"A MOTHER'S LOVE DOESN'T MAKE HER SON MORE DEPENDENT AND TIMID; IT ACTUALLY MAKES HIM STRONGER AND MORE INDEPENDENT."
Az elmúlt jó fél óra eseményei teljesen összefolynak az emlékeimben, akkora volt a káosz. Az a pokoli kék tűz, az egységes Finite Incantatem, a mérhetetlen pusztítás, vér és halál, ami körülvett, majd a megkönnyebbülés, hogy végre vége, és ahogy egymást támogatva, mások egymást taposva eljutottunk a Roxfortba. Egy örökkévalóságnak tűnt, de végre biztonságban vagyunk. Viszont itt rengeteg ember vár még sürgős ellátásra. Az én sérüléseim ennyire nem vészesek, azt hiszem. A homlokomon egy vérző seb, bár valószínűleg már csak enyhén szivárog, de az is lehet, hogy tele porral és kosszal. Fogalmam sincs, egy ideje már nem láttam tükröt. Illetve néhány egyéb karcolás mellett még ott van a vállamat ért sötét, titokzatos átok is, amitől az egyik karom csak lóg, élettelenül, de legalább az elviselhetetlen égető fájdalom már eltompult. Mintha az egész balom elhalt volna. Szóval bírom még, kivárom, hogy rám kerüljön a sor, és akadjon egy gyógyító, aki szemrevételezhet. Vannak itt sokan sokkal rosszabb állapotban is. Csak leülök egy szabadon maradt padra a nagyteremben, és fáradtan figyelem a közelben levőket. Weasleyt már rég elsodorta mellőlem a családja, de igazából nem bánom, hogy egyedül maradtam. Már amennyire egyedül lehet valaki ebben a káoszban. Kell ez a pár perc, hogy szusszanjak egyet.
- Á, Mr. Lestrange - lép elém az egyik tanárom, egy a szerencsésebbek közül, akit nem temettek maguk alá a roxmortsi romok. - A maga édesanyja is hamarosan megérkezik, már üzentünk neki a Minisztériumba. Megsérült? Máris kerítek egy elérhető gyógyítót, épp az imént jöttek még néhányan a Szent Mungóból - érinti meg biztatásul, bátorítóan az ép vállamat. És abban a pillanatban, ettől az együttérző érintéstől, mintha egyetlen pillanat alatt átszakadna az a szinte emberfeletti erővel fenntartott gát, amit az elmúlt órákban szinte észrevétlenül építettem fel az elmém, vagy inkább mondjuk úgy, a szívem köré. Ösztönös lehetett, egy önvédelmi reflex, és még csak nem is igazán voltam tudatában, mennyire tompán érzek, érzékelek mindent és mindenkit. Mintha végig víz alatt tartottam volna a fejem, ezzel védve magam mások fájdalmától. Vagy csak a sajátomtól. Hogy bátor tudjak maradni a vészhelyzetben, hogy túléljek. Bár lehet, hogy nem is egy erős gát volt ez, sokkal inkább egy vékony hártya szerű fátyol, amely bármikor fellibbenhetett volna akár a legrosszabb pillanatban is. Vagy mint egy a tomboló tengeren hánykolódó törékeny üvegpalack... aminek most könyörtelenül kirántották a dugóját... és a rengetek érzés, fájdalom, félelem, veszteség, aggodalom... mind-mind egyszerre áraszt el. Annyi, de annyi érzés vesz körül, amennyit még sosem tapasztaltam egyszerre. Őrjítő, fájdalmas, fullasztó és ijesztő. Felpattanok, menekülni próbálok, de nem jutok messzire. - Ne... Ne, ne ne... Ez túl sok. Nem bírom. Ezt nem nem tudom elviselni - csak motyogok, és magam elé tartom az ép, még mozgatásra képes karomat, mintha azzal megakadályozhatnám azt, ami történik. Mintha ennyivel megvédhetném magamat. Észre sem veszem, és a szemeim megtelnek könnyel. Kétlem, hogy valaha sírtam volna nyilvánosan, most mégis nagyon úgy tűnik, hogy ez történik. Levegőért kapkodom, de nem sikerül rendesen teleszívni a tüdőmet. Meg fogok fulladni. Túléltem ezt az egészet, csak hogy itt és most patkoljak el, mikor már biztonságban lehetnék? Ki kell jutnom innen. Sikerül eljutnom a nagyterem ajtajáig, szinte kiesek rajta, majd közvetlenül az mellett a falnak támaszkodom, és végül erőtlenül lesüllyedek a földig. Nem, még mindig nem érzem jobban magamat.
