Salomé Bonaccord

Gyerekkorát átitatt egyfajta cserfesség, bájos renitencia, szökési és ellenkezési kényszer, toppantások és huncut pillantások sorozata. Mondataiban a játékoság szikrái pattantak meg, miközben szolgálóik rendszeresen arról suttogtak a cselédszárnyban, milyen furcsa kisasszony is, sugárzik belőle valami korához nem illeszkedő, értelmezhetetlen bölcsesség, a tekintete mély, pajkosság barázdálja, de mégiscsak, mintha egy felnőttel néznének farkasszemet, aki átlát milyen furfangon és csapdán, aki túllát - mindenen. Szerették, mert nem lehetett nem szeretni, az illedelmességet és együttérzést benne, elvégre sosem élt vissza születési előjogával, magának kötötte a cipőjét, magának fonta a haját, tűzte a szoknyáját - tökéletlenül, hanyagul, ennek ellenére elbűvölően.
Salomé többé nem kislány, és bár bizonyos vonásait keresztülvonszolta évtizedeken és meghasadásokon, keresztül konfliktusokon, sajgásokon, átmeneti boldogságon, szerelmen, fulladáson, kis halálokon, sok mindent éppen ezek miatt szedett magára. Önmaga hibridje, egy verzió, amit körülményei teremtettek. Munkatársai és diákjai kifejezetten kedvelik, felnéznek rá, keresik a társaságát, az a könnyedség, amivel bármilyen emberhez képes odalépni, bármilyen témához hozzászólni, bármilyen kínos csendet feloldani, mindenki szerint irigylésre méltó. Szakmai felkészültsége megkérdőjelezhetetlen, habár sosem esik abba a hibába, hogy intellektusára kiterjessze, tisztában van a korlátaival, sosem merészkedik ingoványos talajra, cserébe mindenre nyitott, figyelmes hallgatótársaság.
Néhány dolgot képtelen letenni, ha kell, éveken, haraggal átitatott periódusokon is keresztülvonszolja, nem engesztelhetetlen típus, viszont lobbanékony és nehezen szabadul meg a sérelmeitől. Melankolikus, összefüggésekben gondolkodó, enyhén szorongó típus, aki képtelen érdemben visszafejteni egy konfliktust, helyette menekülőre fogja, eltereli a figyelmét, megváltoztatja a környezetét, impulzusok után kutat. Ilyenkor játékossága bosszantóvá válik, komoly beszélgetésekre aligha lehet rávenni, érzelmei nyersek, képtelen beszélni róluk, neki távolságra van szüksége, ami rengeteg feldolgozatlan traumát vagy ártalmatlan félreértésből fakadó neheztelést eredményez.

Futsz előlük – kitartóan és céltalanul, mert fogalmad sincs, hová indultál meg, csak a lábaid visznek, keresztül bokrokon, és nem érdekel, mennyi kiálló hajtás karcolja végig csupasz felkarodat, amíg vissza-visszapillantva megbizonyosodsz róla, hogy távolodsz, igazán távolodsz. Futsz előlük, mert nem ismersz mást, évek óta menekülésvágy reszket az izmaidban, el fodros ruháktól, estélyektől, vacsorapartiktól, felszínes és sekélyes beszélgetésektől, nem akarsz idegenek előtt pukedlizni – milyen bájos kislány –, akcentussal illedelmes bájcsevejekbe bocsátkozni – milyen elragadó kislány –, bemutatni, hogyan kell feltörni egy csigát – milyen tüneményes kislány –, neked levegőre van szükséged, vízre, sárra, erős földszagra és vadállatok neszezésére. Nadrágod derékgumijából kifordul egy zsebkönyv, kedvenc nagybácsid adta neked, elég guggolt, és azt mondta, bárhol jársz, bárhová indulsz, egy jó könyv mindig legyen nálad, mert a jó könyv társaság és rejtekhely, ahová kicsempészhetsz magadból egy darabot, ahová senki nem mehet utánad, és amit soha senki nem találhat meg. Felsikkantva fordulsz vissza érte, már hallod apád kétségbeesett kiáltozásit, a dadák ajkáról ijedten, mégis szigorúan patakzik: Salomé, Salomé, Salomé!
Hol vagy?
Fogalmad sincs, fejben bebújsz a könyv lapjai közé.

Futsz előlük – habozón és irányzékra állva, mert rögtön tudod, hiába minden, semmi sem változtathat rajta, kiárusítanak, felmértek és árat szabtak neked, figyelembe véve vérvonalat, külső attribútumokat, készségeket és csípőkörméretet, azt mondták, elvesz majd, mert így helyes, így szokás, jó dolgod lesz, vigyázni fognak rád, bárkihez nem adnának, hidd el, és te elhitted, csak a lábad nem, az feszült bele a vágyba, hogy eltűnj és felszívódj. Lépcsőt hagysz magad mögött, félhomályba omló folyosót, ajtót tépsz fel, cipőd sarka kopogással segít, hogy megtaláljanak, dobognak utánad, két lépés között lehúzod magadról, és puhán, nesztelenül folytatod az utad. Titkos átjárók, szobák, emeleti szalon, végül apád dolgozószobájába érsz, onnan egyetlen lépés választ el a könyvtárszobába vezető ajtótól, mégis megtorpansz, a súlyos függöny mögé húzódsz, onnan nézed végig, ahogyan keresztülrohannak, ilyen a természete, mondja az egyik leszakadó szobalány, mindig ilyen volt, a kisasszony szereti, ha kergetik, és muszáj szájra tapasztani a tenyeredet, mielőtt hangosan elnevetnéd magad.

Bujkálsz előle, szemed sarkából látod, ahogyan minden feltartóztatásra kalibrált rokon terveidnek megfelelően szóba elegyedik vele, ismered az útvonalakat, merre lépj, hol töltik fel rejtőzködésed légüres terét, hol keresztezik a kettőtök közötti, általad mesterségesen fenntartott távolságot, stratégiád van és tapasztalatod, átlátod már az ilyen események koreográfiáját, megtanultad használni, kedvedre igazítod a vonalakat, és érinthetetlenül mozogsz közöttük. Ingerült, nem miattuk és nem miattad, inkább saját maga miatt, döntöd el elégedetten, amiért nem képes bekeríteni, sarokba szorítani, amiért sosem kerülhet hozzád elég közel. Azt hallottad, szenvedélyes vadász, lőfegyveri felsőbbrendűség kínozhatja, a vad pedig ellenszegül most, nem dermed bele alázatosan, hanem tovább inal, keresztülszökken cserjéken és vízmosásokon, villanásokra jelenik meg, ingerlően és incselkedve, tekintetetek néha találkozik, futólag, de végigsepersz rajta, és hívod.
Fogalmad sincs, miért izgat ennyire, nem adja fel, szikáran tűri szeszélyeid, frusztráltsága idővel türelemmé, kivárássá szelídül, fárasztani kezd téged, köreid bezárulnak, végül a hátsó kert eldugott zugában talál meg, felmosolyogsz rá a hintapad biztonságos ringatózásából, utolértél, mosolyog a tekinteted, fáradt vagy, húsod felpuhult, tudd meg, Klaus Munter, mondod kimerülten és boldogan, igazán hozzád megyek feleségül.

Elrejtőzöl előle – kintre menekülsz, virágágyások közé, itt minden életben marad, gondolod szomorúan és reménykedve, amint kilépsz, már nem érzed az épület szorítását és hűvösét, tágas terek, kongó helyiségek, halál és szeretetlenség szagától nehéz, idekint azonban szétterül minden, hullámzik és érintetlen. Térdepelsz hosszan, fohászkodásra hajolva rendezgetsz, öntözöl és nyesel, új hajtásoknak metszel teret, apró bogaraktól szabadulsz meg, levelekre tapadt bábokról. Eszedbe jut, ha tehetnéd, te is elbújnál most, nem egyedül, hanem vele, néhány hónapja nincs egyes szám első személy, csakis alanyi összetartozás, átsző téged, körbefutotta változékony falaidat, stabillá tette, gyökeret eresztett kettőtök helyett is, és hamarosan tovább tágultok, együtt kell majd benőnötök egy új hézagot, aminek a létezéséről nem is tudtatok. Persze sejtetted, természetes folyamat, ezért adtak oda neki, de azt hitted, csaltál, lefutottad a kiházasításodat, sikerült megszöknöd a kényszer elől, mert megszeretted ezt a férfit, és önként távoztál vele, akkor már nem érdekelt, mennyit érhettél, vagy miért téged választottak, akkor az érdekelt, hogy végül te választottad Klaus Muntert, így lényegtelen, a háttérben milyen tárgyalások folytak, milyen záradékok íródtak, milyen megegyezések születtek.
Megtalál két palánta között, lehajol hozzád, vonásai kemények, mégis beléd lágyul, konzisztensen és gyönyörűen, a szorongás ráncai felszívódnak, tekintete kér, szólj hozzá, mondd, mi bánt. Terhes vagyok, suttogod egy lapáttal földet igazgatva, és félek. És tudja, ott van a pillantás intenzitásában, a válladra simított tenyérben, a tétova reszketésben, tudja, hogy azért félsz, mert szereted, mert akarod, mert saját természetednek ellentmondva vágysz rá, a rögre, ami örökre egy helybe kényszerít.

Futsz önmagad elől – keresztül városokon, országokon, keresztül ásító tereken, magad mögött hagyva történelmi jelentőségű szökőkutakat, macskaköves utcákat, fehérre festett ablaktáblákat, teraszon hagyott üres, kávéscsészéket, és futsz, kétségbeesetten, fájdalomtól zsibbadtan, mert sikerült, eltűntél, sosem bukkannak rád, te mégis minden alkalommal visszanézel magadra, gyűlölettel és sóvárgással, kiüresedve, mégis tele, annyira tele. Elfordulsz a tükröződő felületektől, kiültök néhányan, cigarettára gyújtasz, terítőn borfolt, édeskés illat terjeng körülöttetek, nevettek, szakmai hamissággal, kipirosodik az arcod, és elvágyódsz, máshová, itt minden szűkös, párás, élettel teli, lábadban a menekülés reszketése, mégsem indulsz. Egy szemeszterre ígérted magad, senki se mondja, hogy gyáva vagy, megbízhatatlan, úgy örültek neked, eltévelyedett báránynak, a hűtlennek, aki odadobott karriert, tehetséget, presztízst, hogy feleség legyen, de visszatértél, megbocsátottak neked, és a világon már sehol sincs helyed, miért ne maradhatnál még egy kicsivel tovább. Csonkán és súlytalanul, tőled nem elvettek valamit, belőled kiszakították, és vérzel, folyamatosan, csillapíthatatlanul.
Bokáid összefűzöd, előrehajolsz, az intertextualitás tudatosságának vizsgálata, mondja valamelyik kissé zavartan, majd tekintetetek találkozik, és visszavonul, mert tulajdonképpen, mondod, elegánsan átvéve a beszélgetés fonalát, az alkotó tradícióhoz kapcsolódása elkerülhetetlen, fontosabb a metaforikus vagy metonimikus kapcsolódás elemzése, funkcionális értékének vizsgálata, különben a dekonstrukciós viták zsákutcájában kötnénk ki, és nevetnek, lebilincselve, elragadtatottan, mert te mégis mindig az a kislány maradsz, aki magára vonja mások figyelmét, aki bájos és elbűvölő, ez is egy produkció, és futnál, a rád eső pillantások, a figyelem, a mesterkéltség elől, futnál önmagad elől is, a csend elől, ami két eszmefuttatás között reked meg, mint a hőség, a parfümillat, az otthontalanság, és néha, amikor senki sem figyel, tenyeredet a hasadra simítod.  

Nem konvencionális szépség, francia báj jellemző inkább, szomorkás esztétika, ami egyébként az egész családjára jellemzi. Szeme szögtől, hangulattól függően kék, szürkés vagy zöldes árnyalatú, szemöldöke fakó, orra a legkevésbé sem arisztokratikusan fitos, szépen ívelt szája mégis megragadja az emberek figyelmét. Inkább hűvös, titokzatos, elegáns szépség, alkatán látszik, hogy sosem fogyókúrázott kimondottan, idomaiban ott lapul a kulináris kíváncsiság, semmi sem kidolgozott vagy mesterkélt rajta. Stílusa a kifinomultság és eklektikusság ötvözete, bátran nyúl új darabokhoz, kísérletező szabásokhoz, de leginkább pasztell és földszínekhez ragaszkodik. Szeret sminkelni, nude vagy vörös rúzst választ, tusvonala évtizedesen bejáratott, a kinyújtott nyelvű spirálozás mestere.