the mark of a true crush... is that you fall in love first and grope for reasons afterward.
hugo && ambrose
Lassan a mindennapjaim részévé vált, hogy Hugo épségéért aggodalmaskodjak. Amíg meg nem ismertem őt, nem is akartam elhinni, hogy tényleg léteznek ennyire vakmerő emberek, akik a veszély fogalmát kitörölték a szótáraikból és inkább kihívást látnak a fogalom mögöttes tartalmában; de most már látom, hogy ez igenis valódi jelenség, és aki közel kerül egy ilyen személyhez, annak bizony bőven lesznek stresszes napjai - legalábbis amíg hozzá nem szokik. A kettőnk dinamikája olyan, mint egy őrült kiskutyáé és egy életunt macskáé. Míg ő energiája csúcspontján pörög, keresi a kalandokat és az intenzív impulzusokat, én a legközelebbi függőleges felületnek támaszkodva nézem és várom, hogy katasztrófába torkolljon a szituáció - persze mindig bevetésre készen, ha esetleg tényleg szükség lenne a segítségemre. Előtte mindig figyelmeztetem, hogy “Hugo, le fogsz esni.” “Hugo, ez túl veszélyes.” “Hugo, ezt most tényleg nem kéne.” De mindhiába, ha ő elhatározza magát valami mellett, maximum annyit tehetek, hogy ott vagyok mellette és imádkozom, hogy ne essen baja. Valahol csodálom, amiért ilyen merész, ugyanakkor butaságnak is tartom, hogy nincsenek ezen a téren határai. Igaz, a legutóbbi balesete nagyon megijesztett. A póz amiben földet ért egyáltalán nem volt szép látvány, azt hittem ott is marad. Akkor már nem tudtam fenntartani a mindig nyugodt macsek látszatát, sőt… Mikor végre magához tért a gyengélkedőben, azt hittem, menten megrángatom az egyenruhájánál fogva. Önző gondolat, de féltem attól, hogy elveszítem. Már elég fontos volt számomra ahhoz, hogy ne akarjam megtudni, milyen lenne nélküle az életem. De ahelyett, hogy tényleg megrángattam volna, csak annyit mondtam neki, hogy “te aztán nagyon hülye tudsz lenni néha.” Elárultam neki azt is, hogy egy életre beleégett a tudatomba a kép, ahogy a földön fekszik, mint egy rongybaba, és hogy azt hittem, ennyi volt. Nem akartam benne bűntudatot kelteni, de úgy éreztem, tudnia kell róla. Fogalmam sincs, miért. Azóta az is beépült a napi rutinomba, hogy meglátogatom őt órák után, vagy éppen két óra között, mikor hogy sikerül. Mindig elviszem neki az aktuális tananyagról készített jegyzeteimet, meg a házi feladatokat. Aztán ott maradok vele, elmagyarázom azokat a részeket, amiket nem ért az órai anyagból, együtt nassolunk, dumálgatunk… Ezek a percek a legjobbak. Mindig várom, hogy végre Hugo ágya végében ücsöröghessek, mert minden vele töltött pillanat egy apró fénysugárral ér fel a sok sötét felhő közt. A vidámsága sokszor rám ragad. A mosolya engem is megmosolyogtat. Néha azon kapom magam, hogy a nevetését hallva pillangók kezdik bizsergetni a gyomromat. Most is éppen hozzá igyekszem, egy zacskónyi finomsággal és jó néhány oldalnyi jegyzettel megpakolva. Alig, hogy véget ért az utolsó óra, már fel is pattantam és rohantam összeszedni a cuccaimat, persze ezt igyekeztem a lehető legkevésbé feltűnően csinálni, mert rám sose volt jellemző a kapkodás. Nem akartam, hogy a többiek észrevegyék, mennyire izgatottan várom már, hogy meglátogathassam Hugo-t. Percre pontosan délután kettőkor lépek be a gyengélkedő ajtaján. Nem is nézek körbe, csak egyenesen a fiú ágyához sétálok, közben egy mosoly szélesedik ki az arcomon, ahogy felveszem vele a szemkontaktust. – Na mi újság, mászóbajnok? Hogy érzed magad? – kérdezem, mikor odaérek hozzá.
Gondolhattam volna, hogy az a szemét Mardekáros nem nyeli le, hogy túljártam az eszén. A fogadást megnyertem, csak ezt nem tudta megemészteni az öntelt fejével. Meg is lett az eredménye. Valahogy a fűrifüzek nem szeretik, ha megmásszák. Valahol megértettem őket. Én sem szeretném azt, hogy valaki ledermesszen és akaratom ellenére a vállamra álljon vagy a hátamon taposson. Talán egy hétig lehettem kiütve, de az ébredésem pillanata legalább szép emlékeket hagyott bennem. Azi arca rajzolódott ki előttem és ugyan még homályosan láttam, mégis ki tudtam venni, hogy Ő volt az. A srác ott volt velem és nem győzött figyelmeztetni arra, hogy nem lesz jó vége, ha belemegyek a fogadásba. Azt hiszem joggal mondható rá, hogy Hollohátas. Persze én meg Griffendéles és vakmerő, mert hülye lettem volna kihagyni ezt a kalandot… Szavaira csak egy fájós mosolyt kapott és mire megszólalhattam volna, a javasasszony kitessékelte mellőlem. Muszáj volt elvégeznie a pár vizsgálatot. Az eredmény nem tetszett, mikor kényszerpályára küldött egy hónapra.
Azóta úgy teltek a napjaim, hogy ágyban feküdtem. Fel sem engedett kelni onnan, még a mosdóba is hosszas könyörgések után engedett el. Az egyetlen jó pontja a napban mindig az volt, hogy Azi meglátogatott. Igazán jól esett, hogy elhozta a leckét azokról az órákról, amik közösek voltak. Persze meglátogattak többen, de az utóbbi időben mindig azt vártam, hogy Ő mikor toppan már be. Sokkal jobban teltek el a napok. Mellette jobban feloldottam és több ilyen kalandomat is elmeséltem neki. Az arckifejezései mindent elárultak, de nekem csak feldobta vele a kedvem. A nevetés még fájt ugyan, mégsem hagytam ki őket. Minden este úgy ment el, hogy mondta mikor jön és percre pontos volt minden alkalommal. Ahogyan most is az volt. Mosolyogva integettem neki már akkor, mikor az ajtóban megpillantottam. A gyengélkedőn rajtam kívül egy beteg sem volt, így ha azt nézzük, saját lakosztályom volt. Nem kellett volna. Visszasírom a körleti ágyam. – Na, így se hívtak még. Jobban amúgy. Még egy hétig bent kell lennem, aztán végre a saját ágyamban alhatok. Te hogy vagy? –Dobtam vissza neki a kérdést és húzódtam is arrébb az ágyon, hogy kényelmesen elférjen a másik. – Remélem most nem hoztál annyi jegyzetet, mert a varászlatok megtanulásával el vagyok maradva. A javasasszony elzárta a pálcám, nehogy kárt tegyek bármiben is… –nem értettem ezt a csúnya célzását…
the mark of a true crush... is that you fall in love first and grope for reasons afterward.
hugo && ambrose
Feltűnt már egy ideje, hogy Hugo társaságában mindig érdekes érzéseim támadnak. Egyelőre ezeket nem tudom megmagyarázni, mivel soha nem tapasztaltam még ilyesmit korábban; de az igazat megvallva, talán jobb is, ha nem tudom. Tartok tőle, hogy olyasmit jelenthetnek, amit nem kellene. Ugyanakkor nem tudom megállni, hogy ne nézzek be hozzá többet a Gyengélkedőre, nem tudom azt parancsolni magamnak, hogy felejtsem el. A boldogság, amit ő képes elszabadítani bennem, egészen addiktív hatással van rám - azt pedig már tudjuk nagyon jól, hogy hajlamos vagyok függőjévé válni mindennek, ami enyhíti a depresszióm tüneteit. Hogy is akarnám elengedni? Hiszen egyedül ő képes eloszlatni azokat a rémisztő felhőket a fejem fölött. Így hát nem is kérdés, hogy órák után bemegyek-e hozzá ma is; a szokásos jegyzetekkel és nasikkal megpakolva már masírozok is befelé, s vissza is integetnék neki, ha nem lenne tele mindkét kezem. Inkább csak rámosolygok, hogy viszonozzam valamivel az üdvözletét. – Ideje lesz már. Azért remélem nem tervezel azonnal bajba kerülni, amint kiszabadulsz innen. – Szemöldököm felszalad, mintha csak figyelmeztetni akarnám ezzel, hogy nem kéne. – Megvagyok egyébként. Csak a szokásos – vonok vállat, közben lepakolom az ágya melletti éjjeli szekrényre a jegyzeteket, majd kezemben a nasis zacskóval helyet foglalok mellette. Furcsa, általában az ágy végében szoktam ücsörögni… – Például magadban? Sérülten amúgy se jó ötlet bűbájokkal szórakoznod – forgatom a szemeimet. – Amúgy meg szívesen segítek felzárkózni, csak előbb engedjenek ki. Addig foglalkozz nyugodtan a többivel – fűzöm még hozzá. – Van két oldal bájitaltanból, meg egy sötét varázslatokból, plusz meg kell írni egy beadandót mágiatörténetből, de erre van két hetünk, úgyhogy nem vészes. Magyarázkodás közben kinyitom a zacskót, hogy átnézzem, miket is hoztam be mára. Még tegnap elszaladtam a Mézesfalásba, hogy beszerezzek mindent, mert hát a közösen töltött idő alatt jól szoktak jönni a rágcsálni valók, ráadásul amúgy is édességre fáj a fogam már egy ideje. – Szóval. Hoztam mindenízű drazsét, csokibékát, ezt a rózsaszín kókuszos izét, nyaláspálcát, robbanócukorkát, bűvös bizserét, meg tejkaramellát… Melyikkel kezdjük? – sorolom a lehetőségeket, közben hamar rá is jövök, hogy semmi sósat nem hoztam. Legalább egy csomag perecet igazán bepakolhattam volna..! Hát mindegy, akkor ma összeragad a seggünk a sok édességtől, az is jó buli! Különben is, a cukortól elvileg több boldogsághormon szabadul fel a testben, az pedig mindig jól jön, nem igaz? – Bocsánat, teljesen elfeledkeztem a sós nasikról – vallom be azért egy kínos vigyorral az arcomon. Remélem nem olyan nagy baj azért… Ha az lenne, természetesen már indulnék is, hogy hozzak neki, hiszen erre valók a barátok, nem?
Mind a két keze tele volt, mint aki most érkezett valamelyik boltból. Ennyi jegyzet biztosan nem volt és nagyon reménykedtem is abban, hogy tényleg nem. Mert akkor esküszöm leesek még egyszer valahonnan, hogy ne kelljen annyit bepótolnom… Ezzel igaz csak az lenne a gond, hogy felgyülemlene az egész. Ajj mindegy, túl kellett esni rajta egyszer. Aztán megkönnyebbültem, hogy nasikkal teli zacskók voltak, mert belekukucskáltam, mikor leült mellém. Furcsa… Eddig mindig az ágy végébe ült le, de… Most jól esett, hogy kicsit közelebb merészkedett. Könnyebb lesz megdobálni az édességgel. – Most kivételesen nem. Előbb behozom a lemaradást mindenhol, aztán meglátom, hogy milyen kalandot gördít elém az élet. –Azi sem várhatta el, hogy megtagadjam önmagam és ne keressem a bajt. Annak meg kifejezettem örültem, hogy megvan. Rossz is lenne, ha nem lenne. Annak is örülök, ha mosolyog már. – Naaa, ez gonosz volt… –szemeimet forgatva bokszoltam bele a felém közelebb lévő vállába. Ne gonoszkodjon itt kérem szépen. Nem akartam én senkiben sem kárt tenni, főleg nem magamban. Csak sérülten tényleg nem kellene gyakorolni és ezt meg is erősítettem egy bólogatással, mert Azi is ezt mondta. – Elfogadom a segítséged és a tanulást majd kezdjük inkább az SVK-val. A többi bőven rá fog érni szerintem. –Az átkok és a rontások sokkal jobban izgattak. Bájitalokat gondolom amúgy is főzni kellett volna. Azt meg a gyengélkedőn nem tudtuk megtenni. A mágiatörténettel pedig csak elaltatna és azt nem hinném, hogy szeretné. Bár kitudja. A legilimencia nem ment, pedig néha jól jött volna. – Hmm. Ha tudom, hogy ilyen kiszolgálást kapok, többször bérlek ágyat a gyengélkedőn. –Nem hagyhattam ki, de tudtam nagyon jól, hogy kapni fogok. Így hát gyorsan kikaptam egy csokibékát a többi közül és gyorsan fel is bontottam. Az édességet nem hagytam meglógni, gyorsan ártalmatlanítottam is egy harapással. Szegény, ha valódi lenne, ez most állatkínzásnak minősülne. Csak, ha valódi béka lett volna benne, annak a fejét biztosan nem haraptam volna le. – Ki nem találnád, hogy megint Merlint kaptam képnek. Kéred vagy elpasszoljam valaki másnak? –Nekem már sokadik példány lenne, de bőven elég volt egyszer mindegyik kártya. Ha valamelyikből jött még egy darab, azt rendszerint elcseréltem olyanra, aki még nem volt meg, vagy odaadtam családon belül valakinek. Utolsó lehetőségként meg barátnak vagy valamelyik alsóbb évesnek. – Ne aggódj ezen. Az édesség sokkal jobb most, mert még több boldogsághormonhoz jutunk. S most egyébként is ez kellett nekem. A sok gyógylötty már hánytatott, sem mint hatott. –Túlzás volt ezt állítani, de kellett a drámai hatás. Mosolyogtam is, hogy ne vegye ezt teljesen komolyan, mert semmi ilyesmi nem volt. A gyógyszerek kifejezetten normális ízűek voltak. – Jut eszembe: egyszer kipróbálhatnád a prefektusi fürdőt. S mielőtt megszólalsz, nem én lennék az első és utolsó prefektus, aki beengedne oda olyan személyt, akit nem szabadna. Szeretném viszonozni valahogy a sok kedvességed, amit az elmúlt napokban kaptam tőled és szerintem ez tök jó lesz. –Ha nem megy bele, akkor meg kitalálok valami mást. De ki lenne az a bolond, aki eldobná ezt a lehetőséget? Na ugye, hogy senki.
the mark of a true crush... is that you fall in love first and grope for reasons afterward.
hugo && ambrose
Ha valaki jól ismer, láthatja, hogy minden igyekezetem ellenére nagyon is süt rólam az izgatottság - hogy az a sok édesség a kezemben, meg a gyöngy betűkkel írt jegyzetek mind aprócska jelei a kimondatlan érzéseimnek. Szerencsére egyelőre csak egy személy lát át rajtam ennyire… Az a köcsög Waylen. Ő pedig hála annak a magasságos Merlinnek nem a Roxfortba jár. Ahhoz már túl öreg. Szóval hatalmas mázli, hogy Hugo nem lát a bátyám számára egyértelmű jelek mögé, különben már valószínűleg hozzám se szólna. Azt pedig nagyon nem szeretném… – Okos döntés – bólintok egyetértőn. Már meg se próbálom lebeszélni arról, hogy kalandokat keressen, hiszen ez a lénye része, én pedig épp ezért találom őt annyira különlegesnek és figyelemre méltónak. Még egy ilyen sérülés se félemlíti meg eléggé, hogy feladja a bajkeverést. – Legközelebb már el foglak kapni, ha leesel valahonnan – jegyzem meg, hiszen legutóbb még időm se volt kapcsolni, hogy legalább megpróbáljam. Pedig akkor most nem kellene szegénynek az ágyat nyomnia, meg a sok lemaradás miatt aggódnia. – Fáj az igazság? – elvigyorodok, ahogy beleboxol a vállamba. Egy ilyen sérüléssel amúgy tényleg könnyű elbaltázni egy átkot, teszem hozzá véletlenül magadra fordítani a célpont helyett vagy ilyesmi. Mindegy, hogy a pálca vagy a gazdája sérült, mindenhogy veszélyes és felelőtlen dolog. Pláne, mert nem egy apró karcolásról van szó. – Rendben, capitano, ahogy szeretnéd. Egyik se nehéz anyag amúgy, szóval hamar túlleszel rajta – fűzöm hozzá egy kis biztatásként. A következő megjegyzésére enyhe melegséget érzek az arcomba áramlani. Lehet, hogy feltűnően túlzásba estem? Merlinem, szinte hallom, ahogy a bátyám a pofámba röhög ezért. – Akkor maximum seggbe rúgást fogsz kapni, nem kiszolgálást – vágom rá egy morcos fejjel. Persze úgyse tenném meg, de a gondolat ott lesz. Nagyon szívesen segítek neki, meg elárasztom a kedvenc nasijaival, de emiatt pláne ne csináljon rendszert az ilyen balesetekből… Inkább a fejemet csóválva én is kiveszek egy csokibékát. Emlékszem, az első ilyenem levetette magát a lépcsőnkön és végigbukfencezett a padlószőnyegen… Azóta nem csípem annyira, de maga a csoki annyira finom, hogy nehezemre esik ellenállni neki. – Mmm… Jöhet. Kéred cserébe Dymphna Furmage-t? Nekem már megvan. – Igazából nem volt még meg, Merlin viszont legalább kétszer, de… Mindegy. Amúgy se gyűjtöm őket, nekem a csoki része a lényeg. Nem tudom, miért kértem el tőle. Néha rejtély számomra, hogy mit miért csinálok. Például azt sem értem, hogyan felejthettem el a sós nasikat. Szerencsére Hugo nem bánja, így annyira nem ciki. – Akkor már értem, miért ilyen sápadt a képed – állapítom meg, közben még az arcára is mutatok. Persze pont én beszélek a tini sorozatos vámpír kinézetemmel. De mit is tehetnék? A napfény sose volt a barátom. Már éppen megszólalnék, hogy nekem a prefektusi fürdőbe tilos a belépés, neki meg tilos beengednie oda akárkit, de úgy tűnik, Hugo megtanult olvasni a gondolataimban. Bár ha tényleg így lenne, szerintem már rég elmenekült volna tőlem. – Azt mondod? – Végülis, ha nem kapnak el… Nem ez lenne az első, hogy tilosban mászkálok. Igaz, ezt nem kötöttem még Hugo orrára, de szerintem az éjszakai cigizésnél nincs is megnyugtatóbb hobbi a világon. – Tudod mit? Benne vagyok. Ez a minimum azok után, hogy kieszel a pénzemből – cukkolom. Természetesen csak viccelek…
Elvigyorodtam a kijelentésére. Dicsérje csak meg a döntéseimet, mert azok kellően jók és a szavai most egosimagtóak voltak. Az elkapásos dologra viszont nem tudtam, hogy mit is kellene pontosan reagálnom. Mosolyommal próbáltam leplezni zavartságom. Ennyire törődne velem, hogy képes lenne bajba is kerülni? Hiszen, ha el kell kapnia egy leesés miatt, ott biztosan nem túl legális dologban mászkálnék. És ez… kellően elég melegséggel árasztotta el a mellkasom. – Kezd el akkor gyakorolni az Arresto Momentum varázsigét vagy kezd el gyúrni. Tudod, a hatalmas bátorságom és pofám miatt elég nehéz vagyok. –Muszáj volt valami hülye poénnal oldanom magamban a feszültséget. Bár kíváncsiságomat kellően felkeltette azzal, hogy elkapna. Lehet, hogy le fogom tesztelni a reflexeit. Csak ne jöjjön rá, mert a végén még kikapok tőle. – Hah. A fejem jobban, meg a karom… meg a lábam, a hátam, a mellkasom, meg az összes csontom, amit fel tudok sorolni, meg amiket nem. Szóval hiába a gyógyszer, néha még fáj. –Most szerencsére nem így volt. Hatottak a gyógyfőzetek, ez nem volt soha kétség. Csak, amikor elmúlt a hatásuk, akkor szoktam érezni még az utóhatását az egész esésemnek. Kár, hogy senki nem vette fel. Itt ugyanis nem működtek a mugli ketyerék. Pedig a mobiltelefonnal lehetett volna rögzíteni a mászásomat és a zuhanásomat is. Visszanéztem volna szívesen, hogy jót röhögjek magamon. Vaaaagy szerzek egy merengőt és megkérem Azit, hogy mutassa meg az emlékét! Igen, igen. Ez jó ötlet lesz. – A segítségeddel biztosan. Amúgy… jól vagy? Nincs itt olyan meleg, hogy kipirulj. –Felvont szemöldökkel pillantottam rá és kezdtem el legyezni a párnával. Nem értettem, hogy mire ez az egész. Én inkább kicsit fáztam. Ezért is voltak a lábaim a takaró alatt. Lehet segítene, ha az öltözékem nem póló-boxeralsó párosítás lenne csak, hanem értelmes pizsama, de ugyan már. Kamasz vagyok, nem fogok kezes-lábasban aludni. – Hé! A seggem tabu hely, oké? A rúgdosást nem viseli túl jól, szóval a lábad nem járhat a közelében! –Más lába sem. Az én hátsóm köszöni szépen, de tökéletesen megvan cipőnyomok nélkül is. Elég, ha az esések miatt találkozik a földdel. Azt se szokta meghálálni, mert sajogni szokott kellően, de. Mint azt már mondottam, ha Azi társasága és kiszolgálása jár a gyengélkedőn töltött időkért, akkor szerintem a hátsóm is elviseli azt, hogy néha ráesek. Főleg, ha még édesség is jár hozzá. – Uhm jöhet! Ő még nincs meg, szóval köszi! –Nyújtottam át a saját kártyámat neki és boldogan húztam is magamhoz egy ölelésre, amint kikaptam a kezéből a nekem szánt csereterméket. Így már majdnem teljes volt a gyűjteményem. Úgy gondolom. Aztán lehet jön majd ki egy újabb sorozat és folytatódhat a vadászat. – Mert ide még a nap se süt be kellően. Esküszöm kifekszek pucéran a tópartra, hogy bepótoljam az eltűnt D vitaminjaimat. –Horkantva húztam fel az orrom. Nem csak a látogatóktól, de még a napfénytől is óvott a javasasszony. Mintha olyan jó lenne az, ha nem kap az ember kellő napfényt és a belőle nyerhető vitamint is bájitallal kell pótolni. Hülye gondolkodásmód. – Hidd el, kárpótolni fog az élmény. Ahogy kikerülök innen, már mehetünk is. Ha már a vagyonod elfogy, akkor szólj. Nem várom el, hogy mindig te fizesd az édességet. –Szívesen adtam volna neki pár galleont, ha mondja. Semmiből nem tartott megkérni Kennyt, hogy menjen be a szobámba és hozza el a pénzt. De… kellően jól esett a törődése..
the mark of a true crush... is that you fall in love first and grope for reasons afterward.
hugo && ambrose
Kicsit lassan, de sikerül felfognom, mit is mondtam Hugonak az előbb.. Merlin segíts! Akkora hülye vagyok. Ez marhára félreérthető volt! Igyekszem nem pánikolni vagy látványosan zavarba jönni, így egy rövid másodperc erejéig a tekintetét is kerülni kezdem, hogy összeszedjem magam, mielőtt újabb hülyeségeket hordanék össze. Amúgy komolyan gondoltam, tényleg bármikor ott lennék, hogy elkaphassam, ha legközelebb lezuhanna valahonnan. De akkor is, ezt nem kellene csak így a fejéhez vágni, még a végén… – Heh, akkor jobb lesz, ha elkezdek erősíteni – nevetek fel kissé zavartan, bár a poén nem teljesen jut el a tudatomig, de azért jelen vagyok annyira, hogy ép ésszel válaszolni tudjak rá. Így talán megúszom azt is, hogy ciki legyen a szitu. – Tch! Nem csodálom, hiszen hatalmasat estél… De addig jó, ameddig fáj. Ha nem fájna, nagyobb bajban lennél – gondolok itt arra, hogy ha nem érezné, az bénulást is jelenthetne. Szóval inkább fájjon csak. Így legalább tudjuk, hogy a teste nem szenvedett visszafordíthatatlan károkat. Persze ez nem jelenti azt, hogy most akkor minden happy és egyáltalán nem haragszom, mert ez egyáltalán nincs így. Legbelül még mindig zavar, hogy ez történt vele, és hogy ennyire felelőtlen volt. Elég rá nézni… Ha ezt tovább folytatja, attól tartok, előbb vagy utóbb borzalmas balesetet fog szenvedni. Olyat, amiből nem fog tudni csak így kilábadozni. Oktalan lenne a félelmem? Paranoiás vagyok? Nem hiszem. – Tessék? Nem pirultam el! – Mindkét kezemmel az arcomhoz kapok, ami érezhetően melegebb a szokásosnál, s így inkább el is takarom a kipirult felületet. Közben Hugo legyezni kezd, az enyhén hűs levegő pedig egészen kellemesen érint. Ami azt illeti, nagyon is elpirultam, bár inkább a saját hibámból… Attól félek, hogy kicsit eltúloztam a gondoskodó barát szerepét és Hugo ezért tett rá megjegyzést. Márpedig ha észrevette ezt, akkor lehet, hogy az is eszébe jutott már, hogy én… – Igazad van, szerintem már így is épp eleget bünteted szegényt a sok eséssel – nevetek fel. – Lehet, hogy nem ártana egy fokkal jobban vigyáznod rá – teszem hozzá egy szemforgatással. Persze nem ez az első, hogy óvatosságra próbálom inteni, és lám, eddig egyszer sem hallgatott rám. De esküszöm innentől kezdve jobban oda fogok rá figyelni, hogy legalább ki tudjam húzni a hátsóját a bajból, ha már arra nem tudom rávenni, hogy elkerülje azt. – Akkor a tiéd – oda is adom neki a kártyát, közben átveszem tőle az övét, csakhogy időm sincs egy pillantást vetni Merlin képére, ugyanis hirtelen mintha közelebb kerülnék Hugo-hoz, aztán még közelebb… Egy ölelésben találom magam, amitől aztán paprika vörös színt vesz fel az egész arcom. Nem vagyok az ilyesmihez hozzászokva. Még egy zavart nevetés is kicsúszik a számon. – Heh, nem is tudom kik fognak jobban örülni a hófehér, pucér segged látványának… A sellők vagy a kákalagok? – jegyzem meg a fejemet csóválva. Szinte látom magam előtt, ahogy kibuknak a víz alól és elkezdik szidni, amiért ott sütkérezik meztelenül és zavarja az ő nyugalmukat. Várjunk már, miért képzelek én el ilyesmiket?! – Nagyon kíváncsi vagyok – mosolygok rá. Mindig is ki akartam próbálni a prefektusi fürdőt, de hát eddig esélyem se volt. – Amúgy csak szívatlak, a pénzem miatt nem kell aggódnod. Majd egyszer meghívhatsz valamire, ha úgy adódik. Igazából szívesen költök rá, ha cserébe mosolyogni látom. Mármint, ez a mosolya más, mint a szokásos. Legalább is én látok köztük némi különbséget.
Megböködtem a felém közelebb eső karján az izmait. Kíváncsi voltam, hogy mennyire kellett erősítenie ahhoz, hogy könnyedén el tudjon kapni és meg is tartani. Ha már kijelentette, hogy erősítenie kell. Ösztönösen cselekedtem a szavaira. Nem is figyeltem a reakciójára és a saját reakcióm is érdekesen hatott. Csak tettem, amit jónak gondoltam abban a pillanatban. – Hmm, lehet egy picit rád fér. Ilyen kevéske izommal nem tartasz meg. –Muszáj volt cukkolnom egy kicsit. Talán ezzel oldottam magamban is azt a feszültséget, amit a mellkasomban éreztem. Csak nem tudtam volna megmagyarázni, hogy pontosan mi is az és miért is gyülemlett fel. Furcsa volt, de kellően jó is egyben. – Szereznem kell egy merengőt, hogy valakinek az emlékei által vissza tudjam nézni. De igen. Örülök, hogy azért fáj még néha valami. –Ebben a témában kellő mértékben egyet is értettem Azival. Kár lett volna vitába torkoltatni ezt. Szerettem veszélyesen élni ez nem volt tagadás. Azt viszont semmiképpen nem akartam, hogy örökre az ágyhoz legyek kötve és valóban ki legyek szolgáltatva valakinek. Mondjuk jelen pillanatban Azinak, mert ő volt itt mellettem. Sokat, aminek nagyon is örültem. Feldobta az unalmas szürke napokat, amiket a gyengélkedőn töltöttem. Ám több, mint valószínű, hogyha örökre ágyhoz kötnének, nem ő lenne az ápolóm. Bár kitudja. Én tényleg el tudnám viselni a társaságát és a törődését… Miért is agyalok én ezen? – Ohh, dehogynem pirultál! –Igazából nem zavart. Jót mosolyogtam rajta, de nem állhattam meg, hogy ne használjam a párnát legyezőnek. Fel is nevettem azon, ahogyan próbálta takarni, de megráztam a fejem. Ezzel próbáltam meg jelezni neki, hogy nem kell eltakarnia. Lebukott, ilyenkor már felesleges megpróbálni menteni azt, amit nem lehet. Párat még legyeztem a párnával, aztán visszatettem a hátam mögé. Feljebb is ültem az ágyon és neki dőltem a puha felületnek. A takarót is szépen húztam magammal, mert az időközben lecsúszott a lábaimról. Nem akartam fázni, meg nem akartam, hogy… – Begyakorlom a párnázó bűbájt és ha magasra mászok, előtte ráolvasom a nadrágomra. Így puhára esek és nem lesz gond… Csak kár, hogy ez a seprűkön működik csak. –Pedig mekkorát menne a dolog. Akkor nem félnék attól, hogy ráesek a hátsómra. Simán olyan érzést keltene az esés, mintha egy pihe-puha párnára esnék. Ahh, úgy meg nem lenne semmiben kihívás. Szóval volt ennek jó oldala és rossz oldala is. Mint ahogyan annak is, hogy megöleltem. Az is hirtelen és spontán jött, mint az, amikor az izmait piszkáltam meg. Bele se gondoltam abba, hogy neki ez mennyire lesz zavaró. Pedig a jó szándék vezérelt és az agyam a másodperc tört része alatt döntötte el, hogy mozdítja a testem felé és ölelésbe zárjam az övét. Mosolyom széles lett, mellkasomban az eddig felgyülemlett feszültség, mely szét akarta feszíteni, el is múlt és kellemes melegség váltotta fel azt. Olyasfajta melegség, mely zavart nevetése és szavai után két fele kezdett el áramolni. Gyorsan el is engedtem azt és horkantva, meg duzzogást színlelve nyúltam inkább a drazsék felé. – Kezdjük azzal, hogy nem mondtam, hogy hason fogok feküdni. Ráadásul tényleg hófehér vagyok, szóval rám se tudnának nézni, mert a nap visszatükröződne a felületről és megvakulnának. És amúgy is ott kellene lenned velem, mert kell valaki, aki felügyeli a terepet és szól, ha közeledik valaki. Nem mindenki érdemli meg a látványt. –Téptem fel a dobozt, hogy kivegyek belőle egy darab édességet. Gyorsan be is kaptam és szerencsém volt: mentás volt. Az mondjuk későn esett le, hogy mit mondtam Azinak a napozással kapcsolatban. Miért akartam én, hogy lásson teljesen ruha nélkül? Elmentek otthonról nálam? Ne, nem kell válaszolni. Mindannyian tudjuk. – Jó, de tényleg szólj, ha kifogynál és rendben. Meghívlak egy pár vajsörre, meg talán erősebb valamire is. –Azt mondjuk még nem tudtam, hogyan szerzek erősebb italt, de szerintem bevetem a kapcsolataim. Közben nyújtottam a másik felé a drazsés dobozt, amiből falatozgattam. Néha jó ízekre találtam, de akadtak rosszak is. Olyankor fancsali képet vágtam és ha hasonló szín akadt a kezembe, hát megdobáltam vele Azit.
the mark of a true crush... is that you fall in love first and grope for reasons afterward.
hugo && ambrose
Azért kikérem magamnak, elég erős vagyok már így is; terelőként el is várt tőlem, hogy az legyek, vagy legalább is tudjak nagyot ütni. Márpedig az egész jól megy, úgy gondolom, így bizonyára ahhoz is van elég erőm, hogy el tudjam kapni Hugot, ha megint esni akarna. Egyelőre ezt azonban nem dörgölöm az orra alá, csak felvont szemöldökkel figyelem, ahogy bökdösi a karomat. Egész aranyosnak találom ebben a pillanatban… – Kevéske? Láttál már engem a kviddics pályán? – húzom ki magam büszkén, közben még meg is feszítem neki a karomat. Igaz, volt már egy-két alkalom amikor beállva repkedtem a meccs alatt, de meg se látszott rajtam szerintem. Ha egyszer felém száguld a gurkó, józanon és a fellegekben járva is ugyanúgy jó nagyot odacsapok neki. Az már persze más kérdés, hogy Hugo súlyát meg tudnám-e tartani, miközben a gravitáció húzásával zuhan lefelé… De megpróbálnám. Bár a legjobb az lenne, ha nem kerülne ilyesmire sor egyáltalán, de tény, hogy ez elkerülhetetlen, ha a fiúról van szó. – Várj, miért akarod visszanézni? – értetlenkedek. Épp elég borzasztó volt külső szemmel végignézni. Nem tudom, miért szeretné látni a saját rémületes esését. Tényleg azt hittem, hogy ott fog maradni… Azóta is sokszor bevillan, főleg este lefekvés előtt. Olyankor mindig emlékeztetnem kell magam, hogy jól van és a gyengélkedőben gyógyulgat. Most lehet, hogy túldramatizálom a dolgokat, de elég fontos lett számomra ahhoz, hogy folyamatosan aggódni akarjak érte. Nem veszíthetek el több embert magam körül. Önzőség, de nem tudnám elviselni, ha vele is történne valami… – Francokat! Biztos csak hallucinálsz – morgok rá, közben igyekszem a zavaromat elrejteni előle. De tényleg feleslegesen tagadom, hiszen látja ő is, meg én is érzem, hogy tényleg kipirultam - és nem a meleg levegőtől. A saját gondolataim okozták a vesztemet, és most ennek iszom a levét. Közben érzem, ahogy a takarót próbálná magára húzni, így egy pillanatra felemelem a hátsómat, hogy kihúzhassa alóla a részt, amire sikeresen ráültem. Csak néhány pillanattal később veszem el a kezemet az arcomtól, mikor úgy hiszem, már eltűnt a pír javarésze. – Igen, kár… Bár szinte biztos vagyok benne, hogy létezik egy olyan verzió is, amit bármire rá lehet küldeni – jegyzem meg. Majd megnézem, hátha van valami kotyvalék vagy bűbáj, amivel nem csak a seprűket lehet kipárnázni… Ha van, megtanulom és kényszeríteni fogom Hugo-t, hogy enélkül ne merészeljen újabb kalandokba kezdeni. A spontán ölelése viszont felér egy párnázó bűbájjal, ugyanis hirtelen az agyam helyén csak szivacsot érzek, ahogy a karjai közé von. Fel se fogom, mi történik, csak a saját őrült szívverésemet hallom a fülemben lüktetni, az egész testem bizseregni kezd egy pillanat erejéig és még a saját nevemet is elfelejtem. Mindezt az arcom paprikás színvilága tükrözi. Viszont a zavarral együtt egyfajta megnyugvást is érzek, a kettő együtt pedig szokatlan ötvözetet képez bennem. Kellemesen kellemetlen. Furcsa. Semmihez sem hasonlítható. Ahhoz képest elég gyorsan véget is ér, és most Hugo duzzogó arckifejezésével találom szembe magam, ami miatt egy kisebb mosoly húzódik a szám szélére. Drámakirály. – Tény, de nehéz lenne elkerülni, hogy csak egy szögből lássanak téged egész végig – vonok vállat. Elvégre nem hiszem, hogy csak úgy oda tudná teleportálni magát a hátán fekve… A következő szavai viszont tovább fokozzák a zavaromat, és akaratlanul is megjelenik előttem a pucéran sütkérező Hugo képe. Nem tehetek róla, vizuális típus vagyok! Szóval most látom magam előtt, ami furcsán megbirizgálja a gyomromat. – Miért, én talán igen? – kérdezek rá teljes egyenességgel, közben nagyokat pillázva figyelem, ahogy a mindenízű drazsékat kezdi bogarászni. Szerintem nem gondolt bele teljesen abba, amit mondott az előbb, különben nem hinném, hogy ilyen nyugodtan eszegetne… – Szólni fogok, ígérem – mosolygok rá. – Jól hangzik. Majd szólj, mikor – válaszolok a vajsört - vagy valami erősebbet - illetően, közben veszek néhány darabot a felém nyújtott drazsékból. Néhánynak nincs túl bizalomgerjesztő színe, de mielőtt még lenne alkalmam felfedezni őket, Hugo elkezd dobálni a sajátjaival. – Hékás! – kuncogok, és hozzá is vágok egy zöld színűt. Sejtéseim szerint annak amúgy is taknyos íze volt. – Inkább próbáljunk meg betalálni vele egymás szájába, na?
Elnevettem magam a reakcióján. Őszintén szólva nem azt vártam, hogy majd befeszít, büszkén mutatja azt, hogy milyen izmai vannak. Valami sértődéses reakcióra számítottam és emiatt tört ki belőlem a nevetés. Felszabadult némi boldogsághormon ezáltal és ha nem is mondtam most ki, de örültem annak, hogy a fiú megnevettetett. Ezért is kedveltem én annyira és esett jól az, hogy mindig meglátogatott. – Ja, láttam néhány alkalommal, hogy próbálsz repkedni. De el kell ismernem, hogy izmos vagy. Így már látszik is rendesen, de azt ne feledd, hogy azért én egy gurkónál nehezebb vagyok. És erősítani mindig lehet. Még elpuhulsz a végén. –Abbahagytam az okfejtésem és részemről ez a kis vicces téma lezártnak volt tekinthető. Persze mosolyogtam végig és jó volt, hogy Azi vette a lapot, s olyan reakciót mutatott nekem, amivel meglepett. Csak tudnám, hogy ezen miért kattogott az agyam folyamatosan. – Miért ne? Egyébként is, ha visszanézem, láthatom azt, hogy mikor kellett volna jobban kapaszkodnom. Így a következő alkalomra, ha lenne, fel tudnék készülni. –Kénytelen voltam hozzátenni mondandómhoz azt a pár szót. Láttam magam előtt, ahogyan a mellettem ülő srác már nyitja is a száját, hogy kiosszon az ötletem miatt. Valóban jó ötletnek tűnt, hogy megint felmásszak a fúriafűzre, de eszem ágában sem volt meg is tenni. Vakmerőségből nem szenvedtem hiányt, ezt mindenki nagyon jól tudta, de bőven elég volt egy alkalommal leesni róla. Az is csak a Mardekáros köcsögsége miatt történt meg. El kellett volna fogadnia, hogy vesztett és mindenki mehetett volna a dolgára. Akkor nem feküdnék itt… és akkor Azi sem lenne most mellettem. Ajj, mindennek volt azért jó oldala és a srác társasága vígasztalt csak, hogy ez volt az esésemben a jó dolog. – Lehet. Fogalmam sincs, hogy milyen mellékhatásai vannak a bájitaloknak, amiket kapok –vigyorodtam rá szélesen. Szerintem ő is belátta azt, hogy kár tagadnia a nyilvánvalót. Érdekelt volna, hogy mi váltotta ki a hatást, mégsem kérdeztem rá. Illetlenségnek találtam és úgy voltam vele, ha elmondaná a titkát, azzal megtisztelne érezném magam, de azzal se lett volna gond, ha megtartja magának. Szokták mondani, hogy amit már kettő ember tud, az nem is titok. Így érthető az, ha Azi megtartaná magának kipirulásának hátterét. Én meg megtartom magamnak azt, hogy miért húztam gyorsan magamra a takarót, amit megkaptam a fiú súlya alól. – Ha így gondolod Mr. Hollóhát, akkor tessék. Tiéd a terep, hogy megkeresd azt a verziót. De figyelmeztetlek: ha megtalálod és kipróbálom, de felsül, elverlek. –Nyilvánvaló, hogy nem fogom bántani… fizikálisan. Sem átkokkal, semmivel sem. Maximum nem szólok hozzá többet azon a napon és akkor le is van tudva a dolog. Arra viszont nagyon is kíváncsi voltam, hogy valóban létezett-e ilyen bűbáj és ha igen, én eddig miért nem tudtam róla. De Azi majd megszerzi azt, ha már biztos volt a dolgában. Bár én is annyira biztos lettem volna a dolgomban, mikor megöleltem. Hirtelen vezérelt ötlet volt ugyan, mégis kellemesen jó volt. Óráknak tűnő másodpercek voltak csupán, amit gyorsan meg is szakítottam. Mosolya miatt a doboz drazsés doboz madzagját szépen a fejére tettem és úgy „duzzogtam” tovább. – Igaz, valamikor le is kell vetkőzzek. Meg ha nem forgolódik, csak egyoldalúan barnulnék, az meg nem nézne ki valami jól. –Bele se akartam gondolni, milyen látvány lennék, ha a mellkasom lesülne, a hátam meg továbbra is hófehér maradna. Nem is lenne sok értelme akkor a napozásnak, ha csak egyoldalúan színeztetné magát az ember, nem? Visszakérdezése viszont értetlenség volt számomra. Homlokráncolva néztem is rá, aztán egyszerűen megvontam a vállam a válasz előtt. – Barátok vagyunk, mit titkoljam tőled, hogy mit rejtenek a ruháim? Amúgy is látni fogod a prefektusi fürdőben, akkor meg nem olyan mindegy? –Mit gondolt, hogy ott majd ruhában fürdünk vagy mi? Ha annyira akarja, akár most is ledobhatom előtte a textilt… bár inkább nem. Mégsem. Valami azt súgná, hogy kevésbé lenne szerencsés, ha meglátná most azt… még félreértené… és itt hagyna… Inkább megdobáltam a drazsékkal, amiket úgy hittem, hogy ehetetlen ízűek. Meg pár darab után már igazán mindegy is volt, hogy milyen színű volt, csak találjam el vele Azit. Ő sem volt rest támadni, ezért nevetve emeltem fel a kezem, hogy védekezhessek. – Legyen, de nem ér elmozdítani a fejed, ha látod, hogy megy a drazsé és panaszkodni sem, meg kiköpni sem, ha rossz íze van. –Ezen kívül nem fektettem le semmilyen szabályt. Ha Azi elfogadta a feltételeket, akkor nyújtottam felé a dobozt, hogy vegyen a cukorkákból és nyitottam is a szám, hogy kezdheti a játékot. Mozdulatlanul vártam, hogy hol is fog landolni az első próbálkozása.
the mark of a true crush... is that you fall in love first and grope for reasons afterward.
hugo && ambrose
Örülök, hogy sikerült valamennyire megnevettetnem Hugot, bár eredetileg nem kimondottan ez volt a célom, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Csak széles mosollyal hallgatom a szavait, és azt kell mondjam, egyetértek vele. Mindig van hova fejlődni, s a megfelelő motivációval érdemes is tenni érte. Ráadásul így, hogy a cél az lenne, hogy őt elbírjam, szívesebben bele is kezdenék a komolyabb edzésbe a kviddics mellett. Egyébként így, hogy a Hollóhát csapatát erősítem és rendszeresen veszek részt ebben a veszélyes sportban, pont nekem nem lenne jogom aggodalmaskodni Hugo épsége miatt. Elvégre én is épp annyi eséllyel eshetek le a seprűmről vagy törhetek bordát egy gurkóval… Mégis, úgy érzem az ő helyzete más. Ő szánt szándékkal megy a veszély után, míg én azért igyekszem odafigyelni meccs közben, hogy ne találjon el senki és semmi. Következő mondandójára csak felhúzom a szemöldökömet, mintha pillantásommal azt akarnám üzenni, hogy “szerencséd, hogy feltételes módban mondtad”. Persze hiába tette hozzá, hogy “ha lenne”, attól még ugyanúgy megvan az esély rá, hogy a szabadulása utáni első percben már a fúriafűz egyik ágáról fog kamikaze ugrást végrehajtani… – Nem is tudom, én inkább próbálnám elfelejteni… – csóválom a fejem. – Tényleg félelmetes volt. Tanulópénznek mondjuk megfelelő példa lenne; és most nem a mászó technikájára gondolok itt, hanem arra, hogy talán ha végignézné a saját esését, jobban átgondolná legközelebb, hogy érdemes-e ilyen hülyeségekbe belemennie vagy sem. Azon kívül, hogy több lehetőségünk van együtt lógni, semmi pozitívum nincsen ebben a szituációban. Bár már a közös időtöltést is egyre jobban bánni kezdem, ahogy saját magamat zavarba hozva, kipirultan idétlenkedek Hugo előtt. Mint valami kislány az első crush-a előtt, komolyan. Nem tudom, miért ezt hoztam fel példának… Szerencsére Hugo elneveti a dolgot és nem kérdezi meg, hogy mégis mi miatt változott az egész arcom egy pipacsmezővé, ami azért megnyugtat, mert így nem kell kifogásokat keresnem. Így elfogadottnak tekinthetem a tényt, hogy a gyógyszerei hallucinogén hatóanyagot tartalmaznak, én pedig még véletlenül se pirultam el. – Egye fene, megpróbálhatsz elverni – mosolygok rá pimaszul. – Viszont ha nem működik, akkor nem lesz bűbájod amivel védekezhetnél, ha netán visszaütnék… Mr. Griffendél – teszem hozzá miközben finoman a vállába bokszolok. Ez természetesen csak barátságos fenyegetőzés, eszem ágában se lenne bántani őt. Se fizikálisan, se sehogy. Ahhoz túlságosan fontos nekem. És én amúgy is inkább az a típus vagyok, aki addig nem száll be egy verekedésbe, amíg az el nem fajul. Nem mintha Hugoval bármikor is össze akarnék verekedni, hiszen már az érintésének a puszta gondolata is egészen összezavarja a szívem ritmusát; így hát az se csoda, hogy az ölelése kissé leblokkol, sőt, az agyam egy nagy, zsibbadó masszává olvad szét miatta. Ha a végén nem sikerülne kizökkennem a zavarból, szerintem egy életre kőszoborrá változnék most. A madzagot kihalászom a hajamból és elkezdek vele bizgentyűzni, miközben tovább beszélgetünk. Tökéletesen jól jön afféle “fidget játék” gyanánt, tekergetem, összekötöm és szétszedem, az ujjaim köré csavarom és kifeszítve pengetem, mintha gitár húr lenne. – Ha egyáltalán sikerülne lebarnulnod. Akinek ilyen fehér bőre van, az nagyobb eséllyel ég le – jegyzem meg. – Szóval elöl piros lennél, mint valami frissen kopasztott csirke, hátul meg maradnál fehér – vigyorgok rá. Már a gondolattól is nevethetnékem támad. Hugo, a félig megsült csirke. Persze nem sokáig tudom szórakoztatni magam ezzel az elképzeléssel, mert a fiú szájából elhangzik egy eléggé félreérthető mondat, amire muszáj vagyok visszakérdezni… A válasza viszont nem egészen az, amire számítanék. Egyáltalán mire is számítottam én? Áh, hagyjuk is. – Uh… Igaz – vakargatom a tarkómat, közben a torkomat is megköszörülöm. Bennem teljesen az a kép volt meg eddig, hogy a fürdőben majd alsóban vagy fürdőgatyában leszünk… Ezek szerint Hugo máshogy tervezte. Nem tudom, miben más ez, mint amikor a többi sráccal kell közös helyen zuhanyoznom. Úgy értem, ott sem lessük egymás seggét egész végig, de akkor is fennáll a lehetősége annak, hogy lássuk a másikat… Akkor most Hugo esetében miért érzem ezt a… Bizsergést? Szerencsére a drazsé dobálása feloldja bennem ezt az akaratlanul létrejött feszültséget, s így hamar fel is ébred bennem a játék szelleme. Fel is ajánlom a fiúnak, hogy próbáljunk meg inkább egymás szájába dobálózni ahelyett, hogy a földön landolna az összes cukorka, s ő elég hamar bele is megy ebbe. – Értettem, főnök – nevetek fel, és már veszek is a dobozból egy kisebb maroknyi drazsét, hogy aztán megcélozzam velük Hugo-t. Először direkt egy olyan színt választok, ami fele-fele arányban vagy nagyon jó ízű vagy nagyon szar, nincs köztes állapot. Még az alsó ajkamat is beharapom a nagy koncentrációban, miközben célzok, aztán repítem felé a cukorkát.
Talán egy kicsit meg kellene értenem és elfogadnom Azi aggódását is ezzel az egész fúriafüzes dologgal kapcsolatban. Mégis jobbnak láttam azt, ha visszanézem az egész esetet. Azt persze megtartottam magamnak, hogy ebből az ő reakcióját is látnám és jobban megérteném aggódása tárgyát. De nem mondtam neki. Jobbnak láttam ezt egyelőre titokban tartani és csak legyinteni a szavakra, amiket mondott. Jól esett az aggodalma, ezt viszont nem tudtam nem letagadni. – Chh, nem vagyok ám olyan gyenge, mint kinézek! A védekezéshez meg nem kell bűbáj. Elég egy váratlan pillanatban ütnöm és nyerek. Anya is így törte be anno Malfoy bá’ orrát. –De jó is volt hallani azt a történetet. A mai napig megmosolyogtat, mikor felvillan előttem a kép. Az már viszont a múlt és a régi generáció. Nekem személy szerint nincs velük bajom addig, ameddig nem akarnak ártani, de mondjuk így vagyok mindenkivel szemben. A vállbokszolásra csak szemem forgattam meg, nem adtam vissza. Pajkosság és barátság az egész, ami kettőnk között van. – Persze, hogy fehér a bőröm. Be voltam ide zárva egy hónapig, megóvva bármiféle napsugártól is. Még szép, hogy új nézek ki, mint egy szottyadt vámpír. –Bevághattam volna a sértődést a kijelentése miatt, vagy el is zavarhattam volna, de csak felnevettem az egészen eszmefuttatáson. Alapjáraton igaza volt. Inkább leégnék, sem mint normálisan barnulnék le, aztán meg megint jöhettem volna a gyengélkedőre, hogy hűsítő kenőcsöt adjanak. Ám az sem állt messze a valóságtól, hogy most valóban fehérebb voltam a kelleténél, hiszen tényleg nem jártam a napon nagyon régóta. Nehéz is lesz visszaszokni ahhoz, hogy kint járkáljak a szabadban. Mindegy, majd Azi figyel rám aggódó szemekkel és berángat majd az árnyékba, hogy ne süljek le ténylegesen. Mert aztán megint hallgathatnám az okfejtését, amire valljuk be: kíváncsi lennék, de ezt neki nem kellett tudnia. Gondolataimat hamar felváltja a játék szelleme, mert Azi felajánlj egy szórakozási lehetőséget. Ki gondolta volna, hogy a gyengélkedőn lévő unalmas perceket is fel lehetett dobni. Kaptam az alkalmon és gyorsan le is fektettük a szabályokat. Az első cukorkadobás lehetősége a Hollós srácé volt. Nyitottam is a szám és sikerül is bele találnia a másiknak. Valami eszméletlen pocsék íze volt. Küszködések árán és fancsali képet vágva nyeltem is lesz. – Ez valami borzalmas volt! Na de nyisd a szád, kapod a cukorkáááááát! –Választottam egy kék színű drazsét, amiről tudtam jól, hogy nagyon finom íze volt. Kedveskedni akartam neki elsőnek, majd később visszakapja a gonoszságot. Céloztam, és már dobtam is felé a cukrot.
the mark of a true crush... is that you fall in love first and grope for reasons afterward.
hugo && ambrose
Jó, talán túlreagálom. Elvégre Hugo amióta ismerem mindig is ilyen volt, mindig sikerült valami hülyeségbe keverednie, de most, hogy jóban vagyunk, ösztönösen szeretném megvédeni a legkisebb sérülésektől is, mert őszintén? Fogalmam sincs, mit csinálnék, ha valami komoly baja esne. Talán ez az én személyes hülyeségem, de folyamatosan attól félek, hogy el fogom veszíteni. – Jól van – kuncogok. – Majd teszteljük! – Habár legszívesebben azt mondanám, hogy esélytelen, nem fogunk verekedni, de… Tudom, hogy ha egyszer Hugo a fejébe vesz valamit, azt meg is fogja csinálni; így ha épp azt találja ki, hogy majd jól elver, akkor minden bizonnyal meg is kísérli majd. Valamikor. Váratlanul. Remélem azért nem fog nagyot ütni… Bár amilyen kis sápadt most, azon se csodálkoznék, ha egy hangya pöckölése fájdalmasabb lenne, mint az ütései. – De te amúgy is úgy nézel ki, mint egy szottyadt vámpír – nevetek fel. Nem igaz, kettőnk közül egyébként inkább én hasonlítok egy vérszívóra a sápadt bőrömmel, a fekete hajammal meg a láncaimmal, de jó érzés most ezzel cukkolni Hugo-t. Jó érzés úgy bármiről is beszélgetni vele. Kettőnk közül nem csak ő az, akinek jól eshet a társaság, bevallom őszintén, mostanában nekem is nagy szükségem van rá. Az övére, hogy egészen pontosak legyünk. Mellette könnyebbnek tűnik az élet. Most is, hamar átcsap játékba a közös időtöltés, s repkednek a minden ízű drazsék a levegőben; a fiú arckifejezését és reakcióját látva úgy fest, sikerült egy kellemetlen ízűt adnom neki, amin csak nevetni tudok. – Bocs, járulékos veszteség – vigyorgok rá, aztán már nyitom is a számat, hogy elkapjam a következő cukrot. Még éppen látom, hogy kék színű, majd egy kellemes, áfonyás íz robban a számba, ahogy szétrágom. – Aww, csak a kedvemért jót választottál? – pillázok rá szépeket, majd keresek valami szimpatikusabb drazsét, ami ránézésre szinte biztosan finomabb lesz, mint az előző választásom. – Na mondd szépen, hogy “ÁÁÁÁÁ” – adom ki az utasítást, s demonstrálom is a kérést, ám hiába célzok, valamiért menet közben rossz irányba kanyarodik a cukorka - egyenesen Hugo pólója alá. – Basszus! Ne haragudj – nevetek fel, s már nyúlok is, hogy kivegyem onnan. Eszembe sem jut, hogy ezt nem kéne, hogy ilyet csak úgy nem illene csinálni, egészen addig le sem esik, míg kezem el nem éri a pólója nyakát. Ekkor viszont már túl késő, mert a mozdulatnak hála az arcom is közelebb kerül az övéhez, s most úgy pillantok azokba az édes, sötétbarna szemekbe, hogy alig néhány centi választ el minket egymástól. Az agyam kikapcsol. Teljesen tudatomon kívül cselekszem, s mielőtt még belegondolhatnék a tetteimmel járó következményekbe, megragadom a felsője anyagát, s annál fogva húzom magamhoz még közelebb, hogy megszűntethessem azt a kis távot is kettőnk közt. Ajkaim az övéihez préselődnek, puhán és gyengéden csókolják, gyomromban pedig megjelennek azok a bizonyos szemét kis pillangók, de épp csak néhány pillanatig - mert végre leesik, hogy mit is művelek éppen. – Hugo, én… – elengedem a pólóját és azonnal elhúzódom. – Sajnálom, ezt nem kellett volna… Jobb, ha most megyek! – hebegem, s már fel is pattanok, hogy elmenekülhessek. Futva. Szégyenkezve. Összezavarodva. Merlinre, most basztam el mindent!
Óh, de még mennyire, hogy le fogjuk tesztelni azt a verekedést. Csak vigyorogva bólintottam a szavakra. Majd a legváratlanabb pillanatban fogok rátámadni és minden bizonnyal én fogok nyerni. Hiszen nem fog számítani rá és a meglepetés erejével felruházva fogok győzelmet aratni felette. Így fog történni és kész! – Egy jóképű vámpír inkább! –Egy kis egészséges egosimogatás nem ártott most nekem. Csak vigyorogtam utána a másik srácra, de amúgy komolyan gondoltam. Nem panaszkodhattam a kinézetemre. Ami viszont most ténylegesen zavart, az valóban a fehérségem volt. Valamit kezdenem kellett ezzel, de szerintem Azival ki tudunk majd találni valamit ennek megoldására is. Mint ahogyan arra is találtunk, hogyan üssük el most az időt a gyengélkedőn. Az ő drazséja nem volt valami finom, de az enyém jó ízű volt. – Talán. –Igen, szándékos volt a választás, mert majd később vissza fogja kapni a rossz ízt is, amit nekem adott. Csak ezt még nem tudta, ahogyan azt sem, hogy mikor fogja megkapni a verését! Persze, közben nyitottam a szám, hogy jöjjön az újabb édesség, de Azi bebizonyította, hogy nem egy hajtó poszton játszik. Máshol landolt a cukorka, mégpedig a felsőm alatt. Csak nevettem rajta és megráztam a fejem. Egyáltalán nem zavart, hogy béna volt. Már épp ki akartam szedni, mikor Azi keze pólón nyakára fogott. Egy pillanatra lefagytam és csak néztem a másik szemeibe. Most nekem szökött némi vér az arcomba, de nem értettem miért. Csak néztem bambán magam elé és reagálni sem volt lehetőségem semmire sem. Már vészesen közelebb volt hozzám és a következő pillanatban azt a kevés távolságot is lecsökkentette kettőnk között, ami volt. Ajkai az enyémre tapadtak. Teljesen ledermedtem és reagálni sem tudtam. Csak hagytam, hogy megtörténjen a dolog és mikor már kezdtem feloldódni, Azi elhúzódott. – Öhm… –Nem értettem, hogy mi történt pontosan. Viszont összességben élveztem és basszus! Akartam még az ajkait, de Azi menekülőre fogta. Na nem. Mielőtt messzebbre jutott volna, megragadtam a karját és visszarántottam. Lehet kicsit hevesebb és hirtelen, mert sikerült magamra rántani. Fel is nyögtem egy kicsit, mert még nem voltam teljesen rendben. – Dehogy mész. –S hogy ezt tettekkel is megerősítsem, most én húztam közelebb és nyomtam ajkaimat az övére, hogy csókot váltsak vele. Ez már felszabadultabb volt, mint az előző. Egy biztos: most semmi pénzért nem másznék ki Azi alól.
the mark of a true crush... is that you fall in love first and grope for reasons afterward.
hugo && ambrose
– Jó, jó, persze – bólogatok, közben mosolyogva forgatom szemeimet. Nem ismerném be csak úgy, de én is látom, hogy Hugo helyes srác - el se merem képzelni, milyen jól fog kinézni a húszas éveiben. Vagy a harmincasaiban… Ahh! Titkon remélem, hogy láthatom majd őt úgy is. Hogy még annyi évvel később is jóban leszünk. – Milyen rendes tőled. Most egy kicsit bűntudatom van, amiért rosszat választottam neked az előbb – sóhajtok fel, pedig valójában egy csepp bűntudatom sincs. A minden ízű drazsé varázsa, hogy akad közte borzalmasan undorító, és különösen finom is egyaránt. Nincs menekvés. S így, hogy még előtte meg is kell küzdenünk a potenciálisan rossz ízű cukorkáért, nos, ez adja a játék élvezetességét. Rajtam a sor, hogy megcélozzam Hugo-t egy édességgel, s ezúttal direkt egy ránézésre is kellemesebbnek tűnő darabot választok, ám hiába igyekszem jól dobni, a szája helyett a pólója alá csúszik a drazsé. Mindketten csak nevetünk a bénaságomon, s egyszerre mozdulunk, hogy kihalásszuk az anyag alól az elveszett cukorkát, s ez az a pillanat, amikor ő is és én is teljesen lefagyunk. Látok némi pírt szétterülni az arcán, s vészesen közel is kerülünk egymáshoz, ezekben a másodpercekben pedig mintha gondolkodni is elfelejtenék; ugyanis nem sokkal ezután ismét mozdulok, s az utolsó néhány centiméternyi távolságot is eltűntetem köztünk, ahogy ajkainkat csókban forrasztom össze. Ám nem tart sokáig ez az édes pillanat, ugyanis megszólal fejemben a vészjelző, s teljesen el is fog a pánik ahogy hirtelen realizálom, mit is tettem az előbb. Elhúzódok, és már ugrok is, hogy a lehető leggyorsabban elmeneküljek a helyszínről, ám Hugo elkapja a karomat mielőtt elindulhatnék, s akkora lendülettel húz vissza, hogy nemhogy visszaülök a betegágyra, hanem egyenesen annak átmeneti tulajdonosára borulok. Nem tudom nem észrevenni azt a kis nyögést, amit hallat, s kissé hevesebben kezdem venni a levegőt, mert most, ezekben a pillanatokban annyira közel vagyunk egymáshoz… Testem itt-ott az övét súrolja, s ha a takaró nem lenne közöttünk, most több ponton is teljesen összeérnénk. Mi a franc történik? Hatalmasakat pislogok kijelentésére. Nem akarja, hogy itt hagyjam? De hiszen az előbb… Az előbb csókoltam meg, s tudtommal ő nem meleg, vagy talán tévednék? Akkor most miért marasztal? – Hugo… – ejtem ki nevét egészen halkan, de közben pillantásom az ajkait keresi, s épp csak megtalálom őket, mielőtt azok az enyéimhez préselődnének. Ezúttal kissé bátortalanul ízlelgetem őket, igyekszem nem elsietni, vagy rosszul csinálni, de a helyzet váratlansága zavarba hoz, érzem is, ahogy arcomat elönti a melegség. Ám kezeim mintha tudnák, mit kell tenni: az egyik finoman a fiú arcára simít, míg a másik mellkasát kezdi cirógatni, ismerkedőn, óvatosan, hiszen… Senkit nem érintettem még így.
Persze, bűntudat. Ezt Azi sem gondolhatta teljesen komolyan, hogy elhittem, mikor kimondta. De nem rovom fel neki. Ugyanis egyáltalán nem érdekelt az, hogy milyen drazsét választott, mikor dobta. Pont ez volt a lényege a játéknak is, hogy ne tudd azt, hogy mit választasz. Az okosabbak természetesen ki tudták logikázni, hogy nagyjából mit kellett választani, de az már más téma volt. A látogatóm tökéletesen elfeledtette velem minden negatív dolgát annak, hogy a gyengélkedőn voltam. Már csak a puszta jelenléte is pozitív energiákkal töltött fel és mi tagadás: örültem is neki. Talán kicsit túlságosan is, de már annyira nem tudtam gondolkodni, hogy fel sem fogtam a történteket, amik a következő pillanatokban zajlott le. Cukkoltam, amiért pír volt az arcán percekkel ezelőtt, most mégis nekem lángolt vörösen a képem, mikor közelebb volt hozzám. Tagadhatatlan, hogy más srác még nem volt így közel hozzám. Vagyis ez nem volt teljesen igaz, mert ragadtak már meg a pólóm nyakánál fogva Mardekárosok, hogy majd jól megvernek, de ott csak vigyort kaptak és gyomron vágást. Azit viszont nem bántottam emiatt, sőt! A csókja után olyan hevesen rántottam vissza, mint egy kutya a figyelmetlen gazdáját. Rajtam landolt, halk nyögést kiváltva belőlem. A fájdalom hangjának tudtam be, de talán némi élvezet is keveredhetett bele. Ezt persze a rajtam fekvő Hollóhátas srác nem hallhatta ki belőle. Magam sem tudtam egyébként, hogy mit miért csináltam. Az agyam viszont annyira kikapcsolt a szituáció miatt, hogy az ésszerű gondolkodásomat elvette és automatikus cselekvésekre sarkalt. Bevallom, nem bántam. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy neki is jó legyen a rajtam való fekvés és meglepődve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem nyomott. Kellemes volt, ahogyan ajkai is, amit most én hívtam táncra. Ebben viszont éreztem bátortalanságát, nem úgy mint az előzőben. Nevem kimondására nem reagáltam, csak pislogtam a másikra előtte. Mellkasomban dübörgött a szívem, mely zavarodott ritmust diktált. Az, hogy ezt csókja váltotta-e ki, vagy kezeinek érintése, azt nem tudtam volna megmondani. Mindenesetre apró, halk, de ugyanakkor jól eső sóhajokat váltott ki belőlem, amiket ajkai közé kapott. Fogalmam sem volt, hogy mit csinált a testem és sosem érintett még senki ilyen gyengéden senki, főleg nem egy srác. Érintéseinek érezhető eredménye is lett, takaró ide vagy oda, de nem foglalkoztam vele. Nem tudtam foglalkozni vele, mert lefoglalt minden agysejtemet a másik. Kinek hátát tapasztalatlanul ugyan, de gyengéden próbáltam felfedezni érintéseimmel.
the mark of a true crush... is that you fall in love first and grope for reasons afterward.
hugo && ambrose
Fogalmam sincs, hogy történt ez az egész. Először még jót beszélgettünk, szórakoztattuk egymást, dobálóztunk a minden ízű drazsékkal, majd… Megcsókoltam. Én akkora hülye vagyok! Hogy tehettem? Szerintem Hugo sosem gondolt rám úgy, ahogyan én rá, s most mégis önző módon kaptam ajkaira, mintha jogom lenne hozzá. Szerencsére még épp időben észhez tértem, mielőtt ennél is jobban leégettem volna magam előtte. Szégyenemben menekülőre is fognám, hogy aztán a szobám sarkába kuporodva megbánjam bűneimet, ám a fiú - legnagyobb meglepetésemre - visszahúz, s még közli is, hogy nem engedi, hogy itt hagyjam. Összezavar. Eddig nem mutatta jelét annak, hogy érdeklődik, mégis, most ő csókol meg engem. Lehet, hogy titkon ő is hasonlóan érez irántam, mint én iránta? Lehetséges volna? Vagy csak én szeretnék ebbe az egészbe többet látni? Próbálok kicsit helyezkedni, akárcsak ő, hogy kényelmesebb pozíciót találjak, s közben hagyom, hogy vezessen ajkaink táncában. A mellkasomban lüktető ketyere egészen megbolondul, s visszatérnek a korábbi kis szemét pillangók, mik most ismét a hasamat bizsergetik. Közben kezeim útnak indulnak, hogy szinte már meglepő határozottsággal kezdjék itt-ott megsimítani Hugo-t. Érzem arcbőre melegségét az ujjaim alatt, s a heves ritmust mellkasán, mit szíve diktál odabent. De nem ez tűnik fel úgy igazán, hanem teste egy délebbre eső pontjának a reakciója; ha eddig nem lettem volna eléggé kipirulva, hát most ismét érzem, ahogy a vöröses árnyalat elönti az arcomat, ám nem ez az egyetlen pont rajtam, ahova egy picit több vér kezd áramlani… Ugyanis pillanatokon belül megérzem, hogy az a bizonyos elkezd éledezni odalent, főleg, amikor Hugo kezei megindulnak a hátamon. Most már biztos vagyok benne, hogy hasonlóan érez irántam. Erre nincsen más magyarázat. Azt hiszem természetes, hogy mindez belőlem is kiprésel egy halk nyögést, sőt, fel is sóhajtok ahogy egyre jobban belelendülök a Griffendéles fiú ajkaival való ismerkedésbe, rövid időn belül pedig már megpróbálkozom azzal is, hogy nyelvemmel az övét érintsem, igaz, kicsit bizonytalanul. De ez a bizonytalanság nem zavar; szerintem ez adja a varázsát az egésznek. S ahogy bátorságom lassacskán visszatér, ösztönösen kezdek jobban összesimulni vele, mellkasát érintő kezem pedig lejjebb vándorol, felfedezve hasát és oldalát, s utóbbira kissé rá is fogok. Még mindig annyira hihetetlennek tűnik, hogy ez most tényleg megtörténik… Valaki csípjen meg!
Ha bárki, valaha is azt mondta volna, hogy Brozi látogatása egyszer majd abba torkollik, hogy csókot váltunk egymáson fekve, úgy képen röhögtem volna, hogy valószínűleg a nevetés miatti levegőhiányban haltam volna meg. Az elején nem tudtam volna ezt elképzelni soha, hogy ilyesmi történjen. Két srác, akik jóban voltak. Mégis, ahogyan egyre többször látogatott meg és foglalkozott velem, elkezdte olyan irányba terelni az érzéseimet, amikre nem gondoltam volna. Nem volt véletlen az sem, hogy a mai jövetele elején már küszködtem picit odalent, hogy éledező testrészem ne mutatkozzon meg. Ám most, hogy már rajtam feküdt, érintett kezével és ajkaival, már nem foglalkoztam fele. Hagytam, hogy az érzéseim másképp is megmutatkozzanak. Tapasztalatlanul simítottam hátát, közben próbáltam kirúgni kettőnk közül a takarót, mely kisebb harc árán sikerült. Nyelve úttörésének engedtem és kerestem sajátommal az övét. Keze megindult lefele testemen, agyamban vészharangot kongatva. Kicsit azért féltem, hogy mennyire megy le, még nem akartam, hogy ott érintsen. Vagy nem tudom, hogy akartam-e. Képtelen voltam gondolkodni. Hasamon érezhette izomzatom minden részét is. Oldalamra fogott, melyre nyögéssel reagáltam. Mintha sokkal tapasztaltabb lenne ezen a téren. Próbáltam leutánozni a mozdulatait és óvatosan simítottam én is mellkasára most, de felsője alatt igyekeztem utat törni a felületre jobbommal. – Uhm… Azi… szerintem érzed, de… –Beszívtam a levegőt, ahogy alsó ajkamba haraptam kicsit. A levegőt… inkább a másik illatát és nagyot is nyeltem miatta. Szavakat kellett találnom, hogy megfogalmazzam, mit is szeretnék pontosan. Mintha az olyan könnyű lenne, ha rajtad fekszik egy olyan srác, aki elcsavarta a fejed és akinek öltájékán ugyanolyan gondok voltak, mint neked. Ráadásul időközben úgy mozdultam, hogy… hát… kicsit érintkezzenek is. – Lehet nem kellene tovább haladnunk és… tényleg menned kéne, mielőtt valaki így találna minket. –Rossz volt ezt kimondani és elküldeni, de muszáj volt. Lassan tuti, hogy betéved valaki és egyikünknek sem lenne túl kellemes, ha így találnának minket. Azt mondjuk nem tudom, hogyan nyugtatom le magam, de az legyen a legkisebb gondom.
the mark of a true crush... is that you fall in love first and grope for reasons afterward.
hugo && ambrose
Sosem éreztem még ilyesmit. Fejemben még sosem szólalt meg az a kérlelés, hogy az idő megálljon és a pillanat örökké tartson, most mégis ezt hajtogatom gondolatban, miközben Hugo és én… Hugo és én. Mi ketten. Csókolózunk. Ismerem magam, szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ezek után a szobám rejtekében fogok kislányos vihogás közben rúgkapálni, Jácint meg majd távolról fogja figyelni a szánalmas jelenetet, s ha tudnék vele beszélgetni, biztosan megjegyezné, hogy jó nagy hülye vagyok. De nem tehetek róla, mert ez egyszerűen túl jó ahhoz, hogy igaz legyen! Ám mintha kicsit kezdene a levegő fülledté válni, s azt hiszem bőrömet is a felforrósodás veszélye fenyegeti, mert túl közel vagyunk egymáshoz, s a fiú meg is érint itt-ott, a takaró is eltűnik az útból valahogy, utóbbi miatt pedig már teljesen összesimulunk… S ha ez önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy - visszafogottan - hangot adjak a… Khm… Lelkesedésemnek, hát rá is teszek egy lapáttal és megkísérlem elmélyíteni a csókunkat. Ügyetlenek vagyunk még, ezt én is érzem, mégis annyira élvezem nyelveink apró táncát, a simításait, s puha bőrének érzését az ujjaim alatt, hogy szinte beleszédülök. Bevallom fogalmam sincs, hogy mit is csinálok pontosan. Talán külső szemmel úgy tűnhet, hogy tapasztaltabb vagyok, de az igazság az, hogy minden a bátyámmal való beszélgetésekből maradt meg. Persze ő úgy magyarázta, hogy a lányokkal kell ezt csinálni, de úgy vagyok vele, hogy talán nem lehet akkora nagy a különbség. Talán Hugo is élvezi, ha az oldalára fogok, s ha a hasára simítok, meglehet még az is tetszene neki, ha egy kicsit lejjebb csusszanna a kezem, de ezzel már nem merek megpróbálkozni. Ennek még határozottan nincs itt az ideje, pedig a testem bizonyos pontjai már kipróbálnák azt is, főleg miután a fiú ügyesen a mellkasomra simít a felsőm alatt. Merlinre, bizsergek! – Aha… Igen… – bólogatok, s kissé zihálok a nagy hevesség hatására. Nem segít ez sem, mert minden egyes légvétellel Hugo bőrének illatát szívom be; hiába van rajtam parfüm, nem nyomja el… Rossz dolog lenne, hogy minden belső ösztönöm arra próbál rávenni, hogy megharapjam? Csak szeretetből… Tetszésből… Akármiből. De nem teszem, pedig szeretném. Ám a következő szavak erősen jelzik, hogy ennek itt és most véget kell vetni, mert sem a hely, sem az időpont nem kedvez nekünk. Meg kell állnunk, vennünk kell egy mély levegőt és le kell nyugtatnunk az elszabadult tinédzser hormonjainkat, ha nem akarunk bajba kerülni. Pedig most még az sem érdekelne, csak itt akarok feküdni Hugoval és éjszakába nyúlóan csókolózni vele, érinteni őt ameddig el nem fogy az oxigénünk. Túlzás lenne? – Ah francba… Igazad van – ismét bólintok, mintha így akarnám megerősíteni magamnak, hogy ez a helyes döntés. Nehéz, már a megmozdulás gondolata is fáj, mert nem akarok eltávolodni tőle most, hogy kiderült, hogy a vonzalmam nem egyoldalú. Most, hogy megtettük ezt a lépést. – Akkor én most… – motyogom, s óvatosan elkezdek lemászni róla, és amint függőleges helyzetbe kerülök, egyik kezemmel a felsőm anyagát kezdem lefelé húzogatni, hogy takarjam a takarni valót. Érzem, hogy pirulok. – Öm, ezt visszaadom. – A takaróért nyúlok és nagyjából visszaterítem a lábára. – Figyelj, itt hagyom a többi nasit, ha esetleg megéheznél, és hát… –Te hülye, kit érdekelnek a nasik?! Megvakarom a tarkómat, mintha az segítene oldani a feszkót. – Izé… Nem tudom, mit szokás ilyenkor mondani? – Zavartan nevetek. Brozi, könyörgöm, ne égesd már magad ennyire!
