heavy is the head that wears the crown || the bad brightmores

Alig pár napja értem haza, a szüleim igazából már mentek is el valami rendezvényre, ahova természetesen nem vittek minket. Hála Merlinnek! Nagyon nem vágytam arra, hogy olyan felesleges dolgokkal töltsem az időmet, mint más ostoba gyerekeivel jópofizzak. Sokkal inkább maradtam itthon egyedül – vagyis a bátyámmal – és nem csináltam semmit. Előtte legalább nem kellett annyira megjátszanom magam. – És rángasd ki a bátyádat a szobájából. Te talán még szót tudsz vele érteni. – Ezek voltak anyám utolsó szavai, mielőtt apámba karolt volna, s elhopponáltak volna otthonról. – Hát persze anya… Sok esélyem van pont nekem, akinek még a leveleire sem ír vissza. –  Mert hát mindegy volt mennyit írtam neki a Roxfortban, hányszor ajánlottam fel neki a találkozás lehetőségét, ő sosem válaszolt nekem. Idén sem fogja elnyerni az „év bátyja” díjat. Bezzeg az unokatestvéreink mennyire jól elvoltak. Mindig is irigykedtem rájuk, bár Sorin és Nessie személyisége nagyon elütött a miénktől. Tristan-ből és belőlem valahogy mindig is hiányzott a… kedvesség. Meg alapból a testvéri szeretet. Nem voltam pszichopata, így alapból fontosak voltak nekem az emberi kapcsolatok, főleg a családdal, hiszen őket nem tudom megválogatni, meg belőlük csak egy van. Mégis, egy csalódás voltak, hiszen egy pillanatra sem számíthattak rájuk. Egyedül Nestor volt jelenleg az, akivel meg tudtam osztani a látomásaimat, s még Blaise is jobb testvérnek bizonyult volna, mint Tristan.
Mélyet sóhajtva indulok meg felfelé a lépcsőn, s meg sem állok egészen a fiú ajtajáig. Ugyan az esélytelenek teljes nyugalmával vágok bele a szocializálódási akcióba, de csak azért is bekopogok. Egy hosszú, két rövid, két hosszú. Mindig ugyanúgy kopogtam, igyekeztem megkülönböztetni magamat a szüleimtől, mert egy picike részem szerette volna azt hinni, hogy ennek van jelentősége. Bízni akartam abban, hogy mikor tudja, hogy csak mi ketten vagyunk itthon, akkor nekem legalább hajlandó kinyitni. Mindig csalódtam. – Hyung! Anyáék elmentek. Nyilván csesztek nekünk kaját hagyni és a bejárónőnek is szabija van mára… Viszont kaptunk pénzt. Rendeljek neked valamit? – Úgyis fog valami kaját kapni, amit majd az ajtaja előtt hagyok, ha nagyon nem akarja kidugni az orrát. Bár magamban reménykedem, hogy ma más lesz, hogy talán, ha csak egy kicsit is, de képes lesz megerőltetnie magát és kinézni.
Fogalmam sincs, hogy mikor kezdtünk ennyire eltávolodni. Abban sem vagyok biztos, hogy én tettem-e valamit, vagy egyszerűen ilyen a természete. Mert hiába vagyok olyan, amilyen, én nem terveztem vele rosszba lenni. Az, hogy mostanra olyan lett a kapcsolatunk amilyen… Mind a kettőnkön múlott. Talán ha előbb nyitok, vagy hagyta volna magát, akkor most nem állnék itt, s könyörögnék magamba, hogy megszólaljon. Viszont nem akarok már Elsat és Annát játszani, mert én biztosan nem fogok elkezdeni neki énekelni itt… Meg hóra sincs szükségem most. Bár…

Pedig csak egy pici hó kell,
de lehet tőlem akár sóder. Várok rád...

Ah nem, túl nyálas hogy én ezt hangosan elkezdjem dalolászni!

Utálatos egy mese egyébként a Jégvarázs. Mégis megnéztem, bár ennek legnagyobb indoka az unokatestvérem volt, aki megőrült a beszélő hóemberélt. S miközben bámultam a képernyőt, rájöttem, hogy kísértetiesen hasonlít a két lány ránk a bátyámmal. Annyi különbséggel persze, hogy míg ők szerették egymást és bármit megtettek volna a másikért, addig mi…
Szemet forgatok a gondolatra, hogy Tristan valaha megpróbáljon velem olyan önfeláldozó lenni. Nem tudom mit tettem, amiért ennyire megutált, de… Szerintem nincs semmi, amit ne lehetne helyrehozni igaz? Ha ő annyira paraszt akar lenni, akkor tegye! Viszont akkor hadd használhassam már fel ezt mások ellen. Elvégre Sorin is mindig megvédi Nessiet, ott van neki és imádják egymást. Szóval akkor a mi esetünkbe miért látom azt valószínűbbnek, hogy előbb nyomna az arcomba egy párnát, hogy megfulladjak, ha rosszat álmodok, minthogy megöleljen és vigasztaljon?
Ennek ellenére idejövök az ajtajához, bekopogok és a kajáról kérdezem. Minek bármi másról? Hogy vagy? Milyen a suli? Ott vannak barátiad? Egyikre se válaszolna, hiszen már az is csoda lenne, hogyha fogná magát és kinyitná az ajtót. Mélyet sóhajtva fel is adom egy idő után a várakozást, s már éppen fordulnék el, mikor meghallom az ajtó nyitódását. Meglepődve nézek bátyámra, mint aki elsőre nem is érti a helyzetet – mert nem amúgy –, majd halványan elmosolyodom. – Jjajangmyeont akartam rendelni. Ezer éve ettünk, szerintem utoljára a nagyinál. – vakarom meg a tarkómat, mint aki komolyan elgondolkozott, pedig tisztán emlékeztem arra a vacsorára. Ott is veszekedtünk, milyen meglepő! Bezzeg csak a család azon fele, ahol mi voltunk. Se apa bátyja, se a nővére családja nem volt ennyire idegeskedő. – Izé… Ha nem vagy nagyon elfoglalt akkor… - Hirtelen megérzem az erős fejfájást, mire behunyom a szemeim és reflexszerűen fogom meg mind a két kezemmel. Halkan fel is morranok, s várom, hogy ismét látomásom lesz, de csak nem jön. Mi a franc?
Megszoktam már, hogy egy ilyen után, elsötétül minden, s látom azt a szörnyű jelenetet, érzem a fájdalmat és keserűséget, de most nem történik semmi. Pedig kéne neki.
A fájdalomtól megszédülök, még mikor ismét ráemelem a tekintetem sem vagyok képes fókuszálni. Megrázom a fejem és próbálom a halántékomat masszírozni. – Bocs… Egy-egy perc…! – Tudtam, hogy valami nincs rendben, az is igaz, hogy ötletem sem volt, hogy mi a baj velem. Amennyire csak tudtam rohantam volna le a konyhába, hogy valami fejfájás csillapítót találjak, hátha tényleg csak enyhíteni kéne a lüktető érzést. Viszont hiába, hiszen nem jutok messzire. Fogalmam sincs, hogy Tristan utánam jött-e, mert nem is figyeltem rá, már nem hallottam és nem láttam semmit.

Megint ugyanaz… A tiltott Rengetegben járok, s látom, ahogyan egy csapat férfi üldöz egy csuklyás alakot. Rohan, szalad, meg van sérülve, nehezen bírja, s a szél lefújja a kapucniját, mire megvillan szőke haja. Franc se tudja ki ő, de a távolban… Egy hang szólal meg… Ismerem. „Naekkeo”

Lihegve dőlök neki a közeli falnak, majd remegő lábaim végre feladják a küzdelmet, s a padlón összeesve fogom csak a fejem. – Kurva élet már nem bírom! – Nem szoktam káromkodni, de ez már tényleg sok volt. Túl sűrűn, túl intenzív látomásaim voltak, melyeket nem tudtam hova tenni. Csak tönkretettek, mert tudtam… Tudtam, hogyha a következő pillanatban lehunyom a szemem, akkor előjönnek ismét.

Tristan egyébként emlékeim szerint nem mindig volt ilyen zárkózott és paraszt. Nekem még van olyan emlékem, ahol mosolygós volt. Azóta se tudom, hogy mi történt vele, se azt, hogy mióta lett ennyire köcsög mindenkivel. Nem állítom, hogy én vagyok a legkedvesebb ember, ahogyan azt sem, hogy velem feltétlenül tündérinek kéne lennie, hiszen egyértelműen nem én vagyok az álom kisöcsi, de… De mégiscsak a testvére vagyok, akár tetszik neki, akár nem. Most pedig kettesben vagyunk – nem mintha máskor nem történt volna már meg ez a szituáció – így lehetőségünk lenne picit talán beszélgetni. Mert én egyébként szívesen megtudnám, hogy mi van vele, hogy mit tettem én, s ha úgy van akkor mit tudnék változtatni. Elvégre az életben már kiderült, hogy a saját szüleinkre sem számíthatunk, akkor legalább ő, mint idősebb testvérem legyen mellettem. Mert hát… Ebben a világban aztán tényleg senkiben nem lehet megbízni. Még azokban sem, akiket sikeresnek barátnak tudok titulálni. Nem merek senkinek sem túl sokat elárulni. Neked sem Tantan.
Mindennek ellenére én próbálkozom, még mindig, hogy közeledjek felé. Másképp kopogok, igyekszem nem idegesítő lenni, csendben vagyok… Csak érzékelje, hogy én nem a szüleink vagyok. Viszont mivel eddig sose voltam sikeres, így hamar fel akarom adni, s ő pont ebben a pillanatban nyitja ki az ajtót. Ha pedig ez nem lenne elég, hát ott van még az is, hogy belemegy a rendelésbe. Én pedig belelkesedem, bár ezt kevésbé mutatom. Igazából eleve nehezen tudtam kimutatnia  valódi érzéseimet, hát még ha olyan fáradt voltam, mint mostanában.
Viszont ha már végre látom őt, akkor kapok az alkalmon, s megkérdezném tőle, hogy volna-e kedve kiülni velem olvasni vagy megnézni egy filmet, azonban nem bírom befejezni a mondatomat, mert a fejem iszonyúan sajogni kezd, én pedig tudom, hogy ez egy látomás kezdete. Viszont olyan, mintha beragadt volna, vagy csak lassan töltene be, mert nem jön egyből, ellenben az érzés sem múlik el. – Nem… - Csak ennyit válaszolok, és már fordulok is el. Szenvedek, nem vagyok képes fókuszálni, így inkább el is mennék, hogy keressek valami gyógyszert rá, azonban hirtelen megállok, s ekkor villan be az a kép. Egészen a látomás végéig nem érzékelek semmit, nem hallom, hogy Tristan itt van mellettem, az meg még annyira sem tűnik fel, hogy hozzámérne.
Szépen lassan visszatalálok a valóságba, viszont egyből kapkodni kezdem a levegőt, mint akinek asztmás rohama lenne, s muszáj megtámaszkodnom a falnál, aminek mentén szépen le is csúszok, mert gyenge és remegő lábaim már nem bírják el testemen. Hangosan káromkodok, legszívesebben sírnék és valamit össze is törnék, viszont… Ekkor feltűnik, hogy bátyám itt van mellettem, s hozzámér. Kézfejemre simít, mire én lassan ráemelem tekintetemet. Talán még érzi, hogy reszketek, mint aki mindjárt megfagy, pedig az az igazság, hogy rettegek. A rémképből átjött a töménytelen félelem és feszültség, ami most bennem is megjelenik, valamint a düh, melyet az ostoba képességem iránt érzek. Pánikolok, sőt legszívesebben megfojtanám saját magam, vagy gyilkos átkot használnék, csak végre szabadulnék meg ettől a helyzettől. Elönt teljesen a keserűség, s csak testvérem apró gesztusa nyugtat le lassacskán.
Nem tart sokáig a pillanat, elhúzza kezét és így ül le mellém. Nem tudok ránézni, nem is akarok, mikor felteszi a kellemetlen kérdést. – Nem… -  Ennyire rémes dolog nem, bár ha alapból a látomásra gondolok, akkor meg igen. – Jól vagyok. – mondom ki remegő hangon, majd nyelek egy nagyobbat, hogy visszafojtsam könnyeimet, melyek most először készülnek feltörni egy másik ember jelenlétében. Fura…

Az, hogy kinyitotta nekem az ajtót, mindenképpen pozitívumnak fogom fel. Lehet csak az éhség beszélt belőle, meg a tudat, hogy nem kell főzni, elég ha elmondja mit akar és én megszerzem szóval… Egyetlen mondat is elég lett volna neki, amúgy meg a kisujját sem kell mozdítania. Ennek ellenére ne vágja rám rögtön az ajtót, hanem még marad. Bár arca kifejezéstelen, számomra ez nem olyan nagy baj. Az esetek nagyobb részében, hacsak nem manipulálni óhajtok valakit, én is ilyen vagyok, sőt apánk sem éppen remekel az érzelmek megjelenítésében. Azt hiszem genetikai probléma lehet ez, vagy nem is tudom… Mert a család többi tagjának bezzeg kiválóan megy.
Annyira lázba jövök, hogy rögtön meg akarom kérdezni, hogy volna-e kedve esetleg velem tölteni az időt. Nem kell beszélnünk, meg semmi, nekem az is elég hogyha nem feltétlen csak a szobájában ül magányosan, ahogyan én is tenném, hanem tényleg kényelmesen lehuppanni a kanapéra, megrendelni a kaját, addig esetleg olvasni, amint megjött az étel pedig berakni A Zombiexpreszt vagy valami hasonlóan elcsépelt koreai filmet, amit könnyen ki lehet figurázni.
Viszont minden tervem meghiúsul, mikor megérzem a fejfáját. Tristan egyből kérdezni is, hogy nem-e migrén, mire legszívesebben azt mondanám, hogy bárcsak az lenne. Bárcsak egy ostoba migrén lenne, vagy egyszerű fejfájás… Nem pedig az, hogy éppen valami szörnyűséget fogok meglátni, vagy valaki fájdalmát. Inkább el is rohanok előle – vagyis rohannék – hogy ne előtte kelljen ezt megélnem, hiszen tudom abból mi lesz. Kérdések, melyekre nem adhatok választ, hiszen az utolsó dolog, amit akarok, hogy kihasználjon, vagy még rosszabb, elárulja a szüleimnek, hogy látó vagyok. Őszintén, kinézem belőle, hogy megteszi, ha másért nem, akkor azért, hogy „segítsen”.
Viszont csak nem sikerül elmenekülnöm előle. Helyette végignézheti, ahogyan egy pillanatra olyanná válok, mint egy zombi, mert szépen lassan visszatér belém a lélek, s szinte egyből pánikot kapok. Megannyi negatív érzés kavarog bennem, melyeknek egy jelentős részét csak azért érzem, mert az, akiről a látomás szólt is félt. Viszont a dühöm az a sajátom volt. Gyűlöltem ezt a képességet, azt meg még inkább, hogy egy ronccsá tesz. Már szeptemberben úgy gondoltam, hogy csak meg kéne halnom, de túl makacs voltam hozzá. Hát most bebizonyosodott, hogy hibáztam.
Egyedüli komfortom jelenleg a testvérem, aki nem emlékszem utoljára mikor érintett meg. A hűvös bőrömnek jólesik, sőt még el tudnám viselni, mert van valami egészen megnyugtató abba, hogy itt van mellettem, viszont ő elhúzza kezét, s így már csak annyit kapok tőle, hogy mellettem ül. Mélyet sóhajtok, melyet betudhat annak, hogy zavaró a kérdése, vagy éppen még mindig szenvedek az agygörcs hatásaitól. Utóbbi egyébként igaz, mert még mindig lüktet a fejem, de ezt be nem vallanám neki.
Már éppen válaszolnék neki, mikor szemem sarkából megpillantom a kis hüllőt – komolyan, hogy bír ilyet tartani?! – így inkább felhúzom lábaimat és hagyom, hogy kikerüljön. Végig őt figyelem, mert nem szeretném, ha esetleg hozzámérne. Biztosan nyálkás vagy hasonló. Bár sose érintettem még meg, lehet inkább ki is hagynám ezen lehetőséget. – Csak… csak… - S ekkor villan be a látomásból az a bizonyos hang, amely annyira ismerősen csengett. – Elmondom de… - pillantásomat csak ekkor emelem rá, egészen eddig a kis tökfilkót néztem a lábán, mert olyan… Nem is tudom, úgy néz rám, mint aki most készül felfalni, holott tudom, ez fizikailag lehetetlen. – Kimondanád, hogy „naekkeo”? Csak… Kicsit több érzelemmel, mint alapból beszélsz. – forgatom meg a szemeimet.

Őszintén egyébként el nem tudom képzelni, hogy pontosan hogyan is festek ilyenkor. Illetve azt szokták mondani, hogy olyan, mintha epilepsziás rohamom volna, ami… Legjobb tudomásom szerint egyébként nem pont ilyen. Én úgy tudom, hogy ilyenkor az ember eldől, s elkezdi magát dobálnia a földön. Tisztában vagyok, hogy van egy enyhébb formája, ahol csak egy pillanatra kihagy az ember agya, majd ott folytatja, ahol abbahagyta. Azonban az enyém más volt. Erős fejfájás, s nem esek el, nem kell megtámaszkodnom, hanem csak állok, mint aki alva jár. Tudom, hogy milyen, mert Giddy már mesélte, hogy bizony teljesen mindegy mennyire kiabál vele, én rá se hederítek, mintha legalábbis süket volnék vagy hasonló.
Így most, hogy ez itthon, ráadásul a bátyám előtt történik meg - illetve csak elkezdődik – nyilván legszívesebben elmenekülnék. Nem akarom, hogy lássa. Csak több problémát szülne, még több kérdést – ha egyáltalán érdekli, mi van velem – és én egyikre sem akarnék, vagy tudnék válaszolni. Leginkább azért, mert félek. Ebben a világban az emberek csak ki akarják használni a másikat és rosszat akarnak nekik. Még a saját családom is inkább a hasznot és tökéletességet keresik, így ha nem is próbálnák meg kiaknázni a képességem, akkor valószínűleg kitagadnának. Főleg úgy, hogy egyébként nem tudom irányítani, csupán egy-két trükköt tudok, amivel jobban emlékszem.
Mégsem úgy reagál Tristan, ahogyan gondolom. Először azt hittem utánam se jön, csak hagyja, hogy szenvedjek és visszamegy a szobájába. Utána pedig mikor érzékeltem, hogy mégis mellettem van, úgy legalábbis némi gúnyolódásra számítottam részéről, vagy panaszkodásra, hogy túl dramatikus vagyok és sok velem a baj. Mégsem lett ez, hanem mellém ül és igencsak meglep engem is, mennyivel nagyobb biztonságban érzem magam most mellette. Mintha legalábbis tudom, hogy tőle nem kell félnem, pedig… Pedig benne sem tudtam maximálisan megbízni.
Éppen ezért sem válaszolok neki elsőre, meg persze azért sem, mert hirtelen ismerőssé válik a hangja, méghozzá a látomásomból. Leintem, mikor visszakérdez, hogy mit akartam mondani, majd inkább felteszem a neki a kérdést, ami engem sokkal jobban érdekel. Persze teszek neki egy ajánlatot, miszert, ha kimondja a szót, úgy azt is megtudhatja mi történt. Vagy legalábbis egy részét. – Modd úgy, mint aki rettenetesn aggódik valaki vagy valami miatt. – Mintha épp most veszítenél el valakit, aki fontos. Mert nagyjából így hangzott.
Nemsokára meg is kapom a várt szót, pontosan úgy, ahogyan akarom, s szemeim kipattannak, majd ismét látványosan elkezdek remegni. – Hyu… Hyung… - nagyot nyelek, ahogyan próbálom összekapni magam. – Kérlek… Sose állj szóba szőke fiúkkal. – Nem… A bátyámnak nem eshet baja. Vagy nem tudom pontosan történni fog-e valami. De az biztos, hogy ő is ott volt azon az estén.
Mindestere most már muszáj lesz válaszolnom neki. Apró gombóccá húzom össze magam, fejemet pedig lehajtom és egészen a térdembe motyogom inkább a szavakat. – Ez nem… migrén vagy epilepszia… Erre nincs gyógymód. – Vagyis MÉG nem találtam rá.

Nem az a meglepő, hogy Tristan eddig nem tudott a látomásaimról és a vele járó, nos… Rohamokról, hanem az volt furcsa, hogy most a szeme láttára kellett valami rémképet végignéznem, sőt átélnem. Az utolsó dolog, amit látnia kellett volna igazából. Utáltam, hogy az elmúlt időszakban egyre intenzívebbek lettek a látomásaim, ráadásul egyre rosszabbakkor törtek rám. Többé már nem csak álmomban nyaggattak, de simán előfordult, hogy órán, a folyosón sétálva, vagy most már lassan bármikor megtörtént. A következő alkalommal lehet egy szakadékba fogok sétálni, bár lehet nem is lenne olyan nagy baj.
Most is legszívesebben letépném a fejemet, hiszen hasogat a fájdalomtól, szédülök és ha ettem volna ma már valamit, akkor biztosan ki is hánynám azt, mert egyszerűen nem bírom. Véget akarok vetni a szenvedésnek, azt akarom, hogy elmúljon, s ezért képes lennék bármit megtenni, de szinte tényleg akármit! Viszont legnagyobb meglepetésemre nem marad meg bennem sokáig ez a negatív érzés saját magam felé, s bár továbbra is fáj a buksim és úgy érzem felfordul a gyomrom, mégis valami megnyugtat. Hogy az most a bátyám érintése volt, melyet annyira ritkán tapasztalok meg, hogy nem is emlékszem utoljára mikor tette, vagy az, hogy itt van mellettem és a gúnyos megjegyzések helyett némi szeretetet kapok tőle, nem tudom. Viszont egyáltalán nem utálom.
Azt már annál inkább, hogy kíváncsi mi történt velem. Persze, egy normális családba ez nem lenne annyira meglepő dolog, viszont mi minden voltuk, csak normálisak nem. Szerintem nálunk az volt a megszokott, hogy mindenki mélyen hallgatott a tökéletlenségéről, s egy ilyen képesség, melyet még csak irányítani sem tudtam, bizony annak számított.
Ezért is habozok, hogy elmondjam-e neki – egyébként a válaszom automatikusan nemleges lenne – viszont a hangja… Olyan ismerősen csengett. Ritkán hallom a bátyámat, valószínűleg ezért sem esett le elsőre, hogy a látomásomban bizony ő volt az, aki beszélt. Meg is mondom neki, hogy elárulok mindnet, ha cserébe kimondja azt az egyetlen koreai szót, mely engem érdekel, de a megfelelő hangsúllyal. Tudom… sokat kérek.
Viszont mikor ez megtörténik, akkor csak még inkább megrémülök. Mit csináltál ott Tantan? Ki volt az a fiú? Annyi mindent akarok tőle kérdezni, mert ez… Ez túl valódi. Megszoktam, hogy sokszor csak random emberekről vannak látomásaim, vagy ha később meg is ismerem az illetőt, az nem volt semmi extra. Most viszont ijesztő volt, rettegtem, mert az egész jelenet… Az, ahogy a kiáltott utána, egy fiú után, akiről fogalma sincs, hogy kicsoda.
Figyelmeztetem is, hogy ne menjen szőke srácok közelébe, mert… Mert csak. Tudom, megígértem neki, hogy elmondom, de felismerés megrémiszt. Mit fogsz tenni Hyung? Nem szabad… Egészen kis gombóccá húzom össze magam, ahogyan egyre jobban rettegni kezdek. Nem szoktam ilyen gyenge lenni, tőlem ez nagyon furcsa, viszont nem tudok parancsolni magamnak. Egyszerűen nem bírok csak simán erős maradni ebben a pillanatban.
S végül ki se kell mondani az igazságot. Kissé félve nézek fel rá, nem is bírok sokáig a szemeibe bámulni, inkább csak magam előtt nézem a földet. – Most mondom bátyus, hogyha ezt valakinek, bárkinek megemlíted, akkor önként vetek véget az életemnek. Nem mintha amúgy zavarna… - Az utolsó mondatot már csak motyogom.

Teljesen elvesztem. Hiába ér hozzám, mely egyébként meglep, s szólongathat is, de úgyse reagálok először. Inkább hangosan káromkodom, s belülről kezdem marcangolni magam. Utálom a képességem. Ha nem lennék olyan gyáva, akkor már régen letéptem volna a saját fejemet, vagy a gyilkos átkot küldtem volna magamra, de egyszerűen túl gyenge vagyok én ahhoz, hogy ténylegesen megöljem magam. Vagy túlságosan szeretek élni. Tudom, hogy vannak terveim, méghozzá elég nagyszabásúak, s szeretném is véghez vinni őket hiszen… Nem minden család mondhatja el, hogy van köztük egy politikus köztük, s talán még kevesebb lesz az, aki innen egyenesen Mágiaügyi Miniszter lesz. Márpedig én nagyon is az akarok lenni.
De mindez hiába, ha egyszer nem bírok lassan élni sem. Nem tudok aludni, emiatt pedig szépen lassan megbolondulok. Viszont ha alszom, akkor meg halálosan megrémülök a látomásoktól, így muszáj ébren maradnom. Ördögi kör ez, aminek a vége az lesz, hogy vagy elér a végkimerülés, s bizony már most kezdem érezni, hogy nem bírom. Nem vagyok éhes, ha mégis eljutok egy étkezésig, akkor is csak tuszkolni tudom magamba a kaját. Fáj, mindenem fáj, sajog a fejem, az agyam, s a lelkem már nem képes tovább elviselni ezt a megpróbáltatást.
Most is érzem, hogy hasogat a koponyám, két kezemmel fogok rá, miközben a bátyámra is próbálok figyelni. Szenvedek Tristan, hát nem látod?! De nem ő tehet erről, így nem is lehetek rá jogosan dühös. Igazából nem is akarok az lenni, hiszen évek óta most először mutatott némi érdeklődést irántam.
Megkapom a választ a kérdésemre, s sajnos beigazolódik gyanúm, mire reakcióm egyáltalán nem pozitív. Sokkal inkább kétségbeesett. Meg is kapja tőlem a figyelmeztetést, s talán… Nem is olyan ostoba, mint ahogyan azt feltételeztem róla, hiszen hamar kitalálja, hogy látó vagyok. Ami egyébként tény és való, csak nem akartam az orrára kötni. Inkább csak mélyet sóhajtok, s közlöm vele, hogy el ne árulja senkinek. Nyilván nem akarom őt fenyegetni, viszont… Muszáj tudnom, hogy a titkom biztonságban van.
-Na persze… - Az az igazság, hogy nem hittem neki. Annyi éven keresztül voltunk rossz testvérek, hiszen nem is foglalkoztunk egymással. Nem is tudtál erről. Nem is akartad észrevenni szerintem. Fel se tűnt, hogy éjszaka felsikítok, vagy nem hallottad, ahogyan hajnalok hajnalán is járkálok? Tényleg hyung? Most pedig hirtelen azt állítja, hogyha végezni akarok magammal, akkor még meg is ver? Mondjuk hallottam már kedves szavakat is testvérek között elhangzani... De mit is vártam magunktól? – Tedd rendesen akkor. – nyújtom is felé a kisujjam, hogyha már tényleg ígéretet akar tenni, akkor azt így tegye.
-Miért akarod tudni? Várj… Hülye kérdés. – Nem feltétlen akarnám vele ezt megosztani, hiszen akkor újra át kell élnem ezt az egészet. Ugyanakkor róla szólt, így talán… Szólnom kéne róla. – Tiszta hülyeség, mert… A Tiltott Rengetegben volt… Egy csapatnyi ember üldözött egy szőke srácot, mire te odakiáltottál neki, hogy „Naekkeo”. – a hideg végigfut a hátamon, majd csóválni kezdem a fejem. – Azok az emberek nem aurorok voltak. Sokkal inkább… - Halálfalók. Ijesztőek voltak. – Ha ilyet tapasztalsz csak fordulj meg és fuss el. Nem ér annyit a srác. – Gyanítom gyengéd érzések kötik majd hozzá, ha már ezen az átlagos koreai becenéven hívta, amit csak a párok használtak. Hirtelen felállok, picit meg is szédülök, de igyekszem megállni. – Egyébként miért néz így rám a gyíkod?! – Mint aki mindjárt megesz.

Nem tudok hinni neki… Vagy csak nem akarok? Tristan sose volt az álom testvér, s most sem tartom annak. Igazából sose volt ott, mikor szükségem lett volna rá. Mondjuk nem is kerestem, hiszen annyira eltávolodtunk egymástól az utóbbi években, hogy féltem, bármit is kérnék, csak elküldene. Így mikor azt mondja, hogy komolyan gondolja, amit mondd, nyilván nem hiszek neki. Inkább nem is válaszolok, csak egyszerűen megvonom a vállam. Felőlem eljátszhatja ezt, de inkább akkor kellett volna, mikor kezdődtek a bajok. Mikor először sikítottam fel az éjszaka kellős közepén. Nem pedig most, mikor már annyira természetes ez, hogy meg se kottyan.
Mégis akarok neki adni egy új esélyt – magamat is meglepve ezzel a húzással – s rendesen megígértetem vele, hogy senkinek nem mondhatja el, hogy látó vagyok. Nem szabad tudniuk. Pláne nem anyáéknak. Felemelem a kisujjam, oldalról rápillantok, várom, hogy elfogadja, de csak nehezen akarja. Nem akarod megígérni? Vagy mitől félsz? Talán tőlem? Talán attól, hogy tényleg levágom? Hyung… Nem tenném meg, hacsak el nem árulsz. Néha már kezdtem azt hinni, hogy Tristan valójában élvezi a szenvedésem. Vagyis… Ez a jelenet sem volt túl bizalomgerjesztő. – Helyes. – mondom egy aprócska mosollyal, melyet úgy kellett az arcomra erőltetnek, hiszen… Valójában nem akartam nagyon vigyorogni. Nem volt miért.
De csak elmondom neki, amit láttam, elvégre ő volt benne, így joga volt tudni róla… S magam sem értettem minden részletet, így mikor kérdez a legtöbbre csak a vállamat vonogatom. – Honnan tudjam? Lehet meglátogatod Nessiet, mert úgyis ő mindenki kedvence. – Még nekem is. Imádom az unokatestvérem, talán jobban is, mint a saját bátyámat. – Vannak melegek a világon. – forgatom meg a szemeimet annyira, hogy talán lassan ki is esnek. – Engem nem zavarna. Felőlem azt csókolsz, akit akarsz. – Enyhe célzás, hogyha véletlenül pasija van, akkor nyugodtan elmondhatja. Csak ne legyen szőke. Főleg azért nem, mert tényleg rossz emberekkel került össze az a gyerek. Nem akarom, hogy Tristan is ilyesmibe keveredjen. Nem, nem… Megtiltom! – Tristan… - mélyet sóhajtok. – Eddig minden látomásom megtörtént. – rázom a fejem. Igaz volt, eddig minden szörnyűség melyet megjósoltam be is teljesült. Ennek nem szabadna.
Közben pedig inkább felállok, mert a testvérem gyíkja elég furán néz rám és nem akarom, hogy rám ugorjon vagy valami. – Úgy néz rám, mint aki kész egyben lenyelni. – meg is borzongok, hiába tudom, hogy egy ilyen picuri állat nem fog tudni bennem kárt tenni. – Ilyen gyorsan nem jön második… Maximum hetente egy van. Nem vagyok robot, hogy fél percenként lássam a jövőt! – motyogom inkább magamnak, mint neki. Valóban nem történik olyan sűrűn. Illetve sűrűbben mint két éve, de nem olyan vészes. Túlélem… Talán. Ha meg nem, hát így jártam.
-Megosztani…? – gúnyosan felnevetek. – Tristan… Amikor segítséget akartam kérni, akkor sem voltál képes velem foglalkozni. – gonosz mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan ránézek. – És most, hogy hirtelen megtudtad, látó vagyok, szeretnél rám vigyázni? – döntöm oldalra a fejem. – Szerinted ezt beveszem? Pontosan tudom, hogy csak ki akarsz használni… Szóval kössz, de inkább megpusztulok, mintsem beszéljek ezekről!

Valami nagyon nem stimmel a bátyámmal… Bár már évek óta tudom, hogy nagyon furcsán viselkedik és hogy szinte minden van kettőnk között, csak éppen átlagos testvéri viszony nem, most még a szokásosnál is gyanúsabb. A kisujj eskümet nem akarja elfogadni, de nem úgy tűnik nekem, hogy azért, mert megszegné, sokkal inkább undorodik… Vagy talán fél? Ugyan már… Az öccse vagyok, nem pedig egy random idegen, aki komolyan képes lenne levágni az ujját, ha megszegné az esküjét. Sokkal inkább ugranék le egy szakadékba.
S bármennyire nem vagyok képes benne megbízni, mégis kibeszélem neki a titkom, elmondom mit láttam – bár azt is csak azért, hogy őt védjem. Igaz, az agyamra megy a kérdéseivel. Kezdő is vagyok, nem mellesleg nagyon nehéz felidézni a látomásokat. – Egyébként nem olyan veszélyes, mint azt állítják… Nem mintha jártam volna már ott. – Egy, két, három alkalommal csupán, annyi is bőven elég volt. Az ostoba szobatársam szeretett elmenni arra, jól meg is kapta a magáét aztán. – És nem tudom! Ennyire pontos jóslatot ne várj, az órán se sűrűn figyelek. – Maximum magolok, de mivel felesleges információnak minősül ezzel kapcsolatban minden a számomra, így el is felejtem, amint megvan belőle a vizsga. – Felőlem bi is lehetsz. – forgatom meg szemeimet. Tulajdonképpen tényleg nem érdekel, hogy kit visz fel az ágyába, Blaise és Giddy után már nem tud zavarni, maximum akkor, ha túl hangos. Ehw… Már csak elképzelni is undorító, hogy a bátyám valakivel együtt van. – Ühüm… - Hitetlen vagyok, de nem csak azért, mert egyébként nem is tudom, hogy milyen párkapcsolatai voltak eddig – ha egyáltalán akad az életében bárki – hanem mert tudom, hogy milyen sűrűn bejönnek a jóslataim. És ez már szinte ijesztő.
-Drága Hyung… - felé fordulok és nekem is komoly ábrázat ül ki az arcomra. – Én ezt értem, azonban az ember életében vannak ehm… - kissé elpirulok, ahogyan eszembe jut a Hollóhátas fiú. – Szóval vannak váratlan fordulatok. – A mondandóm végét szinte motyogom, ahogyan magam előtt látom a kék szempárt, ami csillogva néz rám. Oh, hogy milyen furcsa érzéseket kelt bennem ez a srác!
-De engem megharaphat! – Nem egyébként nem rettegek a kis kedvencétől, egyszerűen szeretném, ha nem bámulna. Olyan rossz érzés fog el, ha azokkal a szemekkel néz rám. – Akkor is kiráz a hideg… - Alapból inkább baglyos vagy macskás vagyok. A hüllők nem az én terepem, nem is értem, hogyan lehetünk testvérek Tristannel néha. Annyira különbözünk – bár néha meg annyira hasonlítunk – hogy néha azt hiszem csak örökbe fogadták valamelyikünket.
Talán ezért sem alakult ki az a szoros testvéri kötelék, nem úgy, mint az unokatestvéreink esetében, akik persze legjobb barátok is lehetnének. Mondjuk Nessie-nek ki tudna ellenállni? – Minden ember a saját malmára hajtja a vizet TanTan… Mert ilyen a szánalmas természetünk. És az enyémhez még az is párosul, hogy nem bízom meg senkiben. Azt akarod, hogy változzon? Mi lenne, ha tennél is érte és nem csak arra próbálnál meg játszani, hogy ugyanazon vár csörgedezik az ereinkbe? – gúnyos felhorkantok. – Ahányszor próbáltam közeledni, mindig csak azt kaptam, hogy nem érsz rá, nincs kedved vagy meg se magyaráztad csak elutasítottál. Kölyök voltam Merlinre! Egy kölyök! – Naiv fiú, aki még hinni akart abban, hogy az emberekben van jóság, de nem. A saját családomból is hiányzik, hát még azokból, akiknek semmit sem jelentek.
-Miért Tristan?! – fordulok felé most már dühös. – Mégis mi a jó fészkes fenéért akarsz te a támaszom lenni, huh? Mivel érdemeltem ki ezt? Komolyan nem értem. Csak azért, mert rokonok vagyunk, nem kell jóba lenni! – Holott én is szeretném. Én tényleg akarom, próbálkoztam is, de most… Valahogy nem akarom elhinni. Nem vagyok képes megbízni abban, hogy ilyen hirtelen váltana és egyszerűen csak rendes bátyus akar lenni most, mikor már tudom, hogy boldogulok egyedül, s tudja, mi vagyok. – Áruld már el nekem, mégis hogy akarsz változtatni? Csináljunk több tesós programot? Osszak meg veled minden apróságot? Mondd ezt… Ezt, hogy gondoltad? – mély levegőt veszek, majd el is fordulok tőle inkább. Érzem, ha tovább folytatjuk akkor csak veszekedni fogunk, s annak… Annak csak sírás a vége mindig.

-Ne halljál ki te semmit az én szavaimból, ami nincs is ott – mérgesen pillantok testvéremre, mert bár igaza van – rosszul leszek, ha megint ki kell mondanom – nem vagyok hajlandó ezt elismerni. Sosem ismert és igazából soha nem is fog, mert nem foglalkozott velem. Maximum egészen piciként. Mikor még nem voltak gondjaink. Mikor nem lökött el, én nekem nem voltak látomásaim, s nem azt éreztem, hogy mindegy mi van, akkor is Tristan lesz az első. Mert a szüleinknek bár egyikünk sem felelt meg sosem, vele többet foglalkoztak. Ő volt az első, természetes is lehetne, de én jobb vagyok! Okosabb és életre valóbb! Akkor miért a bátyámmal foglalkoznak többet? Áh nevetséges. Mégis figyelmeztetem, hogy ne menjen oda, maradjon távol a Tiltott Rengetgtől, mert… Hát a fene se tudja amúgy miért tettem ezt. – Jó… Meg a szőkéktől! – Fontos részlet, mert egyébként bemehet oda, engem nem zavar, csak a srác… Na azt hagyja ki az egyenletből. Bármennyire is rémes testvér, azért még nem akarom megölni.
-Pán? Demi? – Hála Blaise-nek meg az egyébként mindenre kiterjedő érdeklődésemnek kikupáltam én magam ám ezekből! Mondjuk… Túlzás, hogy annyira szeretném érteni ezt az egészet, inkább csak jobb felesleges információkat tárolni, mint tudatlan lenni. A tudatlanság gyengévé teszi az embert, kihasználhatóvá válik, megvezethetik, s onnantól már csak idő kérdése a bukás. – Én is komolyan mondom, amit láttam. Nekko… Te is tudod mit jelent. – Az övé. Az a srác az övé volt, így hívtá, hát logikus, hogy járnak! Pillantását állom, sosem féltem tőle igazán, mert lehet akármennyire bunkó, nem ártana nekem.
Viszont abban nem hiszek, hogy heteró lenne, vagy éppenséggel ne változna meg a véleménye a kapcsolatokról… Én is tudom, tapasztaltam, hogy vannak olyan események melyek miatt az ember kifordulhat önmagából is. Az én ilyen valamim Eli volt, a kis bugris hollóhátas diák, kiről azt hittem gyermeki rajongása miatt üldöz csak, s most… Összezavar teljesen a srác. Ő és én… De lesz valaha olyan, hogy mi? Akarom én egyáltalán? Nem tudom bánnám-e mert soha életemben nem akartam kapcsolatot, pláne nem fiúval. – Ha te mondod… De azért bekészítem az „én megmondtam” kártyámat. – mosolyogva forgatok szemét, elvégre szinte biztos vagyok benne, hogy szükségem lesz rá. Eddig minden jóslatom bejött, az nem lehet, hogy most bukok el. Talán egy-két részlet változik, de a tény megmarad. Ő és ez a srác közös jövőn osztozik. Arra már rá sem kérdezek miért bízik ennyire az igazában, mert… Nem érdekel. Egy a vérünk, gyanítom mind a ketten olyan önfejűen hajtogatjuk a saját igazunkat, s be nem látnánk ha hibázunk.
-Nem érdekel, ne engedd a közelembe. – Egyre inkább húzódok el a dögtől, mert… Nem is értem Tristan hogyan bírja ki őket. Valami nagyon félrement a genetikánkba. Egyáltalán a szüleink miért hagyták ezt neki? Miért nem jó az a szép kis bagoly, ami a családnak van? Merlinre…S most még be is szül Tristan mire én is csak szemet forgatok, jó, hogy ki nem esnek a helyükről.
De ez csak az eleje az egész beszélgetésnek, mert hamarosan veszekedésben törünk ki. Hozzáteszem, az ő hibája, mert hirtelen de nagyon szeretne a testvérem lenni! Csakhogy én nem akarom… Megannyi év után már nem kell, hogy mellettem álljon, hogy fogja a kezem, mert teljesen felesleges. Egyedül is megvoltam, felépítettem egy kis hálózatot, amit tönkretett a költözés, aztán most újra kellett kezdenem. Messze nem annyira nagy, de megfelelő. Egyszóval kinek kéne pont ő? – Sose mondtad el milyen bajod volt! Honnan kellett volna tudnom? Azt hittem már ciki a tesóddal lógni, szóval fogtad magad és hátat fordítottál! – Igen, ordibálok vele, mert szerintem megérdemli. Bár minden mondandóját meghallgatom, megvárom, hogy végére érjen egy-egy résznek, azért csak fáj, legbelül összeszorul jégből faragott szívem, mely mintha újra dobogna, mintha szivacsból lenne most, s szorítják, hogy minden csepp folyadék kimenjen belőle, majd saját könnyebben kezdjen el fuldokolni.
-Mégis honnan tudnád?! Látó vagy? Van valami képességed? Várj kitalálom… Most jön az, hogy eltitkoltál valamit, igaz? Hát pech… Mert én leszarom! Vannak barátaim… Jó barátaim… - hangom egyre halkabb lesz, csodálkozom, hogy nem csuklik el, ahogyan felidézem magamban Giddyvel az első találkozásomat, majd Blaise ígéretét. Hogy szobatársammal együtt iszunk, miközben kiönti a lelkét, hogy a hollóhátas fiúcska milyen csillogó szemekkel néz rám, Nestor ragyogó arcát, mikor elárultam neki a titkom… Annyival jobb ismerőseim vannak, mint ő. Nincs rá szükségem. Család? Mi az? Magam sem tudom, talán soha nem tudtam.
Közelebb lép hozzám, hallom, ahogyan magyarázkodik, meglehetősen romantikus a mondandója, mintha tényleg érdekelném. Verjem rá az ajtót. Elég volna ennyi? Tényleg? Ha sírva állnék a küszöböd előtt, akkor végre figyelnél. – Utállak… - kezdem el suttogni lehajtott fejjel, s arcomon végigfolyik egy könnycsepp. – Gyűlölöm, hogy gyengévé teszel. Miért kell ezt mondanod? Miért nem haragudhatok rád csak úgy? – Meg azt is nagyon utálom, hogy bika vagyok, aki minden veszekedés után csak bőgni képes, mert megbánja a szavait.