Chiot(te)

Senki nem készített fel előre arra, hogy az emberek mennyire tele vannak érzelmekkel. Elméletben már párévesen is sírtam, ha feszültség volt körülöttem, annyira nem bírtam elviselni a levegő súlyát és a mellkasomat szorító erőt, amivel mindez járt nekem. Akkor betudták az érzékenységemnek, annak, hogy nem ebből a vérből való vagyok, hogy rossz helyen vagyok. A valóság azonban az, hogy a családom tagjaival ellentétben engem nem az elemi mágia csodája ért, hanem az empaták átka. Nem tudom másnak nevezni azt a káoszt, amit ez jelent, pláne egy akkora családban, annyi emberrel körülvéve, ahogy velem is történt. Nekem nem volt meg a szerencsém, hogy legyen, aki segítsen az erőm kontrollálásában vagy akár a kikapcsolásában, ez csak az elementalista testvéreimnek adatott meg. Egy idő után ez nagy problémákat jelent, az ember elfelejti, hogyan különítse el a saját érzéseit másokétól, hogyan verjen éket a mások tükrözött szenvedései és a sajátjai közé. Egy időben hajlamos voltam mindezt magamban hordozni, mások gondját-baját a saját lelkemen roncsolódni, persze mindezt teljesen feleslegesen. Sokszor éreztem, hogy elveszítem a kontrollt, hogy egy őrjöngő örvény őröl apró darabokra, belőlem pedig csak sikoly és sírás szakad fel, próbálva megszabadulni ettől. Aztán mindig megjelent Pierre és a vihar ahogy jött, úgy csendesedett el, amikor megfogtam a kezét és hagytam, hogy magához öleljen kiborulásaim alkalmával. Ő segített megtanulni, hogyan rendezzem ezeket az érzéseket és hogyan tanuljak meg kizárni mindent, amire nem volt szükségem. Falat építettem, magasat, de nem tökéleteset. A réseken át még mindig befúj a hideg szél, a megérzéseim élesek és az intuícióm tűpontos, ha mások megítéléséről van szó, illetve az érzelmek is legfeljebb tompultak, de teljesen egyáltalán nem tudtam megszabadulni tőlük. Talán nem is akartam.
Mostanra funkcionáló nő lettem, szépen elkülönülő érzésekkel, tele álmodozással, némi vidámsággal, bánattal és haraggal, de mindenekelőtt rengeteg szeretettel. Kár, hogy nem sok ember van, akinek ezt át tudnám adni. Persze az az egy mindnél többet ér.

Mon cher ami Pierre

Emlékszel arra, amikor először találkoztunk? Én még a napnál is tisztábban. Alig pár napja költöztél be hozzánk, én pedig messziről kerültelek, hiszen egy szégyellős, félénk kislány voltam - szinte mint most, csak fiatalabban. Aztán anyám kényszerített rá, hogy beszéljek veled, mert Te majd megtanítasz engem franciául, én pedig nem tudtam ellenkezni, nem mertem ellenkezni. Rád sem bírtam nézni, amikor az előre meghatározott időben megérkeztem az egyik félreeső szalonba, gondolom anyám nem akarta, hogy útban legyünk neki. Féltem attól, hogy olyan vagy, mint ők, hogy Tőled sem kapok többet vagy jobbat náluk, de hamar rá kellett jönnöm, hogy hatalmasat tévedtem. Akkor még soha, senki nem viseltetett felém olyan gyöngédséggel és szeretettel, amit Te, egy idegen adtál meg nekem. Nem volt nehéz belekapaszkodni ebbe az érzésbe.
Úgy vártam minden egyes nap, hogy hazaérj a rezervátumból, mert az azt jelentette, hogy Veled lehetek és elszakadhatok abból a fojtogató hurokból, amit a családom tekert a nyakam köré, évről évre szorosabbra húzva a csomót rajta. Azóta sem tudom, hogy bántad-e valaha a túlzott ragaszkodásomat, sőt, egyenest függésemet, de jelét soha nem adtad. Te voltál a mentsváram, ahogy vagy mind a mai napig. Miattad szálltam szembe életemben először és valószínűleg utoljára édesapámmal, hogy nem akarok az Ilvermornyba járni, hiszen Te nem leszel ott, még a szünetekben sem, mert visszatérsz Franciaországba. Nem tudtam és nem is mertem elképzelni az életemet a hangod és az ölelésed nélkül. Belekóstoltam abba az érzésbe, amit szeretetnek hívnak, fejest ugrottam a gondoskodásba és a törődésbe, ezek után semmi nem tűnt rémisztőbbnek, mint a hirtelen érkező magány gondolata. Végül beleegyeztek, hogy a Beauxbatons diákjai közé csatlakozzak, ami akkor megdöbbentett, mivel a lelkem mélyén egy pillanatra sem gondoltam, hogy a próbálkozásaimnak bármi eredménye is lesz, most, érettebb fejjel azonban már látom, hogy mindez nekik is kedvezett. Nem voltam útban hat éven keresztül, még nyáron is csak elvétve néztem haza, pár napra, amikor Te is mentél.
Annyira megszerettem Franciaországot, hogy azzal magamat is megleptem. Rögtön otthonomra találtam az emberek között, a végeláthatatlan, szőlőtőkékkel tarkított domboldalakban, ahol mezítláb szaladhattam végig a puha, zöld fűben, miközben a nap melegítette a vállamat. Mintha csak egy tündérmeséből léptem volna ki, vagy éppen abba léptem bele, amikor az országba érkeztem. Talán soha nem említettem Neked mindezt, de biztos vagyok benne, hogy láttad rajtam az érzéseimet, amiket nem tudtam olyan jól leplezni és mivel Rólad volt szó, nem is akartam megtenni. Veled minden biztonságos volt, még az öröm megélése is.
Soha, senki nem fogja elfelejtetni velem azt a leírhatatlan érzést, amikor magaddal vittél a rezervátumba és életemben először megérinthettem egy sárkányt. Nem volt még kifejlett és medizoológusi vizsgálatok miatt be volt bódítva, mégis borzongás futott végig a hátamon, ahogy megláttam azt a hatalmas, veszélyes állatot, akiről tudtam, hogy egy mozdulattal el tudna pusztítani. Mégis biztonságban voltam, tudtam, hogy abban vagyok, és hezitálás nélkül érintettem meg a sima, fényes pikkelyeket, a bőrt a nyakán és simítottam végig rajta a kezem. Azt hiszem, akkor értettem meg először, milyen is lehet Neked minden nap velük dolgozni, ezekkel a csodálatos, varázslatos lényekkel. Nem mondtad ugyan, de érzem, hogy akkor fogalmazódott meg benned a gondolat, hogy kisállattal ajándékozz meg. Persze nem sárkányt kaptam, hanem egy renarouse-t, akinél tökéletesebb társam nem is lehetne. Annyira jól ismersz engem, mon chou.
Szeretném, ha emlékeznél minderre. Ha tudnád, hogy ez vagyunk mi, ezen pedig nem változtathat semmi, amit édesapám a fejébe vesz. Nem szeretném, ha tönkretenné nekünk mindazt, amit az évek során felépítettünk, annál sokkal fontosabb vagy számomra, hogy ennyi miatt veszni hagyjak mindent. Meg tudjuk és meg is fogjuk oldani mindezt, én biztos vagyok benne. Most az egyszer a történelem során nem fog egy aranygyűrű háborút szítani és birodalmakat tönkretenni.

Avec amour
Vesta U. Graves

Vesta gyengéden csippentette ujjai közé a pergamenlapot, tekintete olvasás nélkül futott végig a gyönyörűen kanyarított, hibátlan betűkön. Az egyik szó hirtelen elmosódott, ahogy pislogás közben ráejtette egy könnycseppjét. A magabiztosság ugyanolyan hirtelenséggel tűnt el belőle, mint ahogy érkezett a levél írása közben. Reszketve felsóhajtott, a pergament pedig a kandalló tüzébe tartotta, figyelte, ahogy a sarka lángra kap, lassan elfeketedik, majd az összes leírt szó eltűnik a hamvakban. Azokban a hamvakban, amikben már több másik megírt, soha el nem küldött levél lelte halálát.

Teljesen átlagosan nézek ki, kivéve, ha a családom tagjaihoz próbálnak hasonlítani. Alacsonyabb vagyok náluk, nádszálvékony, a bőröm kissé világosabb, a szemem kékes, a hajam pedig szőke. Rövidre is vágattam, amivel mélységesen felbőszítettem apámat. Szeretek egyszerűen, de csinosan, lányosan öltözni, különösen nyáron kedvelem a könnyed, vékony ruhákat.