetett, mosolya megmosolyogtatott, s alkalom adtán könnyeken is osztoztunk. A Holdat együtt köszöntöttük az égen, habár… Habár voltak hetek, amikor színét sem láttam, olyankor a gyermekekhez minimálisan sem értő, érzéketlen édesapámmal kellett töltenem az időmet, bezárva. Ezeken a napokon, ha az éj leple alatt vonyítást hallottam mindig felébredtem rá és sírva fakadtam, ám egy-egy alkalommal bátorkodtam válaszolni is. Bénán, kezdetlegesen, de igyekeztem.
Ám minden hónap egyre nehezebbnek tűnt. Édesanyám egyre türelmetlenebbé vált, egyre sápadtabb volt s egyre jobban beesett szépséges arca, mígnem egy nap - apám állítása szerint - rám támadt, s ha kettesben maradtunk volna, talán abban a pillanatban véget is ért volna történetem. Így viszont az övé kapott egy váratlan és tragikus befejezést.





A tengerpartra érkezve mindig elmosolyodtam. Szerettem a sós levegő illatát, a hullámok robajlását, a meleg homokot talpaim alatt, a büfék körüli nyüzsgést, a napernyők kék-fehér csíkozását, s a rengeteg embert, kik nyaralás, vagy bármi egyéb kifogás céljából ide érkeztek, s együtt hűsöltek a szinte gyógyító hatású, türkizkék vízben. Állítólag minden alkalommal azonnal a tenger felé rohantam amint megláttam, s emiatt úgy kellett elindulnunk otthonról, hogy már be voltam kenve naptejjel és rajtam volt a fürdőruhám, meg az úszógumijaim. Apám mindig csak forgatta a szemét, szerinte okosabb lett volna mágiát használni, s egy olyan partszakaszt választani, ahol nincsenek muglik, de édesanyám ragaszkodott hozzá. Ő nem volt boszorkány, s kimondottan szerette volna, ha én is megismerkedek az egyszerű emberi élettel. De előbb vagy utóbb fel kellett ébrednünk ebből az álomból.
Mintha mindig is erre készült volna, apám gyorsan és szinte észrevétlenül hagyta el velem a családi házat. A szomszédoknak idejük sem volt felfogni kiköltözésünket, s mi már úton voltunk Belgium felé; még édesanyám búcsúztatóját se vártuk meg. Sem tőle, sem az Égei-tengertől nem tudtam elbúcsúzni. Akkor még nem jelentett sokat, hiszen alig négy éves voltam, mégis, utólag sebez a tudat.
Belgiumban hozott össze a sors Allardékkal, kiknek átadván apám le is mondott minden felelősségről, mi hozzám kötötte; új életet akart kezdeni, gyarapítani vagyonát, kapcsolatokat építeni és befektetni. Ezen tervek közt pedig én sajnos nem kaptam helyet. Szerencséjére Sylvestre Allard önként és dalolva vett magához, közös múltjukra való tekintettel.





Tilos görögül beszélned. Tilos anyádat említened. Ne csámcsogj, ne forgasd a szemed, ülj egyenesen, ne rángasd a lábadat. Ha hozzám beszélsz, nézz a szemembe. Ne motyogj, ne hagyj ételmaradékot a tányérodon, ne nyúlj törékeny holmihoz, ne hagyd el a szobádat lámpaoltás után. Ne veszekedj a testvéreddel, ne vedd le a papucsodat, rakj rendet magad után, ne gyűrögesd a felsőd szélét.
A szabályok sora sosem ért véget, s az idő teltével egyre több és több került a lista végére, s mindegyik francia nyelven íródott, egy nyelven, mit még akkor nem ismertem kellően. Ám ismertem a zenét, ismertem a kifinomult romantikát, mit a turisták örömmel adtak hozzá a francia kultúra sztereotípiáihoz, ismertem néhány fontos szót, s habár soha nem tettem még be lábamat Franciaországba, mindezt megtanultam egy helyen; tükrök közt, remegő kézzel kapaszkodva a fal mentén felszerelt korlátba, miközben igyekeztem azokat a külső szemmel egyszerűnek tűnő lépéseket ismételgetni… Egy órán át.
“Még egyszer!”, hangzott az utasítás, de nem ment, hiába igyekeztem a testemben lévő összes izmot erre az egy feladatra ösztönözni, már nem bírtam tovább, s lihegve estem a kemény parkettára. Térdem hangos koppanása visszhangzott a fejemben, fülemben hallottam vérem lüktetését, s kapkodtam a levegőt. Ottilie mozdult, hogy mellém lépve felsegíthessen, de amint egy lépést tett felém, elhangzott a következő utasítás. “Hagyd, vagy te is erre a sorsra jutsz!”
A következő másfél órán át, mialatt mindenki más már megkönnyebbülten vált meg a kényelmetlen cipőktől, Ottilie és én közös erővel ismételtük újra és újra ugyanazt a négy lépésből álló mozdulatsort. Büntetés volt, de… Mosolyogtunk.





Egy szelet diétás brownie. Nevezhetnénk afféle kihívásnak, erőpróbának, bár sokan feltételezték, hogy ez egyfajta jutalom volt a sokévnyi fáradozás után, hiszen ott volt a nevében, hogy “diétás”, ki volt írva kacskaringós betűkkel, hogy alacsony kalóriatartalmú; s különben is, ha nem szabadna enni belőle, miért szolgálnák fel? Ottilie logikusan gondolhatta, hogy következmény nélkül “bűnözhet”, hogy kivételesen megengedhet magának egy kis édességet.
“Nem szabad”, figyelmeztettem, de mindhiába, az egyik szeletért nyúlt, s mivel nem történt semmi ahogy hozzáért, hatalmas mosollyal falta azt be. Hiába mondta, hogy isteni, hogy mindenképpen meg kell kóstolnom, kétségeim támadtak. Ez így túl könnyű… Túl csábító. Csak fejemet csóváltam, s inkább kevéske salátámat piszkáltam a villámmal. A többiek viszont engedtek a kísértésnek, így néhány perc alatt minden asztalról eltűntek a sütemények.
Ottilie volt az első, aki rosszul lett. Majd Ambre, Lina, Cédric, Lucas és Rose is követték, s végül minden lány és fiú köhécselni, öklendezni és nyöszörögni kezdett, akik ettek az édességből. Rémülten pillantottam kedvenc csoporttársamra, kinek szája szélén egy vastag vércsepp gördült le, ahogy szüntelenül, vörösödő arccal köhögött, s közben igyekezett levegő után kapni.





Rühelltem a Beauxbatons-t. A sok pipiskedő szőke lányt, az orrukat égnek emelő fiúkat, a hosszas pillantásokat, s az elitista hozzáállást; egyetlen menedékem a táncterem volt, hol szabadon - s anélkül, hogy szigorú büntetésektől kellene tartanom - levezethettem minden feszültséget, s a balett kifinomult, bonyolult világában elveszhettem. Az itteni táncórákon már semmi újat nem tudtak mutatni, ám a termük annál kellemesebb hangulatú volt, s ide nem kötött semmiféle rossz emlék. Csak én léteztem, a zene, s Ottilie, aki végig mellettem volt.
Ám nem maradhattunk itt örökké. Fel kellett nőnünk, s választanunk kellett; én az akadémia mellett döntöttem, hogy megszabadulhassak Allardéktól, Ottilie pedig Franciaországba utazott, hogy megkeresse a családját. Vagyis, rokonságának azt a részét, kik már annak idején is ellenezték, hogy a balettiskolának álcázott haláltáborba száműzzék őt.





Mindenki életében eljön az a sorsdöntő fordulat, minek bekövetkeztében megváltozunk, az agyag, mi lelkünket alkotja megszilárdul, s végre odakerül az a bizonyos pont a mondat végére. Esetemben ez a fordulat két éven át tartott.
Szerettem az akadémiát, s hamar megszerettem az Egyesült Királyságot is; kedveltem az angol nyelv egyszerűségét, kedveltem az építészetüket, különösen London nyüzsgő városát, ám nehéz volt a beilleszkedés. Nehéz volt az önállóság gondolatát megemésztenem, s miután annyi éven át függött a sorsom egy-egy férfi döntésétől, furcsa volt, hogy ide nem ért el egyikük keze sem. De mindig, mindenhol akad egy újabb, aki birtokába akar venni. Az akadémián ezt a leckét tanultam meg.
Henry William Clearfield volt az egyik kedvenc professzorom - avagy tanárom. Kiváló tudással bírt, s a balett volt a legnagyobb szenvedélye. Több tanítványát is megtisztelték a “prima ballerina assoluta” címmel, s a balett világában mindenki ismerte a nevét - muglik és varázslók egyaránt. Ám sikertörténete közel sem volt olyan nagyszerű, s az ár, mit elkért táncosaitól, megfizethetetlen volt.
Mocskosnak éreztem magam, pedig épp csak hozzám ért, épp csak a fülembe suttogott, s mielőtt bármit tehetett volna, kierőszakoltam magam karjai közül és menekülőre fogtam. Mégis, mintha sosem múlt volna el az az érzés, ahogy bőrömet simította, szavai élénken csengtek, ajánlata megalázó volt és kegyetlen. Eszembe sem jutott csalódottnak lenni, inkább gyengének éreztem magam, s szégyelltem, hogy addig a pillanatig fel sem tűntek tanárom mocskos célzásai és éhes tekintete. Csak az járt a fejemben: “vajon hány lánnyal próbálta meg ugyanezt?”…
Dühített. Nem féltem tőle… Gyűlöltem.





Sokan nyomasztónak találják a viharok előtti tipikus csendet. Vészjósló, sötét, a levegő nehéz, a madarak alacsonyan szállnak, vagy már talán el is bújtak, s szőrös kis házi kedvenced - legyen az kutya vagy macska - egyértelmű jeleit mutatja a feszültségnek, mert ők is tudják: hamarosan kitör a káosz. Ám ha engem kérdezel… Nos, én magát a káoszt tartom a legfélelmetesebbnek, s egyben a leggyönyörűbbnek is.
A Clearfield-del történt kis incidens egyetlen súlyos következményt vont maga után; elfeledkeztem az egyetlen dologról, miről nem szabadott volna. A gyógyszeremről. S ha az önmagában nem lett volna elég nagy baj, hogy kifogytam a Farkasölőfű-főzetből, hát ott volt még a haragom, mit egykori kedvenc tanárom iránt éreztem, a kettő együtt pedig egy teliholdas éjszakán, nos… Nem jó kombináció.
Nem sok mindenre emlékszem. Rémlik a kérdés, “Hát meggondoltad magad?”, rémlenek a léptek, a nevem többszöri elhangzása, s a hangsúly folyamatos elváltozása, magabiztosról rémültté, majd kiáltás, eltorzult, őrült sikoly, bőr és izmok szakadása. Halványan visszhangzik fejemben a sok hang, érzem orromban a vér jellegzetes, fémes szagát, de arca már elhomályosodott emlékképeim közt… Csak a menekülés kesernyés íze maradt meg számban, s a bizonyítatlan bűn megbosszulásának édes melegsége a mellkasomban; semmi más.





Vivaldi - Négy évszak. Nyár. Presto. A vihar.
A veszély dallamba öntve, az élet egy sötét fordulópontja, minden mi él s élni akar versenyzik az idővel, versenyzik üldözőjével, versenyzik saját belső démonjaival. Talán Henry William Clearfield gyilkosának nincs arca, s nincs neve, s csak egy farkasbőrbe bújt szörnyeteg, mégis vadászták, hosszasan és a feladás egyetlen jelét sem mutatva. Ő pedig fejvesztve menekült, mert más választást nem adtak neki, magyarázattal nem szolgálhatott, tetteinek nem adhatott igazat. Hiába volt áldozat, más szemében ő vált bűnössé.
“Ismét a férfi nyert” jegyezte meg Ottilie, s történetem végére egy nagy sóhajjal felelt, közben elém tolt egy frissen készített, színes koktélt. “Tudod, ezek után már nem csodálom, hogy gyűlölöd őket.” Így van, ki nem állhatom őket. De azt akkor és ott én is láttam, hogy fékezhetetlen vágyaik kihasználható gyengeségek is egyben; elég egy szépen ívelt csípő, egy kecses mozdulat és egy apró mosoly, hogy elbűvöljük őket, s máris lábaink előtt hevernek, még többet akarnak…
Körbepillantottam. Ez a hely ékes példája volt az előbbi gondolatmenetnek, mert bármerre fordítottam tekintetemet, mindenütt bankjegyek reppentek a levegőben, elég volt egy kacsintás vagy egy fenék rázás és már nyíltak is a pénztárcák, s hiába szerettem volna a sztriptízre úgy gondolni, mint megalázó rabszolga munkára, most láttam benne a potenciált. De ezt a helyet is férfiak uralták, ezt is ők építették. Kellett egy hely, ahol a férfinak nincsen szava.





“Por favor! Me ajude!”
Elkeseredett fiatal arc, könnyes szemekkel nézett fel rám, bőrdzsekim szélét markolta reszkető ujjai közt, s kétségbeesetten szólongatott. Sötét hajtincsei összetapadtak az esővíztől, ruhái szakadtak voltak s eláztak, első ránézésre úgy tűnt, napok óta az utcákat járta. “Por favor… Eu estou assustado!” – folytatta, s térden kúszott közelebb hozzám, mintha csak biztosra akart volna menni, hogy nem hagyom magára. Ottilie egy halovány mosollyal lépett mellém, s úgy pillantott le a bőrig ázott fiatal lányra.
“Még egy? Ő már a harmadik ebben a hónapban” jegyezte meg, majd finoman megragadta a karjánál fogva, hogy felsegítse. “Tudo vai ficar bem” mondta neki lágyan, s még akkor sem engedte el, ha már sikerült talpra állnia. Kész szerencse, hogy beszél portugálul, különben nehezen értettük volna meg egymást.
Egymásba karoltak, majd én is csatlakoztam az idegen lány másik oldalán, s óvatosan az arcára simítottam. “Most már itthon vagy”, intéztem felé a jelentőségteljes szavakat, s együtt, hármasban elindultunk az utca végéből már jól látszódó, színes neonfelirat felé, melyen az állt, hogy:

Howlers’ Club