Az elmúlt tíz (vagy talán még több?) év során most először éreztem magam feszélyezve Pierre érkezésétől. Egyedül voltam otthon, a szüleim mindketten dolgoztak, a testvéreim pedig... nos, nem az ő feladatuk volt ezt intézni, hiszen nem az ő vőlegényükről volt szó. Vőlegény. Egyszer sem éreztem olyan iszonytató gyűlöletet egyetlen szó iránt sem, mint az utóbbi időben tettem ezzel az egyetlen, általában ártatlan, sőt kifejezetten szeretett főnévvel. Úgy éreztem, ez lesz az, ami tönkretesz mindent, ami eddig boldogságot jelentett az életemben, egyenesen a földbe tiporja azt. A haragom mellett ugyanakkor nem tagadhattam, hogy vártam már Pierre érkezését. Annyira hozzászoktam a társaságához, hogy az elmúlt hetek nyomorúságát csak fokozta azt, hogy itt kellett lennem a családommal, nem pedig vele, otthon, Franciaországban. Kint álltam a hallba vezető ajtó előtt a kikövezett úton, váltogatva, hogy éppen melyik kezem kaparja véresre idegességében a másik kéz ujjainak körömágyát. Anyám hatalmasat csapna most a kezemre, ha ezt látná, olyan sokáig próbált leszoktatni erről és az ajkaim szétrágásáról is, de soha nem sikerült neki igazán, egyszerűen csak megtanultam, hogy akkor csináljam, amikor ők nem látják apámmal. Pierre pár másodperce hoppanált a hatalmas, neoklasszicista kapu előtt, ahonnan tökéletesen ismerte a befelé vezető utat. Eddig csak néztem az alakját, a mozdulatait, az arcát és egy pillanatra a mögötte lévő kissárkányt is, aki egy kényelmes és tágas hordozóketrecben ült a csomagok tetején, várva a házimanókra, hogy intézkedjenek. Boldog voltam, hogy újra láthattam mindkettejüket, mégis volt bennem egy erős feszélyezettség, amitől földbe gyökerezett a lábam. Tavaly ilyenkor a saját lábamban estem volna hasra, úgy rohantam volna elé, hogy aztán a nyakába ugorjak egy szoros ölelésre. Pierre jelentett nekem mindent, ami szép volt az életben, most mégsem tudtam megmozdulni sem. Nagyot nyeltem és lesütöttem a szemem, mert nem tudtam, mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, a bennem kavargó érzések eluralkodtak rajtam. Még akkor sem néztem fel, amikor Pierre megállt előttem, láttam a lábait és éreztem, ahogy a magas alakjától rám vetül az árnyék. Nem néztem rá, hanem egyszerűen csak előrébb léptem egyet, hogy szorosan magamhoz ölelhessem, az arcomat a felsőjébe temetve. Szerettem volna mondani valamit, aminek valahogyan köze volt a sajnálomhoz, de nem jött ki semmi hang belőlem. Csak reménykedni mertem, hogy ő legalább egy kicsit összeszedettebb, mint én voltam.
Pierre A. Flamel varázslatosnak találta
Lakhely :
Provence / New York
Elõtörténet :
Playby :
Matt Smith
4
Pierre A. Flamel
Csüt. Okt. 27, 2022 11:37 am
Vesta & Pierre
Sol hangosan visított a tágas, tűzálló ketrecében, amikor az interkontinentális zsupszkulcs kitett minket a muglik számára láthatatlan New York-i utca térkövein. A kapu kellemetlen hangon megnyikordult, ahogy előbb kinyitottam, majd a csomagokat magam után lebegtetve beküzdöttem magam rajta és újból becsuktam magunk után. Utáltam utazókennelbe tenni Solt, de nem volt más választásom, egy sárkánynak nem foghattam a kezét, amíg pörögve-forogva-összepréselődve megérkeztünk egy másik kontinensre. Mindig is könnyen együttéreztem az állatokkal, most azonban még egyszerűbb volt ráhangolódnom a rácsok mögé zárt kölyöksárkány cseppet sem békés lelki világára. Hasonlóan éreztem magam én is, szűk keretek közé kényszerítve, ha lettek volna szárnyaim, minden bizonnyal hasonlóan idegesen verdestem volna velük, erőtlenül és céltalanul próbálva minél messzebb kerülni az egyelőre nehezen megfogalmazható félelmeimtől. Tulajdonképpen én magam sem tudtam, hogy mitől tartottam. Nyilvánvalóan minden okom megvolt a szorongásra, csupán még azzal nem voltam tisztában, hogy melyik borzalmasabbnál borzalmasabb forgatókönyv lesz a befutó. Vesta rám sem bír nézni és azt gondolja majd, hogy beteges módon én kívántam ezt az eljegyzést? Tudni fogja, hogy nem az én ötletem volt, de tőlem vár majd megoldást? Esetleg örülni fog neki, mert érzelmes tinilányként többet látott bele a baráti közeledésembe, mint kellett volna? Magam sem tudtam, melyik szcenárióval birkóztam volna meg a legnehezebben. Az időt húzva babráltam Sol ketrecének zárjával, felnyitottam, majd a karomat a macskaajtó méretű kijárat elé tartottam. Soleil először a fejét dugta ki, majd karmokban végződő szárnyaival és erős lábaival átkapaszkodott a karomra és felküzdötte magát a vállamra. Érezte a feszültségemet, nyilvánvaló volt a vállamat szorító karmok és az orrából felgomolygó füstből. Megnyugtatással azonban nem szogálhattam, csak a zsebemből előkotort szárított marhahúsfalattal, amire szinte éhezőként csapott le - néha felmerült bennem, hogy talán egy kölyöksárkány felnevelését nem fogom mind a tíz ujjamat megtartva átvészelni. Bár csak néhány méter volt, mégis kínkeserves kilométereknek tűnt, amíg elértem Vestához. Kerültem a szemkontaktust, jobban, mint korábban bármikor, féltem szembesülni vele, amit a tekintetében láthatnék. Talán sosem éreztem még ekkora áldásnak az okklumencia képességét, áttörhetetlen téglafalként feszült az ő zakatoló gondolatai és a sajátjaim között. Váratlanul ért az érintése, de nem húzódtam el, bár hosszú másodpercekig tétován álltam, ernyedten lógó karokkal, a vállamon nyammogó sárkánnyal, és őszintén nem tudtam, mi lenne most a helyes reakció. Végül viszonoztam az ölelést, sután, némileg merev mozgással, de legalább őszintén. - Nem is tudom, mit mondhatnék... - tettem aztán hátrafelé egy lépést. Franciául beszéltem hozzá, hosszú ideje ez volt a mi közös nyelvünk. - Azt... azt tudnod kell, hogy ez nem az én ötletem volt. Egyáltalán nem. Én nem akartam ezt, téged... Mármint nem úgy értem, nem arra gondolok, hogy baj lenne veled, csak... Megráztam a fejem, tudtam, hogy minden kimondott szóval csak tovább rontottam a helyzeten. - Nem vagyok egy creep, aki... Érted.
Nem ölelt vissza azonnal, bennem pedig azonnal pörögni-forogni kezdtek a fogaskerekek, megállíthatatlan, fülsiketítő csikorgással, hogy most ment minden végleg tönkre. Meggyűlölt, menekülni akar nem csak a helyzetből, de tőlem is, ennyi volt, kész. Féltem, őszintén megrémültem ennek a gondolatától is, hiszen nem volt senkim rajta kívül, senki, aki igazán számított volna. Aztán véget vetett a pániktól kavargó gondolatoknak, amikor végül csak megéreztem a kezeit a hátamon. Nem nyugtatott meg, képtelen lettem volna, amikor belőle is éreztem, hogy sugárzott a nyugtalanság és a helyzet kínosságának minden kellemetlen érzése. Nehéz volt így megnyugtatni magam, pláne, hogy még Rocher sem jött ki velem, hogy némileg kontroll alatt tartsa a helyzetet. Szaporán pislogtam, miközben felnéztem Pierre-re az elhúzódása után. Nem akartam sírni, akármilyen kétségbeejtő is volt a helyzetünk és mennyire kilátástalannak éreztem a jövőnket. Éppen eleget potyogtak a könnyeim más dolgok miatt, máskor, amik hirtelen nem is tűntek annyira elviselhetetlennek. - Egy pillanatig sem gondoltam rá -válaszoltam gyorsan a szabadkozására. -Ez a szüleim ötlete volt, ők akarták ezt. Nem mondták, persze, és én sem kérdeztem rá, de tudom, hogy tőlük származik. Egyáltalán nem hibáztatlak. Remélem, te sem engem. Én… én nem mertem ellenkezni, de az nem jelenti azt, hogy ne lennék ellenére mindennek. -Megráztam a fejemet, a hangom motyogássá változott. -Tönkretesznek mindent. Soleil kíváncsian nyújtotta ki felém hosszú, csillogó fekete nyakát. Biztos voltam benne, hogy felismert, hiszen Pierre után én töltöttem vele a legtöbb időt. Kedveltem, még akkor is, ha olykor lehetett volna mit csiszolni a modorán. - Te is hiányoztál ám, nagyfiú -mosolyodtam el. -Mindketten nagyon hiányoztatok. -A helyzet ellenére nem akartam tagadni a boldogságot sem, amit mellettük éreztem most, főleg Pierre-rel szemben állva. Kegyetlenül hosszúnak tűntek azok a hetek, amiket nélküle kellett töltenem, messze Franciaországtól. Intettem Pierre-nek, miközben a bejárat felé fordultam. - Wobsey már rendberakta a szobádat és Solnak is kialakítottam vele egy kényelmes helyet odabent, ahol biztonságosan otthagyhatod bármikor. Zárható, de tágas, jól fogja érezni magát benne éjjelente. A szalonban vár egy üveg vörösbor is, francia, természetesen.
Pierre A. Flamel varázslatosnak találta
Lakhely :
Provence / New York
Elõtörténet :
Playby :
Matt Smith
4
Pierre A. Flamel
Szer. Dec. 14, 2022 9:35 am
Vesta & Pierre
Az ember azt gondolná, hogy az anyatejjel magába szívott arisztokrata neveltetés megkönnyíti a szociális helyzetek kezelését. Bizonyos szempontból így is volt. A szűk keretek között mozgó formális eseményekkel általában egészen jól boldogultam - nem zseniálisan, nem hiba nélkül, de legalább tűrhetően. Az etikett sok mindent megkönnyített, nem igényelt kreativitást, rögtönzést, csak jól begyakorolt interakciókat, a magamfajtáknak ez hasznos mankó volt, még ha olykor-olykor porszem is csúszott a gépezetbe. Azonban most a molyirtó szagú etikett-tanárommal töltött hosszú órák mit sem értek, erre a helyzetre nem létezett unalomig, tükör előtt betanított sablonmondat, ide valami olyan képesség kellett volna, aminek én nem voltam birtokában. Sosem tudtam megjátszani magam - és nem is akartam -, de amúgy sem lett volna értelme magabiztosságot vagy bármiféle érzelmet színlelni. Egy empatával álltam szemben, aki a képességétől eltekintve is túl jól ismert... Bárcsak Sol megvadulna és hamuvá égetne itt helyben, minden sokkal könnyebb lenne... - Igen, tudom, hogy ők voltak. - Idegesen igazgattam az ingem gallérját, nem tudtam, mit kéne még mondanom. Az igazat megvallva azt sem tudtam, mit éreztem jelenleg a főnököm és férje döntésével kapcsolatban. Már hozzászoktam apámék folyamatos, (verbálisan) kimondatlan elégedetlenségéhez, de Mrs. Graves más volt. Köztiszteletben álló aranyvérű asszony, nyilván, de volt benne valami igazán különleges tűz. Sokat segített nekem, többet, mint Timtől eltekintve bárki az életemben, egyengette a karrieremet, támogatta a mások szerint őrült ötleteimet, bizalmat szavazott nekem - ennek bizonyítéka éppen füstölgő orrlyukakkal csücsült a vállamon -, a személyes-és munkakapcsolatunk több volt mint jó. És most mégis itt voltam, a lánya vőlegényeként, amit sosem kértem vagy akartam... Haragudnom kellett volna rá, mégsem tudtam. Még mindig ott motoszkált a fejemben az önvád, hogy talán én adtam félreérthető jelzéseket, talán én voltam túl személyeskedő és bizalmaskodó a családjukkal, talán mindez az én hibám volt, egy ostoba kis félreértés eredménye, annyi ilyen volt már az életemben... - Dehogy hibáztatlak, egy másodpercig sem jutott eszembe. Nem is tudom, hogy igazán lehet-e bárkit is hibáztatni, olyan ez az egész helyzet, mint egy hatalmas félreértés. Soleil koromfekete pikkelyein megcsillant a nap, ahogy hosszúkás fejét odatolta Vesta tenyeréhez. Nem tudtam volna racionálisan megfogalmazni az okát, de ez a látvány megnyugtatott. Megszokott volt, azt hiszem. Ott volt a nyelvem hegyén egy "te is hiányoztál ám, mon petit chou", de végül nem mondtam ki. Ami eddig természetesnek és ártatlannak tűnt, most új színezetet kapott - a fejemben mindenképp - és nem vitt rá a lélek, hogy esetleg még nagyobb éket üssek kettőnk közé egy kínosnak, bizarrnak vagy még rosszabb, illetlennek ható megjegyzéssel. Így csak hallgattam, az arcomon kínos mosollyal, Sol forró pikkelyeit simogatva. - Köszönöm, jobb fogadtatásra egy szállodában sem számíthatnék. - Nem tettem hozzá hangosan, de egy pohár vörösbor most mindennél jobban esett volna a szakadásközelbe került, feszült idegeimnek. - Valaki más is itthon van? Például egy rokona. Például az anyja - a főnököm -, igen, az lenne mind közül a legrosszabb, a szemébe nézni az egész eljegyzés mizéria után. Bár az igazat megvallva szívesen elkerültem volna jelenleg mindkettőnk teljes rokonságát, egyedül Tim társasága nyújtott volna némi megnyugvást, neki biztosan lett volna egy higgadt, korát meghazudtolóan bölcs tanácsa. De Tim egészen biztosan nem volt itt, tudta, hogy szorongással töltenek el a váratlan meglepetések, előre közölte volna, ha alkalmunk nyílik találkozni. Attól a gondolattól viszont még a hideg is kirázott, hogy Mr. és Mrs. Graves, Vesta különös, ijesztően karizmatikus bátyja vagy még rosszabb, anyámék jelenlétét élvezzem a következő órákban. - Különben csak pár napot maradok. Romániába kell utaznom, az ottani sárkányrezervátumban tartok továbbképzést, bár egyelőre nem tudom, mennyire lesznek rá nyitottak. Kelet-Közép-Európában még eléggé megrekedtek a leláncolt, átkokkal és botokkal kordában tartott sárkányoknál - tereltem a témát, azt az apró információt tudatosan elhallgatva, hogy szándékosan szerveztem éppen most egy utazást a világ másik felére.
Mint egy félreértés. Nincs kit hibáztatni. Nem, ez nem így volt. Békés embernek tartottam magam, kerültem a feszültséget és haragot szülő szituációkat és azonnal elhagytam bármilyen helyzetet, ahol rajtam kívül eső személyek között éreztem a feszültséget. Egyszerűen nem bírtam elviselni, mert ez is azok közé az érzések közé tartozott, ami könnyedén átitatott, én pedig teljességgel tehetetlen voltam vele szemben. Most mégis haragot éreztem, elfojtott és jól leplezett haragot, aminek a célpontja anyám volt. Elsősorban ő, mert ha egyszer, ha csak egyetlen egyszer ki kellett volna állnia mellettem, az most volt. Tudta, mennyit jelent nekem Pierre, tudta, hogy ő a legfontosabb ember az életemben, és nem azért, mert annyira szerettem volna a felesége lenni. Legalább ezt az egy dolgot megtehette volna értem, hogy megvéd, egyszer az életben megvéd. Szorosan összezártam az állkapcsomat, szinte a fogam is belesajdult. Nem akartam olyasmit mondani, amit később megbánok, pláne nem itthon, hiszen még a falnak is füle van. Belegondolni is szörnyű, mi várhatna rám, ha visszajut az, amit mondok, a szüleimhez. Így inkább nem mondtam semmit, bár lehet, a tekintetem több választ jelentett Pierre számára, mint bármi, amit kiejthettem volna a számon. - Hiszen nem is szállodába jöttél, hanem haza. Nálunk mindig otthon vagy. -Ezen pedig semmi nem változtathatott, még a jelenleg fennálló, bosszantó helyzet sem. Az iránta érzett szeretetem és ragaszkodásom nem tudott elmúlni csupán ennyitől, ahogy az elmúlt éveket, jóformán az egész életemet sem tudta megváltoztatni. Szerettem hinni abban, hogy a Graves birtok valóban Pierre második otthona. - Nem, nincsen. Legalábbis én nem tudok róla. A testvéreimnél soha nem lehetett tudni, merre járnak, számomra mindig rejtély volt. Általában nem beszéltem velük sokat, legfeljebb a nővéremmel váltottam néhány szónál többet, de szinte soha nem tartalmazták ezek a beszélgetések a szabadidős terveket, amiket az ember házon kívülre tervezett. És hirtelen minden eddig megmaradt, cseppnyinél is kevesebb boldogság és lelkesedés kiszállt a testemből. Nem tudtam leplezni vagy tagadni a csalódottságot, amit éreztem. Olyan hosszú volt ez a néhány hónap, amíg nem találkoztunk, annyira nagyon hiányzott már és temérdek mesélnivalóm akadt, amit csak és kizárólag vele akartam megosztani, éppen olyan türelmetlenül, amilyen ő is lehetett, hogy elmondja, milyen sikereket értek el mostanában Sollal. Nem akartam már most újra búcsúzni. - Oh. Azt hittem, tovább fogsz maradni. -Nem, hiába próbáltam, nem sikerült kiirtanom a bánatot a hangomból. Normál esetben meg sem próbáltam volna, de hát a mostani egyáltalán nem volt normál eset. -Azért ne írd le őket túl hamar, biztos ott is vannak felvilágosultabb, nyitott emberek, akik szeretnének változtatni a dolgokon. Biztos vagyok benne, hogy lesz, akivel megtalálod a közös hangot ezen a téren. -Azért a terelésben én is kérdés nélkül benne voltam. Nem akartam az eljegyzésre gondolni, ráadásul ha csak pár napot marad, akkor ki kell használnunk ezt a roppant kevés időt, hogy beszélgessünk. A szalonba érve már ott várt minket két pohár és egy frissen megbontott borosüveg. Milyen kedves Wobseytól, hogy gondolt rám is, azt hittem, csak egy poharat hoz majd.
Sol hangosan visított a tágas, tűzálló ketrecében, amikor az interkontinentális zsupszkulcs kitett minket a muglik számára láthatatlan New York-i utca térkövein. A kapu kellemetlen hangon megnyikordult, ahogy előbb kinyitottam, majd a csomagokat magam után lebegtetve beküzdöttem magam rajta és újból becsuktam magunk után. Utáltam utazókennelbe tenni Solt, de nem volt más választásom, egy sárkánynak nem foghattam a kezét, amíg pörögve-forogva-összepréselődve megérkeztünk egy másik kontinensre. Mindig is könnyen együttéreztem az állatokkal, most azonban még egyszerűbb volt ráhangolódnom a rácsok mögé zárt kölyöksárkány cseppet sem békés lelki világára. Hasonlóan éreztem magam én is, szűk keretek közé kényszerítve, ha lettek volna szárnyaim, minden bizonnyal hasonlóan idegesen verdestem volna velük, erőtlenül és céltalanul próbálva minél messzebb kerülni az egyelőre nehezen megfogalmazható félelmeimtől. 
