Percek óta figyeltem a Lestrange kölyköt, ahogyan a megbűvölt gyakorlóbábukkal küzdött - a harmadéves aurortanoncok gyakorlati órája után maradtak kint, egy roxfortos diáknak aligha volt esélye legyőzni mindet és végigjutni a képzésben résztvevőket is megizzasztó pályán, de el kellett ismernem, hogy még így is ügyesen helyt állt a fiú. Volt benne potenciál, csupán a megfelelő képzés hiányzott a képletből, amit a Roxfortban Eunice Drucilla Bagman szúrós tekintete és a lófaszt sem érő tanterv mellett nem kaphatott meg. Nem csoda, hogy a roxmortsi események után Lestrange-ék magántanárt intéztek neki... magántanárt, aki a mostani órájukat nem ért rá megtartani, hiszen alig fél órája én magam küldtem ki terepmunkára Vivian Fletchert néhány másik kommandóssal együtt. Rutinfeladat, a szervezett bűnözési szakosztály szorult rá néhány plusz főre, miután a liverpooli kikötőben lefoglaltak több tonnányi illegális bájitalt és letartóztattak majdnem mindenkit a védőbűbájokkal alaposan ellátott hajón, csupán két-három faszkalapot kellett még begyűjteniük. Nem éreztem szükségét, hogy egy ilyen kis jelentőségű melóban részt vegyek, megoldották nélkülem is. - Nem rossz, de ideje lesz befejezned a játékot, mielőtt a Szent Mungóban kötsz ki. Úgy hallottam, hogy édesanyád megsemmisítette Bagmant is, nem szeretném, ha átsétálna ide a negyedikről letépni a fejünket... - Kivédtem az egyik bábutól érkező átkot, amit csak egy igazán erős pajzsbűbájjal lett volna esélye blokkolni, kételkedtem benne, hogy effélével találkozott eddig a Roxfortban, az aurortanoncoknak is csak másodévtől tanítottuk. - Viviant fél órával ezelőtt kiküldtem terepre, előre láthatóan még órákig ott lesz. Kétlem, hogy ma lesz ideje foglalkozni veled. Visszasüllyesztettem az egyenruhám zsebébe a varázspálcát, mielőtt cigarettával a kezemben beléptem volna a második emelet tágas gyakorlótermeinek egyikébe. - Azt csiripelik a madarak, hogy egészen ügyes elemi mágus lesz belőled, ha Vivian kicsit kikupál. - Nekitámaszkodtam az egyik magas tornazsámolynak, amelyen már számtalan kezdő auror bukott orra a kegyetlen erőnléti órák közben. - Persze nem meglepő, Roxmortsban is tökösen helytálltál. Beleszívtam a cigarettába, leplezve a Roxmorts gondolatától belém markoló kellemetlen érzést. Már kiengedték Fridát a kórházból, visszamehetett dolgozni, a medimágusok bizakodóak voltak a teljes felépülését illetően - de egyikünket sem öntötte el az optimizmus, a felhőtlen boldogság helyét egy soha meg nem született baba után tátongó fájdalmas űr töltötte ki. És az önmarcangolás, amiért nem tudtam megvédeni őket... Tavaly augusztus óta egyre nagyobb súllyal nyomta a vállamat a saját alkalmatlanságom és gyengeségem érzése, álmatlanul vagy rémálmokban úszó éjszakák nehezítették, hogy összeszedjem magam, és bár a heti egyszer beiktatott terápiás beszélgetések csigatempóban segítettek némileg feldolgozni a történteket, mégis állandó vendég volt a gondolataim között önmagam hibáztatása és a horrorisztikus képek egyre szaporodó tárháza. Fridának igaza volt: rám fért volna pár hét szabadság, de bassza meg, kinek volt ilyesmire ideje a terrorveszély kellős közepén? És valójában nem is voltam benne biztos, hogy a pihenés segített volna, amikor csak önmagam állandó lefoglalása, a percre pontosan betáblázott napirend tartott össze. Nem meglepő, hogy most, amikor kivételesen nem volt semmi dolgom a Minisztériumban, egy kellemes kávészünet helyett is azonnal feladatot kerestem magamnak, még ha az olyan apróság is volt, mint egy buzgómócsing roxfortos kölyök pesztrálása.
“ONE LEARNS FROM BOOKS AND EXAMPLE ONLY THAT CERTAIN THINGS CAN BE DONE. ACTUAL LEARNING REQUIRES THAT YOU DO THOSE THINGS.” — Frank Herbert
Mindaz, ami Roxmortsban történt, meglehetősen elcseszett volt, és szívesen elfelejtettem volna majdnem minden másodpercét, egy-két kivétellel. Ugyanis ott, az események sűrűjében éreztem először azt, hogy a bennem lakozó sötétség, amit többé-kevésbé (inkább kevésbé) uralni, irányítani is tudok, nem valami nagyon rossz dolog. Hogy talán nem azt tükrözi, aki belülről vagyok, nem azokból a negatív dolgokból táplálkozik, amiket mások ellen elkövettem. Korábban nehéz volt ezt máshogy látni, miután az elemi képességeim első megnyilvánulásakor épp majdnem öngyilkosságba hajszoltam valakit a Durmstrangban. A zavargások kellős közepén azonban a sötétség többször is az életemet mentette meg, vagy másokét, és ezáltal mindez már más megvilágításba került. Ha lehet egyáltalán így fogalmazni valamiről, ami a világosság pontos ellentéte. A lényeg, hogy végre rászántam magamat, hogy beszéljek erről a szüleimnek is, akik aztán tulajdonképpen napokon belül szereztek nekem segítséget a Minisztériumban. Egy tanárt, aki segít megtanulni rendesen kiaknázni és irányítani ezt a képességet. Ezek a különórák pedig, amennyire én ezt meg tudom állapítani, egész jól haladtak. Lassan, de jól...
Az igazság az, hogy a közelmúlt történései miatt, főleg a DS újra alapítása óta, még elszántabb vagyok, mint valaha, hogy megtanuljam megvédeni magamat. Már szemernyi kétségem sincs afelől, hogy auror akarok lenni, ahogy afelől sem, hogy szeretnék megtanulni MINDENT, ami csak lehetséges... a sötét mágiáról, annak kivédéséről, párbajtechnikákról... akár közelharcról is... Szóval szó szerint bármi érdekel, ami jobb harcossá tehet, ezért a Vivian Fletcherrel tartott közös órák után rendszeresen maradok még valamennyit, és az aurortanoncok edzéseit figyelem, vagy ha alkalom adódik rá, akár ki is próbálom magamat a gyakorló pályáikon. Persze ezek a tapasztalatok is csak azt bizonyítják, hogy még kurva sokat kell tanulnom. Nem kérdéses hát, hogy mikor a mentorom nem bukkan fel időben a mai közös leckéhez, ismét beállok a zsákok és bábuk közé gyakorolni. Már kezdek is egész jól belemelegedni, amikor egy ismerős hang a hátam mögött megszólít, én meg reflexből lebukom az egyik bábutól érkező átok elől, amit végül Briggs parancsnok véd ki egy könnyed pálcaintéssel.
- Hű! Ezt a mozdulatot én is szívesen megtanulnám - jegyzem meg leplezetlen csodálattal, aztán kicsit elnevetem magam a hallottak miatt, illetve az emlékeknek köszönhetően. - Na igen, anyám tud elég ijesztő is lenni, ha akar. - Mondjuk a szipirtyó Bagman abszolút megérdemelte, hogy anyám, csak úgy elegánsan, úrihölgyhöz méltó módon, de alaposan a földbe döngölje a szavaival. Lemondóan sóhajtok, aztán leeresztem a pálcámat, majd el is teszem azt, mikor a parancsnok közli, hogy a mentoromat ma már hiába várom.
- Ezt Miss Fletcher mondta? - élénkülök fel a dicséretre. Ez az volt egyáltalán? Azt hiszem, az pozitív, ha látnak bennem potenciált. Figyelem, ahogy Briggs rágyújt, amitől eszembe jut, hogy én már több órája nem tettem ugyanezt. Nem is tudtam, hogy lehet itt bent is dohányozni. Bár lehet, ez olyan kiváltság, ami csak az auror parancsnokokat illeti. Megköszörülöm a torkomat. - Nos... köszönöm, uram. Igazából én nem így éreztem, de... gondolom, ha ezt ön mondja, az mégis csak jelent valamit - bólintok végül. Ha engem kérdeznek, szerintem simán csak túléltem, ahogy mindenki más, de épp azért vagyok itt, hogy ha valaha hasonló helyzetbe kerülnék, akkor ennél többre is képes legyek.
- Szóval... - fordulok vissza tanácstalanul a terem felé. - Értem, hogy Miss Fletcher ma már valószínűleg nem jön, de... nem maradhatnék mégis egy kicsit még gyakorolni? Igyekszem nem a Szent Mungóba juttatni magamat – teszem hozzá gyorsan feltartott kézzel, egy kisebb vigyorral.
Bárki, aki kicsit is ismert, magabiztosan kijelenthette, hogy nem voltam a Szent Huszonnyolcak legnagyobb rajongója. Nehezen megingatható, nem túl pozitív véleményt alkottam az ősi aranyvérű családok többségéről, amit talán sokan egyszerű sztereotípiákból táplálkozó előítéletnek tartottak volna, de valójában nem az volt, legalábbis én nem éreztem annak, minden okom megvolt arra, hogy ne kedveljem az Azkabanszökevény neo-halálfalókat - mert szépíthetünk ezen bárhogy, az aranyvérűek fele a mai napig örömmel gyilkolt volna muglikat és sárvérűeket, ha lehetőségük adódik rá. Ironikus módon azonban éppen Lestrange-ék tartoztak a kevés kivétel közé. Tizenegy éves korom óta ismertem Rodney Lestrange-t, és bár barátok sosem lettünk, mégis jó embernek és jó aurornak tartottam őt, minden idegesítő jellemvonása és a túlzottan nagy pofája ellenére is. Benedict Lestrange-t és Amelie Lestrange-t csupán messzebbről ismertem, de nagyon jól tudta mindenki a Minisztériumban, hogy valóban tiszteletre méltó, rendes emberek voltak, akiket nem lehetett együtt emlegetni az Azkabanban rohadó Rodolphusszal és Rabastannal. Éppen ezért a fiuk is megérdemelt egy esélyt, azok alapján, amit Roxmortsban láttam tőle, nem egy olyan náci kis pöcs volt, mint a Mulciber kölyök. - Jelentkezz az aurorképzésre és biztosan megtanulod. Hetedikes leszel, nem? Csak néhány Kiváló R.A.V.A.Sz. kell, a gyakorlati alkalmasságin utána úgyis átmész. - Nem tűnt túl elrugaszkodott feltételezésnek, hogy aurori pályára készült a fiú, elvégre az egész nyári szünetét itt töltötte a parancsnokságon, gyakorolt és tanult ahelyett, hogy a barátaival - vagy a kis vöröskével, akit úgy védelemzett Roxmortsban - élvezte volna ezt a pár hét pihenést. - Ez az anyukák egyik szuperképessége, pillanatok alatt igazi baziliszkusszá változnak, ha a gyerekeikről van szó. Ahogy elnéztem a lelkesen csillogó szemeit, nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, ahogy húsz évvel ezelőtt én is ebben a gyakorlóteremben álltam, talán ugyanott, mint ő, és igazi buzgómócsing módjára szívtam magamba Jerry Preston minden dicsérő szavát. Nem mintha azóta ez sokat változott volna, a mai napig vágytam Jerry elismerésére, még annak ellenére is, hogy biztosan tudtam, nagyra tart és a maga bunkó, rideg módján igenis fontos voltam neki. Sosem hoztam szóba, mert csak nyakon vágott volna érte, de groteszk módon a legkedvesebb emlékeim között tartottam számon, amikor a Byrne villából a vállán cipelve a fiának nevezett. Persze Denarius Lestrange-nek volt apja, volt rendes, tisztességes családja, de tizenéves, ambiciózus kölyök volt, nyilván nem az ő elismerésükre vágyott. Megértettem a lelkesedését, túlságosan is. - Megemlített egyszer-kétszer. És én is láttalak edzeni titeket párszor, nem vagyok elemi mágus, de elég régóta vagyok auror ahhoz, hogy felismerjem, ha valakinek van érzéke a párbajozáshoz. Mindegy, hogy pálcával vagy kézzel hadonászva. - Elég régóta dolgoztam és tanítottam itt ahhoz, hogy hamar felmérjem, kire volt érdemes odafigyelni az aurortanoncok közül és ki az, akinek limitáltak a lehetőségei. Elég hamar megmutatkozott, kiben volt meg az a plusz, ami egy aurort jó aurorrá tett. - Még szép, hogy jelent. Nekem mindig igazam van, és hidd el, nem szoktam két marokkal szórni a dicséreteket. Tudod milyen kis balfaszok jelentkeznek ide általában? Azt hiszik, hogy azért, mert bemagoltak minden tételt SVK-ból és egyszer lefegyvereztek egy harmadikost a folyosón, máris hatalmas párbajhősök lesznek. Aztán jön a kurva nagy csalódás, hogy itt senkit sem érdekel, milyen volt a roxforti átlaguk, mert ez már nem erről szól. Kifújtam a cigarettafüstöt, feleslegesen húztam az időt, valójában már akkor tudtam, mit fogok válaszolni a kérdésére, amikor még fel sem tette. Ha csak tudatni akartam volna vele Vivian távollétét, mást küldtem volna ide magam helyett. - Nem hagyhatlak itt egyedül, tudod, szabályok és hasonló faszságok, még rám is vonatkoznak sajnos. De tudod mit? Mutatok néhány trükköt, ha már elküldtem a tanárodat dolgozni. Szóval... mit akartál mindig is megtanulni? Valami reálisat mondj, nem tanítalak meg kifilézni és feldarabolni embereket.
“ONE LEARNS FROM BOOKS AND EXAMPLE ONLY THAT CERTAIN THINGS CAN BE DONE. ACTUAL LEARNING REQUIRES THAT YOU DO THOSE THINGS.” — Frank Herbert
Holden Briggs könnyed pálcaintése, amivel a gyakorlás alkalmával lepattanó átkot kivédi, ismét csodálatot vált ki belőlem, éppen úgy, mint mikor Roxmortsban láttam őt harcolni a halálfalókkal. Persze az nagyon-nagyon más helyzet volt, és mi tagadás, mikor a saját szemeimmel láttam, ahogy elveszi Selwyn életét, nem a csodálat vagy a tisztelet volt az egyetlen, amit éreztem, hanem sok minden mást is. Félelmet. Megkönnyebbülést. A gyomrom még mindig enyhén felkavarodik a gondolatra... Ettől függetlenül azonban szívesen tanulnék tőle, hisz tudom jól, hogy bőven lenne mit.
- Tulajdonképpen pontosan ez a tervem. A... karrierbörzére is ezzel a céllal érkeztem... hogy az aurorképzésről informálódjak, csak aztán... - Nem kell részleteznem. Ott voltunk mindketten. Nem is okvetlenül szeretnék beszélni a részletekről, és ha tippelhetek, valószínűleg ő sem. Így hát enyhén zavartan fordulok ismét a bábuk felé, szinte késztetést érezve, hogy újra pálcát ragadjak, és azokon töltsem ki az ismételten feltörő indulataimat, ám mivel Briggs épp az imént parancsolt rám, hogy fejezzem be a “játékot”, igyekszem egyszerűen úrrá lenni rajtuk néhány mély lélegzettel.
- Ezt igazán jól megfogalmazta. Tuti anyám is tudna ölni a szemeivel is, ha nagyon akarna – nevetem el magam. Az anyáknak valóban lehet efféle képessége, az enyémnek egyértelműen van. Állítom ezt a legnagyobb szeretettel és csodálattal. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy még sokáig szívesen emlékezem majd vissza azokra a pillanatokra, amikor megsemmisítette Bagmant, miközben én már tényleg attól tartottam, hogy egy faszság miatt még majd ki is csapnak a Roxfortból. Mert még mindig azt mondom, hogy kurvára nem én tehettem arról, hogy tömegverekedés tört ki.
Nos, Briggs dicsérő szavaitól tagadhatatlanul dagad a mellkasom a büszkeségtől. Jelenleg el sem tudnék képzelni senki mást, akinek a párbaj képességeimre tett dicséretét többre értékelném, mint a Varázsbűn-üldözési kommandó parancsnokáét. Mostanság, azt hiszem, valahol szükségem is volt erre a plusz löketre. Bár így is csupán egy “értettem” bólintással veszem tudomásul ezt is, és azt is, amit a képzésre jelentkezőkről mond. Azt hiszem, mondhatom, hogy mostanra nekem már sikerült egy kicsit belekóstolnom abba, mekkora is a különbség a roxforti SVK oktatás, illetve a folyosókon történő piti párbaj összecsapások, és a való világ között. És valójában én is újra és újra arra a megállapításra jutok, hogy még kurva sokat kell tanulnom. Szerencsére ez a legkevésbé sem térít el a céljaimtól. Ellenkezőleg. És kapva kapok is az alkalmon, amikor Briggs egy lehetőséget kínál nekem, hogy beugrana ma Fletcher helyett, és tanítana ezt-azt.
- Hú, az igazán nagyszerű volna! - bólintok jól látható lelkesedéssel. - Nos... ha már a kifilézés nem opció... - vigyorodom el, és gondolkodom néhány másodpercig a lehetőségeken. - Szívesen tanulnék egy-két olyan átkot, amivel megleckéztethetek náci seggfej iskolatársakat. Vagy minimum kicsit a frászt hozhatom rájuk. Vagy mondjuk... amivel összezavarhatom az ellenfelet? Van ilyen opció? - Annak tényleg a hasznát tudnám venni. Akár még tovább is adhatnám a többieknek a DS-ben, amiket tanulok. Minden újabb átok, rontás és egyéb varázslat jól jöhet. Azt mondjuk nem tudom, Briggs mennyire tartaná jó ötletnek, ha tudná, hogy én magam is titokban SVK-ra tanítom a többieket, és továbbadnám azokat, amiket ő oszt meg velem. Talán nem bánná. Talán segíthetne is. Mielőtt igazán végiggondolnám, már ki is bukik belőlem a kérdés. - Parancsnok, a... a D.S.-ről hallott már valaha? - Valószínűleg igen, hisz ki ne hallott volna ezekről a dolgokról, ugyanakkor nem mindenkiben hagynak ugyanúgy emlékezetes vagy mély nyomot ezek a legutóbbi varázsháborúhoz köthető sztorik. Meg amúgy is inkább rákérdezek, mielőbb bármit mondanék.
Csak aztán... Felesleges lett volna befejeznie a mondatot, mindketten tudtuk, hogy azon a napon, ha informálódott is bármiről a továbbtanulását illetően, az jelentéktelen semmiséggé vált az azután következő események fényében. Nem akartam beszélni a Karrierbörzéről, gondolni sem akartam rá, különösképpen egy rajongó tekintetű tinikölyök jelenlétében nem. Éppen elegen, elég kérdést tettek fel mostanában, már felrobbantam az empatikusnak szánt, együttérző szavaiktól, egyik sem segített, csak dühített és emlékeztetett rá, hogy ordít rólam: nincs minden rendben. A fiú szavait is csak egy keserű mosollyal nyugtáztam, egyértelműen jelezve, hogy véletlenül sem szeretnék ennél mélyebben alámerülni a témában. - Messziről egészen ártalmatlan és kedves teremtésnek tűnik, de ebben nem kételkedem. - Nem ismertem a Lestrange családot, legalábbis nem jobban, mint bármelyik távoli minisztériumi kolléga családi életét. Amelie Lestrange ebből a távolságból korrekt és még inkább jólelkű nőnek tűnt, akivel a minisztériumi pletykák alapján tulajdonképpen mindenki szeretett együtt dolgozni. De végső soron mégiscsak Mrs. Lestrange volt, legjobb tudomásom szerint leánykori nevén pedig Nott - és egyik család sem arról volt híres, hogy hagytak volna bárkit is átgyalogolni magukon. Egy utolsót szívtam a cigarettából, mielőtt elnyomtam volna és a közeli kukába dobtam volna. Komolyan gondoltam, hogy segítek a kölyöknek, és bár a Roxfortban bevett szokás volt csupán elméleti tudással dobálózni, én megkerülhetetlennek tartottam a gyakorlati szemléltetést is, ehhez pedig nem ártott két szabad kéz (még akkor sem, ha valójában hátrakötözött karral is elvárható lett volna, hogy ezeket az átkokat végre tudjam hajtani, Jerry agyonvert volna, ha nem megy rutinból). - Persze, erre elég sok opció létezik. - Gondolatban átkok, rontások és ártások hosszú sorát pörgettem végig, mint egy súlyos tankönyv megsárgult lapjait. Az utóbbi években, a gyakorlatban már kevés olyan varázslatot alkalmaztam, amikre most a Lestrange fiúnak volt szüksége. Bosszantóak, látványosak, alkalmasak a faszméregető iskolatársak leállítására, de komoly károkat nem okoznak. Egy folyosói balhéban az ilyen átkok rendkívül hasznosak voltak, de a kommandós munka során nem ezek élveztek prioritást. Ettől függetlenül sokat ismertem közülük, az akadémiai tanulmányaim és pusztán hobbiszintű, tudományos érdeklődés által motiválva. - DS? Mint Dumbledore Serege? Persze, Potter abban az évben alapította, amikor én elkezdtem a Roxfortot. Bár közöm sosem volt hozzá. Miért? - vontam fel kérdőn a szemöldököm. A kérdés váratlan volt és látszólag egyáltalán nem témába illő, de nem volt nehéz kitalálni, hogy a kis Lestrange nem a történelmi ismereteit szeretné bővíteni. - Ugye nincs világmegváltó Potter-szindrómád és nem akarsz kibaszott önvédelmi szakkört szervezni hormontúltengéses tiniknek? Attól, hogy lefegyvereztél a káosz közepén néhány neo-halálfalót, remélem, még nem gondolod, hogy neked és a kis barátaidnak kell megmentenetek tőlük a világot... Talán fogalmazhattam volna kedvesebben is. Talán. De nem érdekelt, ha belegázoltam a lelkébe, amikor szarul leplezve próbált valami nyilvánvalóan ostoba projektet kezdeni. Potter igazán megtehette volna azt a szívességet a varázstársadalomnak, hogy minden évben tart egy előadást a roxfortos kölyköknek arról, mit ne csináljanak utána... A roxmortsi balhé alatt is nyilvánvalóvá vált, hogy túl sok a hőskomplexusos, Potter-meséken felnőtt gyerek abban a kurva iskolában. Egy pálcaintéssel átlöktem az egyik gyakorlóbábut a terem közepére, úgy, hogy velünk szembe forduljon. - Ismered az Aranea Aeternum átkot?
“ONE LEARNS FROM BOOKS AND EXAMPLE ONLY THAT CERTAIN THINGS CAN BE DONE. ACTUAL LEARNING REQUIRES THAT YOU DO THOSE THINGS.” — Frank Herbert
Ugyanazt látom Briggs szemeiben is, amit magam is érzek, hogy a legkevésbé sincs kedve a karrierbörzéről beszélni, sem pedig arról, ami utána történt. Azt a káoszt borzasztó volt megélni mindenkinek, efelől semmi kétségem. De ha jól sejtem, ő azok közé tartozott, akik az átlagnál többet is veszítettek aznap, hisz a felesége - igazából azóta sem tudom biztosan, hogy a szőke nő, aki vele volt, valóban Mrs. Briggs-e, vagy sem - súlyosan megsérült, és minden bizonnyal elveszítették a meg sem született gyermeküket. Ezt akkor még nem tudtam, amikor láttam Selwyn szeméből kihunyni az életet, de utána már nem volt nehéz összerakni a darabkákat, és ráébredni, hogy az a rohadék sokszorosan megérdemelte a sorsát. De természetesen nem beszélünk sem erről, sem semmi másról, ami aznap történt, épp elég, hogy a szüleim azóta egy pszichomágus segítségével igyekeznek gondoskodni arról, hogy semmit ne tartsak magamban. Ha tudnák! Persze csak jót akarnak. Akkor is, ha anyám, ez a “messziről egészen ártalmatlannak és kedvesnek tűnő teremtés” másodpercek alatt képes baziliszkusszá változni, ha arra van szükség. Briggs szavait ezzel kapcsolatban is már csak egy sokat sejtető, kisebb mosollyal nyugtázom.
Arról azonban már sokkal szívesebben társalognék, hogy milyen hasznos átkokat tudna tanítani nekem, amelyeket szükség esetén be is vethetnék a veszélyhelyzetben, vagy az olyan iskolatársak ellen, akiket alaposan helyre kellene tenni. - Minden opció érdekel - bólintok kissé talán túlbuzgó módon. Szóval aztán mély levegőt veszek, és hozzáteszem. - Mármint ami belefér az időnkbe, és meg tudná tanítani... - Őszintén, még mindig alig hiszem el, hogy éppen Holden Briggstől tanulhatok személyesen, sötét varázslatokat és azok kivédését, ebből a szempontból nem is alakulhatott volna jobban ez a délután. Remélem, Fletcher máskor is küldetésen lesz, hogy legyen még ilyenre lehetőségem. Na nem azért, mert a vele való közös órákat ne élvezném, vagy ne találnám hasznosnak. A bennem lakozó sötétségről és annak irányításáról is sok újdonságot tanultam az utóbbi hetekben. És tudom, hogy még bőven lenne mit. Sok-sok év kell még ahhoz, hogy a képességemet teljesen kiaknázhassam és kordában tartsam.
Rövid, kissé ideges nevetés szakad fel a torkomból, mikor meghallom a parancsnok kérdéseit. Csak mert ami a hormontúltengéses tiniknek szóló önvédelmi szakkör szervezését illeti, kicsit már későn figyelmeztet. Azzal kapcsolatban azonban, hogy Potter-szindrómában vagy hőskomplexusban szenvednék, szeretnék tiltakozni. Minden volnék, csak hős nem. Épp ellenkezőleg. Ha tudná, hogy éveken keresztül én voltam az ügyeletes a seggfej a Roxfortban, és épp, hogy tőlem kellett megvédeni másokat, lehet nem tenne ilyen merész feltételezéseket rólam. De ezzel természetesen nem áll szándékomban eldicsekedni. Épp csak próbálok végre valami jót tenni, helyesen cselekedni, vezekelni, vagy mit tudom én...
- Ez... ez nem arról szól, hogy szeretném megmenteni a világot - ingatom a fejemet, és közben igyekszem összeszedni a gondolataimat, hogy ezt kifejthessem kicsit, és megmagyarázhassam. Mert valljuk be, a világmegmentő terveket leszámítva elég jól fején találta a szöget, pedig csak egyetlen, ártatlan kérdést tettem fel neki. Persze az magában is elég gyanús lehetett a számára. Na, mindegy! - Nem őrültem meg. Már bocsánat. Jól tudom, hogy a való világban, halálfalókkal szemben esélyem se volna, se nekem, se a többieknek. De éppen ez a lényeg. Hogy felkészüljünk a legközelebbi ilyen eshetőségre. Hogy meg tudjuk védeni magunkat és túléljünk, ha megint a múltkorihoz hasonló történne. Vagy maga tudná magabiztosan állítani, parancsnok, hogy ez többé soha nem fordulhat elő? - szegezem a kérdést a férfinek. Persze nem kell válaszolnia, anélkül is tudom a választ. - De nem csak egy újabb roxmortsi zavargás esetére szerveztem újra a DS-t, hanem mert... A Roxfort tele van azoknak a halálfalóknak a gyerekeivel, akik már az előző években is seggfejek voltak sokakkal, de ott és akkor kiderült, hogy sokkal rosszabb dolgokra is képesek. És azóta ez még inkább megmutatkozott az iskolában. A nem tiszta vérűeknek, és azoknak, akik őket védik, még inkább szüksége van arra, hogy összetartsanak, és hogy lehetőleg valamivel többet produkáljunk annál, mint amit az iskolai SVK-n tanítanak nekünk... - tárom szét a karomat egy újabb suta vállvonással. Nem tudom, ez így már elég jó ok-e arra, hogy kamaszoknak önvédelmet tanítsak, vagy hogy ebben bármilyen módon segítsen nekem, de ha emiatt meggondolná magát a rögtönzött magánórát illetően, én akkor sem fogom. Weasley miatt, magam miatt, és a társaink miatt sem, mert szükségünk van erre. Sokkal inkább, mint a kicseszett találkozókra a pszichomágusommal. - Aranea Aeternum? Nem rémlik, hogy valaha hallottam volna róla - ingatom a fejemet bizonytalanul, mégis érdeklődve. Talán mégis tanulhatok ma valami újat?
Minden opció érdekel. Valószínűleg húsz évvel ezelőtt én is hasonló buzgómócsingként, csillogó szemekkel vártam, hogy Preston (vagy Selwyn, de erre az utóbbi időszakban próbáltam nem gondolni) új tudást töltsenek a fejembe. Mindent tudni akartam, mindennel kísérletezni akartam, akkor is, ha mérföldekkel meghaladta az akkori tudásomat és képességeimet. Az idealista kamaszok minden magabiztosságával hittem, hogy a világon nem létezett olyan varázslat, amit nem tudtam megtanulni és ami ne vált volna hasznomra. Tulajdonképpen nagyot ebben a kérdésben nem tévedtem. Abban már igen, hogy a magas besorolású átkok seregének megtanulása elegendő-e ahhoz, hogy biztonságban tudjam magamat és a szeretteimet... A Lestrange fiúnak azonban valószínűleg tényleg csak néhány ocsmány rontásra volt szüksége ahhoz, hogy a roxforti barátaitól távol tartsa a veszélyesnek bélyegzett diáktársakat - egyelőre legalábbis elég volt ennyi.
Denarius arca mindent elárult, bár a szavak nélküli válasza előtt is a havi fizetésemet fel mertem volna tenni rá, hogy nem pusztán történelemleckére vágyott Dumbledore Seregével kapcsolatban. Máskor nemes egyszerűséggel kinevettem volna, most azonban, a roxmortsi események még friss sebeit nyalogatva az enyhén gúnyosan görbülő mosolyom mögött mégis rejtőzött némi megértés. Félt, ez egyértelmű, méghozzá jogosan rettegett. Csak a vakok és az ostobák nem látták, hogy milyen felhők gyülekeztek a fejünk felett, de Roxmorts után talán még számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy újabb háború volt készülőben. - Nem, nem tudnám állítani és nem is akarom. Mindketten tudjuk, hogy ez nem egy elszigetelt eset volt. Meg fog ismétlődni, fogalmam sincs mikor és milyen formában, de meg fog. - Azt már nem tettem hozzá, hogy a Karrierbörze tragédiája nem egy folyamat kezdete volt, hanem sok esemény és veszteség megelőzte. - És miért te akarsz segíteni nekik? Lestrange vagy, anyai ágon Nott, gyakorlatilag nálad pedigrésebb gyereket alig találhatnánk a Roxfortban. Feltételezem, nem te vagy a halálfalók gyerekeinek elsődleges célpontja. Azt tudtam, hogy én miért tettem volna ezt a helyében, de tőle akartam hallani a választ, a saját indokait. Kíváncsi voltam, mi motiválhatott egy ilyen fiatal, ilyen privilégiumokat élvező gyereket arra, hogy ekkora áldozatot hozzon és vásárra vigye a saját bőrét.
- Akkor tökéletes lesz kezdésnek. Az Aranea Aeternum nem egy bonyolult átok, de kibaszott hasznos, ha ártalmatlanná akarsz tenni valakit komolyabb sérülések okozása nélkül. És mellesleg a végeredmény elég megalázó is az áldozat számára... - A terem közepére tolt gyakorlóbábura szegeztem a pálcám, szándékosan lassú mozdulattal és nem nonverbálisan mutattam be rajta az átkot, hogy Denarius minden mozzanatot követni tudjon. Az emberalakú bábu hátrarepült, majd feltapadt a terem falára, mintha láthatatlan, erős pókháló szegezné oda. - Ahogy a varázsige is utal rá, a lényege annyi, hogy az emberi szem számára láthatatlan, pókhálószerű hatást fejt ki. A varázslat erősségétől függ, hogy mekkora távolságban képes hátrataszítani az ellenfelet. Nyilván nyílt terepen nem érdemes használni, csak akkor, ha van valamilyen szilárd felület, ahova fel lehet tapasztani az ellenfelet. A hatóideje változó, egy gyengébb átok néhány percre elegendő, kellő gyakorlással órákra, akár egy-két napra is ki lehet tolni. Egy egyszerű Finite Incantatemmel meg lehet szüntetni a hatását, de azért elég hasznos kis átok. A terem falánál sorakozó bábuk egyikére intettem, mire az néhány méterrel Denarius elé lebegett. - Most te jössz.
“ONE LEARNS FROM BOOKS AND EXAMPLE ONLY THAT CERTAIN THINGS CAN BE DONE. ACTUAL LEARNING REQUIRES THAT YOU DO THOSE THINGS.” — Frank Herbert
Mélyen szívom be levegőt az orromon át, amint észreveszem azt az apró, de félreérthetetlen gúnyos rándulást Briggs szája szegletében. Még nem mondtam semmi konkrétumot, de már nyilvánvalóan sejti, hogy miért hozom fel a témát. Már csak emiatt is megjegyezem magamban, hogy a jövőben nem fogom említeni sem a csapatot senkinek, akinek nem kell tudnia arról, hogy újraalakultunk. De Briggs nem ez a kategória. Annak ellenére, hogy megmosolyogja a dolgot, még mindig úgy érzem, hogy meg tudná érteni. Hogy talán segíteni is hajlandó lenne valamilyen formában. Ha megérti, miért csinálom. Bár először talán nekem kellene megértenem, hogy miért tartja a dolgot szórakoztatónak? Hogy rajtam gúnyolódik-e? Hogy engem nem tart-e elég jónak, bármilyen értelemben ahhoz, hogy összefogjam és vezessem „Dumbledore Seregét”, vagy az egész, diákokból álló csoportot tartja nevetségesnek?
Persze a nemtetszése nem fog visszatartani semmitől.... de azért mégis csak érdekelne, hogy pontosabban mi a véleménye? Talán ezért is bukik ki belőlem kicsit harciasan az igazság. Mert nem számít, a felnőttek mit gondolnak erről, mennyire nevetségesnek tartják az elképzelést, hogy szükség esetén mi is meg tudjuk, meg akarjuk védeni magunkat, az a lényeg, hogy valóban szükségünk van erre – arra, hogy fejlesszük magunkat –, legalább annyira, mint huszonpár évvel ezelőtt Potterék idején. És tulajdonképpen az, ha nem várnak tőlünk sokat, mert még „csak gyerekek vagyunk”, akár az előnyünkre is válhat. Már ha közben tényleg teszünk azért, hogy egy újabb balhé közepén ne végezzük könnyen és gyorsan egy árok mélyén, ahogy sajnos sok diáktársunk tette tavasszal.
Nos, legalább Briggs is elismeri, hogy a roxmortsi nem egy egyedi, elszigetelt eset volt, és senki nem garantálhatja, hogy többé ilyesmi nem történhet. Bár ez így az ő szájából kicsit jobban szíven üt, mint ahogy azt el szeretném ismerni. Mert más ezt tudni, sejteni, érezni... és más erről megerősítést nyerni egy aurorparancsnoktól. Mégis csupán egy bólintással veszem tudomásul a szavait.
Aztán az erősen elnyomott, de a kijelentése nyomán tovább erősödő félelmeimen felülkerekedik az értetlenség, ahogy nekem szegezi a kérdéseit. Vagyis először tényleg felháborodott értetlenséggel fogadom őket, hisz miért ne lehetnék éppen én az, aki tesz valamit? De ahogy a fejemhez vágja a pedigrés származásom tényét, mint valamit, aminek vissza kellene tartania a terveimtől, ráeszmélek, hogy valójában jogosan kérdez. Roxmorts és a Durmstrang előtt valaki olyan voltam, már csak a nevemnek, a privilégiumaimnak köszönhetően is, akinek eszébe sem jutott volna megvédeni félvéreket vagy mugli születésűeket. Épp ellenkezőleg. Bár azt, ami a faluban történt, illetve azt, ami a nem tiszta vérűeket fenyegeti egy lehetséges háború esetén, soha nem kívántam senkinek.
- Ez nem rólam szól. Azt hittem, ez egyértelmű. Vannak félvér barátaim, diáktársaim, akik fontosak nekem, és engem talán nem fenyeget komolyabban a veszély, hogy halálfalók támadnak rám, de őket igen. - Ez Roxmortsban is bebizonyosodott sajnos. Hisz akadnak, akik csupán egy pillantást vetnek Lilibethre, a vörös hajára, és máris sejtik a származását, ennyi pedig elég is, hogy áldozat váljon belőle. Eredetileg leginkább miatta akartam megváltozni, tenni valamit, de azóta vannak mások is, akikkel jóban vagyok. Illetve összességében is zavar az igazságtalanság. Az, hogy a világ így kettéoszlik. Ismét. Meg persze zavar az is, amit én tettem, és jóvá akarom tenni. De zavar az is, hogy sokan jóval rosszabbra is képesek néhány csúnya rontásnál meg tankönyvek eltulajdonításánál és megrongálásánál.
- Szóval... miért ne lehetnék éppen én, aki segíteni akar nekik? - teszem fel a kérdést épp olyan felháborodottan, mint ahogy először a fejemben felfogalmazódott. Ám aztán mégis visszaveszek, és fogalmam sincs miért, de kibukik belőlem az igazság, amiről sosem gondoltam, hogy bárkivel ilyen formán megosztanám. - Nem gondolkodtam mindig így. Egy éve még nagyon is élveztem, hogy Lestrange-ként kiváltságos vagyok, és... néha tényleg nagy barom voltam másokkal. De azóta többször tanúja voltam annak, hogy valami, ami csak gúnyolódásnak, tréfának indul, milyen durván elfajulhat. - Egy pillanatra megint felötlik előttem Olga arca, amint készül kioltani a saját életét, annak következtében, amit a Durmstrangban vele tettünk, de gyorsan elhessegetem ezt a képet a lelki szemeim elől, hogy hamar folytatni tudjam. - Azok után pedig, amik Roxmortsban történtek... - nyelek egyet, aztán megrázom a fejem. - Csak szeretnék javítani a helyzeten és az esélyeken – fejezem be egy vállvonással, és innentől Briggsre bízom, hogy mit gondol erről az egészről.
Mindenesetre attól függetlenül, hogy hajlandó lesz-e a továbbiakban támogatni az ötletemet, töretlen lelkesedéssel fogadom azt, amit tanítani akar nekem. Az Aranea Aeternum pedig valóban tökéletesnek tűnik kezdésnek... vagy akár befejezésnek is, ha a későbbiekben nem találna érdemesnek arra, hogy mást is tanítson nekem. Alaposan megfigyelem a pálcamozdulatot, amit a varázslathoz végez, és ahogy rám kerül a sor, igyekszem pontosan leutánozni is. - Oké, értem – bólintok a magyarázatra, mielőtt én is kipróbálnám az elém érkező bábun az átkot. Az azonban először csak enyhén megremeg előttem, mintha a mágia egy pillanatig még habozna, és csak azután vetődik neki a mögötte található falnak, hogy a láthatatlan pókhála fenntartsa. Nagyjából fél percig a levegőben is marad még azután is, hogy leengedem a kezem, és csak azután esik a földre. - Azt hiszem, az egy-két napos kitartástól még nagyon messze vagyok.
