Két ujjnyival töltök magamnak, nem foglalkozom hűtéssel, sem etikettel, sem a prezentáltság iránti vágy ösztönné kérgesedett aktusával, mert nincs bennem ünnep, alkalom, rendezettség, a világ most betört üveg, kifosztott ház, zsanérjairól letépett ablakkeret. Felhajtom, gondolkodás nélkül, gyorsan, égetni sincs ideje, másfajta fájdalom terül szét - a testemben és körülöttem, ott van egy üvegen tükröződő pillantásban, egy túl gyorsan vett lélegzetben, egy szem körül végigfutó reszketésben, egy sebtében letörölt, csípős könnyben. Kibújok a cipőmből, mezítláb lépek vissza az üveghez, újabb két ujjnyi, kisebbet kortyolok belőle, már nincs kedvem visszazárni, hajnalig valószínűleg elfogy. El kell fogynia, mert fel kell perzselnie valamit, és máris sóval behintett földekre gondolok, feldúlt falvakra, porig égetett házakra, ki kell irtani belőlem ezt a gyomorban húzódó görcsöt, ezt a szívet szaggató tehetetlenséget és... zavartságot. Két lépés között történt, tekintetem radarként vonta örök figyelmem alá őket, a lány - lányom - kezét határozottan szorítottam, húztam magammal törmeléken, testeken, átkokon keresztül, magabiztosan és rendületlenül, hamis biztonságérzettel, Sebastian pedig két emberrel tőlem balra lépkedett, és szórta heccből, éretlenségből a rontásokat. Utoljára a profilját láttam, a tökéletes, elsőszülötti profilját, tizennyolc év kitartó munkájának halovány árnyékát, mert semmire sem fordított időt és energiát, aztán hátrabukott, gyönyörű ívben, élettelenül. Impulzív, meggondolatlan, türelmetlen - az enyém, a sajátom, testemből és véremből való, egy makulátlan vérvonal végpontja. Halott. Nem esik nehezemre ismét kortyolni, az ital mar, felmar bennem valamit, gyűlöletet, haragot, kétsgébeesést, és... Megkönnyebbülést. Gyökeret ver, mielőtt megszabadulhatnék tőle, szemtelenül, mert ott van benne tizennyolc év csalódottsága, kimerültsége, szégyene, hogy nem akart több lenni végrehajtó kéznél, hogy nem volt benne érzék diplomáciához, stratégiához, nagysághoz, hogy kicsi volt, mindig kicsi, céltalan és méltatlan mindenre, amit tálcán kínáltunk. Mégis halott. És vele együtt minden igyekezet, akarat, ígéret és remény is.
Nem érzek fájdalmat. Lehetséges, hogy csak korán van még, a testem és az elmém egyáltalán nem fogta fel azt, ami történt, vagy ez csupán viszcerális sokk, amit az események és a halál okozott. A halál, aminek nem kellett volna bekövetkeznie. Sebastian megtestesített mindent, amit nem akartam egy fiúban, de még egy lánygyermekben sem. Gyerekes volt, ostoba és minden veszélyérzettől mentes, utóbbi a halálát is okozta. Nem akartam ilyen embert a családom élére, még akkor sem, ha én már nem leszek ott, hogy lássam, ahogy a porig éget mindent, amit én felépítettem. De a fiam volt, az enyém, és az egyetlen, akire számíthattam a vérvonal, a tökéletes vérvonal fenntartásában. Mégsem éreztem semmit, ami a gyászhoz és a veszteséghez köthető. Nem maradt bennem más, csak bosszúvágy, pusztítani akarás és harag, mérhetetlen harag. Sokan azt mondhatnák erre, hogy persze, ez csak a gyászfolyamat egyik lépcsőfoka, és még az is lehet, hogy igazuk van, engem azonban a lehető legkevésbé sem érdekelt, hogy mi zajlik le bennem majd holnap, egy hét vagy egy év múlva. Csak a most volt, és az, hogy mindent megtettem volna azért, hogy égni lássam az összes fattyút, aki az én jövőmet próbálja ellehetetleníteni. Valószínűleg Francescával kellett volna foglalkoznom, amikor hazaértünk, véresen - saját vagy sem, nem mondom meg - és elmondhatatlanul fáradtan. Vagy a feleségemmel, aki mint mindig, most is tökéletesen tudta álcázni a gondolatait és az érzéseit… mások előtt. De nem előttem. Velük kellett volna lennem, mint egy jó apának és egy jó férjnek. Nem így tettem. A dolgozószobám felé vettem az irányt, lendületes mozdulattal tártam fel a hatalmas szekrényt, csak úgy csörögtek az emlékekkel teli fiolák. Nem tudtam pontosan, mit keresek, de mint mindig, most is abban reménykedtem, hogy itt fogom megtalálni a megoldást a problémámra. Csakhogy nem volt semmim. Az ég egy adta világon semmi, ami a kezembe adta volna azt az eszközt, amire most szükségem volt. Olyan viszont akadt, ami talán segíthetett a jövőben. Zsebre tettem két ártatlan kis fiolát, bennük a nem túl ártatlan információkkal, amikhez reményeket fűztem. Rápillantottam a merengőre, de végül úgy döntöttem, nem fogom használni. Most még nem, Fogalmam sincs, mi vezetett mégis vissza a feleségem mellé, talán ösztönös volt, mert tudtam, hogy most szükségünk van egymásra. Ez egyszer nem igazán érdekelt, csak mellette akartam lenni és nem kérdőjeleztem meg a motivációimat. - Mindet tönkre fogjuk tenni -jelentettem ki, miközben én magam is töltöttem egy pohárral. Kellett.
