money is the reason we exist, everybody knows it, it's a fact

Nem tudom, mire számított Theodore, amikor azt mondta, egy kisebb bulit szervez ma estére. Hogy majd nem jövök haza? Mert, legnagyobb bánatára, a kúria sajnos már az én otthonom is. Azt hiszem, kettőnk közül én örültem jobban ennek a házasságnak, és nem azért, mert minden vágyam volt hozzámenni egy olyan férfihez, akit nem is szeretek, hanem azért, mert így eléggé messze kerültem a szüleimtől és a családomtól. Elég messze ahhoz, hogy ne akarjanak minden hétvégén-, de még csak havonta sem Nagy-Britanniába jönni. A karácsonyról még nem volt szó, de nem lennék sem meglepve, sem megsértődve, ha úgy döntenének, Amerikában maradnak.
És az én legnagyobb bánatomra néha egészen kedvelem Theót. Jobban, mint kellene, jobban, mint terveztem, jobban, mint, amennyire ő kedvel engem, és az ilyen jellegű kapcsolatokból és érzelmekből csak baj lesz, mert valaki sérül. Valaki mindig sérül. Kezdjük, például azzal, hogy nem szarta össze magát-, és nem reszket nap, mint nap, mint a nyárfalevél, amióta megemlítettem, csupán egy félmondat erejéig, hogy voltak, akiket felgyújtottam. Akik elégtek a tűzben, amit én generáltam. Azt nyilvánvalóan nem említettem meg neki, hogy baleset volt, hogy meg akartam őket menteni, és, természetesen azt sem, hogy már nem vagyok rá képes, hála a sámán által kreált, mágikus gátnak. Úgy mondtam neki, mintha olyan kurva büszke lennék rá, mintha nem hallanám még manapság is őket, a sikolyaikat, mintha nem jutnának eszembe, akárhányszor a főzőlap mellett állok, és húst sütök, mintha nem lennék rosszul magamtól, és, mintha egy egészen kicsit sem félnék a bennem pulzáló sötétségtől. Úgy tettem, mintha én is egy lennék közülük.
Pedig ez távolabb sem állhatna a valóságtól, ahol szívesen merülök bele a magnix mugli irodalomba, ahol szívesen tanulmányozom az ünnepköreiket, és minél több eszközükkel és szerkezetükkel meg akarok ismerkedni. Nem vagyok rest szóba állni a mugli születésű mágusokkal sem az Akadémián, mi több, kielégíthetetlen kíváncsisággal hallgatom a kiapadhatatlan forrásukat a varázstalanokról. Ki tudja, talán egy nap írok egy könyvet róluk. Vagy egyet, amiben csak muglik szerepelnek, egy olyan alternatív univerzumban, ahol mi nem is létezünk. Egy olyan világot akarok írni, amiben minden sokkal egyszerűbb és magától értetődőbb.
Péntek este van, éppen ebben a pillanatban gördülök be az autóval a Nott birtokra – én is meglepődtem, hogy milyen gyorsan szereztem meg a jogosítványt, azon kevésbé, hogy minden vizsgán elsőre átmentem -, ami úgy világít a fák sötétzöldjével-, és a lemenő Nap, aranyszín fényének keretében, mint egy kibaszott diszkó gömb, és a zene ritmusát is érzem a talpam alatt dübörögni, amikor kiszállok a járgányból.
Most már azt sem tudom, én mire számítottam, amikor Theo azt mondta, szervez egy kisebb bulit. Reginald és Ray sem szerveztek ilyen bulikat. Ők csak olyanokat tartottak, és olyanokon vettek részt, ahol mindenki kaviárt tömött a képébe, és kagylót szürcsölgetett, a férfiak minőségi, jenki whiskeyt-, vagy bourbont, a nők meg szép pohárba-, és színekbe rejtett, alattomos koktélokat iszogatott. A tizenkét tagú zenekar halk játéka alatt. Halkan duruzsolva.
A szívem hevesen kalapál bordáim alkotta ketrecében, ahogy megindulok a ház felé.
Az ajtót nyitva találom, amikor lenyomom a kilincset, a következő pillanatban felém repül valami szikrázó dolog, amit nem tudok lekövetni és beazonosítani a levegőben, csak akkor, amikor az idősebb Theodore Nott kárpitjára esik, ronda, fekete, füstölgő égésfoltot hagyva maga után.
A hatalmas nappaliban-, vagy szalonban szinte teljes a sötétség, csak neonfényű pászmák játszadoznak az egymásnak simuló testeken, és nyaldossák a falakat. A konyhában lecsavarom az egyik, félig-, vagy negyedig telt vodkásüveg kupakját, és eszembe sem jut pohárral szórakozni.
- Non – May az, ezer közül is felismerném a hangját, és, ahogyan elhúzza a nevemben az ó-t. Mélyről indítja, és most majdnem sikítva ível felfelé. – Gyere táncolni!
Gondolkozás, hezitálás nélkül, széles mosollyal a képemen vetem magam az emberek alkotta húsmasszába.
Iszom a vodkát.
És nem tudom, hány szám gördül le a kazettáról, a lemezről, vagy szóljon bármiről is, mert a színek és a fények összemosódnak, a vodka égeti a számat, végig a perzseli a nyelőcsövemet, aztán a gyomromban keveredik az euforikus boldogsággal és önfeledtséggel. Testek simulnak az enyémnek, veszett róka módjára törleszkednek, az orromban robbannak különböző nívós-, és proli parfümök esszenciájának fúziója, a fények még csukott szemmel is láthatóak, ahogyan a zene ütemére villognak a megbűvölt lámpák. A szám kiszáradt, már a vodka sem segít.
Kibontakozok a tömegből, és a veranda felé indulva még megállok a konyhában, és behűtött bort töltök magamnak.
A kúria falának támaszkodva veszem elő a bőrdzsekim zsebéből a piros Malborót, meggyújtva sisteregve parázslik fel a cigarettavég, mély levegőt veszek, bent tartom, egészen addig, amíg már fájni nem kezd. De jó, hogy így fáj, máskülönben honnan tudnám, hogy még élek?
Az ajtó nyílására kapom fel a fejem, ajkam a borral telt pohárra tapasztva nézek a távozóra – aki valójában érkező, és itt lakó.
- Nem így képzeltem egy kisebb bulit – lehetnék megrovó, vagy szigorú, vagy egy hisztis picsa, de csak elnevetem magam. Nem kell megkérdeznem, hogy miért tekert cigire fog rágyújtani, vagy, hogy mégis, mi van benne, mert pontosan tudom. – Máris jobban érzem magam a kúriában – csak most szakítom el a tekintetemet a cigiről, meg Theóról, és a bor, szinte feketének tetsző hullámaiba nézek, és a pohárba fújom a füstöt, nézem, ahogy lustán kering a felszín fölött a burában, mielőtt elillanna. – Tudod... nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy – szemem sarkából nézek rá, az italba kortyolva.

Nem is igazán figyelem, hogy egészen pontosan kik vannak jelen e pazar estélyen, nem ismerek mindenkit név szerint, valaki csupán az Akadémia folyosóiról-, vagy a közös óráinkról ismerősek, mások meg még akár a Roxfortból is. Igazából nem érdekelnek, nem érdekel senki, csak az kattog a fejemben, ahogy a vér az ereimben zubog, hogy szabad vagyok. Nem kell attól tartanom, hogy egy hasonszőrű, pedigrés kis szaros beárul majd a szüleimnek, és attól sem kell tartanom, hogy szégyent hozok rájuk, mert lehet, hogy a Rappaportok keze messzire elér, de ide nem. Bármennyire is gyűlölöm ezt az óriási, sötét, barátságtalan kúriát, tudom, hogy biztonságban vagyok. Hiszen erre vártam, nem igaz? Amióta a Roxfortban titkos bulikba jártam, amikor kiszöktünk a Vadkanba, éjnek évadján, amikor a kviddics pálya mögött tizennégy évesen beleszívtam a cigibe életemben először, aztán pedig a tóhoz jártunk le a barátaimmal, a fák tövében füstölve egy-egy doboz cigit. Még arra is emlékszem, hogy May milyen köhögő rohamot kapott, és az is tisztán él a lelki szemeim előtt, ahogy Holden Briggsel ugyanannak a fának vetettük hátunkat, a frissen zöldellő fűben, tavasszal. Egy kurva szót sem váltottunk, csak csendben pöfékeltünk, és olvastuk a mocskos sárvérű írók regényeit – faltuk őket, egyiket a másik után, néha még cseréltünk is, hogy a másik is elolvashassa a miénket.
De többé nem kell bujkálnom. Felnőtt nő lettem, a szüleim pedig, azzal, hogy ide küldtek a Nott birtokra, végérvényesen levették rólam a kezeiket. A magam ura vagyok. Azt teszek, amit akarok. Ha úgy tartja úri kényem és kedvem, hát beverek fél üveg vodkát. Ha úgy, hogy az átmenetileg táncparkettnek kikiáltott szalonban vonaglok a zene ritmusára, akkor azt. Ha húzom a fiúk agyát – mert azt azért ők is tudják, hogy egy újjal sem érhetnek hozzám -, akkor azt. Nem akarok én senkinek sem rosszat, nem hazudok, nem ígérek semmit – úgy teszek, mintha ott sem lennének. Mintha a kúria egyedüli és kizárólagos ura és birtokosa lennék, mintha egymagam lennék, mint, ahogy valójában voltam is, életem számottevő részében.
Mintha Theo sem létezne, és az egyezség sem, ahogyan a pár éven belül megkötendő eskünk is csak valamiféle rossz, középkori tréfa lenne. Pedig nem az, bármennyire is szeretném elhinni, hogy ez az egész egy orbitális faszság, nem az. Ez a jövő. A közös jövőnk ígérete. És ez az elképzelt jövőkép magányos órákat, szótlan estéket, és hideg éjszakákat, meg fagyos reggeleket vetít maga elé. Néha egészen komolyan meg akarok pattanni. Fogni a régi, kazettás lejátszómat, a legszükségesebbeket bevágni egy hátizsákba, meg a nyeregtáskába, felpattanni Dune hátára, és vissza sem nézni. Nem lehet olyan rossz a skót felföldön, nem? Ha pedig megunom a végeláthatatlan mezőket, és a zöld hullámokat, a zord, szürke hegyeket, akkor majd elutazom. Valahogy. Monacóba, vagy Firenzébe, esetleg Lisszabonba.
Mégis maradok, akkor is, ha reggel, amikor kinyitom a szemeimet, az az első gondolatom, hogy egyszerűen el kellene tűnnöm. Hogy a kúriára gondolok, vagy a világra, azt máig nem tudom pontosan megmondani.
Úgyhogy iszok, mert most nem akarok ilyesmire gondolni. Iszok, hogy felejtsek, és kiverjem a fejemből ezt a sok hülyeséget. Iszok, hogy a világ összemosódjon a színekkel és a fényekkel, és, hogy csak e fénybe süppedhessek és fürdőzhessek benne. A szívem olyan vehemensen dobog, hogy majd’ kiugrik a helyéről, a szám kiszárad, érzem, ahogy eltelítődik a tüdőm, és borzasztóan szomjas leszek, és el akarok szívni egy cigit a friss levegőn.
Békés füstölgésemet, és borozgatásomat éppen az az ember szakítja félbe megtisztelő jelenlétével, akivel egyébként minden nap találkozom, hacsak szánt-szándékkal el nem kerüljük egymást – én csináltam már ilyet, hogy ő igen, azt nem tudom, sosem kérdeztem.
- Aha – egykedvűen bólintok, de az ajkam szegletében mosoly játszadozik. – Pontosan így. Mint, ahogyan a legtöbb aranyvérű tenne is, hasonlóan impozáns helyeken – intek a cigarettát tartó kezemmel a ház, és a birtok felé. De, mielőtt még megszólalhatna, vagy, ha kell, hát a szavába vágva hozzá teszem: - Ó, és a golfot majdnem elfelejtettem. Vagy errefelé inkább pólózni szoktatok? Tenisz? Vitorlázás? – mert, hát ezek fontos tartozékai a krémek-krémjének, és bizonyára nem véletlen, hogy a birtokhoz tartozik egy istálló, és egy hatalmas, kerítéssel körbevett, karám terület.
Harmadik kérdésére megingattam a fejem.
- Mondtam olyat, hogy nem várom? – kérdezek vissza, de a hangom életlenebb annál, semmint, hogy valóban így legyen, vagy, mintha valóban a sértődött haragnak engedtem volna utat, úgyhogy kapásból beleszívok a halálrúdba. – Épp annyira várom, mint te – dőlök kicsit előre, miközben gyalázatos, huncut mosoly játszadozik ajkamon. – Egyébként nem – a borba kortyolok -, nem éreztem olyan jól magam – vonom meg a vállamat, a bakancsom orrát nézegetve, mintha az olyan kurva érdekes volna.
Újra elnevetem magam, de nem azon, amit mond, hanem azon, ahogyan mondja.
- Okosabb és kitartóbb vagyok, mint hinnéd, Mr. Nott – biccentem kissé jobbra a fejemet, úgy nézek végig rajta. – Én csak egy nőt látok itt – és még teátrálisan körbe is nézek, újfent kissé előre dőlve, csupán fenekemmel támaszkodva a falnak, hátha mégis elkerülte a figyelmemet a hölgy horda. – Arra gondolok, hogy ilyen... szabadszellemű vagy, más, mint a szüleink – aztán felhívja rá a figyelmemet, hogy én sem pont úgy viselkedtem a korábbi, pár találkozónk alkalmával, mint az előbb.
Nevetve lököm el magam a faltól.
- Nem, fogalmam sincs, mire célzol, folytasd, kérlek – mondom, hátha részegen és betépve nem esik le neki, hogy csak a bolondját járatom vele. Mellé lépek, aztán egy meglepően könnyed-, de cseppet sem stabil mozdulattal rugaszkodom el, és imbolyogva ülök fel a korlátra. Mint egy vérbeli úrinő. Mivel nem estem le, így már csak a fekete harisnya bánja legfeljebb, de az a legkevésbé sem érdekel.
- Azért, mert úgy teszek, nem vagyok olyan, mint ők – vallom be, kissé már artikulálatlanul kiejtve a szavakat. Úgy sem fog erre emlékezni egyikünk sem.
Élesen szívom be a levegőt a robbanás említésére, a spangli füstje az orromba kúszik.
- Amikor csak azt érzed, hogy az események megállíthatatlanul sodornak magukkal, és nincs kiszállás, és ez tűnik az egyetlen megoldásnak – magam elé nézve kortyolok a borba. – Egy robbanás, ami felráz, ami kilök ebből a folyton pörgő körhintából, ami lesöpör a lábadról, ami tudatja veled, hogy kurvára élsz. Már, persze, ha túléled a robbanást – nézek rá sokat mondóan, de azért mosolygok, hogy ne vegyen túl komolyan, és azt gondolja, hogy szerfelett sok szépirodalmat olvasok. – Milyen érzés? – a saját, élettelenre szívott cigimet egy üres sörösüvegbe ejtem, és a spliff felé bökök az állammal.

Nem kell lélekgyógyásznak, vagy pszichológusnak lennem ahhoz, hogy tudjam, ez a hatalmas kúria, a birtok, meg a tornyokban, halmokban álló galleonok soha nem fogják igazán boldoggá tenni. Sem az elrendezett házasság. Ugyanonnan jövünk, valószínűleg hasonlóan érzünk mindezeket illetően. Eljátszhatja, megjátszhatja magát az ostoba, hasonszőrű barátai előtt, akik talán elhiszik, mert csak a csillogást és a fényűzést látják, a szinte csapból folyó, méregdrága whiskeyt és bourbont, de engem nem tud átbaszni. Bármennyire is szeretne. Hogyan is lehetne boldog?
Valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva azonban nem akarom megnehezíteni a dolgát, részben ezért is kerülöm. A kötelező tiszteletköröket lefutottuk már, a java ugyan még hátra van, mert elképzelésem sincs, hogy egyáltalán mi lesz az esküvő után, hogy mi lesz akkor, ha összekötjük az életünket, hogy mikor költözök be ténylegesen a mester hálószobába, hogy mi lesz ott és akkor. A gyomrom vet egy bukfencet a gondolat nyomán, és egy pillanatra elfog a hányinger, és nem Theo miatt, hanem, hogy elképzelem, hogy le kell csupaszítanom a lelkemet is előtte.
- Gondoltam – nevetek röviden, mert tudom, hallom, hogy hazudik. – Nem tudhatom, férfias sport, sosem próbáltam – hanyagul vonom meg a vállamat, ravasz mosolyra görbített ajkakkal, és iszok a borba. Kviddicsezni, azt hiszem, már nem láthatott a Roxfortban, de azt tudja, hogy a lovam birtokba vette a kúria istállójának egyik karámját, bár sosem járt még csak a közelében sem, legfeljebb az egyik nagy ablakból nézhette, ahogy kilovagolok, minden bizonnyal, annak reményében, hogy soha nem jövök vissza. Néha eljátszottam a gondolattal én is. – Varázslósakk? – nem engedem el a témát, valami biztosan érdekli. – Köpkő? Póker, römi? Hobbi kviddics liga? Mit csinálsz, amikor nem az Akadémián vagy, vagy a kúriában? – nem tudom a számra venni az itthon szót.
Aztán az apjára tereli a témát, de nem az idősebb Theodore Nott érdekel, nem vele fogok egy fedél alatt élni, sőt, ami azt illeti, nem is szeretnék. Azt mondják, ha választhatsz két rossz közül, akkor a kevésbé rosszat válaszd, és ez, jelen esetben, Theo. Nem, mintha ő annyira megátalkodott, vagy gonosz lenne, vagy netalántán lett volna választásom: Rex Rappaport, ha számára éppoly’ jövedelmező lett volna, hozzáadott volna az idősebbikhez is, ha nem dugják Azkabanba, és akkor most Theo nevelőanyja lennék, nem a menyasszonya.
- Az apák már csak ilyenek – felelem. – Ripley is inkább az elméjét élesíti. Nagyobb haszna származik belőle – persze, mindig odafigyelt magára, mert fontos és nagy ember, nem lehet slampos, vagy elhízott. Az évek során felszaladt rá ugyan pár kiló, mert azért a steak-et sem veti meg, vagy a minőségi alkoholt, esetleg a legjobb szivarokat. Mocskos szégyenfolt az életében a létem, valami, amire bármennyit költhetett, bármennyire ridegen tarthatta, mint egy vadállatot, képtelen volt pórázon tartani.
Lesajnáló, mímelt részvétet kifejező szavait hallva kedvem lenne hozzávágni a kristály poharat. Élesen szívom be a levegőt, és csak hosszú másodpercekkel később mosolyodok el.
- Nem kell tőled semmi, Theo Nott – a hangom olyan, akár a jégszilánkokra csorgatott méz, újra beleiszok a borba. – Beleértve a sajnálatodat is – volt egy szívdobbanásnyi pillanat, odabent, amikor a vodkát nyakaltam, és táncoltam, és szívem szerint, megállítottam volna az idő forgását. Arra gondoltam, hogy nem lenne rossz élet ez így. Nem lenne kielégítő, de borzalmas sem lenne. Egy olyan élet, amiben a hét napjainak, monoton körforgását ilyen hétvégék zárják. Amikor semmivel sem kell törődnünk. Egymással sem. Szabadok lehetnénk. És én inkább élném az életemet vele párhuzamosan, soha össze nem érő egyeneseken, delíriumban, semmint Theóval, egy pályán keringve, egymás képébe bámulva, napról-napra egyre inkább elsorvadva, és várni a megöregedést, a megváltó halált, amely majd kiragad bennünket abból az egyhangú körforgásból, amibe zártak minket.
- Gyakorlatilag is – javítom ki, még mindig olyan gyalázatosan mosolyogva, mintha épp az imént, a gondolatmenet, a felismerések révén, csattant volna egy pofon az arcomon, s most a másikat fordítanám oda. – Sajnálatos módon, most kénytelen leszel – eggyel biztosan, méghozzá egy életre összeláncolva. Ha galádabb lennék, most örülhetnék, amiért minden eszközzel rendelkezem hozzá, hogy könnyű szerrel pokollá tegyem az életét – de, és, még, ha tudnám is bántani, nem akarom, nem igazán.
Vonásaim megenyhülnek, de nem azért, mert hiszek neki, amikor főnyereménynek titulál; sértésnek is vehetném. Elnevetem magam, és legszívesebben az arcába vágnám, hogy valójában nem is ismer engem, fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, hogy milyen ember vagyok.
- Erre térjünk vissza pár év múlva, jó? – nevetek, kínomban, mert mást nem tehetek, mert itt és most, előtte mégsem sírhatok, és, különben is, semmi rosszat nem tett velem, vagy ellenem, és ő is éppúgy elszenvedője-, s nem elkövetője ennek az egész színjátéknak, mint én. Nehezemre esik elképzelni magunkat, ugyanitt, három-, öt-, vagy tíz év múlva.
- Pedig nagy sikered lenne, és bármikor átadnám – apám valószínűleg nem erre a pályára szánt. Egy arctalan alak lennék a Próféta hasábjain, csak a nevemet ismernék, ha nem lenne Theodore Nott, ez a roppantul előnyös házasság, és a fiatal férfi kapcsolatai és köre. Nem lennék meglepve, ha a nem is olyan messze álló, tölgyfa lombjában-, vagy a móló alatt most is bujkálna egy paparazzo, meg egy firkász. Már látom is magam előtt a szalagcímet: háborús bűnösök új generációja; részegek és veszélytelenek.
Ráhagyom. Fogalma sincs róla, hogy miről beszél. Nem tudja, milyen a robbanás, milyen élve elégni, mennyire pokolian fájdalmas lehet. Én sem tudom, csak emlékszem a sikolyaikra.
Inkább elfogadom a felém nyújtott cigit, és gondolkozás vagy hezitálás nélkül szívok bele, majd fújom ki a füstöt, kétszer, mielőtt visszaadnám.
- Nem – ingatom meg a fejemet. – Sosem voltak olyan barátaim, akikkel kipróbálhattam volna – magnixok végképp nem, és az iskolán kívül varázsló vagy boszorkány barátaim sem voltak soha igazán, de ezt nem kötöm az orrára, inkább a borba kortyolok. – Tudod, tele vagy meglepetéssel – bököm ki, ami már egy ideje a fejemben jár. – Nem vagy olyan, mint a begyöpösödött, aranyvérű elit, magnix cuccokat fogyasztasz – gondolok a cigire, az alkoholra és a fűre, meg a kokainra -, és jól esik az is, hogy nem veted rám magad, vagy nem átkozol meg, esetleg kényszerítesz rá, hogy magam vessem alád magam – kiiszom a maradék bort. – Hozok valamit magamnak. Te mit kérsz?