Pierre Aubin Flamel

Első ránézésre nem egy több száz éves múltra visszatekintő máguscsalád örökösét látod benne. Sőt, második ránézésre sem. Kilóg a sorból, nehezen találja a helyét a társadalmi elvárásokkal átszőtt világban - nem szándékosan különcködik, a provokáció sosem szerepelt a szándékai között, Pierre egyszerűen csak más, mint a többiek. Tökéletesen ismeri az etikett legapróbb részleteit is, szociálisan mégis esetlen. Tartja magát az illem merev kereteihez, amikor úgy kívánja meg a helyzet, de a feszengését, ügyetlenségét ettől nem képes leküzdeni. Hajlamos mások számára furcsa, sokszor sértőnek ható dolgokat kimondani, noha a rosszindulat szikrája is hiányzik belőle. Humorát kevesen értik, őszinteségét sokan szarkazmusnak és iróniának vélik, pedig ennél távolabb nem is járhatnának a valóságtól. Sokszor nem veszi észre, ha társasága kezd terhessé válni mások számára, könnyen lelkesedik az általa izgalmasnak talált témák iránt, viszont ezek jellemzően a környezetét untatják. Hamar megtanulta, hogy a feltétlenül szükségesnél többször ne nyisson mások felé, amennyiben nem akar nevetség tárgyává válni. Pedig ha valaki veszi a fáradtságot és képes a felszín alá nézni, hamar rájöhet, hogy Pierre Flamel egy páratlanul intelligens és mérhetetlenül jószívű ember.
Bár mindig kívülálló volt, a beilleszkedésre sosem törekedett, tulajdonképpen ez egész lényével szembe menne. Ha nem is élvezi, de megszokta a csodabogár szerepet - gyerek és tini évei alatt ennél kevésbé kedves jelzőkkel illették a kortársai -, nem próbál meg másnak tűnni, mint amilyen. Elítéli a képmutatást, a színjátékot, a hazugságokat, a szélsőséges őszinteség és önazonosság híve. Ennek ellenére nem egy hangos igazságbajnok, jobban szeret a saját csendes buborékában élni. Gyerekként védtelen volt, mostanra megtanulta megvédeni magát, bár nagyon nehéz kihozni a béketűréséből és inkább elengedi a füle mellett a negatív megjegyzéseket. Ebben sokat segített, hogy akadémiai évei alatt megtalálta a közegét, olyan emberek közé került, akik elismerték, elfogadták éppen azért, amiért korábban mások nevettek rajta. Saját igazában nehezen megingatható, ragaszkodik az elveihez és elképzeléseihez, de azokat nem próbálja ráerőltetni másokra. Nem akarja megváltani a világot és megváltoztatni az embereket.
Jó megfigyelő, a helyzetek többségében a csendes szemlélődő szerepét ölti magára, így sokszor olyan részleteket is észrevesz, amit senki más. Nyitott, kíváncsi természet, örökös optimista, aki hisz a világ szépségében és a csodákban. Sokan talán gyerekesnek tarthatják emiatt, szerinte inkább a többi ember szűk látókörű, kishitű és hiányzik belőlük a kreativitás. Habár szociális interakciót látva senki sem nevezné magabiztosnak, saját képességeiben mégis rendíthetetlenül hisz - nem nagyképű, (többnyire) felismeri a korlátait, de nem is hajlandó szűk keretek között mozogni és a járt úton maradni. Bátor, az édesanyja szerint inkább túlzottan vakmerő, de annyi biztos, hogy a gyávaságot senki sem róhatja fel neki. Nem a veszélyérzete torz, tökéletesen fel tudja mérni az egyes szituációk veszélyességét, csupán örömmel vállalja a kockázatot, ha úgy ítéli meg, hogy a siker bőségesen kárpótolja majd. A sikert viszont sosem mások elismerésében méri, saját célkitűzéseinek és elvárásainak akar megfelelni - ezekben azonban maximalista és nem elégszik meg részeredményekkel.
Amennyire kiemelkedő a szakterületén, annyira ügyetlen az egyszerű hétköznapi dolgokban. Gyerekként feltűnően későn tanult meg cipőt kötni, felnőttként nehezen boldogul az olyan alapvetőnek tűnő feladatokkal, mint például egy bolti bevásárlás, az ügyintézés vagy a háztartás vezetése.
Gyűlöli az erőszakot, ember-ember között is, de ha állatokat érint, azonnal kijön amúgy rendkívül stabil béketűréséből. Ha teheti, kerüli a konfliktusokat, legalábbis nem generál maga körül felesleges drámát. Nehezen viseli, ha mások dühösek rá, az pedig nagyon ritka, hogy ő maga intenzív haragot érezne másokkal szemben. Bár nem függ mások véleményétől, mégis nehezen mond nemet azoknak, akik fontosak számára. Segítőkész, nem megfelelési kényszerből, sokkal inkább őszinte jó szándékból.
Meglátja a szépet abban is, amiben mások nem, magizoológusként megtanulta, hogy a furcsa vagy ijesztő felszín gyakran kincseket rejt. Semmiképp sem naiv és túl bizakodó másokkal szemben - sőt, alapvetően bizalmatlan és nehezen nyit mások felé -, de törekszik rá, hogy ne ítélkezzen első látásra.
A természet az ő közege, rajong minden fűszálért és lényért, különösképpen a sárkányokért. Kevesen látják úgy a tűzokádó bestiákat, mint ő, egy csepp félelem sincs benne a sárkányok közelében, noha több súlyosabb sérülést is elszenvedett már tőlük. Nehéz a világon olyan könyvet találni a sárkányokról, amit Pierre Flamel még nem olvasott, lexikális tudása kimeríthetetlen és mostanra büszkén elmondhatja magáról, hogy mindez rengeteg gyakorlattal is társul. Kutatóalkat, örömét leli a tudomány minden szegmensében, kivéve természetesen az idegőrlő elbírálási folyamatot minden publikáció előtt, de ahogy minden kutató, úgy ő is megtanulta elfogadni, hogy ez a dolgok rendje. Türelmes ember, ez lényegesen megkönnyíti a feladatot.
A természetet nemcsak szereti, hanem tiszteli is, elfogadhatatlannak tartja azt az elképzelést, hogy az emberek állnak a hierarchia csúcsán és jogot formálhatnak a környezet kizsákmányolására. Elhivatottan hisz a természetvédelem fontosságában, a humánus állattartásban, a tudományos alapú, erőszakmentes képzésben, az állatjólét általános növelésében.
Magányos farkas, részben személyisége, részben pedig veleszületett képessége miatt. Gyerekként nehezen sajátította el az okklumencia alapjait, sokáig nem tudott huzamosabb időt nagyobb társaságban tölteni, mert a környezetében cikázó, összemosódó gondolatok borzalmas rosszulléttel járó fejfájást idéztek elő. Mostanra képzett okklumentor lett, viszont szétszórtsága, könnyen elkalandozó természete miatt továbbra is több erőfeszítést igényel számára a mentális pajzs fenntartása, mint másoknak. Érzékeny a zajokra, rosszul érzi magát a hangzavarban, így a tömeg és nagyvárosi környezet számára kínzással ér fel. Néhány éve egy kollégája ajánlására vett egy mugli zajszűrős fejhallgatót, elmondása szerint élete legjobb beruházása volt a tűzálló bűbájjal ellátott széldzsekije után.

"Az ellenlábas-szigeteki opálszemű sárkány a vadon élő tűzokádó sárkányfélék közül a legbékésebb természetű fajta. Az új-zélandi őslakos mágusok kultúrájában a hűség szimbólumaként jelenik meg."
Pierre Flamel életének első tizenegy éve idilli békében telt. Gyermekkorát a provence-i Flamel birtokon töltötte, szülei, kilenc évvel idősebb féltestvére és természetesen nevelők, magántanárok társaságában. Hamar kiderült, hogy a kis Pierre jócskán az átlagon felüli intelligenciával született: az idegen nyelveket, a történelem-és illemleckéket, a reál-és természettudományokat szinte szivacsként szívta magába. Memóriája, logikai képességei messze meghaladták a kortársaiét, szülei legnagyobb örömére. Nem meglepő, hogy a kisfiú páratlan képességei láttán úgy érezték, ki kell aknázniuk minden lehetőséget, így Pierre-nek szinte tipegő korától kezdve alig volt szabadideje, édesapja és édesanyja betáblázták a napjait, hogy tehetsége ne menjen kárba. Mikor éppen nem nyelveket tanult vagy nála sokkal idősebb gyerekeknek való tankönyveket bújt, akkor párbajleckéket vett Franciaország legjobb oktatóitól - annak ellenére, hogy a mágiatudomány csupán elméletben érdekelte, a gyakorlatba átültetett párbajozásban sosem lelte örömét.
Ennyi elfoglaltság mellett könnyű volt a kisfiú vállára nehezedő sok teherre és stresszre fogni a feltűnően fiatalon jelentkező folyamatos, elviselhetetlen migrénes rohamokat. Öt éves múlt, mire a családja rájött, hogy a borzalmas fejfájást és a nagyobb társaságban jelentkező rosszulléteket a vele született legilimencia okozza. Attól a naptól kezdve okklumencia és legilimencia különórákra is járnia kellett.
Kisgyermekkorában mindenki félénkként és visszahúzódóként jellemezte, de családja bízott benne, hogy ezt idővel kinövi. Ebben azonban tévedtek, az évek múlásával Pierre egyre szorongóbbá vált és egyre kevésbé találta a helyét a korosztályában, ellenben a felnőttekkel könnyedén szót értett. Ez azonban az iskolakezdésig nem volt igazán szembeötlő, hiszen ideje nagy részét nem gyerektársaságban töltötte.
Kevéske szabad óráját attól kezdve, hogy megtanult járni, a birtokon bóklászva töltötte. Növényeket gyűjtött és súlyos könyvek lapjai között préselte le őket, terráriumban békákat és gyíkokat nevelt, akváriumban ebihalakat és kerti halakat tartott, a szobájában pedig hetekig rejtegette szülei elől a fészkükből kihulló madárfiókákat. Legnagyobb szerelmei azonban már ekkor is a sárkányok voltak: a szőlőültetvény napsütötte sorai között fekve, a bárányfelhőket számlálva gyakran arról ábrándozott, hogy sárkányháton repül a Flamel birtok felett. A magánkönyvtárukban fellelhető összes könyvet elolvasta kedvenc bestiáiról, a társadalmi elit összejövetelein a kötetekből szerzett latintudásával és random magizoológiai tényekkel kápráztatta el a felnőtteket - ekkor még bájosnak és lenyűgözőnek tartották ezt a szokását, Flamel úr és felesége pedig úgy gondolták, hogy akárcsak szociális sutaságát, majd ezt is elhagyja idővel. Hiszen csak a kisgyermekek lelkesednek a tűzokádó, szárnyas szörnyetegekért, nem igaz?

"A magyar mennydörgő talán az egyik legmagányosabb varázslény az egész világon. A párzási időszakon kívül még saját fajtársait sem tűri meg territóriumán."
Mire Pierre tizenegy éves lett és megkapta a Beauxbatons-ból érkező felvételi határozatát, a Flamel szülők egyre kevésbé bíztak benne, hogy fiuk kinőtte "gyermeteg hóbortjait". Amit korábban kisfiús bájnak és korát meghazudtoló intelligenciának neveztek, a környezete számára kezdett inkább idegesítő különcséggé válni. Flamelék abban bíztak, hogy a bentlakásos iskola új körülményei között Pierre majd megváltozik, reményeik azonban hamar elhaltak.
Pierre szinte azonnal a Bellefeuille házba került, noha sok generáció óta minden Flamel az Ombrelune-t erősítette. Természet iránti rajongása és ártalmatlan személyisége azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy barátokat szerezzen saját házában és azon kívül sem. Szinte az első pillanattól elkönyvelték furcsának, flúgosnak, cikinek és mindennek, ami a tizenéves gyerekek világában egyenlő a garantált kiközösítéssel. Pierre nehezen ismerkedett, arisztokrata neveltetése és félénk természete éket ütött közé és társai közé - a barátkozásra tett kísérletei mind gyászos véget értek, többnyire nevetség tárgyává tette saját magát. Első beauxbatonsi tanéve végére szinte az egész évfolyam megtanulta utánozni felnőttekhez illő, mások szerint fellengzős beszédét, szorongva felhúzott vállait, sűrű pislogását, azt, ahogy mindenkivel kerülte a szemkontaktust és ahogy a fülére tapasztotta a kezét, mikor túl sok lett számára a zaj, ha pedig meglátták a folyosón, gúnyolódva ordították utána a random sárkányos tényeket, amelyekkel korábban megpróbálta lenyűgözni a többieket - csak rontott a helyzeten, hogy mikor iskolatársai hibáztak, még önkéntelenül ki is javította tárgyi tévedéseiket.
Iskolai évei alatt legfőbb támasza a féltestvére, Timothée volt, a Beauxbatons akkor még pályakezdő oktatója. Pierre a mai napig állítja, hogy nem vészelte volna át azokat az éveket, ha olykor nem húzódhatott volna be Tim irodájába néhány nyugodt órára és mély beszélgetésre, ahol büntetlenül önmaga lehetett.
A Flamel szülők, ha tudtak is az iskolai zaklatásról, nem törődtek vele, hiszen Pierre tanulmányi eredményei kifogásolhatatlanok voltak. Mind a hét évet évfolyamelsőként zárta, tizenhét éves koráig több polcot is megtöltött a párbajversenyeken és tanulmányi versenyeken összegyűjtött trófeákkal. A professzorok és a Flamel család is nagy reményeket fűzött a fiúhoz, szinte biztosak voltak benne, hogy a szülei nyomdokaiba lépve vagy auror vagy varázsjogász válik belőle - a sárkányok iránti rajongását még ekkor is jelentéktelen hobbinak tartották. Kiváló eredménnyel teljesített záróvizsgái után árulta csak el a szüleinek, hogy az előre megbeszélt akadémiai képzések helyett Amerikában fog továbbtanulni, magizoológusként. Erről csupán a bátyja tudott, ha Timothée nem csillapítja le az otthoni kedélyeket, talán Pierre sosem jutott volna el a Salemi Akadémia drakológia képzésére.

"A kínai gömblángsárkány fajtársai közelségét a többi sárkánynál jobban tűri. Néha még vadászterületét is hajlandó megosztani egy-két másik példánnyal."
Pierre félelemmel telve, de egyben izgatottan vágott bele élete egy újabb fejezetének Amerikában. Édesanyja közbenjárásának köszönhetően szállást kapott Flamelék közeli barátainál, a Graves családnál - nyilvánvaló volt, hogy a zajos kollégiumi élet nem Pierre-nek való, szülei pedig féltették a fiatal fiút az állandó egyedülléttől és némileg jogosan feltételezték, hogy nem oldotta volna meg zökkenőmentesen az önálló életet.
Mielőtt felvételt nyert Salemre, úgy gondolta, hogy a legnagyobb változás az lesz az életében, ha végre azt tanulhatja, ami igazán érdekli. Azonban ennél sokkal pozitívabb változások is vártak rá, életében először olyan közegbe került, ahol nem kezelték kívülálló marslakóként, ahol elismerték és szerették. Az Akadémián barátságokat kötött, először, majd sokadszor is szerelembe esett - bár a mai napig viccelődik vele, hogy első számú szerelmei örökké a sárkányok maradnak -, és nagyon hamar kivívta az oktatók csodálatát is. Az első évében sikerült helyet szereznie a Harvey Ridgebit Rezervátum kutatói programjában, ahol három éven át a kínai gömblángsárkányok társas viselkedését tanulmányozó csoportnak segített. Édesanyja gyermekkori barátnője, Mrs. Graves az évek alatt első számú mentorává vált, először akadémiai konzulensként egyengette Pierre útját, később pedig főnökeként.
Pierre Flamel neve nagyon fiatalon ismertté vált magizoológus körökben, a mágikus lények erőszakmentes képzéséről készült írásai tudományos viták egész seregét váltották ki, személye és munkássága igencsak megosztó kutatói körökben. Szakterületévé váltak emellett az ellenlábas-szigeteki opálszemű (Antipodean Opaleye) sárkányok, egy nagyon ritka, nagyon különleges sárkányfajta.
Kutatóként a világ számos országában megfordult már: akadémiai előadótermekben, rezervátumokban, sárkánymentések során. Állandó munkahelye továbbra is a Harvey Ridgebit Rezervátum, de mellette Franciaországban és Skóciában is segédkezik.

"Az obszidiánszárnyú sárkány az ellenlábas-szigeti opálszemű egy melanisztikus példányából kialakult, mostanra különálló wyvern fajta. Vélhetően ők hozzák meg az áttörést a tűzokádó sárkányfélék háziasításában."
Közel harminc éve a Ridgebit Rezervátum területén egy melanisztikus, azaz koromfekete ellenlábas-szigeti opálszemű sárkány kelt ki egy látszólag átlagos tojásból. A kölyöksárkányt különös színe miatt az anyja elűzte a fészekből, így a rezervátum dolgozói kézzel nevelték fel - a Poppy névre keresztelt nőstény felnőttként több tojást is rakott, az ezekből kikelő példányok több mint fele hozzá hasonlóan szénfekete pikkelyekkel jött a világra. Pierre a kínai gömblángsárkány-projekt után ezekkel a fekete opálszeműekkel kezdett dolgozni egy olyan kutatócsoportban, amely a melanisztikus példányok szokatlanul jámbor természetét kutatta. Ekkoriban merült fel a gondolat, hogy talán ezek a különös példányok alkalmasak lehetnek a háziasításra, amelyre korábban még egyszer sem volt példa a tűzokádó sárkányok között. Öt évvel ezelőtt, többek között Pierre munkájának köszönhetően sikerült elérniük, hogy a melanisztikus, más szociális magatartást mutató opálszemű sárkányokat külön fajtaként jegyezhessék be, így került be a nyilvántartásba az obszidiánszárnyú sárkány.
Egy évvel ezelőtt a rezervátum egyik nőstény obszidiánszárnyúja egyetlen tojást rakott, azonban a fészekrakás után nem sokkal a sárkány megbetegedett és néhány hét után életét vesztette. A hátrahagyott tojás Pierre-hez került, aki vállalta, hogy a következő hónapokban melegen tartja és kikelti azt. Fél évvel ezelőtt a tojás kikelt: egy koromfekete, enyhén vöröses obszidiánszárnyú hím jött a világra, aki a Soleil nevet kapta. Pierre az első pillanattól kezdve kézzel neveli Solt, feljegyzéseket készít a kölyöksárkány minden lépéséről. A rezervátumban hatalmas reményeket fűznek a kis Solhoz, jelenleg úgy látszik, hogy alkalmas lesz az emberrel való közös munkára és megfelelő képzés mellett nem jelent veszélyt a környezetére.
E sorokat olvasva bárki azt gondolhatná, hogy Pierre Flamel élete szinte mesébe illően tökéletesen alakul. A szakmai sikerek azonban nem társulnak idilli magánélettel. Családja továbbra is gyermeteg hóbortnak és veszélyes őrültségnek tartja a munkáját, minden hazalátogatása alkalmával vitákká fajuló könyörgéssel fogadják, hogy váltson szakmát - hiszen jó eszű fiatal férfi, sokra vihetné jogi pályán vagy tanárként, de ha ragaszkodik az adrenalinhoz, tárt karokkal várná a francia aurorparancsnokság is. Pierre természetesen hajthatatlan, hosszú évek óta. Nem meglepő - bár őt valódi sokként érte -, hogy a Flamel szülők a kérlelésnél drasztikusabb eszközökhöz nyúltak annak érdekében, hogy fiukat visszarángassák a földre a felhők között repkedő sárkányok közül.
Az eljegyzése Vesta Graves-el pofonként hatott. Kishúgaként szerette mentora lányát, a gondolatai között mindig szőke, copfos kisgyerekként ért, akit könnyedén a karjába kapott, hogy megsimogathassa a rezervátum bestiáit és aki töretlen szorgalommal igyekezett elsajátítani a francia nyelvet Pierre segítségével. Testvére helyett testvére volt, mikor idő hiányában és mentális egészsége megőrzése érdekében messziről elkerülte saját családját, ezzel együtt szeretett kishúgát, Lanie-t is. Vestára mindig szeretettel, de cseperedő gyerekként gondolt... és bármennyire is szeretnék Flamelék és Graves-ék, továbbra sem tud rá másként tekinteni. Menekülni akar a helyzetből, de képtelen rá, hiszen nem okozhat újabb és újabb csalódást a szüleinek, ahogyan a főnöke sértettségét és haragját sem szeretné kivívni, hiszen mindenkinél jobban tiszteli Mrs. Graves munkásságát. Ebben a helyzetben nem létezik jó döntés, és a sok-sok év után újból elemi erővel jelentkező szorongás nyomásán keresztül is tudja, hogy nem bújhat örökké a sárkányai mögé.

Kifejezetten magas férfi, karcsú, de nem betegesen sovány, sokkal inkább sportos testalkattal. Haja szőkésbarna, évszaktól függően változó árnyalatú, nyáron általában feltűnően szőkére szívja a nap. Jellemzően a praktikusságot előnyben részesíti a divattal szemben, mind a hajvágásnál, mind a ruhatárát illetően. Bár az eleganciát megkövetelő eseményekre tudja, hogyan kell felöltözni - és aranyvérűként nem is okoz problémát előrántani a szekrényéből egy tökéletesre szabott öltönyt vagy dísztalárt nyakkendővel -, de a hétköznapokban a munkájához öltözik. Az édesanyja kiskora óta sikítófrászt kap a túrabakancsai talpáról leváló sárrögöktől, ahogy az erdőben (és most már sárkányok között) elszakadt pulóvereitől, kabátjaitól is.
Az évek alatt több kisebb égési sérülést szerzett munkája során, ahogy sárkányharapás-és karmolás után maradt hegekből sem szenved hiányt.