Messziről, elképzelhetetlen távolságból hallom - élénk duruzsolás, basszusra erősített zene és fojtott levegővétel mellett, mint egy frekvenciát tévesztett rádióállomás, tele bizonytalan zúgással és sávcsúszással, a terápia legkellemetlenebb kifejezéseit, éterbe szivárgó kulcsszavait. Most nem érek rá foglalkozni velük, nincs átkeretezés, megküzdési stratégia, relaxációs technika, senki sem kényszeríthet fekvő pózba, hogy összefonjam a karjaimat a mellkasom előtt, és mély lélegzetet vegyek, hogy ellazítsam az izmait, hogy egyáltalán gondolkodjak, mert ennél tökéletlenebb és kielégítőbb helyzetben nem is lehetnék. Nincs szükségem elsajátított módszerekre, nem bírok állandóan magamon tenyerelni, lélegzet-visszafojtva, rettegve, mikor bukkan felszínre újra... Most itt van, vibráló, sercegő, élénk - itt vannak a jól ismert élek, egy személyiség egyenetlenségei, itt van a menekülés előle, ezt ismerem, mindennél jobban ismerem, zugait sokszor és sokféleképpen belaktam már, torzult szögei ottohonosak, és itt nem érdekel, Darian felbukkan-e, mert egy másik test simul hozzám, kiseprem nyakamból a hajtincseket, és érzem, ahogyan megfeszül, mert legszívesebben rám és belém omlana, és hiába ellenkezik bennem valami mélyen, ösztönösen, mégis szükségem van rá. Mert akar engem, akar tőlem, belőlem - átmenetileg és intenzíven. Tekintetem mégis megtalálja, mielőtt az idegen testhez tartozó száj (Grinffendél, hetedév, bemutatkozott, de nem emlékszem a nevére) birtoklón a nyakamba csókolhatna, rövid, áramütésszerű pillantás, benne majdnem egy órányi szótlanság, lihegés, sóhajok és nyögések visszhangjai, benne a kviddicsöltöző buborékja, a fogas, amelyben megkapaszkodtam, az a gyengédség, amivel eleinte... Szinte kiugrok az idegen ölelésből, karjai hanyagul utánam nyúlnának, arrébb ütöm valamelyik kezét, és két másik pár mellett elsietve egy viszonylag csendesebb beugróban tűnök el, félhomályból figyelem egy ideig, hogyan táncolnak, nevetnek, sugdolóznak és csókolóznak. Kibírhatatlan, gondolom kissé kábán, csak fél tablettát vettem be, alapozásként, most utána küldöm a maradékot is, kissé keserű, elismerem, de még mindig jobb, mint elindulni és aktívan üveget keresni, megkockáztatva, hogy... Nem is a közege, fogalmam sincs, ki rángatta el, mivel vették rá, hogy mit keres itt, persze azt sem tudom, én mit keresek itt, vagyis miért keresem és mit várok tőle. Lehunyom a szemem, elszámolok tízig, a gyógyszerelvonási tünetek tajtékjai magasra csapnak, csak pár perc kell, amíg egy kémiai vegyület elsimítja, mert erről szól minden, az agy rövidzárlatairól és hormonális egyensúlyzavaráról, tudomány, semmi több. Csak a szegycsont tájéki szorítást... csak azt nem értem, és ha érteném is, ha visszafejteném, ha hámoznék és turkálnék, akkor sem akarnám érteni.
Újra és újra hagyom, hogy a magam köré épített fal összeomoljon, romjain átengedve boldog-boldogtalant, hogy aztán szétzúzzanak mindent, majd továbbálljanak, nem törődve a pusztítással, amit maguk mögött hagynak. Vajmi keveset érek el, azt mondogatva magamnak, hogy „ugye megmondtam előre?”; ha egyszer hozzászoksz mások jelenlétéhez, lehetetlen lesz már leszokni róla, bemesélni magadnak, hogy eddig is megvoltál az érzés nélkül. Persze ismét nem hallgattam a józan eszemre, és egy újabb gátat romboltam le, mikor hagytam magam elrángatni ebbe a buliba. Ugyan miért is? A számomra kitöltött lángnyelv whiskyhez még hozzá sem nyúltam, a társalgáshoz akkor sem lenne hangulatom, ha a zene dübörgő basszusától egyáltalán hallanék bármit is, táncolni pedig végképp nincs hangulatom, amióta megpillantottam azt a szőke hajzuhatagot, melynek tapintását még mindig fel tudom idézni ujjaim között, hiába próbálja ezt elnyomni a mellkasomban felbukkanó szorítás. Látványosan ignorál, a bolondját járatja velem, büntet, próbálja elérni, hogy szenvedésem minden másodperc elteltével hatványozódjon. Küzdök vele és magammal egyaránt: izmaim megfeszülnek, ahogy ültömben visszafogom magam, hogy felpattanjak és magamhoz vonjam a srác karjaiból, miközben büszkeségem igyekszik Ada hatásának, hatalmának minden nyomát, bizonyítékát elfedni. Mégis, szinte látom magam előtt az elképzelt jelenetet, ahogy a Roxfort folyosóin összesúg idegen, jellegtelen lányokkal, mikor elsétálok mellette; hallom, ahogy összekoccanó üvegeket túlharsogva nevet fel csilingelő hangján: „basztam Krum fiával az öltözőben”. Aztán találkozik tekintetünk; most nem hátrálhatok ki a szemkontaktusból, mint ahogy eddig minden találkozásunknál tettem, hagyom, hogy olvasson benne, felismerje a kárt, amit okozott, érezze a fájdalmam, csalódottságom. Szinte azonnal kitépi magát a srác öleléséből, nekem ítélve a győzelmet, mégsem érzem magam nyertesnek, keserű nyomorom továbbra is elnyom minden mást. Hagynom kellene az egészet; nem én voltam az első és az utolsó, aki összegabalyodott egy lánnyal bármiféle elköteleződés nélkül, majd pofára is esett, önérzetem azonban nem hagy nyugodni, kényszerít, hogy felpattanjak és átverekedve magam az egy ütemre pulzáló, izzadt tömegen a nyomába szegődjek. Naivság volna azt hinni, létezik köztünk az a kapocs, amelyet vakon követve azonnal nyomára bukkanhatok - a másodpercek óráknak tűnnek, mire megpillantom apró alakját az egyik félreeső beugróban. Nekidőlök vele szemben a falnak; nem akarok fölé tornyosulni, sarokba szorítani, gesztusokkal elnyomni, csupán kikönyörögni tőle valamit, bármit, ami segít túltenni magam rajta. - Jól szórakozol? – rajtam, fűzöm hozzá gondolatban, közönyöm falán túlcsorduló, átszivárgó sértettséggel. Nem akarom kezébe adni a gyeplőt azzal, hogy tudtára adom, hatással van rám, miközben Ő az éjszaka folyamán már szavak nélkül is nyilvánvalóvá tette, hogy semmi közünk egymáshoz, mégsem tudom kordában tartani arcizmaim, ajkaim keserű fintorral szorítom össze. Képtelen vagyok ráemelni tekintetem, elveszetten terelem azt a táncoló tömegre, mintha az elárulhatná, hova tovább. Erőt kellene vennem magamon, és eljátszani, hogy tényleg nem érdekel, de tudom megtenni azt a bizonyos első lépést: elszakítani magam tőle, kirángatni magam vonzásából, elfelejteni azt az izgatottságot, melyet a közös edzések előtt éreztem, kíváncsi lelkesedéssel várva, most mivel fog előrukkolni, milyen jelentéktelen, mégis a világot jelentő gesztussal börtönöz gravitációjába. Túl sokat remélek, várok el tőle és magamtól.
