Family is my priority || Yule & Taeyong

Stabilan áll meg a hopponálás után is. Körbenéz, bár tudja, hogy jó helyen jár, hiszen a diákok hangoskodása egyértelműen jelzi, az Akadémián jár. Jelenleg nagyon nem bírta a kölyköket, vagyis pontosabban a nála fiatalabb, s tapasztalatlan gyerekeket. Ez pedig a saját gyakornoka miatt volt, aki már az első napon kikészítette.
Egy nagyobb levegővétel után inkább csak előveszi zsebéből a némileg összegyűrt papírdarabot, s olvasni kezdi. Saját kézírásán látszik, hogy kapkodva pingálta le a szavakat, s csak nehezen tudja kivenni, hogy pontosan milyen koreai írásjelet kívánt eredetileg leírni. Muszáj volt Yule-tól segítséget kérnie, hogy merre is menjen, hiszen ő nem itt tanult, fogalma sincs, hogy mi merre van. Ha nagyon ritkán felkérték, hogy tartson vendégelőadóként órát, akkor mindig valaki fogadta és elkísérte. Most viszont előbb akart jönni, hogy találkozhasson az unokatestvérével, ha pedig végzett az oktatással, akkor elvigye valahova enni.
Bizonytalanul indul meg előre, s amennyire lehet követi az utasításokat a papíron. Nincs rossz tájékozódási képessége, de azért díjazta volna, ha Yule is ki tud elé menni. Helyette inkább felajánlotta, hogy elébe megy és a tanteremnél fogja várni. Hiba volt. Teljesen idegennek érezte magát, s nem csak a származása miatt. Azt már megszokta, hogy emiatt elsőre furán pislognak rá, bár a mai világban már annyira nem is ritka, hogy egy koreai szabadon sétálgasson az utcán, sőt az sem éppen elképzelhetetlen, hogy életvitel szerűen él itt. Mégis elfogta az a különös érzés, hogy ő nem tartozik ide. Ez így is volt. Nem volt sem diák, sem pedig tanár. Utóbbi miatt, meg mert közismert a paraszt stílusa, sose értette, hogy miért kérik meg, adjon elő. Mondjuk alapból a nyugatiak gondolkodását nem kívánta megérteni. Csak annyira keveredett bele, amennyire muszáj volt a munkája miatt, egyébként meg nem.
Az egyedüli ember, aki miatt próbálta jobban megérteni az az unokatestvére volt, akinek terméhez – vagyis szerinte – hamarosan meg is érkezett. Nem az ajtóban áll meg, hanem egy kicsivel odébb, s a falat kezdi támasztani. Kissé kellemetlenül érzi magát, amiért csak ott áll, s vár a fiúra, kezében pedig egy kis ajándékszatyor, amiben sokkal több édesség és nasi van, mint elsőre látszik. Jobban szerette, ha például kint az udvaron találkoznak, vagy valahol ahol nem kell rá sokat várnia és könnyen meg is találja a helyet. Utálom, hogy néha ilyen kedves vagyok! De a rokonával szembe nem tudott másképp viselkedni. Túlságosan bírta őt ahhoz, hogy ne ajánlja fel magától ezt az opciót. Néha meglepődött még saját magán is, s nem tudta kiverni a fejéből a mangat, melyet a kezébe nyomott. Ez lennék én? Tsundere?

Ezért is vállalta be a lehetetlen küldetést, hogy eltaláljon a teremig – jó, annyira nem volt nehéz, csak ő reagálja túl – s utána csak szépe vár kint. Közben megnézegeti magának az épületet, hiába járt már ott párszor, mindig van olyan része, melyet még nem látott. Ha egyszer körbevezetné a fiú, akkor biztosan el tudná raktározni a memóriájában, s már nem kéne attól félnie, hogy eltéved. Ugyanakkor hogy kérjen ilyet tőle, mikor alig látják egymást? Fontosabb az, hogy jól is érezzék magukat. Majd nyáron, mikor átjön hozzám… Akkor több napig nyaggathat. Bár még nem tudja hogyan oldja meg, hogy két munkát végez egyszerre, s még az unokatestvérére is vigyáz, de valahogy majd megoldja. Maximum bekapcsol neki valaki filmet vagy egy egész sorozatot megnézet vele, meg rendel neki kaját. Vagy elküldi a barátaihoz. Vannak neki, ugye?
S miközben ezen elmélkedik – meg azon, mennyire is igaz rá, hogy tsundere vagy sem – hirtelen felbukkan a fiú is, s csak éppen egy pillanattal előbb veszi észre, hogy mellette áll, minthogy sikeresen betámadná őt. Halvány mosollyal az arcán viszonozza az ölelést, hátát gyengéden megveregeti.  – Ti fiatalok már egy egyszerű „sziát-t” sem tudtok kimondani? – Mosolya továbbra sem lankad, nem szemrehányásként mondta – de amúgy egy picit igen – egyszerűen megjegyezte, hogy köszönni is lehet. Bár az más kérdés, hogy ezt ő is elhanyagolta most épp.  – Egyébként kölcsönös. Csak azért vállaltam el ezt az órát, hogy jöhessek. Egyébként senki sincs kedve a neveletlen kölyköknek pofázni órákig, akik nem is fognak figyelni. – forgatja meg a szemét. Komolyan nem bírta ezt az oktatói munkát. Eleve nem nagyon bírta a fiatalokat. Nem is érti minek lett ő kiválasztva, hogy mentorkodjon.  – Ne kérj bocsánatot, maximálisan megértem, s ahogyan látod nem vesztem el. – Megalázó is lett volna, ha képes elveszni pont ő. Bár amennyire kiválóan végzi a munkát, pont annyira rémes minden más területen. Nem figyel, kapkod, s még a fejét is képes elveszíteni időnként.
-Az ajándékodat itt adjam oda, vagy máshol? –közbe néz gyorsan, mert ő sokkal jobban örülne valami privátabb helynek, nem pedig a folyosónak, ahol mindenki látja őket. Nem hozott semmi olyat, mely másnak titkos lenne, de utálja a közönséget.

A szavak szerinte igenis fontosak. Bár ő magam sem jeleskedik, mikor az őszinte beszédről van szó – illetve az érzelmei normális kifejezésében is elég szerencsétlen -, de attól még a köszönést pont tudja értékelni. Még ő is képes rá, pedig a munkahelyén rengeteg olyan ember van, akiket legszívesebben levegőnek nézne. Sajnos… Nem teheti! Pedig már a saját mentorálltját is szívesen leültetné egy félreeső sarokba, hogy aztán csak papírmunkát adjon neki, melyekkel ő sem kíván soha foglalkozni. Meg se érdemli, hogy terepre vigyem.
Viszont az érintés… Nem tagadja, eléggé jó érzés. Bár sokszor vallja azt, hogy az emberek idegesítőek, s utálja, ha valaki tapizza, nem tudja tagadni, hogy vannak azon személyek, akiknél igenis vágyik arra, hogy megöleljék, vagy megfogják a kezét… Meg társai. Az utóbbi időszakban egyedül az unokatestvérét tudta csak szorongatni – persze ez is éppen elég jó volt – de sem űrlény azért, hogy ne hiányozzon neki egy másfajta szeretet is. Csak éppen nem vallja be, ha meg igen, akkor is elhessegeti ezt a felesleges igényt, hát informátorként nem jutna rá ideje, meg nem is lenne mellette biztonságban.  – A kettő együtt a legpontosabb. – borzolja össze a haját, miközben halványan mosolyog rá.  – De neked elnézem. Mázlid van, ha az új társam lennél és nem köszönnél, akkor lehúználak az ajánló levélben. – Gondolkodás nélkül. Így is erősen hajlik rá, hogyha annyira pattog neki, s idegesíti, akkor fogja magát és mindennek ellenére nem javasolja aurori munkára. Milyen tragikus lenne. Bárcsak érdekelne.
Válaszára csak bólint, majd inkább áttér az ajándékozásra, s annak átadási helyére. Nagyon örül neki, hogy nem itt kell mindenki előtt, hanem inkább máshol, azonban azt már rá bízza, hogy hol. Az üres terembe benyithatnak. Arról nem is beszélve, hogy könnyebben lehallgatják. Nem szeretném ha túl egyértelmű lenne a szoros kapcsolatunk. A kollégiumba való belépéssel viszont egyértelmű, hogy közel állok hozzá. De kevesebb lesz a fültanúnk. Mindegy, úgyse tudják, hogy ki vagyok neki, meg… Ez egy iskola, itt nincsenek kémek, igaz? Talán már túl is gondolta ezt a helyválasztást, de némileg… Paranoiás. – Legyen a kollégium. – von vállat egyszerűen, majd a fiú mellett kezd el sétálgatni.
-Hivatalosan nem is mesélhetnék neked ezekről… - féloldalas mosolyra húzza a száját, majd közelebb hajolva halkan kezd beszélni.  – A hírekből biztos hallottad, hogy egy orosz családot lemészároltak. Éppen az után nyomozok, de… nehéz! – kezdi el csóválni a fejét.  – Mintha pontosan tudták volna hol, mikor és hogyan kell betörni… Ez azért elég furcsa. – majd sóhajt és egy kicsit komolyabb lesz.  – És kaptam egy mentorálltat… Aki egy pökhendi aranyvérű családból jött, de még annyit sem tud mi a Netflix. Yule… A saját kezemmel fogom megfojtani, ha megint látnom kell, márpedig szinte minden nap látnom kell! – Kevés embernek mer ennyire nyíltan panaszkodni, meg ennyire sokat nyávogni – nem macska alakban – hiszen eleve nem szereti a felesleges érzelmi reakciókat.
 -Yule… Szinte biztos vagyok benne, hogy kevesebbet beszélek velük, mint te. – szemet forgat. – Legjobb tudásom szerint mindenki jól van. Nincs semmi különös velük, élnek. Kielégítő válasz volt? – néz rá a szeme sarkából. Igaz, ha ez nem elég infó, akkor sem tud többel szolgálni. – Miért kérdezed? Te nem beszélsz velük?

Szélesen mosolyog a fiúra, hogyan végül megnyeri a vitát. Bár alapból hozzá van szokva ahhoz, hogy neki van igaza. Főleg a fiatal unokatestvérével szemben. Nem azt mondja, hogy szerette kioktatni, mert nem egészen erről volt szó, inkább csak szerette okosítani. Komolyan olyan volt, mint egy fiatal testbe zárt nagyapa időnként. – Ah… De! És bosszantó! Rosszabb, mint te kiskorodban. – kacsint rá cinkosan, majd nevetni kezd. Nem mintha Yule olyan nagyon rossz lett volna. A legdurvább dolog, amit eddig tett vele, az az volt hozzávágott egy képregányt, ami egy tsundere-ről szól és közölte, hogy ez ő. Igaza volt. Talán azóta próbál jobb unokatestvér lenni, s kicsivel jobban odafigyelni a fiúra. Nem akarta, hogy egy rossz embernek lássa, mert nem volt az, csak nehezen fejezte ki az érzéseit bárki iránt.
Ezért döntött úgy, hogyha szavakkal nem is tudja elmondani mennyire szereti és mennyire fontos neki, akkor is próbálkozik valahogyan kimutatni ezt, így ajándékokat választott neki. De nem csak egyszerű dolgokat, mindenből a kedvencét. Karácsonyra és születésnapjára mindig valami hasznosat kapott, semmi porfogót. Sőt mikor elvégezte az amerikai varázslóképzőt, akkor egy 5 kötetes könyvsorozatot kapott tőle, amely a legendás lényekről szólt, de nem csak az átlagosakról, hanem az egészen ritkákról is, olyanokról, melyek a keleti térségekben fordulnak elő, vagy Ausztráliában.
Ma viszont csak a szokásos finomságokat hozta, amiknek átadási helye végül kollégium lesz. Ezt is rengeteg ideig tartott neki eldönteni, hiszen minden esetleges támadási felületet figyelembe vett, még akkor is, ha egyébként semmi esély nem volt arra, hogy bárki ártani akarna nekik. Retteget a gondolattól, hogy egy elégedetlen ügyfél egyszercsak lecsap rá, vagy még rosszabb… Az unokatestvérére.
Viszont abból baja senkinek sem származhat, ha egy picit mesél a munkájáról, mert igazából kinek mondaná vissza? Tudja, hogy nem szabad neki, okos fiú ő. Most pedig csak nevet azon, hogy mennyire izgatott már, s megveregeti a vállát. – Tragikus igen! – bólogat egyetértőn, majd ajkába harap. – De azért elég izgalmas… Meg milyen menő, hogy a kuzinod bízták meg a nyomozással! – Nyilván ez a legfontosabb az egészben. Szerette azt érezni, hogy jó a munkájában, mert tényleg úgy gondolta, hogy elhivatott, még akkor is, ha titokban az aurorok ellen dolgozik. – Ehh… - Valahogy ráragadt, hogy mindig így próbál szólni a többieknek, hogy valami nagyon hibás az elméletben. Jelen esetben például az, hogy jól ismerték a helyszínt. Mert igazából nem, mert neki kellett mindent elmagyaráznia. – Yule, eleve egy interkunturális analfabétát kaptam, aki a nevemet se tudj kimondani. Mondjuk ezt elengedtem. De az nagyon zavaró, hogy ennyire tudatlan a mugli dolgokból és még csak nem is hajlandó fejlődni. – muszáj megmasszíroznia az orrnyergét most már. Nem látja, hogy ez hogyan lehet jó, vagy jobb. Most még egészen biztosan nem.
Viszont érdekes témára terelődik a szó, pontosabban olyasmire, amit nem várt volna, hiszen… Őt kérdezi a családról? Pont őt, aki egyébként nem is szeret velük kommunikálni. S magyarázata csak még jobban összezavarja, meg az, hogy ennyire ritkán beszélget velük. Egy gyors lépéssel elé kerül, majd arcába hajol, és úgy kezdi vizsgálni tekintetét. – Miért érzem azt, hogy utálod a nővéred párját? – vonja fel egyik szemöldökét, s még pár pillanat erejéig a személyes terében lábatlankodik, mielőtt elhúzódna. – Ki nem állhatom a tagot…

Úgy tesz, mint aki erősen elgondolkozik, s még pofákat is, mintha tényleg azon törné a fejét, hogyan fogalmazza meg a mondandóját anélkül, hogy megbántaná a kis lelki világát az unokatestvérének. Hiszen emlékei között ott él tisztán, mikor hozzávágta a japán képregényt, s dühösen csak annyit mondott neki, hogy ő is pont ilyen… Most már tudja mire gondol, s bár nem mosoly többet, azért igyekszik jobban odafigyelni, hogy a maga módján kifejezze a szeretetét.
-Mert nem voltál egyébként? – Tisztában vele, hogy Yule egyébként egy rendes gyerek, s hogy nem csinálna semmi ördögtől való dolgot… Ugyanakkor pont azért mert annak idején így viselkedett vele, nem volt hajlandó angyalinak nevezni. Még most sem. Abban viszont igaza van, hogy Yule sosem lehet olyan rémes, mint a kölyök, akit a nyakába sóztak. – Az egy dolog… Szerintem enyhén homofób is. Meg okoskodik. – Igen, nagyjából ez a fontossági sorrendje is. S bár igyekszik kezelni, sajnos a sajátos módszerei miatt előfordul, hogy megbotránkoztatja, hogy direktbe kiakasztja, meg megszívatja, s közben van ennek neveltetési szándéka, de már most meg tudja mondani, hogy semmi értelme nem lesz, hiszen a keményfejű emberek azok maradnak, még akkor is, ha egyszer koponyájuk betör. Majd összeforr, s kezdődik elölről.
Áldja Merlint, amiért Yule bezzeg ilyen jó gyerek lett. Egy haosnló személyiségű emberrel szívesen dolgozna, hiszen figyel rá, csillogó szemekkel néz rá, s úgy érzi, hogy szavai nem találnak süket fülekre. Bár sose mondaná meg, de a fiú a kedvenc rokona, s ha ő jönne oda hozzá segítségre szorulva, akkor nem kérdés, hogy mindent megtenne érte. A saját anyjánál már elgondolkodna, hogy megéri-e neki.
De nem, ez az ártatlan kiskutya sose tudna neki csalódást okozni, s ezért is hajlandó meglátogatni, időt szánni rá, pedig ő is néha jobban örülne, ha aludhatna, vagy csak pihenhetne. De valahogy Yule-al pihentető az egész közösen töltött idő, sőt megengedheti magának, hogy némileg lelkesedjen is és időnként több érzelem üljön ki az arcára, mint úgy egyébként. Sőt szabadon viccelődik vele, mert miért is ne tehetné. Igaz, elméjét elárasztják az aggasztó gondolatok, hogyha valaki rosszat akarna neki, akkor első dolga lenne lecsapni a fiúra, de igyekszik nem paranoiás módon viselkedni, így megengedi magának a vállveregetést, sőt azt is, hogy elmesélje a mostani bűntényt. – Máris boldogabb lettem, hogy büszke vagy. – forgatja meg a szemeit miközben mosolyog, pedig az az igazság, hogy valóban jól esik neki. Mellkasában érzi a kellemes melegséget szétáradni, s most pirulgathatna, sőt belül valahol mélyen meg is teszi, ahol senki nem látja mennyire is jól esik neki. – Ehh… Egy picit! Valóban biztosan jól ismerték a helyet, azonban a család élve maradt tagjai nem tudtak túl sok hasznos információval szolgálni, hogy kik ölhették meg őket. Sajnos egyik gyanúsított sem volt ígéretes. – Von vállat. Nem volt rossz feltételezés, azonban inkább volt amerikai filmes feltevés, mint tényleges elemzés. Persze honnan is tudhatná mi volt, hiszen nem volt ott a helyszínen, nem látta a bizonyítékokat. – Nem aurornak mész, ugye? – Már nem feltételezi, hogy rossz lenne, de több indoka is van, amiért nem repesne az örömtől, ha Yule ezt a pályát választaná. A legfontosabb az, hogy nem szeretné az ő munkáját hátráltatni, vagy esetleg bajba keverni.
-Yule, az egészen biztos, hogy nekem nincs türelmem a sráchoz. De nekem senkihez sincsen. – Mely egyébként hazugság, hiszen nyugodt természet ő, egyszerűen csak bunkó mód reagálja le a helyzeteket. Arról már inkább tehet, hogy szemét, amikor emberekkel beszélget, de ezt is inkább a családi hátterére fogja, meg arra, hogy könnyebb, ha mindenkitől távol tartja magát. – Akkor is csak egy évet dolgozok vele… Utána leadom, elmehet, ha kell kamuzok az értékelésembe, csak szabaduljak meg tőle igazából. – mélyet sóhajt ahogyan tarkót vakar. Pontosan érti, mire akar kilyukadni Yule, s hogy nem mondhatja el neki, hogy nem kell ide másik ember, hiszen pontosan tudja, hogy mi történt, elvégre ő is része volt a bűncselekménynek. Épp az előbb mondta, hogy mennyire büszke rá, ezek után nem okozhat neki csalódást.
Szerencsére témát váltanak, s egy szintén kellemetlen társalgásba kezdenek. Illetve kellemetlen lenne, de őt nem igazán érdekel a család, így nem is zavarja, mikor azt mondja, hogy nem bírja a srácot, hiszen egyetért vele. De a nagyon gyors és pánikolós terelés gyanús lesz számára, össze is húzza szemeit, így néz rá egy pár pillanatig, de úgy dönt inkább majd később tér rá vissza, mior nem tud menekülni. – A nők biztosan… A férfiak kevésbé, ami nagy kár. – Tényleg… Beszélt ő már neki valaha arról, hogy meleg?