on my silent days, i miss you a little louder || Caly & Nikita

A terem hátuljában várakozunk Svennel és egy-két másik durmstrangossal az óra kezdetére, míg a diákok többsége inkább elöl csoportosul és beszélget. Nekem ez így tökéletes, megtartani a kellő távolságot, elkerülni a nyüzsgést, a háttérből megfigyelni. Most még a körülöttem levőkkel sem igazán beszélgetek, inkább csak unottan hallgatom őket. Sosem voltam tipikusan társasági lény, sosem vágytam kifejezetten arra, hogy túl sok emberrel vegyem magam körül, hogy semmiségekről fecsegjek másokkal. Talán azért, mert sosem voltam igazán egyedül. Soha. Szinte mindig volt két másik hang a fejemben, ha szükségem volt valakire. De mióta az a két hang elhallgatott – az egyik az én hibámból, mert kizártam őt, a másik pedig... Nos, azt hiszem, azóta még inkább elzárkóztam, elszigetelődtem mindenkitől. Nem azt mondom, hogy direkt, szándékosan, tudatosan... Inkább mintha elfelejtettem volna, hogyan is kell nyitni mások felé. Tudtam egyáltalán valaha?  

A diákok elkezdenek helyet foglalni, ami azt jelzi, hogy a tanár is hamarosan érkezik. Én is elfoglalom a helyemet, és épp kikészítem a Sötét Varázslatok Kivédése könyvemet, amikor megérzem a jelenlétét. Bár az elmémből kizártam őt, valahogy mégis abban a pillanatban megérzem, hogy befutott ő is, amint belép a terembe. Felpillantok, Nikita pedig apró, szinte félénk mosollyal üdvözöl. Viszonzom a gesztust, és közben ismét eláraszt a bűntudat. Szinte fojtogat. És mellette megannyi más érzés, melyeket az utóbbi időben annyira igyekszem elnyomni. Hamar el is fordítom a fejem.

Az elmúlt pár hónap egyikünknek sem volt könnyű, jól tudom. Ám úgy érzem, velem a többieknél is kevésbé volt kegyes a sors. Kira elvesztése sokunkat megviselt, ezt nem kétlem. De ami utána következett, azt csak nekem, illetve nekem és Svennek, kellett átélnünk. Hogy a megkérdezésünk nélkül, szinte pillanatokon belül döntöttek a sorsunkról, gyásznak helyet sem adva összeadtak bennünket, és elvárták, hogy azonnal lépjünk tovább, egy teljesen új életet kezdve. Mintha ez normális lenne. Mintha hetekkel korábban még nem más karjaiban lettünk volna.  

Elgondolkodtam néhányszor azon, vajon a szüleim vagy a nagyapám tudtak Vidarról, a kapcsolatunkról? Több okból is titokban tartottuk kezdetben, hisz egyrészt a tanárom volt, másrészt valahol legbelül mindig is tartottam tőle, hogy a küldetésünk, a kötelezettségeim bármikor közénk állhatnak. De a vége felé már nem is annyira titkolóztunk, akkorra már úgy tűnt, nem is igazán számít, plusz... azt hiszem, kezdtem magam is reménykedni, hogy valóban lehet közös jövőnk. Hogy működhet. Aztán néhány hét leforgása alatt minden a feje tetejére állt. Elvesztettük Kirát, eljegyeztek Svennel, nekem meg úgy kellett tennem, mintha Vidar soha nem is létezett volna. Legalábbis így tűnt helyesnek, vagy csak így volt a legegyszerűbb. Erre most ő is itt van, a Roxfortban, érthető módon dühös, nekem meg fogalmam sincs, mire készül, mire lehet képes. És magányosabb vagyok, mint valaha, mégsem tudok közel engedni magamhoz másokat. Azt mondogatom magamnak, hogy azért, mert így biztonságosabb, de ez csak félig igaz. Valójában tartok attól, hogy visszaengedjem Nikitát a fejembe, mert tele vagyok kétségekkel és bűntudattal, szégyenérzettel, amit félek megosztani vele. Félek a reakciójától, attól, hogy nem értené meg. Hogy ugyanúgy elítél majd, ahogy én teszem magammal. A csend azonban kezd fülsüketítő lenni, és egyre inkább érzem, hogy szükségem volna rá. Lopva Niki felé pillantok, látom, hogy a tanárt figyeli unottan. Magam is előre fordulok, igyekszem az órára összpontosítani, de az előadás annyira unalmas, egyhangú, szegényes, hogy ismét elkalandozom. Igazából tölthetnénk ennél szórakoztatóbban is ezt az időt, ha beengedném. Előbb-utóbb úgyis meg kell tennem. Nem tarthatom távol örökké. Mély levegőt veszek, és óvatosan elkezdem lebontani az elmém köré épített falakat. És amint végzek, szinte azonnal meg is hallom a hangját a fejemben. Váratlanul ér, de közben örömmel tölt el, hogy újra itt van. Attól pedig, amit mond, feltör belőlem egy kisebb nevetés. Amivel még saját magamat is meglepem, a kezemet is a szám elé kapom. Észreveszem, hogy néhányan döbbentem merednek rám, majd elkapják rólam a pillantásukat. Valószínűleg most először hallottak nevetni. Nyár óta valóban nem igazán volt rá példa. Még nekem is furcsa volt. “A tanárt kellene inkább. Mindenkinek szívességet tennénk vele. Ez az óra siralmas. Nem is értem, milyen Sötét Varázslatok Kivédése óra az, amin a diákoknak szépen csendben kell ücsörögnie, ahelyett, hogy élesben látnánk és gyakorolhatnánk azt, amiről tanulunk. Nem beszélve arról, hogy ez nálunk ötödéves tananyag volt.” Futólag megint Niki felé pillantok, míg fejben válaszolok a megjegyzésére, majd látványosan megforgatom a szemeimet.

Nekem is hiányzott Niki. Persze hogy hiányzott. Minden egyes nap, minden olyan percben, amit máskor egyébként szívesen megosztottam volna vele. És hiányzott Kira is, meg a szokásos csacsogásuk a fejemben. Hiányzott a szabadságom, vagy hát annak a látszata, mert valóban sosem voltunk igazán szabadok. De Kira halála óta sok minden megváltozott. Többek között én is, és a belső gondolataim is. Sötétebbek lettek. Haragosak. Bizonytalanok, tele kétkedéssel. És azt gondoltam, ezt először magamban kell elrendeznem, mielőtt Nikit újra beengedném. Mert féltem, hogy nem értené meg. Hogy árulónak hinne. Pedig nem vagyok az. Hiszek az ügyünkben. Hiszek a céljainkban. A módszereink azok, amik néha elbizonyítanak. A szüleink, nagyszüleink módszerei, a hagyományokhoz való ragaszkodásuk, amiknek persze értem az okát, de a Kira temetésén bejelentett eljegyzésem óta bennem igencsak megkérdőjeleződött, hogy valóban jól tesszük-e, ha mindenben az idősebbek példáját, tanácsait és utasításait követjük. Az egykori nővérünkre éppen hogy csak rácsuktuk a kriptaajtót, és már az özvegyének a menyasszonya voltam. Az exem pedig, akivel előzőleg egy évig voltam együtt, és aki addig a pontig szintén nem sejtette, hogy nem találták hozzám elég jónak, vagy hogy másnak ígérték a kezem, egyszerűen kámforrá vált a nagy bejelentés után.

És sajnos nem mondhatom azt, hogy ezeket a gondolatokat már gondosan elrendeztem, elpakoltam volna az elmém egy-egy nyugodt, csendes, biztonságos polcára, de most jött el az a pillanat, amikor úgy döntök, hogy talán már vagyok annyira erős okklumentor, hogy megkockáztassam a vérnővérem visszaengedését. Nem tarthatom őt örökké távol. Ez egyszerűen természetellenes. Számunka legalábbis az, hisz úgy teremtettek bennünket, hogy örökké össze legyünk kötve.  

“Benne vagyok. Valószínűleg még amúgy sem tudják, mi az a gyakorlati óra, legalább most kapnak egy kis ízelítőt.” - Elmosolyodom magam elé nézve, épp csak egy cinkos pillantást vetve Nikita felé, aztán ismét úgy teszek, mintha a tanárt figyelném. “Hmm... Mi a terved vele?” - vetek magam is egy oldalpillantást az általa kiszemelt srácra, kissé oldalra billentett fejjel, felmérve őt. Szegény kölyök nagyon koncentrálna arra, ami elől történik, pedig tőlünk tanulhat majd csak igazán valamit.

Amikor rákérdez, hogy mi a helyzet velem, először csak egy nagyot sóhajtok. Na igen, helyben vagyunk. “Ha pletyka címszó alatt a helyiekről szeretnél hallani... az inkább a te asztalod. Nem érdekelnek eléggé ahhoz, hogy megjegyezzem az ügyes-bajos dolgaikat” - rázom meg egészen picikét a fejemet. “De ha rólam szeretnél új infót, nos... “ - felé fordítom a fejem - “Biztos feltűnt már neked is, hogy itt van Vidar is.” Akiről sokakkal ellentétben pontosan tudhatja, hogy tavaly egész évben titkos tanár-diák románcot folytattam vele. Előlük persze aligha titkolhattam volna ezt el. Talán azt is tudta, vagy sejtette, hogy kezdett egyre komolyabb lenni közöttünk a dolog. Hogy év végén már nyíltan felvállaltuk a kapcsolatunk, tudva, hogy idén a Roxfortban már nem lesz a tanárom, és már nem kell aggódnunk amiatt, hogy mások rossz szemmel nézhetnek ránk. És azt is tudja, hogy ennek ellenére végül nem Vidar felesége lettem a nyár végén. A többiből azonban kizártam, szóval... “Az az igazság, hogy az eljegyzés bejelentése óta nem beszéltem vele. Hozzámentem Svenhez, ő pedig még egy bocsánatkérő levelet sem kapott tőlem, mert... azt gondoltam, nincs értelme. Hogy így egyszerűbb lesz mindkettőnknek. De most úgy tűnik, hogy elég dühös. Azt hiszem, azért jött utánunk, hogy... Nem is tudom. Hogy zűrt okozzon? Mintha nem lenne ez a helyzet már így is épp elég összetett.” A fejemet ingatom, aztán csak egy futó pillantást vetek Svenre az oldalamon, majd a székben hátra dőlve újra a tanárt figyelem.

Nem könnyű feladat leengedni a védőfalaimat, és újra visszaengedni Nikit, de tudom, hogy itt az ideje. Túl hosszú ideig tartottam őt távol. Számunkra még pár nap is hosszú egymás nélkül, magányosan ebben a fülsüketítő csendben, főleg így, hogy a nővérünk elvesztésének terhét egyedül is kellett cipelnünk. És nem állíthatom, hogy nem okozott ez némi bűntudatot, ugyanakkor még mindig úgy gondolom, hogy így volt a legjobb. Mindkettőnknek. Még ha nehéz is volt, de nem lett volna egészséges egymás fejében lennünk azokban a bizonyos napokban, hetekben.

Most azonban izgalommal és némi félelemmel vegyes örömmel fogadom Nikita hangját újra idebenn. Olyan megszokott, sőt megnyugtató érzés ez. A mi titkunk. Persze nem mindenki előtt titok. Sven is tud róla. De a legtöbben, akik most körülvesznek bennünket, még csak nem is sejthetik, hogy milyen különleges kapcsolat van közöttünk. Hogy könnyedén végig beszélgethetjük az órát anélkül, hogy ez bárkinek feltűnne. Hogy képesek vagyunk hangosan kimondott szavak nélkül szövetkezni, megosztani egymással fontosabb információkat, és tulajdonképpen bármit, amit csak akarunk. Szavakat, képeket, hangokat... És ezzel újra teljesnek, egésznek érzem magam. Vagy hát... ahhoz közelinek, hisz Kira nélkül már ez sem lesz soha újra a régi.

“A Levicorpus tökéletes” - küldök Niki felé egy jelentőségteljes, sunyi pillantást. “De várjuk meg a szünetet, és... azt hiszem, meg kellene próbálnunk nonverbálisan csinálni. Szerintem menne.” Gyakorlásnak sem utolsó. És nem csak azért volna jobb így, mert akkor senki nem tudhatja egyértelműen, hogy tőlünk jön a varázslat - legfeljebb sejthetik -, hanem mert egyszerűen szórakoztatóbb lenne a háttérbe húzódva figyelni a riadalmat és szerencsétlenkedést, amit okozunk. És nem, egy pillanatig sem sajnálnám a fontoskodó sárvérű srácot. Az ilyeneknek jobb, ha mielőbb megtanulják, hogyan maradjanak csendben, és ne kerüljenek az utunkba.

Egy csíny megtervezésénél azonban jóval nehezebb és összetettebb feladat valóban megnyílni a vérnővérem előtt, és beavatni őt a lelki ügyeimbe. Azokba a dolgokba, amikről többnyire lemaradt az utóbbi egy-két hónapban. - “Igen, tényleg nevetséges húzás volt. Felesleges, értelmetlen...” A fejemet ingatom, mert még gondolatban sem vagyok képes elárulni, kifejezni, hogy ez a szükségtelen és kellemetlen lépés mennyire megijeszt. Félek Vidartól, és félek a saját érzéseimtől.

“Beszéltem vele egy keveset. Bár egyelőre csak annyit szűrtem le, hogy gondot akar okozni. És igen, tudom, hogy megérdemelné a rendes lezárást. Mindketten megérdemeltük volna. De azzal, hogy ezt az egész iskolaévet egymás közelében kell eltöltenünk, aligha kerülhetünk közelebb ehhez a lezáráshoz” - sóhajtok. De aztán széles mosolyt küldök Niki felé, mikor közli, hogy szükség esetén szívesen adna egy maflást Vidarnak. Tudom, hogy megtenné. És jól esik. Hogy megvédene. Hogy újra itt van.

“És veled mi a helyzet? Valami újdonság?” - döntöm kicsit oldalra a fejem, kíváncsisággal a tekintetemben. “Hallottad egyébként, hogy az öregek keresni akarnak egy új harmadikat? Tudod... Kira helyett... Nem is tudom, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.” De igen, tudom: utálom. Csak nem merem beismerni. Bár ez a kimondatlanul maradt érzés, félek, hogy még így is átordít a csatornánkon, és Nikita is észreveheti.

Szinte érzem Niki örömét és megkönnyebbülését, mikor megnyitom felé az elmémet, és részben osztozom is ebben vele, másfelől pedig ismét kicsit eluralkodik rajtam a bűntudat. Nem kezeltem jól a helyzetet, az elmúlt pár hónapot, de a baj az, hogy ha visszafordíthatnánk az időt, ha lenne lehetőségünk újra kezdeni a dolgokat Kira halálától, sajnos akkor sem csinálnám másképpen. És most is, bár jó újra hallani Nikit a fejemben, tényleg hiányzott, és számunkra ez a normális, a megszokott, ezek vagyunk mi, mióta csak az eszünket tudjuk... és mégis, ennek ellenére is némi szorongással tölt el, hogy lebontottam a falaimat. Olyan érzés ez, mint mikor kicsuknak valakit az otthona addigi védelmező várfalain kívülre egy vadállatok lakta erdővel körbevett tisztásra. Hirtelen oda az eddigi biztonságérzetem, veszélyben érzem magamat, és folyamatosan emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ez csak Nikita. A vérnővérem. Ő nem fog nekem ártani. Szinte egyek vagyunk. Sosem akarna kárt okozni bennem. És mégis ijesztően sebezhetőnek érzem magam.

“Én is többet vártam a híres Roxforttól.” - sóhajtok egyetértően. Ebben az iskolában az egyetlen, ami irigylésre méltó, hogy az oktatás csak hét évig tart. Már tavaly elballaghattunk volna innen, ha az előző években is ide jártunk volna. Ám ehelyett még idén is itt koptathatjuk a padokat ezeken az unalmas órákon, amiken többnyire már semmi újat nem hallhatunk.

“Bárcsak tudnám, mi a célja!” De jó érzés megosztani végre Nikivel az aggodalmaimat, kiönteni kicsit a szívemet. Az elmúlt hetek tényleg meglehetősen nehezek voltak. Távol a családtól, mindentől, ami ismerős, a sarkamban a bosszúszomjas Vidarral, és bizonytalan léptekkel menetelve előre ebben a fura kényszerű házasságban. Kedvelem Svent, sőt, azt hiszem, az utóbbi időszakban még a korábbiaknál is közelebb kerültünk egymáshoz, egymás mellett állunk, vállt vállnak vetve. Egy féle szövetség ez, amiben támogatjuk és védjük egymást, de még mindig hihetetlen és szokatlan számomra, hogy ő a férjem. Sok különféle okból. És legyünk akármilyen jóban, vele tényleg nem beszélhettem őszintén a sértett exem miatti aggodalmaimról, sem a Nikitől való eltávolodásomról. Mármint az utóbbiról igen, megtehetném, de úgysem értené igazán. “Időnk az valóban lesz, csak... nem tudom, miről kéne beszélnünk... vagy mi értelme volna? De... köszönöm. Hogy támogatsz.” Persze tudom, hogy korábban ez volt a normális: mindig, minden helyzetben egymás pártját fogtuk, de most mégis őszintén jól esik, és hálás vagyok érte, hogy mellettem áll. A felejtésátok említésére azonban kissé elnyílnak a szemeim. Ez az opció nekem eddig még eszembe sem jutott. Nem is igazán tudom, mit érzek ezzel a lehetőséggel kapcsolatban. Elviekben ez egy jó ötlet lehetne. Kíméletes. Egyszerű megoldás. Mégis a lelkemben egy fájdalmas, tátongó űr keletkezik még a gondolatra is. Azt hiszem, nem állok készen ilyen értelemben elengedni a Vidarral közös múltamat. Ez önzőség volna? Vagy az tenne önzővé, hogy elvenném Vidar emlékeit? Miért ennyire bonyolult ez a helyzet? “Azt hiszem, mégis csak megpróbálnám vele megbeszélni a dolgokat.” - felelem végül.

“Nikolina Dashkov! Te most komolyan elpirultál? Jól látom?!” - A gondolataim szinte rákiáltanak, a szemeim nagyra kerekednek, ahogy rá meredek, kicsit közelebb is hajolok hozzá, a tenyeremet pedig a számra tapasztom, hogy elfojtsak egy kuncogást. “Mesélj! Mi ez az újdonság? Hogy hívják?” Követelem a válaszokat. És annyira jó, annyira normális, hétköznapi, megszokott és egyben felszabadító érzés ez. A gondolatainkat megosztva pletykálni, kifaggatni egymást. De az új, lehetséges vérszövetségi tag iránti ellenszenvemet sem tudom eltitkolni előle. A szemeimet forgatom, amikor fejben kimondja azt, amit én is érzek. De közben meg is könnyebbülök, hogy nem vagyok ezzel egyedül. “Pontosan ezt érzem már azóta, hogy bejelentették, hozzá kell mennem Svenhez. Ez annyira... nem fair. Hogy úgy kezelnek bennünket, mintha felcserélhetőek, pótolhatóak volnánk.” Arcomat a tenyerembe temetem néhány pillanatra. És mikor végül felnézek Nikire, a tekintetem tele van bűntudattal. “Sajnálom, hogy ilyen sok időre kizártalak. Tudom, hogy igazságtalan volt tőlem, hogy... nem kezeltem jól, de... annyira zavaros volt minden. Az egész helyzet... egyedül is túl sok, elrendezetlen gondolatom volt...”  

„Lehet, hogy csak rá kellene egy kicsit segíteni, és újra izgalmassá válhatna ez az iskola...” - mosolyodom el, mert Niki kijelentése a fejemben máris arra sarkall, hogy efféle megoldásokon gondolkodjak. Hisz megvolt az oka annak, miért is történt annyi minden húsz-harminc évvel ezelőtt errefelé, de akár lehetne is minden, olyan mint régen. „Áh, persze a folyton mindenhol ott járőröző aurorokkal azért ez kicsit bonyolultabb feladat... de talán nem lehetetlen.” És szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak mi érezzük így. Mondjuk nem mintha konkrétan trollok társaságára vágynék a Roxfort falain belül, azoknak a lényeknek akkora agya sincs, mint egy borsószem, ami azért elég szánalmas, már csak a méreteiket tekintve is. Ám akad néhány egyéb lény, aminek a felbukkanása izgalmas változatosságot jelenthetne. De valószínűleg ki tudnánk találni néhány más megoldást is arra, hogy feldobjuk itt az unalmas iskolai életet. Persze nem muszáj most azonnal összedugnunk a fejünket ez ügyben. Van elég más téma, amit megbeszélhetnénk.

Vidar jelenléte és bosszúszomja például olyasmi, amiről nagyon jó végre kiönteni a lelkemet valakinek. Svennek mégse beszélhettem erről igazán őszintén. Mármint nagyjából tudja, mi a véleményem vagy mit érzek ezzel kapcsolatban, de hát... a helyzet anélkül is éppen elég kínos, hogy az esetleges bizonytalanságomat vagy visszamaradt érzéseimet fejtegetném neki. Erre valók a barátok és a nővérek. És Niki nem is habozik kimondani azt, amitől tartottam: hogy Vidar talán nem csak bosszút akar, hanem valamiféle folytatást is. Az megint más kérdés, hogy miért is félek ettől az eshetőségtől. „Igen, ez... ez is lehetséges. De remélem, hogy nem így van. Mert... mi van, ha... Mi van, ha még nem vagyok annyira semleges felé, mint kellene? Mi van, ha képes lesz hatni rám?” - mondom ki, még ha csak gondolatban is, a nővéremnek azt, ami a napokban titokban megfogalmazódott bennem. Persze értékelem, hogy ő mellettem áll, támogat, és tudom, hogy akár drasztikus lépésekre is képes volna értem. Igazán hálás vagyok, amiért türelmes volt kivárni, hogy visszaengedjem, és minden további nélkül biztosít arról, hogy számíthatok rá. Csakhogy ezt elsősorban magamban kell lejátszanom, kibogozni és elrendezni az érzéseimet. És ez az egész kicsit ijesztő.

Ám most igazából ennyi elég is egyszerre az én szerelmi életemről. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy Niki hogyan is áll ezen a területen mostanában. Vagy bármilyen területen, hisz van mit bepótolni. „Két Sebastian?” - vonom fel a szemöldököm, ahogy elpillantok felé, kíváncsian, a köztünk ülő diáktársaink háta mögött elhajolva. „Ühüm, nem rossz... egyik sem rossz... Van vezetéknevük is, vagy csak Egyesnek és Kettesnek szólítod őket?” - kérdezem visszafogva a kuncogást. Ez egyértelműen érdekesen hangzik, és nagy változás nyár eleje óta. Naná, hogy érdekelnek a részletek is. „Ez mégis hogyan...? És... Oh!” - kerekednek el a szemeim, mert miközben én a kérdéseimet próbálnám megfogalmazni neki, egy pikáns pillanatkép villan fel a fejemben, ami egyértelműen Niki fejéből szökött meg. Nem emléknek tűnik... inkább vágyakozásnak, valami olyannak, ami még nem történt meg, de talán meg fog. A nővérem határozottan ezt szeretné. Szélesen elvigyorodom, majd a szám elé kapom a kezemet. Elismerem, picit zavarba jövök, de nem okvetlenül rossz értelemben. Csak épp... ezen a téren viszonylag még tapasztalatlan vagyok. Vidaron kívül még nem voltam mással. Így hát egy pillanatra meglepett ez a merész felállás, ami Nikit foglalkoztatja. „Hmm... Hát hajrá, kislány!” - vonogatom fel kicsit a szemöldökeimet.

Elérkezünk végül egy nehezebb pillanathoz is, amire talán még nem egészen voltam felkészülve, de most mégis meglépem. Mert igenis sajnálom, hogy ilyen sokáig kizártam őt, hogy annyira megrettentem a saját érzéseimtől, hogy nem bíztam benne sem eléggé. Abban, hogy megértené. Most pedig, tudva, hogy nem egyszerűen megérti, de ő is hasonlóan érez, még inkább szégyellem, hogy ilyen sokáig távol tartottam magamtól. „Nem fair, ami velünk történt... Semmi sem fair ebből... Nagyon nem így kellett volna történnie ez elmúlt hónapoknak.” - sóhajtok. Megkönnyebbülök attól, hogy Niki sem ért egyet az idősebbek módszereivel, de ez csak részben segít a lelkemen. Mert az, hogy már ketten érezzük ezt a frusztráltságot, tehetetlenséget, félek, hogy valahol idővel ki fog ütközni. Főleg ha hozzánk kapcsolnak egy harmadik személyt, valaki olyat, akit mi egyáltalán nem akarunk.

Úgy érzem, mondani szeretnék még valamit, de mielőtt megtalálnám a szavakat, az óra véget is ér. Egész gyorsan repül az idő, ha nem a rém unalmas tananyagot kell hallgatnunk. Azonnal meg is indulok kifelé a teremből, de mivel látom, hogy Nikit közben feltartják, nem megyek messzire, a közelben a folyosón a falnak dőlve várok rá. Azt hiszem, megérett az idő egy ölelésre, és arra, hogy lógjunk egy kicsit kettesben. Esetleg lemehetnénk a kastély előtti parkba néhány társunkkal... de megvárnám, Nikinek mihez lenne kedve.