♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I dare you… Try to bite me with those fangs and the next thing you feel will be the broken teeth in your mouth
Azt hiszem mondanom sem kell, hogy ezen a ponton utáltam a Gawroński családot. Anyám olyan nagyon jóba volt Zorian-éval, hogy még mindig tartották a kapcsolatot, hiába adatott meg nekünk az a lehetőség, hogy inkább jó messzire elkerüljük egymást a fiúval. Tudták – mivel a szüleim említették –, hogy ereklyevadász vagyok. Valamiért pedig azt hitték, hogy az ereklyék mellett képes vagyok összebogarászni nekik olyan ritkaságokat is, mint a vámpírok éhségének csillapítására alkalmas főzet. Valóban… Talán meg is tudtam volna tenni, de ugyan mégis miért tettem volna? A pénz Zakhar, a pénz! Apám kapzsi szavai a mai napig ott visszhangoztak a fejemben. Csak tudnám, hogy miért ilyen ostobasággal akart meggyőzni, mikor igazán tudhatta, hogy nekem az nem számít. Van abból bőven elég is, hiába költekezem, hiába veszek mindenből minőségit, sose fogy el. Nem… Itt színtisztán a kapcsolatokról volt szó. Azt akarta, hogy legyek jóba a lengyel a fiúkával, bár remélem csak és kizárólag azért, mert közel állt a legfontosabb célpontomhoz. Mindegy, elvállaltam. Persze, hiszen választhattam, hogy vagy megszerzem neki azt a szutykot, vagy megszerzem neki azt a szutykot. Nem volt nemleges opcióm. Viszont tényleg jobb lesz, ha rendesen megfizet engem a srác, mert ez… Nem sűrűn vállalnék be ilyesmit, sőt tartom valószínűleg, hogy nincs olyan dolog, amivel meggyőzhetnének ismét, hogy én önként, s dalolva kezdjek üzletelni félig már halott… valamikkel. Nem, nem félek a vámpíroktól. Ha valami vagy valaki meg akar ölni és nem vagyok elég ügyes, akkor úgyis meg fog ölni. Nem tudok ellene mit tenni, egyedül harcolni tudnék, ha pedig alul maradok… Úgy igazából meg is érdemeltem, hogy arra a sorsra jussak, amire. Sokolov vagyok elvégre, kiváló kiképzést kaptam, így egy vacak, még csak nem is fajtiszta vámpír nem győzhet ellenem. Biztos, ami biztos felkészülten jelenek meg. Kabátot vettem, alatta viszont a munkaruhám van, hogyha esetleg elfajulna a helyzet, akkor könnyebben mozogjak. A késeim közül kettőt elrejtettem, ha netalán el akarnák venni tőlem. A pálcám kevésbé fontos, hiszen pálcanélküli varázslásból jeles voltam. A képességemet ellenem pedig nem tudnak mit tenni, bármikor megfagyasztom a bőröm, ha a férfi akárcsak egy pillanatig is úgy gondolja, hogy megkóstolna. Gyanítom, hogy az aranyvér igen ízletes… Vagy nem… Egyáltalán számít, vagy csak a típusa fontos? Nulla negatív vagyok… A legritkább fajta. Ezt vajon ki tudja szagolni? Ah… Túl sokat aggódom. Izmaim be vannak feszülve, nagyjából tegnap este óta nem voltam képes teljesen nyugodt maradni. Ez pedig mind Zorian hibája volt, mert neki kellett az a szutyok elixír. Legközelebb őt küldöm ide. Bevallom nem tudtam mit akarhat majd a férfi. Pénzem éppenséggel akad, a véremből egy cseppet sem fog kapni, ezt már előre tisztáztam magammal, ezen kívül pedig nem tudom mennyire érdekelt más fizetségi módot illetően. Minden esetre kint várok rá az irodája előtt, hogy egyszer majd bizonyára méltóztat megjelenni. Direktbe egyeztettem vele időpontot, s órámat elnézve… Két perce, öt másodperce marad ideérni. Oh, hogy én mennyire utálom a késést.
Éhségcsillapító főzet, hah? Miféle puhány csökevénynek lenne szüksége ilyesmire? Ki az, aki fél szabadjára ereszteni belső szörnyetegét, s inkább elnyomja, mint valami gyáva féreg? Nos… Ezekre a kérdésekre csak egy valaki tudja a választ; Zakhar Sokolov, ki épp egy ilyen bájitalt kérvényezett tőlem nemrégiben. Talán magának, talán más számára, ki tudja? Hallottam már családjáról, s őt is megelőzi hírneve, ám abban sosem lehetek elég biztos, hogy saját maga érdekében készül-e belenyúlni a vámpír-bizniszbe, avagy más miatt..?
Az időpontot megbeszéltük; s miközben nyugodt tempóban készülök távozni irodámból, tudom, szinte érzem, hogy már itt van… Nem kell ahhoz tizenöt emeletet legurigáznom a lifttel vagy hoppanálnom - ha nem volna az a rohadt sérülésem -, hogy tudjam, már vár. Belső ösztönöm súgja, no meg a biztonsági őrök egyike, ki azonnal jelentett, mikor ügyfelem felbukkant az utca túloldalán; s így amint összeszedem magam már indulok is lefelé, nehogy egy percig is várassam őt, hiszen illetlenség egy üzleti találkozóról késni.
Egyébként én magam is használhatnám ezt a szert, hiszen ha vérszomjról van szó, nos engem különösen megáldottak vele. Nehezen tudok ellenállni neki, habár a legnagyobb veszélyt saját öcsémre jelentem, mert az ő vére az, mi igazán képes megbolondítani… De úgy döntöttem, nem fog érdekelni. Nem fogom elnyomni ezt az énemet csak azért, hogy jobb legyen neki. Különben is biztos, hogy jobb lenne? Nem lehet, hogy azzal sokkal többet ártanék neki, ha megtagadnám tőle? Ha sosem érezhetné fogaimat a bőrébe marni?
Már gyerekkorunkban is… Annyira egymásra függtünk, hogy ha szüleink nem választottak volna szét minket, s nem tiltották volna meg, talán rosszra fordultak volna a dolgok. Bár most, hogy nincsenek a képben, s ő meg én ismét egy fedél alatt lakunk, azt csinálhatunk, amit akarunk. Vagyis én azt csinálhatok, amit akarok. Desinek még bele kell tanulnia.
A lift csilingelő jelzése hoz vissza a jelenbe, s azon kapom magam, hogy öcsém vérére szomjazom - ismét -, szinte már betegesen. – Édes jó istenem… – sóhajtok fel, közben forgatom szemeimet s kilépek a földszint sötét, márványos padlójára, majd egyenesen a kijárat felé sétálok. Szerencsére borús az idő, s szokásos szemüvegem bőven elég segítséget nyújt, így nyugodtan távozhatok; órámat nézve látom, hogy két perc és öt másodperc múlva kezdődik a megbeszélt időpontunk.
Felnézve megpillantok egy fiatal férfit, ki épp ugyanígy az óráját lesi, nem is oly’ messze tőlem, így feltételezvén, hogy ő lesz az ügyfelem oda is lépek mellé, s halkan felnevetek. – Nahát, nahát, vajon elkéstem? – kérdezem szórakozottan, majd jobbomat nyújtom felé. – Mr. Sokolov, örvendek a szerencsének. Bastien Darthorn – mutatkozom be, s ha elfogadja a nyújtott kezemet, hát a szokásoknak megfelelően, határozottan rázom meg övét, ha nem, hát leeresztem magam mellé. – Talán jobb volna a mélygarázsban folytatni. Sok errefelé a szemfüles járókelő… Egyetért? – mosolyodom el halványan, s ha beleegyezik, úgy el is vezetem a megfelelő irányba. Ha nem, hát várom a javaslatát egy jobb helyszínre. Elvégre itt nem rendezhetjük, mindenféle mugliegyedek és esetleges leskelődők körében.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I dare you… Try to bite me with those fangs and the next thing you feel will be the broken teeth in your mouth
Szokásosan jóval előbb érkeztem. Mindig úgy gondoltam, hogy inkább legyek előbb a helyszínen és nekem kelljen várni, mint a másiknak. Azt viszont gyűlöltem, ha valaki nem jelent meg időben. Egyértelműen azt mutatta, hogy számára messze nem olyan fontos a találkozó, vagy éppen az adott személy, s emiatt megteheti, hogy csak szimplán játszadozik az idővel. Igazából jelen esetben még inkább haraptam volna – na jó inkább ne is emlegessük ezt – mert próbáltam volna minimális időt itt tölteni. A vámpírok kilométerekkel rosszabbak voltak, mint például a farkasok. Ők legalább havonta csak egyszer voltak veszélyesek, arra is volt gyógyszer, hogy ne próbáljanak meg mindenkit széttépni. De ezek?! Még akkor is, ha csak származékok és nem fajtiszták, akkor is ott volt bennük a késztetést, hogy vért igyanak. Neked pedig jobban tetszett, hogyha a sajátom a helyén marad. Az ereimben. A testemben. Erősen elgondolkozom azon, hogy az unokatestvéremet kellett volna ideküldenem. Ő amúgy is szereti a vért, sőt talán szót is tud érteni velük, hiszen nem egyszer láttam, hogy egy mészárlás után képes volt lenyalni az ujját, melyen áldozatainak vére volt. Undorító. Ebben a környezetben viszont lehet jobban érezte volna magát. Neki biztosan nem okozott volna gondot, ha fizetségnek a vérét kérik… Bocsánat! Lehet, hogy isteni mivolta miatt eleve át se szúrná a bőrét a tű, vagy még jobb! Annyira megijednek a dhampírok, hogy menten megadnak neki mindent, amit csak akar. Orosz Jézus… Ennél még az asperger is jobb, de komolyan. Ott legalább reális maradok. Idegességemben órámra pillantok, sajnos azonban még több, mint két perce van az illetőnek. S éppen mikor egyébként ismét felpillantanék, akkor hallom meg magam mellett a férfit, akinek hangjából egyből lejön, hogy… Nem éppen a legkomolyabb ember lesz a földön. Lassan fordulok felé, először az arcára vetül a tekintetem, majd lassan nézek végig rajta. Egy pillanatra gondolkozom el csupán, hogy elfogadjam-e a kézfogást, mire nagy nehezen végre megragadom a kezét. Határozott és erős. Egyértelműen jelezni akarja, hogy magabiztos. Valószínűleg az otthonos környezet miatt, s mert én kértem segítséget tőle. Ezért még meghalsz Zorian… Mielőtt még válaszolnék, bal kezemmel előszedek egy kis üveget a zsebemből, mellyel az egyébként kesztyűs kezemre fújok. Utána ugyanolyan lassúsággal elrakom, majd összedörzsölöm tenyereimet, hogy a kesztyű is fertőtlenítve legyen. Kicsit sem akarom titkolni, hogy gusztustalannak találom a helyet és őt is azért, ami. Feltételezhetném azt, hogy egy rendes vámpírszármazék, vagy esetleg tisztes üzletember, csakhogy… Nem teszem. Előítéletes vagyok, meg elővigyázatos. Azon kívül pedig tisztaságmániás. -Hát persze… Amennyiben a mélygarázs szebben néz ki, mint egy kínzókamra. – Ide jön most egy mosoly, amennyiben képes lennék ilyesmire, de helyette csak oldalra döntöm a fejem, ezzel mutatva, hogy visszajelzést várok, miszerint nem most akar megölni. Az utóbbi időben túl sok halál közeli élményem volt. Nem kérek egy újabbat is.
Talán egyetlen pillanat volt az életemben, amikor megfontoltam a vérszomj elleni bájital használatát… Abban az egy gyenge pillanatomban tartottam attól, hogy soha, semmi nem fogja úgy oltani azt a bizonyos szomjat, mint saját testvérem vére, s talán nem leszek képes soha elfogadni azt, amit mások nyújtanak. Ám azóta megtanultam, hogy nincs értelme eldobni azt, akik valójában vagyunk; mert hiába vagyok dhampyr, s nem tisztavérű, büszkén viselem fajtám címkéit a hátamon, s éhesen hegyezem fogaimat, az emberi életet pedig nemes egyszerűséggel megvetem. Igaz, talán vannak kivételek… Házvezetőnőmet például egészen kedvelem, s kellemes jelenségnek találom. Talán sajnálnám is, ha történne vele valami…
Viszont szimpátiámat nem tudom osztani azokkal, kik bájitalokhoz és egyéb csecsebecsékhez fordulnak saját fajtájuk elnyomásának céljával; mert ők gyengék, s nem méltóak még arra sem, hogy a vérszívókkal egy mondatban emlegessék magukat. Szánalmas, gyenge kis teremtmények, rosszabbak egy muglinál. A muglik legalább felvállalják, hogy ők azok, amik, s együtt élnek vele, de ezek a gyenge idegű puhapöcsök, ezek a magukat dramatikus mértékben sajnáltató Edward Cullen megtestesülések egyenesen idegesítenek… Mi lesz a következő, mókusokon fognak élni? Jaj nehogy valaki nyakát meg kelljen harapni! Borzasztó bűn, nem lehet vele együtt élni! Irtani való kis köcsögök, tűzre mindet!
Bár tudnám, a Sokolov srácnak miért van szüksége arra a bájitalra? Nem feltételezem, hogy magának veszi, hiszen tudtommal nem vámpír s nem is dhampyr, szóval… Hajt a kíváncsiság, habár kötve hiszem, hogy csak úgy kiadná az illető nevét, de ha mégis, hát szívesen megkeresem és megmutatom neki, milyen az igazi élet egy fajtánk bélinek. Elvégre kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik mások megrontása, ugye Desi? Te már csak tudod.
Mindenesetre az üzletet meg kell kötni, s ahogy azt illik, kézfogással üdvözlöm is különös illatú ügyfelemet; édeskés, fűszeres, kicsit emlékeztet a fahéjjal kevert porcukorra, habár nem állok hozzá elég közel ahhoz, hogy jobban megszimatolhassam, de… Ritka jó vére lehet, ezt már ennyiből is meg tudom mondani. Ám orromat az üdvözlet után megcsapja a fertőtlenítőkre jellemző keserű, savanyú, szaglómezőmet teljesen elrohasztó szag, homlokom ráncba is szalad, ahogy végignézem Zakhar Sokolov lajhár lassúságú mozdulatait. – Wow. Tisztaságmánia? Mizofóbia? – találgatok, s már el is gondolkodom, hogy vajon ismerek-e egy jó terapeutát, aki az övéhez hasonló kényszerbetegségek szakértője… Ám egyetlen név sem ugrik be.
Végül felajánlom, hogy az üzletünket egy kevésbé nyilvános helyen kössük meg, ám az erre érkező válasz meglep kissé; elmosolyodom. – Egy kínzókamránál nincs szebb hely a világon – felelem, majd egyetlen intéssel jelzem Mr. Sokolov számára a megfelelő irányt. – Ne aggódjon. Az ügyfeleimmel különösen jól szoktam bánni, garantálhatom, hogy az Ön esete sem lesz másképp, s épségben hazatérhet az üzletünk után – elvégre, jelenleg nincs okom őt megkínozni. Még.
Amennyiben nincs kifogása, el is vezetem a mélygarázshoz, hol egyetlen autó parkol; a sajátom. Igazság szerint szinte senki nem használja ezt a helyet, mindenki hoppanál vagy más úton-módon közelíti meg az épületet, s én magam is így tennék, ha nem lennék átmenetileg eltiltva az előbbi közlekedési módszertől. Szar dolog, de ez van. Még néhány hét… – Nos, a szer nálam van – húzom elő zakóm belső zsebéből a kis üvegcsét, ám alig egy pillanat erejéig mutatom meg az úriembernek, máris visszasüllyesztem azt a helyére. – Beszélgessünk az áráról.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I dare you… Try to bite me with those fangs and the next thing you feel will be the broken teeth in your mouth
Egyébként képtelen voltam felfogni, hogy ugyan mi történhetett a kis Gawroński fiúval, hogy nem volt képes beleharapni egy emberbe, majd inni belőle egy keveset. Először is, nem is volt rendes vámpír, hogy túl sűrűn kelljen neki vér, másodszor pedig… Eddig hogyan élt túl?! A szülei mellett furcsa mód sose használt ilyet – bár gyanítom abban az esetben azért nem, mert boros pohárba töltötték neki ki a jobbnál jobb vért – most pedig hirtelen nagyon gyorsan kell neki. Tán nincs vadászösztöne? Amúgy is… Legjobb tudomásom szerint ez csak elnyomja az éhséget, mely erősebben tér vissza, ha a szer elveszíti hatását. Így nem végleges megoldás, egyszerűen csak késleltetés. Zorian… Bármit is tervezel, nem lesz jó vége. Nem csak azért, mert erősen tartok attól, hogy egy ilyen üzletelésünk végén az én nyakamra akar majd rátámadni, hanem mert ha nem vigyáz, akkor a Karkaroff fiú fogja bánni. Tudom, hogy jóba voltak, még mindig barátok, s bizony ha nem eszik időben, akkor neki fog ugrani a legközelebbi embernek. Nem hagyhatom, hogy az a férfi legyen az áldozat. Nekem ő élve kell. Nem hiszem, hogy ki kell fejtenem mennyire utáltam már most az egészet. A fiú anyja is megtehette volna, hogy kimászik sötét barlangjából és maga üzletel a vámpírszármazékokkal. Helyette viszont engem kellett küldeni, s bármennyire is próbáltam pozitívan hozzáállni a helyzethez, igen nehéz volt. Ugyan elég sok pénzt, vagy információt szerezhetek a sráctól majd, viszont… Nem tudok hazudni, rendkívül feszült voltam, miután tisztában volt a vérem ritkaságával. S a legrosszabb az, hogy hiába tudom elrontani a szúnyogok számára az illatát, a dhampíroknak nehezebb. Szinte biztos vagyok benne, hogy érzi is az illatomat, bár ne ezért veszem elő a kézfertőtlenítőt a kézfogásunk után, hanem mert érzékeny vagyok a tisztaságra, s azt is kívánom mutatni, hogy mértetlen mód undorodom a fajtájától. Viszont vagy hülye volt, vagy megint kijött a betegségem egyik negatívuma, hogy bizony a logikám teljesen eltért az átlagtól. – Tisztaságmánia, mely az aspergeremmel együttjáró kényszerbetegséggé vált. – Ha már ennyire kíváncsi volt. Bár engem sose zavart, sőt örültem, hogy ennyire igényes tudtam maradni, nem úgy, mint egyek, akiknek a ruhája hiába volt tele idegen emberek vérével, nem is foglalkozott azzal, hogy letakarítsa magát, sőt! Még képes volt lenyalni az ujját is… Tudta ez az elmebeteg, hogy milyen vérfertőzése volt?! Az üzletünk helyszíne elsőre nem hangzik jól. Pusztán azért, mert legutóbbi üzletem során elég kellemetlen támadás ért. – Maximum akkor, ha azt kínozzuk, ki a legtöbbet ártotta nekünk. – S hamarosan el is indulok abba az irányba, amerre mutat. Bár még mindig van egy kellemetlen érzés bennem, talán némileg enyhülni látszik, azonban nem a szavai nyugtatnak meg, hanem az, hogy most még nem tűnik olyan vészesnek a tag. – Ne haragudj meg, de először is utálom a magázódást, másodszor pedig nehezen tudok megbízni az emberekben… Hát még azokban, akik nem is azok. – Talán ez az enyhe utalás már elég lesz ahhoz, hogy felfogja, nem bírom a fajtáját. Egy picikét sem. Néma csendben haladok mellette, mert se előtte se mögötte nem kívántam közlekedni. Ki tudja, milyen trükkjei vannak. Bár így is gyorsabb lesz nálam, de talán még így van a legtöbb előnyöm. Látom az autót, azonban nem tud érdekel. Szeretném már látni az árut, melyet pillanatokon belül meg is mutat nekem. Kifejezéstelen arccal veszem tudomásul, hogy tényleg nála van, ez már jó jel, azonban nem kapok utána, csak karba teszem a kezeimet. – Bármennyit kérhetsz, én csak a közvetítő vagyok. Egy dolgot nem tudok megadni. – komolyan nézek a szemeibe, csupán egy rövid ideig, de abból is érezheti, hogy komoly vagyok.
Szóval tisztaságmánia. A-ha. És ő úgy döntött, mint tisztaságmániás, hogy vérszívókkal áll le üzletelni. Micsoda ostobaság! Még az a szerencséje, hogy dhampyrok közt is a tisztábbik fajta vagyok, aki mindig megtörli a száját vacsora után. Különben is… Ilyen drága zakót nem fogok összekenni. Lehet, hogy hajlamos vagyok mohó lenni és túlzásba esni a vérszívással, de az öltözetemre mindig odafigyelek.
– Óh. Őszinte részvétem. – A tisztaságmánia egy dolog, na de hogy kényszerbetegség legyen? Kellemetlen. Így már értek mindent. Az asperger meg… Nos, csak bonyodalom a bonyodalmak végtelen kupacán. Jól kicseszett a genetika ezzel a fickóval. Már majdnem sajnálom! Persze annyira nem, hogy ez bármit is változtasson az üzletünkön, sőt, inkább a lényegre is térek és invitálom őt a mélygarázsba, hogy nyugodt körülmények közt elintézhessük, mielőtt még az “aspergerével járó” tudatalatti belső hangjai azt súgnák neki, hogy szálljon ki az üzletből… Ez most bunkó feltételezés volt, igaz? – Van benne valami. Nincs is édesebb a bosszú ízénél… – Azaz van. Desi vére. Folyamatosan szomjazom rá, s legszívesebben egész nap a nyaki ütőerén csüngnék. Ő meg csünghetne az enyémen, uhh!
Kissé meglepve hallgatom az ügyfelemet, s magamban nyugtázom is, hogy akkor ennyit a formaságokról… Nem volt még dolgom ilyen… “Érdekes” üzleti partnerrel, de hát ettől szép az élet. Meglepetések, meglepetések. – U-huh, rendben. Akkor hagyjuk a magázódást – bólintok, habár ez most még egy kicsit kényelmetlen, de hasonló korúak lehetünk, úgyhogy annyira talán nem lesz természetellenes érzés. Le kell vetkőznöm a megszokásokat, ennyi. – Nem alaptalan a bizalmatlanságod, és nem is kérem, hogy vakon bízz a szavaimban, hiszen lelkes hazudozó vagyok, de abban bízhatsz, hogy az ügyfeleim épsége az első számomra. Már rég bajban lenne a biznisz, ha a partnerek sérülnének miattam. Ugye ez logikusan hangzik?
Remélem, hogy érteni fogja, mire gondolok. Persze ha kell, szívesen kifejtem neki, ezen ne múljék, de ha valaminek nagyon nem vagyok a híve, az az idő pazarlása. Bizniszelni jöttünk, nem ingyen üzleti bölcsességek osztogatásának céljából. Ezért sem szarakodok tovább az apró témákkal, az illemmel vagy bármi egyébbel, s amint megállunk, veszem is elő a megrendelt árut. Tökéletes állapotban, garantáltan száz százalékos teljesítménnyel. Ám csak egy pillanat erejéig mutogatom, utána el is teszem, mielőtt még kedve támadna kikapni a kezemből és elszaladni vele. Már csak a fizetési módszer fölött van kérdőjel. – Hadd tippeljek. A véred – biccentek felé. – Nem volt nehéz kiszúrnom, nulla negatív, igaz? Jellegzetes illata van, kissé… Csípős. Édeskés és fűszeres, mint a frissen tört ceyloni fahéj… – Kezd kijönni belőlem a szakács. Hajjaj… – Kérdem én, mi jobbat tudsz ajánlani nekem a véred helyett? Ahogy elnézem jó kondiban vagy, a bőröd állapota alapján egészségesen is táplálkozol, ráadásul aranyvérű családból származol, ami a véredet prémium minőségűvé teszi. Igazi ritkaság, nem mellesleg nagyon drága… Tehát?
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
i dare you… try to bite me with those fangs and the next thing you feel will be the broken teeth in your mouth
520
Találkoztam én már furcsa emberekkel, mágikus lényekkel is, s nem is volt olyan nagyon meglepő, hogy nem voltam képes őket megérteni. Általában senkit és semmit, csak ha szó szerinte el van nekem magyarázva, hogy mire gondoltak vagy mit éreznek. Bár utóbbi mindig is nehéz feladat lesz számomra, hiszen… Én sokszor nem tapasztaltam azt, amit ők, vagy másképp. Viszont ennek a fickónak a szavait még annyira sem vagyok képes értelmezni. Láthatja rajtam, hogy mogorva arckifejezésem enyhén megváltozik, s kissé lágyabb nézek már rá, mind a két szemöldököm felhúzva, sőt még a fejemet is oldalra döntöm. Úgy nézhetek most ki, mint egy szamojéd, aki várja gazdájának magyarázatát az előbbi ostoba tettére. Mert hát miért is nyilvánít részvétet? Tán meghalt valakim? Mondjuk még az sem hatna meg olyan nagyon. Különös, nagyon különös és még csak nem is igazán tetszik nekem ez a fickó – bár származását tekintve, lehet csak az előítélet beszél belőlem. Közben követni kezdem, kényesen ügyelve a kettőnk közötti távolságra, bár gyanítom sokat nem ér egy olyan lénnyel szembe, aki akárhogy is nézem, gyorsabb nálam. Mélyet sóhajtok, nem is érdekel, hogy meghallja, úgyse tudja mire megy, hacsak nem legilimentor, akkor meg már édes mindegy. Nagyjából az első pillanattól kezdve rosszat gondolok róla és a fajtájáról. – Azért egy kellemes sütemény is elég édes lehet. Teszem azt egy kócos kata! – Hirtelen megkívántam az édességet… Talán sütnöm kéne, ha hazaértem, feltéve ha nem leszek nagyon mérges. Mert abból tudom, hogy csak kapkodás lenne, s dühömben a cukor helyett mérget találok beleönteni a tésztába, majd a szomszédokat kínálom meg vele. A magázodást végre elfelejtjük, egyébként sincs semmi értelme szerintem. Csak felesleges képmutatás, mintha valóban érdekelne minket a másik fél. – Hmm… - Elgondolkodom a szavain, próbálom megtalálni, hol a buktató, viszont nem igazán vélek felfedezni ilyesmit. Most még. – Logikus, igen. – bólintok. – Viszont ennek ellenére kérlek ne várj feltétlen bizalmat. – A saját szüleimnél sem feltétlenül vagyok biztos, hogy 100%-ig megbízhatok bennük vagy sem. Ezt nem tudom levetkőzni, pláne egy olyan emberrel szembe, aki emberi vérrel táplálkozik, s akit ha minden jól megy most látok először és utoljára az életemben. Mivel a következő alkalommal Zoriannak magának kell megszereznie ezt a csoda löttyöt. Pontosabban azt, melyet meglenget szemem előtt, mint valami csalit, talán azt várja, hogy utána kapjak, hogy elvegem tőle, s ő nevetve eltegye azt, de csak egy unalmas arcot vágok, sőt némileg morgok is, bár inkább csak azért, mert itt szórakozik velem. S ami a legjobban zavar, hogy valóban, egyből kiszúrta a véremet, és nyilván azzal kezd üzletelni. Nem tetszik. Nekem nem ér annyit a fiú. – Mint mondtam, nem nekem lesz, szóval miért is érné meg nekem ez az apróság annyira, hogy a véremet adjam érte. – vonom fel egyik szemöldököm, közben érzem, hogy pulzusom megugrik, mintha egy kicsit félnék egy vámpírszármazékkal üzletelni. Meglehet ez a valóság, mert hát… Valóban nem repesek az örömtől, hogy ilyenekre adom a fejem. – A pénz mindig jó fizetőeszköznek minősül. De ha ez nem elég, hát fel tudok ajánlani ereklyéket, vagy… - egy pillanatra elkapom tekintetem, bár nem azért mert bármi gyanúsat látnék, egyszerűen már zavar a tekintete. – Fel tudom ajánlani egy szintén aranyvérű vérét. Fél liter, egészséges, orosz, s állítom, hogy kiváló minőségű.
Azt hiszem mondanom sem kell, hogy ezen a ponton utáltam a Gawroński családot. Anyám olyan nagyon jóba volt Zorian-éval, hogy még mindig tartották a kapcsolatot, hiába adatott meg nekünk az a lehetőség, hogy inkább jó messzire elkerüljük egymást a fiúval. Tudták – mivel a szüleim említették –, hogy ereklyevadász vagyok. Valamiért pedig azt hitték, hogy az ereklyék mellett képes vagyok összebogarászni nekik olyan ritkaságokat is, mint a vámpírok éhségének csillapítására alkalmas főzet. Valóban… Talán meg is tudtam volna tenni, de ugyan mégis miért tettem volna? A pénz Zakhar, a pénz! Apám kapzsi szavai a mai napig ott visszhangoztak a fejemben. Csak tudnám, hogy miért ilyen ostobasággal akart meggyőzni, mikor igazán tudhatta, hogy nekem az nem számít. Van abból bőven elég is, hiába költekezem, hiába veszek mindenből minőségit, sose fogy el. Nem… Itt színtisztán a kapcsolatokról volt szó. Azt akarta, hogy legyek jóba a lengyel a fiúkával, bár remélem csak és kizárólag azért, mert közel állt a legfontosabb célpontomhoz. 
