Nagyjából tizenhét kilométerre a kúriától Wonjae elkezdett gondolkodni azon, hogy mi lenne, ha visszafordulna; valószínűleg logikusabb döntés lett volna kivágni azt az istenverte levelet a kukába már napokkal ezelőtt, amikor megkapta, és ezt tervezte is addig, amíg anyja nem emlékeztette rá egy emailben, amiben több helyesírási hiba volt, mint koherens mondanivaló, meg három csatolmány, amiből az egyiket nem is akarta látni, mert szimplán csak... fúj, senki sem akarja a szüleit abban a kontextusban látni, és aztán letelt a pár nap, és neki továbbra sem volt kifogása arra, hogy ne jelenjen meg a teljesen véletlenszerű napra eső "családi" vacsorán, csak mert a spermadonorjára hirtelen rájött az ötperc, hogy valami oknál fogva látni akarja. Így jobban belegondolva kicsit kínos volt az is, hogy huszonhat évesen a szülei még ilyen szabadon rángatták őt maguk között jobbra-balra, de a pénzügyi biztonság még mindig egy olyan koncept volt az életében, amit nem volt hajlandó feladni; lehet, hogy nem volt a legértelmesebb kés az evőeszközös fiókban, de attól még nem volt teljesen hülye sem, hogy egy ennyire kényelmes életet feladjon - szóval bele kellett törődnie, hogy ez is egy újabb elpocsékolt szombat lesz, vagy legalábbis egy fél szombat, tekintve, hogy egyébként már egy órás és negyvenhárom perces késésben volt ahhoz képest, amikorra várták.
Részletkérdés igazából.
A tizenhét kilométer gyorsabban elfogy alóla végül, mint azt preferálná, és mire észreveszi magát, már a kúria előtt parkol, idegesen dobolva ujjaival a kormányon, ahogy próbálja legyűrni magában a késztetést arra, hogy fékcsikorogva hajtson el innen a világba (és ugyanakkor szétrondítsa a kis kövekkel kirakott felhajtót, mert egyrészt rohadt rondának találta, másrészt meg nem is volt praktikus, harmadrészt meg minden alkalommal összekaristolta az autója alsó részén a lakkot, bár amiatt már csak magát okolhatta, mert ha létezett valami sebességkorlátozás felhajtókra, azt nem volt szokása betartani). Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Pár törött tányér meg pár percnyi üvöltözés, mielőtt megunnák egymás társaságát? A karácsonyi családi összejövetelük hasonlóan végződött, és valahogy senki sem volt megsértődve utána, vagy ha mégis, akkor ő erről nem tudott, már csak azért sem, mert az apjától kapott rivallót felgyújtotta teljes kíváncsiságból, mejd belefojtotta a maradékát egy pohárnyi olcsó, undorító borba. Végül csak kiszáll az autóból és cigarettára gyújt, ahogy körülnéz az előkertben, ahol semmi sem változott, amióta utoljára itt volt; a bokrok még mindig buttplug-adjacens formára voltak vágva, a kis szökőkút a minden közepén még mindig teljesen fölösleges volt, az vízköpő angyalka a tetején meg valami ocsmányul giccses, de úgy tűnik, ez már csak ilyen gazdag ember viselkedés volt, hogy ilyen szarokkal pakolták tele a kertet, meg a nappalit, meg a könyvtárat, meg... ...túl régóta halogatja már, hogy kopogjon.
Végül csak egy fintorra futja tőle, ahogy felsétál a néhány márvány lépcsőfokon és bekopog, meg elnyomja a csikket a márvány korláton, mielőtt elpöckölné azt az egyik díszbokorba. Mennyit illik várni, mielőtt elhajtana? Ha kicsit megerőltetné magát, biztosan találna jobb foglalkozást, mint itt parádézni és úgy tenni, hogy érdekli a random politizálás, amit a spermadonorja annyira kedvelt. Vagy igazából hazavihetné magával a kis macskaszobrot a könyvtárból, úgyis csak fölöslegesen porosodik ott.
Mikor akarják már végre kinyitni azt a rohadt ajtót?
if you're feeling like you need a little bit of company you met me at the perfect time
Nem vele volt bajom. Miért is lett volna tulajdonképpen? Hiszen ő volt az utolsó ember, aki tehetett arról, kinek a fiaként jött a világra. Elfogadtam, hogy ez a helyzet, engem igazából annyira nem tudott izgatni, hogy most van-e bátyám vagy nincs. Nem élt velünk, csak néha jött át hozzánk, azok sem szoktak a legnyugodtabb családi találkozók lenni. Olyan szempontból viszont talán jobb volt, hogy létezett olyan személy, akivel tudtam beszélnem, ami nehézkesen ment az emberekkel. De ő félig vámpír, tehát hacsak félig is, de nem kell tartanom az ítélkezéstől. Vagyis szerettem volna ezt hinni. Mikor azonban meghallottam, hogy Jae átjön vacsorázni, az alapból egészen jónak nevezhető kedvemet azonnal letörik. S nem, itt ismét nem vele van gondom, hanem a helyzettel. Együtt kell ennem az asztalnál a szüleimmel és a mostohatestvéremmel. Már azt nehéz elviselni, hogy anya és apa összeugranak, hát még ha a bátyám is ott van, aki pluszba felhúzza simán apát, és akit anya nem feltétlenül szeret elviselni. Én pedig csak ülök az asztalnál és olyan vagyok, mint egy zsák krumpli. Konkrétan csak létezem, meg se szólalok, csak nézem a jelenetet – néha azt sem egyébként – és még enni sem merek, hiszen félek, hogyha megtenném, akkor én lennék az új célpont, hogy hogyan is vagyok képes egy vita kellős közepén tömni a fejem. Nem mintha túl sokat tudnék kezdeni a szituációval. Eleve nem értem az ő heves érzelmi reakcióikat. Csak bennem nem tombolnak ennyire? Míg várok, hogy teljen az idő, az ágyamban fekszem, bámulom az egyébként hófehér plafonomat és zenét hallgatok. Mondjuk… Időnként lekapcsolom, ha már nincs kedvem a dalokhoz és csak a fejhallgatót hagyom magamon, hogy legalább a zajokat kiszűrje. Apa utálja a mugli eszközöket, pedig igazából nagyon hasznosak. Főleg, ha ki akar kapcsolni az ember. A fotózás is jó buli, pláne ha nincs a képeken ember, csak a tájat fényképezem. Bár van valaki, akit szívesen megörökítenék. Annak az aranyos pofinak nem lehet ellenállni. Yule gondolatára el is mosolyodom, de sokáig nem tarthat az örömöm, hiszen anyám beront hozzám és lerángatja a fejhallgatómat. Hamarosan itt kéne lennie a bátyámnak, így nekem segítenem kell teríteni. Mélyet sóhajtva követem a nőt az étkezőbe, hogy tökéletesen elkezdjem meghajtogatni a szalvétát és minden evőeszközt a helyére rakja. Mérnöki pontossággal helyezem őket az asztalra, hogy biztosan egyenesen álljanak, na meg persze egyvonalban legyenek az egymással szemben lévő eszközök és tányérok. Nem bírom, ha valami nem rendezett. Én igazából nem lepődöm meg annyira, hogy késik. Meg nem is zavar. Én maga vagyok a pontosság, de ettől függetlenül nem várom el, hogy más is ennyire betartsa az időintervallumokat. Jae-t amúgy is megértem, hogy nem akar idejönni. Én sem szeretnék egy közös vacsit végigülni a családommal. Nem is szoktam, csak most, mikor ő is jön. Mikor meghallom a kopogtatást, tőlem nem megszokott módon sietek kinyitni az ajtót. Csak azért teszem, mert reménykedem abban, hogy hármunk közül engem utál a legkevésbé és szeretném ha nem mindjárt az elejétől kezdve érezné úgy, hogy már most el akar menni. Vagy lehet eleve ilyen érzettel jött ide… Nos én igyekeztem. – Szia… - mosolyogok rá halványan és beljebb is engedem. – Milyen volt az út? – Mindig ugyanezt kérdezem, de nem tudom hogy kezdhetnék bele a szocializálódásba. Legalább mellette ki tudtam nyögni a szavakat és nem úgy kellett belőlem kihúzni őket.
Nagyjából tizenhét kilométerre a kúriától Wonjae elkezdett gondolkodni azon, hogy mi lenne, ha visszafordulna; valószínűleg logikusabb döntés lett volna kivágni azt az istenverte levelet a kukába már napokkal ezelőtt, amikor megkapta, és ezt tervezte is addig, amíg anyja nem emlékeztette rá egy emailben, amiben több helyesírási hiba volt, mint koherens mondanivaló, meg három csatolmány, amiből az egyiket nem is akarta látni, mert szimplán csak... fúj, senki sem akarja a szüleit abban a kontextusban látni, és aztán letelt a pár nap, és neki továbbra sem volt kifogása arra, hogy ne jelenjen meg a teljesen véletlenszerű napra eső "családi" vacsorán, csak mert a spermadonorjára hirtelen rájött az ötperc, hogy valami oknál fogva látni akarja.
