Szürreális. Ha kérdeznék – bár nem teszik, sem a férfi, aki vele szemben áll sem pedig a társaság akikkel érkezett, róluk voltaképp nem is tudja, hol vannak éppen – ezzel a szóval jellemezné az estét, noha nincs rá indoka. Az éjszakába hajló este meglepően normális mederben folyik előre és talán pont ez az apróság teszi szürreálissá. A zene hangos, disszonáns és lapos, határozottan fülsértő számára, mint voltaképp a legtöbb popszám, így mondhatni megszokta, nem zavarja már annyira. A levegő nehéz, tömör, fullasztó; egyszerre keverednek benne kellemetlen szagok és a finom illatok. Az emberek felemások, két csoportra oszlanak – háromra voltaképp. Akik valóban csak bulizni akarnak, kicsit kiereszteni a gőzt, azokra, akiket csak és kizárólag az alkohol bevitel mennyiségének maximalizálása izgat és akik valamilyen céllal keveredtek ide. Ő a harmadik csoportba tartozik, nem szégyelli, nem tagadja és még csak titkot sem csinál belőle. Ha így tenne, akkor nehezen érné el azt, amit akar – nem igaz? Ha így tenne, akkor a kutya se hívná meg semmire – magának kéne állnia az egész estét. Ha így tenne, akkor sosem érne célba, csak sikertelenül vágyakozna az után, amiért jött – nem úgy, mint most. Most megkapja azt, ebben biztos. Nagyon is. A férfi halkan nevet – a saját poénján, igaz, de legalább nevet – ő is nevet vele, bár nem tudja pontosan min, a hangjuk nehézkesen, kissé akadozva jut el a másikhoz; a basszus hangos, ők pedig több, mint két lépésnyire és még egy kevésre állnak egymástól. Ahogy azonban oldalra teszi az üres poharát ez változik, a férfi ujjai cirógatva csúsznak először a kézfejére, majd a fedetlen, libabőröző alkarjára, miközben közelebb lép és előre hajol. Az orra egyszeriben tele lesz a gyömbéres, pézsmás illattal, amely a találkozásuk pillanata óta körbe lengi őt.. őket. A fülébe suttog, búg, hízeleg és a távozást ajánlja, mire szájának jobb széle felfelé gördül, kuncogó hang hagyja el az ajkait, jóleső izgatottság cikázik végig a gerince mentén. A határozottan helyeslő válaszra azonban már nem marad ideje. – Mi a… – olyan gyorsan történik, hogy kell neki pár másodperc mire feldolgozza, a korábbi férfi (akinek hirtelenjében nem gördül a nyelvére a neve, vagy… nem is tudja? ez még vita tárgyát képezi és ilyen gyorsan képtelen dűlőre jutni) már távol van, több mint két lépésre és egy kicsire. – Te meg mégis ki a fasznak képzeled magad?! – szegezi a pillantását… igazából fogalma sincs kire, mert néz egy arcot és egy hozzá tartozó férfit, valahonnan ismerőst (túl ismerőst). Nem vonások árulkodnak, akár az apja is állhatna előtte, az alapján nem ismerné föl, hanem a felső. Mintha… befelé jövet látta volna, talán neki is ment az illetőnek, aki viselte, de éppen csak ránézett, mire bocsánatot kérhetett volna, már elsodródtak, meg amúgy is, ez egy szórakozóhely, itt megesik az ilyen. Nem tudja biztosan, arra gondol-e, aki most ott áll előtte, de azt minden kétséget kizáróan igen, hogy a férfi által viselt ronda inget látta már valakin.
Hárman érkeztünk, háromfelé sodródtunk – törvényszerű elszakadás, nekem valamin mindig megakad a szemem, ők pedig sosem bírnak sokáig egy helyben toporogni, tulajdonképpen védőhálóként funkcionálunk, pedig egyikünknek sincs szüksége segítségre vagy motivációra. Kikérek két ujjnyi whiskyt, lassan szeretnék alámerülni, komótosan, alig múlt még tizenegy, éjfélig úgysem sikerül választani, teljesen felesleges a szelekciós folyamatot erős illumináltsággal párosítani. Oldalra fordulok, kezemben pohár, arcomon vadászokra jellemző csendes várakozás, még nincs bennem eltökéltség, mert nincs megfelelő préda hozzá, de már keresi magasságban, hajszínben a megfelelő alanyt, és tudom, a bátyám kajánul elvigyorodna, ha látná, milyen koncentrációval keresek valamit, aminek maximum a felhígított verzióját találhatom meg, és erre mindig hajnal fél négykor döbbenek rá, a hátamra gördülve egy idegen ágyában. Akkor pillantom meg, pontosabban pillantok le rá, belém ütközik, és elsőre fel sem fogom, mit látok, annyira szürreálisnak tűnik, elvégre mindig kínosan ügyelek rá, hogy senkivel se futhassak össze, hogy a családom és tágabb ismerősi köröm sose lásson ilyen állapotban. Doris egyszer azt mondta, misztikumot építek magam köré, és jól megy, igazán jól, biztos bejön a csajoknak, és emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy a misztériumi mélységeim mindig annak szólnak, ami nem lehet az enyém, ami lazán tartozik hozzám, szinte sehogyan, mindenféle szándékoltság nélkül. Mire felismerem, már továbblép, bocsánatot sem kér, rám pillant, röviden, nem zavarodottan, nem védekezően, nem realizálástól döbbenten, hanem könnyedén, súlytalanul, kis csoportba verődve lépnek a pulthoz tőlem nem messze, egy fiatal lányt ölel át, bensőségesen, és legszívesebben a tarkójára fognék, hogy egyszer az életben… Nagyot kortyolok, sokkal nagyobbat, mint kellene, mint terveztem, égeti a torkomat, és nem törődöm vele, pedig éppen ez zavar az alkoholban is, a perzselés, azzal a furcsa, belső hő, amitől mindig görcsbe rándul bennem valami, nincs egy kávé, forró leves vagy forralt bor, ami ne őt juttatná az eszembe. Szemtelen kis fasz, azt hiszi, letarolhat, belakhatja minden gondolatomat, és még azt a luxust is megengedheti magának, hogy úgy tegyen, mintha idegen lennék. Kikérek még egy pohárral, tekintetem körbejár, és folyton visszatér hozzá, kiindulópontként használom, koncentrikus körökben hagyom el, súlypont ő. Először a barátaival beszélget, aztán a lánnyal, aztán elsodródik tőlük, vissza sem találok hozzá, keresnem kell, elfogy még egy pohár whisky, végül tekintetem fennakad rajta, a tarkójára simuló tincseken, szemben vele egy férfi bárgyú mosollyal, flörtölésnek interpretálható idétlen arckifejezéssel, egyértelmű, mit akar, és nehezen értelmezhető, AJ miért nem próbál legalább sután kihátrálni a helyzetből. Két hajtásra eltüntetem, amikor észreveszem, hogy közel hajol hozzá, kényelmetlenül közel, a zsebre dugott kezem ökölbe szorul, mert még most sem próbálja lerázni, hanem inkább… mintha… Céltudatosan indulok meg feléjük, nem létezhet mintha, tényleg nem létezhet, AJ csak nem tudja, mibe keveredik éppen, erről lehet szó, nyilván semmi másról, és igyekszem, igazán igyekszem nem félreérteni, ahogyan kissé megbiccenti a fejét, felkínálva ezzel a nyakát, mert az nem lehet, tényleg nem lehet, és mielőtt még közelebb hajolhatnának – így is centiméterekről beszélek, őrjítően keskeny távról két száj között –, ellépek AJ mellett, és megragadom a férfi karját, teljes erőből elrántom mellőle. Kettejük közé helyezkedem, szemben vele, és határozottan nem arra gondolok, hogy akár át is vehetném a helyét, hogy közel hajolhatnék, a nyakához, az állához, helyette izomból összeszorítom az állkapcsom, szinte fáj. Hiába próbál milliomodszorra megalázni, csupán elmosolyodom, szélesen és veszélyesen, inkább vicsor ez, bele is rándul a szám széle. – Hé, haver…! – szólal meg mögötte a férfi, felháborodás szűrődik ki a hangjából, enyhe düh, majdnem becserkészte a tökéletes twinket, teljesen érthető, hogy a befektetett energia megtérülésére tesz kísérletet. – Húzás van – mordulok rá, oda sem pillantva, a tekintetem AJ arcát pásztázza, mintha valami furcsa futna át rajta, nem is tudom, de nem is érdekel különösebben. – Te meg mégis mi a faszt csinálsz? Mit teszed magad egy hülye buzinak? A kérdéses férfi valószínűleg hezitál, belém kössön-e, érzem a jelenlétét, körbeleng minket, mint az illata, az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy esetleg tényleg megtegyem, amire egyáltalán nem gondolok. – Mondom, húzás van – félig felé fordulok, és nem tudom, pontosan mitől retten meg ennyire, de végül feltartott kezekkel elhátrál.
Amikor meghallja a hangot – azt a jellegzetes baritont, amit ismer, túl jól és minden kétséget kizáróan ismer –, ami kezdetben nem is hozzá szól, elakad a szava; talán még levegőt is elfelejt venni. Félre értés ne essék, szeretne ő beszélni, szitokszavakat vágni hozzád, kikerülni, figyelmen kívül hagyni és maradásra bírni a másik férfit (akivel az éjszakát kívánta tölteni és akinek a nevét továbbra sem tudja) ám mind e helyett csak a fejét rázza, jobb kezével pedig a pultra rakott pohara után tapogatózik. Ehhez a most már tényleg szürreális jelenethez – ennyit a korábban furcsának vélt normalitásról, amit hirtelenjében mindennél jobban kíván vissza – alkoholra van szüksége, egy kis jótékony tompaságra, vagy legalábbis volna, ám a pohár üres, egy csepp, nem sok, sem maradt benne. – Mi közöd neked hozzá mit csinálok, Belby? –Belby, furcsának érzi csak a családnevedet használni, már-már idegennek; ismeretlen utóízt hagy a szájában, de úgy gondolja ez a számára minden kétséget kizáróan értelmetlen jelenet ennyit megérdemel. Fel nem foghatja, miért zaklattad fel magad ennyire azon, amit láttál. Hiszen utálod, most pedig mégis úgy viselkedsz, mintha...– Amikor utoljára néztem, nem voltál az Apám, hogy beszámolási kötelezettséggel tartozzak – feleli hetykén, leplezetlen bosszúsággal, még az orrnyergét is megmasszírozza. – De azért hadd válaszoljak kérdéssel a kérdésre. Te mégis mi a francért szoktál lányokkal flörtölni, italt venni nekik és ebben a minden kétséget kizáróan ronda ingedben tenni a szépet? – emelkedik magasba a szemöldöke. Nem fél attól, amit most megvallott, még az elhangzott “buzi” szó mellett sem, mert ő maga nem tekinti annak – vallomásnak. Nem ismerte be azt, ami kétségtelenül igaz, sem azt, ami nem. Egyszerűen csak feltett egy kérdést, amiből következtethetsz valamire és amiből világos, hogy ő is következtet valami másra. Meg amúgy is, a tudtára adtad már jó párszor hosszúra nyúlt ismeretségetek során, hogy mennyire gyűlölöd és hogy soha sem bocsájtod meg azt a balesetet. Ennek fényében mit fárassza magát bármiféle aggodalmaskodással? A véleményedtől való elemi, csontig hatoló félelemmel. Szinte teljesen biztos benne – nagy tétekben még fogadna is, pedig mélyen megveti a szerencsejátékot –, hogy ennél jobban már úgyse fogod utálni; az, hogy kihez vonzódik vagy éppen kihez nem, részletkérdés. – Egyébként – szólal meg némileg elgondolkodva, lassan elhúzva a szót, miközben a tekintete körbejár a teremben, azt is híhetnénd, hogy azokat keresi akikkel jött, esetleg a férfit, aki az imént hagyta faképnél – miattad, pedig nem, csak az órát akarja látni; késő van már ahhoz, hogy találjon egy újabb, normális, biztonságosnak tűnő numerát, aki nem a mellékhelyiségben akarja megdugni; lehet mostanában több férfi ágyában fordul meg, mint egy hivatásos, de azért elvei vannak – elbasztad az estém és az éjszakám is, szóval most kárpótolni fogsz – kijelenti, nem kéri vagy kérdezi. – Kezdheted ezzel – kocogtatja meg a pulton felejtett üres poharát –, aztán meglátjuk. Mondanám, hogy akár át is veheted Steven – mert azt a világért sem vallaná be, hogy még a nevét se tudja, nem kérdezte, mert nem volt fontos, így inkább kitalál egyet, valami hétköznapit, ami akár lehetett is volna – helyét, ha már ilyen sikeresen elkergetted, de hát te, mint tudjuk: nem vagy egy... Hogy is mondtad? Oh, igen: "hülye buzi" – mosolyodik el, miközben a testtartása megváltozik, nyíltabb lesz, kacérabb, az eddig düh feszítette vállai is lejjebb csúsznak, mintha komolyan gondolná, mintha tényleg flörtölni szeretne; pedig csak játszik – legalábbis ő csak annak fogja fel: egyszerű, mulatságos játéknak, macska-egér hajszának, mint mindig. Elképzelése sincs arról, hogy a szavai és a cselekedeti milyen hatást is válthatnak ki valójában, mert ha lenne, akkor… igazából akkor is pontosan ugyanígy tenne mindent, csak a mosolya lenne még ennél is elégedettebb.
Mire visszafordulok hozzá, sikerül másféle arcot öltenie, amit ismerek, komfortosan járom be tekintetemmel, dühe konkretizálódik, célpontot talál, engem, mintha csak akkor gyűlölhetne igazán, amikor kedve tartja, nem savként tolul föl a torkában, pavlovi reflexszel, ahogyan nekem általában. Mindig. És köp, egyáltalán nem fogja vissza magát, szavai méregként ivódnak belém, családnevet használ, pedig valamennyire hozzánk tartozik, erről az anyáink évtizedeken keresztül gondoskodtak, nincs nincs ünnep kollektivizálás nélkül, összehajtanak bennünket, egymásra utaltatnak, szerintem több karácsonyt töltött nálunk, mint otthon, és mégis van mersze megfosztani az egyéniségemtől, ami leválasztana, elhatárolna tőlük, mintha én is egy lennék, egy a sokból, nem mohóságának és kontrollálatlanságának áldozata. Hozzászoktam már, hányszor és hányféleképpen képes szereptévesztésre, könnyedén akklimatizálódik újfajta kihívásokhoz, nem jelent gondot számára addig hajlítani teret és valóságot, amíg kedvére nem formálja. Mi közöm van hozzá? Miért ne lenne közöm hozzá? Megjelölt. Bőrömet vette, véremet, húsomat, fájdalmamat, ha akarom, bármijéhez és mindenéhez közöm van. Dühöm rögtön zavarrá alakul, majd abból értetlenkedéssé, mert nem lehet, igazán nem lehet, AJ barátnőit gyakran emlegették, kedves lányok, szép lányok, igazán, Cyrill meg azt mondta, meghúzná bármelyiket, jó bőr az összes, nem is érti, hogyan tudta levarrni őket a kis nyomorék, ezért nem lehet, egyikre sem bírtam ránézni, egyiket sem akartam látni, annyit mondtam, jó, én leszarom, akárkit megdugnál, nincs időm ilyesmire, AJ is azzal kefél, akivel csak akar, de vacsora közben véletlenül bokán rúgtam, mert szembeültették velem. Millió alkalommal igyekeztek megbékíteni bennünket, kiszámítható és bosszantó módokon, minden eredetiséget nélkülözve, egy dolog hiányzott belőle, AJ bocsánatkérése, AJ őszintesége – AJ egyszerűen alkalmatlan bármiféle együttérzésre, amit nyilvánvalóan ügyesen titkol. Annyira ügyesen, hogy anya egyszer megkérdezte, miért nehezítem meg a dolgát, pedig látszik rajta, mennyire szeretné, ha félretehetnénk, ami közöttünk történt. – Semmi ízlésed, Armand – közelebb hajolok hozzá, leheletnyivel, megeshet, észre sem veszi, miközben az orrnyergét masszírozza, édes kis mozdulat, ingerültségének leplezetlen jele, legszívesebben mégis a csuklójára fognék. Hogy elrántsam, hogy szorítsam. Akármiért. Legkevésbé sem azért, hogy visszaredukáljak még néhány centimétert, hogy magamra kényszerítsem a tekintetét, hogy lássa az indulatot, hogy közelebb kerüljek ahhoz, amire nyilvánvalóan egyetlen pillanatig sem gondolok. Nem lehet, tényleg nem lehet, emlékszem nyarakra, homokon heverésre, éjszaki bárok félhomályára egy idegen ország idegen városának idegen fülledt kis utcáiban, emlékszem rá, amikor először feltűnt, hogy arcáról leolvadt minden kisfiússág, hogy vonásai lettek, és emlékszem, sosem nézett férfiak után, soha, egyetlen egyszer sem, sehol egy lopott tekintet vagy elkóborló pillantás. Pedig akkor már figyeltem, kutattam a gyengeségeit és hibáit. Morgásba hajló hümmögést hallatok, amiből nem sokat hallhat, még itt sem, a pult közelében kialakult akusztikus közegellenállásában. Beszűrődik valamennyi basszus, beszélgetésfoszlányok, emelt hangú rendelésleadások. Nem érdekel, ha tényleg… egyáltalán nem érdekel. (Mostantól semmi más nem érdekel.) Vontatott kezdése ismét rá irányítja a figyelmemet, körbepillant, mintha nem is léteznék, zavaró kellék lennék egy jelenetben, amit már előre megírt, előadásra vár, csak partnert kellene találnia hozzá. Ezúttal biztosan meghallja a horkantást, eszemben sincs tompítani vagy tapintatosan elrejteni előle, egyszerűen abszurd, minden abszurd vele kapcsolatban, folyton törlesztésre akar bírni, mindenért, bűnökért és tévedésekért, amelyeket ő követett el, de még mindig meg tud lepni, milyen messzire hajlandó elmenni érte. Steven nevétől ismét összeszorul az állkapcsom, igen, Steven sok mindent akarhatott tőle, és ezek szerint sok mindent meg is kaphatott volna tőle, és nem, nem gondolok arra, mennyire ingerlő látvány lehet térdepelve, nyitott szájjal, vágytól elhomályosuló tekintettel, nem gondolok rá, egyáltalán nem, és nem is emiatt lépek közel hozzá, ostobán és türelmetlenül, szinte olyan közel, hogy a lélegzet, amit kifúj, az arcomon csapódik le, és ha nem lenne bennem szemernyi önérzet, biztosan belélegezném, éhesen, mert azt hiszem, mindig éhes vagyok a közelében, és ez olyan éhség, amelyet sosem fogalmaztam meg, és amelynek a kielégítéséről sosem fantáziáltam. Talán néha. Részegen, más hátához simulva. Kézfejem ismét ökölbe rándul, a másik AJ állára mar, feszesen fogom, tenyerembe belesimul az álla, innen nem kellene sokat csúsznom, hogy nyakon ragadjam, és érezzem ijedt pulzusának szapora ritmusát. Mint gyerekkorunkban. Hogy félt, hogy rettegett néhány másodpercig, talán fel sem fogta, talán pontosan tudta, hogyha akarnám, megtehetném. Hüvelykujjam a szája szegletéig siklik, majd hirtelen elengedem. – Igazad van, tényleg nem vagyok hülye buzi, de szart se tudsz rólam – suttogom egyenesen az arcába, sötéten és durván, azt hámoz ki belőle, amit szeretne. Közel van, túlságosan közel, veszélyesen közel, ingerlően közel. – De a helyedben átgondolnám, kivel incselkedem – szinte a szájára lehelem, mielőtt ellépnék, és a pult felé fordulnék. Egy whiskyt kérek ki magamnak, egy whiskykólát neki, amint kiadják, felé lököm gyengéden, rá sem bírok nézni. Félek, hogy többé nem bírnék nem rá nézni. – Idd meg, aztán húzás haza, nem akarlak itt látni, megértetted?
Elégedett, oh elmondhatatlanul elégedett, ahogy az arcod változásait nézi: a dühöt, a zavart, az ajkaid értetlenséget tükröző apró rezdülését. Noha némileg ront az élvezet faktoron, hogy a vonásaid ismeretlenek, hiába fürkész egy elméletileg jól ismert, ezerszer látott arcot, nem tud emlékezni rá, olyan, mintha most látna először. Uralkodnia kell a vonásain, a szája szélének rezdülésén, nehogy az feljebb kússzon, gunyorosabbá váljon és azt üzenje: nem ismersz, nem tudsz rólam semmit, ott és úgy leplek meg, ahogy csak akarlak. Talán nem is sikerül teljesen, talán rándul egy kicsit, de csak egészen kicsit, szinte észrevétlent, mert ez diadal – ő így éli meg legalábbis ezt, és az összes olyan esetet, ahol nem az történik, nem úgy reagál, vagy egyszerűen csak nem olyan, mint amilyennek elképzelted. – Mondta a férfi ronda ingben, láthatóan egymagában, partner nélkül egy szórakozóhelyen – inkább csak feltűnő, szokatlan, nem a stílusa. Ki tudná ő fejezni magát szebben, szolidabban, finomabban is, ami nem ingadozik a sértés és a szabad véleménynyilvánítás közti vékony, alig látható mezsgyén; máskor talán így is tenne. Lehet, nem vetted még észre, de nem szokása olyan gyakran beléd kötni, az esetek túlnyomó részében nem kezdeményez, inkább csak rád reagál, magát védi; most azonban, hogy tönkretetted az estéjét, elvettél tőle valamit, amit már a kezében volt, éppen csak érte kellett volna nyúlnia, úgy érzi, ez a legkevesebb, hogy rondának titulálja, az amúgy szerinte valóban ronda ingedet. – De úgyse nekem akarsz tetszeni, hanem valamelyik barna, egy kaptafa nődnek a sokból – ahogy azzal a bátyádnak köszönhetően tisztában van –, szóval nem teljesen tök mindegy, mit gondolok? – érdeklődik mint egy mellékesen, kissé talán szórakozottan is, mert valahol mélyen tényleg roppant szórakoztatónak véli, hogy mindenképpen ki kellett emelned, nincs ízlése, ami voltaképp egy fakultatív dolog, annyiféle, ahány ember a földön, felesleges vitát folytatni róla, mert az csak meddő lehet; ezt neked, mint “érdemes fotóművésznek” kellene tudnod a legjobban. Látja a reakcióid egy részét; látja és mégsem érti őket, noha nem is akarja. Nem gondolkoztatja el a bosszús tekintet valódi miértje, a megfeszülő ajkak oka és az ökölbe szoruló ujjak kiváltója, mert, legyünk őszinték, az elmúlt tíz évet, a sértéseket, a játszmákat és minden más figyelembe véve: nem érdekli, kicsit te magad sem érdekled – alkalomadtán szórakoztatja ez a macska-egér játék kettőtök között, de ennyi. Semmi személyes. Hogy mi is vagy számára? Nem tudná megmondani. Nem barát, nem ellenség, (talán egy nemezis), kicsit a múlt, kicsit a jelen és valamennyire a jövő is, hiszen a családjaitok tesznek róla, hogy az utak, melyeken jártok, mindig keresztezzék egymást. Mégis, ahogy megérzi a tested melegét, a pézsmás, fűszeres orrába furakodó illatod, az ujjaid az arcán, a szájának szegletében, ahogy az ajkatok elválasztó távolság már nem centi-, hanem milliméterekben mérendő, valami megváltozik, valami… eszébe jut. Alig észrevehetően ugyan, de megrázkódik. Eljátszik az őrült, ostoba és eddig sosem létezett gondolattal, hogy mi lenne ha – szigorúan csak elméleti síkon, mi lenne ha – megszüntetné ezt az apró, szinte mérhetetlen távot; nem tartod olyan erősen az állát, hogy az megakadályozza ebben. Mit reagálnál, hogy néznél rá utána, ha valóban megtenné? Ellöknéd? Nem löknéd? Hová vezetne? Vezetne egyáltalán valamerre? Hiszen gyűlölöd, megveted, utálod – tudja, mert oh, minden találkozás alkalmával teszel érte, hogy tudja és sose feledje. De… vajon tényleg igaz az a végtelenül közhelyes, már-már kopottra ismételt frázis, hogy a gyűlölet hasonlóan intenzív érzelem, mint a szeretet? Hogy a kettőt éppen csak egy hajszál választja el? (Pont, mint két ajkat abban a pillanatban.) Nem tudja, de kíváncsi – kimondhatatlanul kíváncsi és ki akarja deríteni. Ki kell derítenie. – Dehogynem. Tudom, hogy nem vagy “hülye buzi” és azt is tudom, hogy mindig csúnyán alábecsülsz – súgja és mozdulni akar, mert mint mondtam: már érdekli, mert tudnia kell. Nem tudja miért, miért kell és miért érdekli – az alkoholra fogja, noha nem tűnt olyan soknak, amit elfogyasztott, de ahhoz láthatóan pont elég volt, hogy minden ostobaság, ez is, jó ötletnek tűnjön –, de gyorsabb vagy, mire észbe kap a korábbi milliméterek már lépésekben mérendők. Bosszúsan, mint egy elégedetlen gyerek, szorítja össze az ajkait, ahogy a szeme sarkából követ, figyeli a mozdulataid, a szavaid, hogy kéred ki kárpótlásnak szánt italt. Igaz, ő mondta nem sokkal korábban, hogy ez kell, ennyi elég, de… A faszt, komolyan, csak a faszt! Az még azelőtt volt, hogy felcsigáztad volna, hogy olyan gondolatokat és vágyat ébresztettél benne, amelyeket eddig sosem (eddig senki sem), hogy voltaképp kétszer cseszel ki vele ugyanúgy egy este lefolyása alatt – valahogy mégis másképpen, és ez most bosszantja. Legyünk őszinték: az egész kialakult helyzet rettentően bosszantja. Sokkal, sokkal jobban mint az, hogy elkergetted a lehetséges, ideálisnak tűnő numeráját, “Stevet”. (Mennyivel egyszerűbb volna minden Steve-el.) Nem fog rá egyből a pohárra. Hol rád, hol pedig az italra pillanat. Fogalma sincs mit tegyen, vagy éppen mondjon. Az egész olyan törékenynek tűnik, mintha elég volna egy rossz lépés, egy rosszul megfogalmazott mondat ahhoz, hogy a pillanat elvesszen. Rengeteg kérdést fel tudnia tenni. Miért menjen haza? Miért hallgasson rád? Honnan veszed, hogy egyáltalán szót fogad neked? De nem ezeket mondja, hanem valami teljesen mást, aminek semmi értelme, mégis úgy dönt: nem gondolkodik, félrerak minden észszerűséget és csak sodródik az árral, az estével, az alkohollal, majd elválik, mi lesz ennek a vége. A whisky kóláért nyúl, majd meghúzza. Gyorsan, határozottan, végig is égeti a nyelőcsövét; ez kell, nehogy meggondolja magát, mert nem biztos a megérzéseiben, abban, hogy tényleg volt valami nem csak az elméje, a csalódottsága és az alkohol szórakozik vele. – Ennyi? Nem akarsz itt látni? Haza küldesz, mint egy gyereket, ami már nem vagyok? Mintha… – nem fejezi be, megrázza a fejét. – Most tényleg megfutamodsz, Diocles?
Sóhajtása és suttogása maradékával hajolok el tőle, innen minden nehéz, nem visszaomlani AJ tömegvonzásába, létezésének megmagyarázhatatlan erejébe, amely gyerekkorunktól fogva átszőtte minden gondolatomat, sosem tudatosan, sosem látható vagy explicit módon, hanem aljas visszafogottsággal és rejtőzködéssel, ezért nehéz most a pohár fölé hajolnom, mély levegőt venni, és aprót kortyolni belőle, miközben gerincem mentén mozdulatra, meggondolatlanságra ösztökélő ingerületek szaladnak végig. Valami mást szeretnék megkóstolni, más ízre vágyom, a whisky is csak éget, feszültsége és bizsergése összehasonlíthatatlan azzal, amit fél perccel ezelőtt érzékeltem. Megjegyzéseit lassan forgatom, rossz helyen talál el mindegyik, rossz reakciót vált ki belőlem – leheletnyi pánikot, pillanatnyi zavart, sóhajtásnyi dühöt, és legszívesebben rávágnám, hogy de, tökéletesen látod a helyzetet AJ, teljesen mindegy, mit gondolsz, sosem számított igazán, mégis gyerekesnek érzem, hamisan csillogó próbálkozásnak, mint tagadni annak idején a bátyámnak, aki először értetlenül, majd bosszantó megvilágosodással adta tudtomra, milyen mintát követek öntudatlanul és kitartóan, hogy mindegyik ugyanolyan, tényleg ugyanolyan, hasonló hajszínárnyalat, testalkat, csupán öltözködésükben és viselkedésükben tértek el, azt hiszem, de valahányszor tenyerem a nyakukra simult… – Azért érzed, hogy alábecsüllek, mert egész életedben mindenki túlbecsült téged, semmi realitásérzéked nincs magaddal kapcsolatban – nem pillantok rá, nem vagyok hajlandó kockáztatni, leszakadni nehezen összekapart elhatározásomról és meghozott döntésemről. El kell tűnnie, mielőtt túl közel merészkednék hozzá, tekintetem elhúz a hozzánk közel állók feje felett, öles lépés, és máris elveszik a testek tengerében, könnyű célpontot keres, bizonyos paraméterek alapján. Nehéz erre fókuszálni, miközben gondolataim vissza-visszasimulnak – hozzá, belé, a távolság hiányába, hogy milyen egyszerű – és ami még értelmezhetetlenebb: magától értetődő – lett volna átszelni a szinte-semmit, megtenni, amire sosem gondoltam, elégtételt venni, megnyugodni, végre tudni is, hogy amiről sosem fantáziáltam, annak semmi köze a valósághoz, hogy AJ ugyanolyan, mint bármelyik akadémista vagy egyetemista fiú, hogy bárkivel könnyedén behelyettesíthető, nincs benne semmi különleges. Pillantásom érintetlen poharára fordul, véletlenül sem találja meg őt, csupán ujjait látom, amikor végre úgy dönt, nem makacskodik tovább, elfogadja, amit tőlem kért, és kis szerencsével a kérés – rendben, utasítás – második felének is eleget tesz, nem kell győzködnöm vagy erősködnöm. Nincs keresnivalója itt, nem kell neki mindenféle szürke, semmitmondó alak alá befeküdnie, az anyja valószínűleg elájulna, ha megtudná, hogy az erkölcsileg makulátlan, érinthetetlen bárány milyen kevéssel éri be, pedig látszólag mindig mindenre vágyik, és meg is kapja azt, most mégis elég lett volna neki egy Steve, egy szar pia és egy középszerű garzon a nyikorgó kanapéval és csöpögő csappal a háttérben. Erősebben rászorítok a pohárra, mert elviselhetetlen a havi nyolcszáz fontért bérelt lepukkant lakás és benne AJ gondolata, AJ, ahogyan megfeszül a férfi test súlya alatt, AJ, ahogyan összeszorítja a száját, AJ, ahogyan azt mondja… Mi a fasz? Pillanatok kellene, mire felfogom, mit csinál, mire eljut hozzám, mit mond, mire a szavak lebomlanak és szétterülnek bennem, és tekintetem már nem a környezetünket vagy a pohárra simuló ujjait pásztázza, csupán annak üres helyét találja meg, és szinte rögtön az arcára ugrik, bármiféle hezitálás vagy nehézség nélkül. Nem tapogatózom a vonásain, hanem elnyelem őket, pillantásom égeti, benne van minden, amit nem lehet megnevezni – a harag, az indulat, az ingerültség, a… – Sosem veszed számításba a következményeket, nem igaz? – primer ösztönöktől hajtva közelebb lépek hozzá, kezemben a késztetés, hogy ismét állon ragadjam, és a whiskykólától nedves ajkaira leheljem, mit gondolok róla. Nyersen és türelmetlenül. – Van fogalmad róla, miket beszélsz? Nem, nincs – válaszolok, mielőtt megszólalhatna, mielőtt egyáltalán levegőt vehetne, és próbálok nem arra koncentrálni, milyen ingerlő ilyen közelről, hogy az előbbi érzés nem megismétlődik, hanem besűrűsödik és terebélyesedik, és megsokszorozódik, és… – Nem lennék olyan, mint Steve. Nem vinnélek haza, nem suttognék édes semmiségeket a füledbe, hogy aztán fantáziátlanul megbasszalak – az utolsó szót szinte a szájára mormolom. – Ne provokálj, Armand – figyelmeztetem, majd megfeszített állkapoccsal hajolok el, kezemet, amely időközben a csuklójára simult, sietve hámozom le róla. Pedig pont a tenyerembe illik.
– Vagy csak neked nincs velem kapcsolatban – feleli szórakozottan, már-már jót nevetgélve az elhangzott állításon –, hiszen nem is ismersz. Mit tudsz rólam valójában? – nyomja meg kissé az utolsó szót. A mosolya elégedett, igazság szerint kissé önelégült is, hiszen tudja: igaza van. Bár, akár ki is jelenthetnéd ennek az ellenkezőjét, hogy ismered, tényleg ismered, ám ez hazugság volna. Tisztában van ezzel ő nagyon jól, hiszen van az életének és voltaképp egész lényének egy jelentős része, amit elzár, az árnyékba rejt, delíriumos biztonságba, csak annak enged oda betekintést, akinek akar – a családjának leginkább, néhány barátnak esetleg, de neked biztosan nem. Pedig ha tudnád… Eljátszik a gondolattal, mit szólnál, ha tudnád: nem csak, hogy nincs igazad, sokkal inkább az ellenkezője valós annak, amit oly’ nagy meggyőződéssel hiszel. Egész életében alábecsülték, tudták mi az amiben, amiben kiváló, amiben mindenkinél jobb lehet, egy kiemelkedő személye a zenetörténetnek, akire emlékeznek, akiről beszélnek majd és azt várták, arra számítottak, hogy majd ezen az úton megy tovább, nem pedig az árral szemben úszik, ahogy azt tette. Teszi most is, hisz hiába veszett el az, amiért megharcolt, amiért igazán keményen megküzdött és teljesen a sajátja volt, így sem hajlandó arra az útra lépni, amelyet sokan kikövezettnek vélnek a számára. Hiszen még csak tizenkilenc, még mindig nagyon fiatal, még mindig előtte áll minden lehetőség – az akadályok pedig leküzdhetők, a lámpaláz ma már kezelhető, állítják rendületlen. Talán ez az örök ellenállás, az árral szemben való úszás az, ami sodorja és – némi alkohol formájában történő bátorítás után – arra sarkallja, hogy azt mondja, amit, hogy arra merjen gondolni, amire. Mert hát micsoda szentségtörés már csak annak a lehetőségnek a felmerülése is, hogy te, Diocles Belby, te, aki lépten, nyomon hangoztatod és érezteted vele, hogy mennyire gyűlölöd, megveted, utálod, esetleg akarsz tőle valamit, valami többet – még ha csak egy pillanatra is, nem hosszabb időre. (Mi ez, valami sajátos bosszú?) Mit veszíthetek? teszi fel magának a kérdést, ahogy beledermedsz a pillanatba és a másodperc egy apró, szinte észlelhetetlen töredékéig még minden kétséges, kétesélyes, ő pedig nem tudja mit várjon, mire számítson. Mondd, mit teszel? Ahogy ránézel majdnem hatra tántorodik, meg kell kapaszkodjon a pultban, hogy ne tegye; nem megijed, meglepődik inkább, lát valamit a tekintetedben, amit egyszerűen nem tud hova tenni, megnevezni – nem is biztos benne, hogy tudni akarja. Kíváncsi természet, de nem ennyire. Tudja jól, vannak olyan kérdések, amelyeket jobb, ha sosem tesznek fel, így válasz sem születik rájuk, hanem az örök homályba és feledésbe vész. – Ha így tennék, olyan unalmas és kiszámítható életet élnék, mint te – feleli lazán. Nem hazudtolja meg önmagát, nem lesz hirtelen más személy, hiába méri fel a veszélyt vagy… legalábbis annak egy részét. Évek óta, most először nem csak néz, de lát is téged (már amennyire azt a állapota engedi). Lát és hall egy dallamot – hegedűt és egymást gyorsan követő hangokat, G-minorban. Erlkönig. Rémkirály. Tündérkirály. Halál… Bal kezének ujjai maguktól mozdulnak (szerencséje, hogy nem erre a csuklojára fogsz, hanem a másikra), szinte egyszerre a fejében létező dallammal és veled, a hangoddal, a szavaiddal, mert hirtelen TE leszel a Rémkirály, te testesíted meg Őt, aki elől bár menekülni kéne képtelen rá, valami ott tartja, már-már vonzza. Ne provokálj, szánod zárszónak, követnie kéne, tudja, nagyon jól tudja, hogy ez volna a helyes, a jó döntés; befogni a száját, egy hangot sem kiejteni többet és hagyni ezt az egészet, ezt a valamit a semmibe veszni, de… tudhatnád már, hogy sosem azt csinálja, amit kéne. – Most magadat próbálod lebeszélni vagy engem meggyőzni, hogy jobb vagy, mint Steve, mert… számomra nem egészen világos. Komolyan Diocles – csóválja a fejét látszólagos nyugalommal –, ideje lenne végre eldönteni, hogy mit szeretnél – csettint egyet a nyelvével, így próbálja elnyomni a szívének heves, érthetetlenül izgatott, várakozó zakatolását, amelyet reméli, oh, mindennél jobban reméli, hogy nem hallasz. – Nem fárasztó így a létezés, hogy mindig másoknak felelsz meg, hogy mindent akarsz, mégis nos… semmit sem kapsz, mert valami mindig visszatart? Most is. Milyen sajnálatra méltó. Az életével játszik? A halállal kacérkodik? Biztosan (de rohadtul élvezi, nem fél, az adrenalin, az izgalom, a fülében búgó Erlkönig és a saját vérének dobolása mindent elnyom). Érzékeny pontra tapint? Talán. Sejti, hogy nem vagy elégedett a “második” pozíciójával, noha nem biztos benne. Már régen, ide s tova tíz éve nem foglalkozott veled annyit - mint most, ezen az estén -, hogy ez valóban érdekelje.
Különös, gondolom kissé kábán az indulat szájzára mögött, szabálytalan és bevilágítatlan, egyszerre meglepő és kiszámítható, ahogyan dacoskodik és provokál, émelyítő pontossággal, mégis nevetségesen pontatlanul. Mit tudok róla? Mindent. Mindent tudok rólad, Armand, elcsípett félmondatokból, elszórt morzsákból illesztettem össze, változó arcvonásai, ideges tekintete és abroszon zongorázó ujjai árultak el, akárcsak most, mert tekintetem visszavonulóban még észreveszi kézfeje rándulásait, az ujjpercek játékát, amit más idegrendszeri problémaként diagnosztizálna, én viszont tudom, mit csinál. Előlem nem tud elrejtőzni. AJ viszont semmit sem tud rólam, sértései vázlatosak, mégis ösztönösek, mert igen, bárki gondolhatja, hogy unalmas életet élek, hogy kiszámítható vagyok, bárki, aki nem tölt velem tíz percnél több időt, vagy kizárólag a családi kapcsolataim viszonyrendszerén keresztül próbál értelmezni, persze egyszerre testesíti meg mindkettőt, felületes, elnagyolt, a figyelme folyton elkalandozik, fókusztalanul és perspektívák nélkül botladozik, ezért engedi meg Steve-eknek, Jimmyknek és Joe-knak, hogy rá nehezedjenek, maguk alá gyűrjék, és azt higgyék, gyámoltalan, ezért gondolja mindenki róla, hogy védelemre szorul és babusgatni kell. Áldozati bárány, égő csipkebokor. Ugyanakkor bosszantóan intuitív, emiatt sikerül rossz helyre szúrnia, mélyre, egészen mélyre, persze nem csodálkozom, nem igazán, egész életedben manipulálta a környezetét, szeszélyeihez és bűneihez igazította őket, ehhez érzék kell, akárcsak a kegyetlenséghez, amivel nem precízen metsz, hanem roncsol. Nálam jobban ezt senki sem értheti. Ingerülten bal alkalomra simítom a tenyeremet, ideges mozdulat, berögzült, ha akarnám, akkor sem tudnám elrejteni előle, ezért keményen pillantok rá, néma váddal, az egyetlennel, amit számtalanszor megfogalmaztam magamban, de egyetlen egyszer sem mondtam ki hangosan, nekem csendem volt, feszült, kitartó csendem, és soha el nem fogyó, minden levegővételével táplált gyűlöletem. Megszállottságom. Sosem tudja, mikor kell abbahagyni. Ismét elkapom a csuklóját, csontjának görbülete a húsomba vág, milyen tökéletes, zúg végig a gerincem mentén, könnyűszerrel körbeérem, meg is rándul a szorításomban, félelemtől vagy meglepettségtől – nem érdekel, egyszerűen addiktív. Miért is értené, mit jelent keményen dolgozni, akarni, lemondani, megfeszülni – és veszíteni, folyton veszíteni, hátrébb sorolódni, nézni, ahogyan más eltékozolja a lehetőségeket, és folyton letér egy szépen kitaposott, logikusan lefektetett útról. Fogalma sincs, mit jelent örökké másodiknak lenni az első előjogától megfosztottan, viszont elvárt képességeik birtokában, hogy a vérség érdemtelensége az erények fölé helyezendő. Honnan is tudná. Soha semmiért nem harcolt, mindig beérte kevesebbel, nevetségesen kevéssel is, AJ az a típus, akinek lenne lehetősége jó bort választani, ismerni régiókat, fajtákat, érlelési procedúrákat, mégis a kommersz szart veszi meg, amiről néhány pletykarovat vagy fizetett hirdetés azt írja, a sztárok is ezt isszák, ez a legújabb őrület. – Szeretném, ha végre befognád – rántok rajta egyet, magam felé, mielőtt azonban a testemnek ütközhetne, ellépek, és kísérletezésképpen, telhetetlenül megismétlem a mozdulatot, nézem a testet, ami engedelmeskedik, hosszú évek óta először, nem önkéntelenül, és nem gyönyörűen, de engedelmeskedik. Megrészegülten rángatom magammal, elkapok néhány zavart, aggódó pillantást, és sejtem, milyennek tűnhetünk kívülről, hogy valószínűleg riadt tekintettel figyel, miközben az enyémben valami felfoghatatlanul mély és zavaros indulat tombol, valami értelmezhetetlen, valami, amivel kapcsolatban azt kívánom, bár sose látná, és közben azt is, bár ő lenne az egyetlen, aki valaha látja, csak AJ, senki más. Amint ritkásabb helyre érünk – és ha ellenkezik is, nincs esélye, bilincsként fogom, durván húzom, ellentmondást nem tűrően –, egyszerűen a falnak taszítom, rögtön eleresztem a csuklóját, helyette tenyerem a nyakára simul, ujjaim az állát fogják körbe. Nem erőszakosan, de nem is gyengéden. – És te? Te mit tudsz rólam? Semmit. Semmit nem tudsz rólam – a jelenléte tömegvonzás, egyre közelebb hajolok, veszélyesen, félelmetesen, és szinte már otthonosan közel. – Érdekelt téged valaha, mi történt velem azután? – Hüvelykujjamat az álla alá feszítem, felfelé biccentem a fejét, hogyha akarna, akkor se tudjon megszökni, lássa csak, és lássam én is, ebben a pszichedelikus villódzásban és fullasztó melegben. – Manipulatív kis fasz – morzsolom szinte a szájára, belélegzem a whiskykóla édeskés illatát, miközben szükségem van minden tudatosságomra és akaratomra, hogy ne omoljak rögtön belé. Pedig megtehetném. És hagyná. Azt hiszem, tényleg hagyná.
Hogy vár-e választ, avagy egyáltalán csak reakciót a kérdésére? Nem tudja biztosan. Valahol mélyen, legbelül kíváncsi (folyton, örökké kíváncsi), mégis, ahogy a másodpercek lassú ütemben folynak előre, hogy aztán percekké álljanak össze, úgy bizonytalanodik el, majd lesz teljesen biztos: sosem tudja meg mit is mondanál. Kicsit talán csalódott, noha ez így, ebben a formában nem fogalmazódik meg benne, csak érez valamit, valami keserűt, ami azért nem készteti grimaszra, mert visszafogja magát – talán csak a szája széle, ha rezdül, de az is csak egy csak a pillanat egy töredéke, mire pislognál, már hűlt helye. Ahogy azonban elkapod a csuklóját és rántasz rajta egyet megrezdül; most nem a meglepetés, hanem elemi, jeges félelem cikázik át a testén. Nem gondol arra miért csinálod ezt, hová viszed, vagy éppen mit akarsz tenni vele – nem! Ő arra gondol, hogy mi történhet, ha ellenkezik, ha megpróbálna harcolni, ha nem hagyja magát rángatni, mint egy esetlen, élettelen rongybaba. Az erős, határozott, fájdalmat éppen csak nem okozó szorításból sejti: nem engeded; ha ellenkezne, küzdene, csak magának ártana. Magának és a kezének. Megrándulhat. Meghúzódhat. Kiugorhat. Eltörhet. Annyi, de annyi minden történhet vele ezt pedig nem engedheti meg. Bármit, de ezt nem. Elvesztette a céljait, a jövőjét, a múltját – az arcokat, majdnem mindent, ami kicsit is fontos volt (hiába nem is sejtette, hogy az), de a keze és a zene, hogy ő maga képes rá, a megteremtésére, életre hívására még ott volt, életben tartotta; nem veszítheti el azt is, mert ha mégis… nem, egyszerűen nem akar belegondolni, hogy akkor mi lesz. Mindennek a vége, vélhetően. Nem ellenkezik, hagyja magát, de a száját továbbra sem fogja be – valahogy, biztonságosan, a saját módján, de játékban maradt. Nehogy azt hidd már, hogy teljesen (vagy bármennyire is, de) megnyerted őt. Még küzd, mint kisfiú a Rémkirály… a Halál ellen, ami a darab végén, akár akarja akár nem; elragadja. – Oh – nevet fel majdnem, mert ez az egész szituáció, úgy érzi, egyre nevetségesebb, szürreálisabb, mintha csak valamelyik furcsa, megmagyarázhatatlan, megfejtésre váró képedből lépett volna elő. Igen, AJ úgy gondolja megtalálta a tökéletes hasonlatot az eddig történtek és ez után történő események láncolatának bemutatására. Olyan, mint egy Diocles Belby fotográfia. – Én is sok mindent szeretnék, mégsem fogom megkapni őket – a múltját, a jövőjét, az arcokat… – az élet már csak ilyen, Diocles. Igazságtalan. AJ reakciói ellentmondásosak, szembe mennek mindazzal, amit egy normális ember produkál. Hergel, flörtöl és játszadozik, amikor tudja, hogy nem kéne; érezhető a félelme, ahogy végig rángatod egy zsúfolt, emberekkel telt szórakozóhelyen és látható a megkönnyebbülése, amint a falnak préseled. (A keze, végre szabad a keze...) Nem ijed meg, noha külső szemlélőként biztosan félelmetesnek tűnhet a helyzete. AJ, bárhogy is mutasson másnak, nem gondolná, hogy bántani fogod (már-már inkább tudja, hogy nem fogod), hogy komolyan az lenne a szándékod – olyan embernek tart, aki tanul a múlt hibáiból, márpedig mind a ketten nagyon jól tudjátok, hogy ezt évekkel korábban elcseszted így, kételkedik benne, hogy mégegyszer ilyet tennél. Az elemi, emberrel született életösztön azt diktálná, hogy hiába a fal, próbáljon meg távolodni, menekülni legalább egy kicsit törekedni a túlélésre, de mint már volt róla szó: ő az ellentmondások embere. Talán alapvetően ilyen, most talán csak most, az alkohol teszi – ki tudja már mennyit és mit ivott mielőtt megjelentél? –, de az biztos, hogy nem akar elhúzódni. Élvezi a közelséged, a jellegzetes pézsmás illatod és lehet, de csak lehet – mert ezt így, ekképpen még magának sem fogalmazza meg – vágyik is rád (amikor éppen nem a kezét abuzálod…). Közel vagy, őrjítően ijesztően közel. A reflexeivel és az ingereivel küzd, mert nem akar válaszolni, mélységesen cseszik arra, amit mondasz – mint általában, amúgy. Felfogja, eljutnak az agyáig a szavaid de… nem érdekli, nem fontos. Szíve szerint előre mozdulna, mit neki az a néhány, semmitmondó milliméter, de… nem teszi, valami – ami ne legyen illúzióid, nem a józan esze, az ezen az estén messze jár – maga sem tudja mi, talán az, hogy akad még benne némi tartás, némi büszkeség és annyira nem akar a szemedben könnyűvérűnek tűnni, mint amennyire amúgy az utóbbi fél évben az, megakadályozza ebben. Részben. Mielőtt bármit is mondana, mert a csend és a közelséged nem jó párosítás, feszült és zavaró, már-már kényelmetlen, a kezei maguktól mozdulva találnak utat az arcodhoz és fogják közre azt. Finoman, óvatosan, melegen, de határozottan nem égetőn. – Miért? – súgja ahogy azért közelebb hajol, az ajkai pedig súrolják a tiéidet, érezheted őket, de nem tesz semmit, semmi olyat legalábbis, csak beszél: – Hagytad, hogy érdekeljen? Akartad, hogy érdekeljen? Biztos most a legszükségesebb ezzel foglalkozni? tenné még hozzá szíve szerint, de befogja. Most bezzeg befogja, mert hiába a vágy, a feszítő, égető, sürgető vágy, lényének elemi része a kíváncsiság. Az a fajta, ami egyszer sikerre visz, máskor megöl. Most biztosan az utóbbi.
Szürreális.
Hárman érkeztünk, háromfelé sodródtunk – törvényszerű elszakadás, nekem valamin mindig megakad a szemem, ők pedig sosem bírnak sokáig egy helyben toporogni, tulajdonképpen védőhálóként funkcionálunk, pedig egyikünknek sincs szüksége segítségre vagy motivációra. Kikérek két ujjnyi whiskyt, lassan szeretnék alámerülni, komótosan, alig múlt még tizenegy, éjfélig úgysem sikerül választani, teljesen felesleges a szelekciós folyamatot erős illumináltsággal párosítani.
Sóhajtása és suttogása maradékával hajolok el tőle, innen minden nehéz, nem visszaomlani AJ tömegvonzásába, létezésének megmagyarázhatatlan erejébe, amely gyerekkorunktól fogva átszőtte minden gondolatomat, sosem tudatosan, sosem látható vagy explicit módon, hanem aljas visszafogottsággal és rejtőzködéssel, ezért nehéz most a pohár fölé hajolnom, mély levegőt venni, és aprót kortyolni belőle, miközben gerincem mentén mozdulatra, meggondolatlanságra ösztökélő ingerületek szaladnak végig. Valami mást szeretnék megkóstolni, más ízre vágyom, a whisky is csak éget, feszültsége és bizsergése összehasonlíthatatlan azzal, amit fél perccel ezelőtt érzékeltem.
