Zak & Zor - Not nice to meet you again

London, a drága London, oly sok ember szerelme, a mágia megszállottjainak gócpontja, híres helyek tömkelege, minden, ami magába szívja az angol mentalitást. Gyűlölöm Londont!
Szerencsére eddig egészen elkerült engem a hely (vagy én kerültem el a helyet?) és nem kellett sokat áznom az esőben a vaskos történelmi téglafalak között, de most csak ide kellett jönnöm. Azt mondták, jöjjek ide, mert itt elvegyülhetek, itt majd „jó lesz”, itt majd megkeres engem valaki hamarosan, aki érdemben is tud segíteni. Oké.
Szóval most Londomban vagyok és mondanám, hogy itt legalább a nyelvet értem, nem úgy, mint Olaszországban, de végsősoron ez is marhára idegen még a San Francisco-i évek után is, de végülis még itt is jobb, mint egy cellában megrohadni egy távoli szigeten, ahol még a téglahézagok közé is befúj a süvítő sós és halszagot árasztó mediterrán szél. Szóval jah, azt hiszem jó itt most egy ideig.
Egy teljesen sötét házban húzzuk meg magunkat. Vágom, hogy ez így még feltünőbb lehet, de ha meg vígan égetjük a villanyt, a végén még beles valaki, akivel mi nagyon nem akarunk találkozni. Sokan élnek Londonban, túl sokan, talán jobb lenne a drága vidék, de ott meg végképp mindenki ismeri egymást és tíz perc elég lenne ahhoz, hogy a nagymamaradar bemérjen minket és további fél óra, hogy a falu rólunk pletykáljuk.
Épp leteszem a seggem a kanapéra kezemben az angol nyaraló muglicsalád spájzában hagyott almájával, mikor az ajtón nyílásán keresztül valami a földön puffan. Isaacra nézek, az almába már majdnem beleharaptam, de végül csak felsóhajtok.
- Megnézem. - Elvégre én várok valakitől valami jelet, csak azt nem tudom, hogy milyen jelet és kitől. Nem azért mondom, apám is néha fogalmazhatna konkrétabban és akkor talán nem csak az almát tudná megemészteni a szervezetem lassan három napja. De legalább vitaminokban gazdag.
Az ajtó elé lépek pálcámmal a kezemben, kis híján rálépek a borítékre. Egy boríték. Még csak nem is rivallo vagy valami varázscucc, nem, ez egy mugli levél. Kilesek a kukucskálón, de az égvilágon senkit sem látok az ajtó előtt, ami különleges lehetne, de a mi jelenlegi esetünkben kicsit sem az. Feltépem a borítékot, kiveszem a lapot, amin a következő áll:


Halvány fogalmam sincs, az meg hol van, de majd megoldom. Az elixírt viszont értem, anyám javasolta Londont, ugyanígy ő állította azt utolsó találkozásunkkor, hogy itt van egy ismerőse, aki tud nekem adni olyan cuccot, amivel csökkenthető a vérszomjam, merthogy az utolsó, amit most megengedhetnék magamnak az az, hogy random áldozatokat gyűjtsek ilyenek miatt, maximum Isaac vérét vagyok hajlandó szívni, de átvitt értelemben ezt egyébként is túl sokszor megteszem.

Este tizenegy óra, tökéletes idő egy kis sétára a nedves utakon. Egyedül vagyok, Isaacot nagyon nyomatékosan megkértem, hogy maradjon otthon és ezúttal tényleg maradjon otthon, ne keltsen feltűnést és úgy összességében a legjobb az lenne, ha aludna, csak mert neki is nőnek a táskák a csodaszép szemei alatt és kezd a gyerek szarul kinézni. Nagyon nem akarnám, hogy megbetegedjen.
Amit még nem akarok, az az, hogy kérdezgessen, hogy mit csinálok. Nos, azért van fogalmam arról, hogy hova megyek és miért, de azért az korántsem elmondható rólam jelenleg, hogy én magam is tisztában lennék azzal, hogy mit csinálok. De hát nagyon nincs más választásom, nem fogok depisen otthon ülni, anyámban meg csak megbízok, hogy olyan címet ad, akiben ő is megbízik.
Erőteljes kilencven fokos kanyar után aztán kiveszem a kezemet a zsebemből és csengetek az adott címen. Nem vagyok egy betojó típus, most is kvázi unott fejjel várom, hogy kinyissák az ajtót és elkérjem az elixírt, majd szépen oroszos módon elhúzhassam a csíkot.
Aztán meglátom Zakhart.
Kurvaélet.
- Szia!

Most nagyon szívesen szidnám a sorsot, hogy mi a francért kell nekem újra találkoznom Zakharral, holott tizenhetedik születésnapomkor azt kívántam, hogy ilyen soha többé ne történjem meg. A helyzet azonban az, hogy itt nem a sors a hibás, hanem az én imádnivaló édesanyám, aki teljesen tudatosan intézte el azt, hogy pont ekkor, pont ezen ajtón kopogjak be és feltételezem azt is, hogy Zakhar kicsit se legyen meglepődve az én pofámtól, ellenben én tört szúrjak legszívesebben a saját szívembe. Nem hiszem el, hogy anyám még mindig ennyire vakon hiszi, hogy a „barátnőjével” mennyire nagyszerű barátságot alakítottak ki köztem és ez a tökfej között. Hát nem jött össze. Miért? Vannak emberek, akik pusztán csak nem férnek meg egy négyzetkilométeren, ezek lennénk mi.
Ahogy belépek az ajtón, elég kellemetlen érzés fog el. Tekintetemmel végig pásztázom a helyet, de semmi szokatlant nem szúrok ki némi hipó szagon kívül. Biztosan ádáz módon takarított, annyira várta az érkezésemet. Milyen mocsok lehetett itt ezelőtt?
- Megértem. Én sem szeretek "bizonyos okok miatt" utcán lenni - felelem részben leutánozva a szavait, csak hogy szemléltessem, mennyi közös van bennünk. Nem akarom, hogy rákérdezzen a rejtőzködésem miértjére, ezért én sem kérdezek rá az övére. Nekem jó, ha kölcsönösen nem tudjuk egymás sötét oldalát. Szerintem addig jó.
- Ne aggódj, nem maradok sokáig. - Látom, hogy mennyire próbál vezetni, de igazság szerint én nagyon szívesen átadnám a pénzt és elhúznék innen, de hát kurvaéletbe is, hogy gazdag családok sarjaként még nyomokban tartalmazunk sznob jellemzőket, ezért értelemszerűen ezt az elixír-kereskedelem sem történhet meg vendégség és „mesélj, mizu?” kérdések nélkül.
- Nem tudtam, hogy tartasz magadnál elixírt. Pláne nem olyat, amit a magamfajtáknak készítenek. -  Próbálok valahogy a lényegre térni és ezúttal áldom az eget, hogy apám sokszor elhurcolt magával mindenféle „találkozókra”, amiken én szívhattam magamba az arrogáns erőfitoktatások cseles szófordulatait. Ebben a pillanatban én is gyűlölöm magam, de nem ez az első ilyen eset, úgyhogy nem fogok ettől az érzéstől falnak menni.

Nem kevés időbe telik az, hogy kidühöngjem magam anyám istentelen cselekedete miatt, amiért összeesküdött ellenem és kegyetlenül arra kényszerített, hogy oly szép időszak után újra találkozzak Zakharral. Az okot értem, a szándékot nem, de ez most, hogy szembenézek a régi ismerősömmel, annyira nem is számít már. Ha a jó oldalát nézem, legalább nem kell titkolóznom előtte, mert ő pontosan tudja, hogy ki vagyok, mi vagyok és miért kell nekem az a cucc, ami nála van.
- Te tudsz sütni? - szaladnak fel szemöldökeim a sütemény hallatára, majd meg is lesem magamnak, hogy mit rittyentett össze. Egyébként jól néz ki a sütemény, ezt el kell ismernem.
- Nincs benne véletlenül valami kedvcsináló? - nézek rá vigyorogva. Ha lenne, kétszer annyit ennék belőle az biztos.
Beljebb megyek a nappaliba és magamat nem meghazudtoló módon egyből a tárgyra térek, hátha nem kell sok időt itt tartózkodnom. Egyelőre állok, jelezvén, hogy a legjobb lenne, ha kezembe nyomná az elixírt, meg két sütit, én fizetnék, aztán viszlát, azonban némi idő elteltével én is leülök az egyik fotelba, ha már ilyen szépen kéri.
- Van pénzem, tudok fizetni - felelem inkább egyértelműen jelezve neki, hogy pénzzel szeretnék fizetni és nem mással. Legyen bármi is az a „más opció”. Nagyjából tudom, mennyibe kerülnek az ilyenek, volt már részem hasonló elixír elfogyasztásában, még ha borzasztóan utáltam is és amennyire tudom, kerülök ezt a megoldást. Ettől függetlenül sejtem, hogy rá fog tenni nem kevés áfát azért, mert ezúttal ő szerezte be nekem azt a szart. Egyre jobban kezdem sejteni, hogy ez a beszélgetés nem lesz rövid és nem lesz egyszerű, mert ki fogja használni, hogy ezúttal rá vagyok utalva. Gyűlölöm az életem.
Nem facsarja tovább a szándékait, hamar kiderül, hogy neki mire fáj a foga. Nekem a vérére, neki meg Kirillre. Mélyet sóhajtva pillantok oldalra, majd nyelek egyet. Mondanám, hogy meglep az, hogy pont Kirill nevét hallom, de ez csak részben van így. Az oroszok nagyon tudják támogatni, de gyilkolni is egymást, átvitt és valós értelemben is. Viszont korántsem mondhatom azt, hogy tudatában vagyok minden lényegi információnak az utolsó évekből, úgyhogy most szépen eljátszom a hülyét, aki nem tud semmiről.
- Nem változott semmi köztünk - felelem úgy, hogy minél kevesebb lényegi információt adjak ki neki. - Leszámítva, hogy utóbbi időkben mindketten elég elfoglaltak vagyunk és a magunk dolgával foglalkozunk. Miért? - Nem fogok beleszaladni a csapdájába, hagyom, hogy ő beszéljen én meg majd válaszolok, ha akarok. Annyira nem akarok.