- Ha ma még egyszer meg kell szólalnom németül, akkor danke schön, de én fejbe lövöm magam - jegyeztem meg csendesen, Nonba karolva, valamikor este tizenegy óra tájékán felfelé kaptatva a Munter vadászkastély második emeletére. - Azt hittem, már sosem lesz vége ennek a napnak. Szinte úgy tűnt, mintha egy másik életben másztam volna ki az ágyból a békésen alvó feleségem mellől hajnali négykor - mert ő bezzeg aludhatott, hol itt az igazság? -, hogy összekészülődjek egy vadászathoz, amihez semmi kedvem nem volt és ahol minden önuralmamat össze kellett szednem ahhoz, hogy ne lőjem tarkón a félkarú sógoromat egy óvatlan pillanatban. Két fácán és egy leterített őz szimbolizálta, amit Reginalddal szerettem volna tenni, mindezt persze begyakorolt műmosoly, tökéletes német és kifogástalan modor mögé rejtve. Ebben zseniálisak voltunk mind, az anyatejjel szívtuk magunkba a képmutatást és az elnyomott érzelmeket, talán még jobban belénk ivódott az arisztokratikus felsőbbrendűség-tudatnál is - pedig abból sem szenvedett hiányt egyik meghívott sem. Semmi másra nem vágytam, csak hogy megihassam a Szent Mungóban felírt bájitalomat, mert a Roxmortsban golyót kapott vállam minden hirtelen mozdulatnál sikítva jelezte, hogy igencsak ráférne egy fájdalomcsillapító-és csontforrasztó főzet, majd végre lefeküdhessek aludni, bepótolva az előző éjszaka kimaradt órákat. Mégis mennyit aludhattam? Egy órát? Kettőt? Többet biztos nem, mire a szokásos álmatlan forgolódás és tépelődés közben elnyomott az álom, szinte már szólt is az ébresztő, márpedig a késés Munteréknél nem volt opció, és nem akartam magamra haragítani a házigazdákat, volt mostanság így is elég bajom a Magic is Mighthoz közeli kedves ismerősökkel. Az utolsó lépcsőfokoknál fojtott beszélgetés hangja ütötte meg a fülemet. - ...És csinálj már valamit a hajaddal, vagy egy átokkal nyalom le holnap. A sárvérű korcs barátaid között lehet, hogy ez belefér, de ez itt normális társaság, Nott. - Látszólag pókerarccal, érdektelenül tettem meg az utolsó néhány lépcsőfokot, majd fordultam le a második emeleti folyosóra Nonnal, ahol két tizenéves fiú éppen a falnak préselte Theót. Ha semmit nem hallottam volna a párbeszédnek alig nevezhető fenyegetőzésükből, akkor is félreérthetetlen lett volna a helyzet. Túl jól ismertem ezt a szituációt, a különbség csupán az volt, hogy a fiammal ellentétben én sosem az a fél voltam, akit falra kentek, hanem én voltam az, aki legtöbbször minden ok nélkül ment neki másoknak. - Talán valami baj van, fiúk? - Nem volt rá szükség, hogy felemeljem a hangom vagy dühösen leteremtsem őket, a két kölyök (Vogelék és Lundbergék fiai talán?) úgy rebbentek hátra Theótól, mintha átok találta volna el őket. - Nem, Mr. Nott, dehogyis. Csak beszélgettünk, de már megyünk is, későre jár. - Tipikus bántalmazók: addig voltak bátor keménylegények, amíg nem volt kéretlen közönségük. - Azt nagyon jól teszitek. Biztosan az ifjú pár sem örülne, ha bármi probléma lenne a nagy nap előtt. Lehet, hogy a Durmstrangban ez belefér, de ez itt normális társaság, igaz, fiúk? - A két kölyök csak makogott és mormogott valamit az orra alatt, mielőtt lesütött szemmel elhordták volna magukat a folyosóról a hálószobájuk felé. - Ez meg mi volt? - fordultam kérdőn Theo felé, mielőtt jelentőségteljesen összenéztem Nonnal. Egyikünk sem volt hülye, nagyon is jól tudtuk, hogy minek voltunk fül-és szemtanúi.
Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Theodore Nott
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Vendég
Szer. Jún. 29, 2022 1:07 am
Anya & Fater & Theo
The Things We Hide
Csak egy kibaszott cigit akartam elszívni nyugiban. Nem vágytam semmire, csak arra, hogy kiosonhassak a kertbe, amikor mindenki aludni ment, és elszívjak egy rohadt cigarettát, mert ha meghallottam még egy deutsche szót, akkor biztosan falnak megyek, vagy belehányok Munterék egyik vadászpuskájába. Zsebre dugott kézzel haladtam lefelé a lépcsőn, de amint a hátsókert ajtaja felé fordultam, erős kezek ragadtak meg, és vágtak a falhoz. Halkan felnyögtem, amikor bevertem a hátamat, és mindenféle érzelmet mellőzve pillantottam fel arra a srácra, aki továbbra is a felsőmet szorongatta. Annyira tudhattam volna! Undorodva hallgattam Vogel beszédét, és tényleg nagyon közelálltam ahhoz, hogy telibe hányjam, hiszen a német nyelvtől és a beszélőitől alapjáraton borsódzott a hátam. Azonban nem akartam balhét. Itt és most egyáltalán nem vágytam rá, mert tisztában voltam vele, hogy a német kancellár rokonaival nem volt okos ötlet szórakozni, pláne akkor, ha a Munter-Karkaroff páros volt a vendéglátónk. Kira Karkaroff nemes egyszerűséggel belezett volna ki, és akasztotta volna fel a belsőségeimet az első fára, csakhogy hiába volt halálvágyam, nem akartam megadni nekik azt az örömet, hogy kicsináljanak. − Ne stresszelj, Vogel, nem lesz gond a hajammal – próbáltam leejteni az ujjait magamról, amikor az agyamig eljutottak a szavai. Simán megüthettem volna. Bármikor bemoshattam volna neki egyet, de nem tettem meg, mert mint mondtam, nem terveztem aláírni a halálos ítéletemet. Nem így akartam meghalni. Egyetlen egyszer mozdultam ki a két Lestrange mellől éjszaka, akkor is ez lett a vége… Vagyis, jobban mondhatnám, az, hogy a szüleim felbukkantak, ezek a srácok pedig menekülőre fogták apám arcoskodása miatt. Amint Vogel elengedett, megigazítottam a ruhámat, majd a zsebembe túrva előhalásztam a dobozt, amelyben a cigarettaszálak lapultak. Egy szálat fogtam az ujjaim közé, miközben apám kérdésére vállat vontam. − Semmi – pillantottam rá, de mivel láttam rajta, hogy egyikük se vette be, amit mondtam, hát hozzátettem: − Semmi, ami rátok tartozna. És rohadtul nem kellett volna közbeavatkoznod. Jegyeztem meg csak úgy, mellékesen, mert azzal, hogy belepofázott a mi kis beszélgetésünkbe, csak azt érte el, hogy még jobban rám fognak szállni. Meggyújtottam a szálat, mélyet szívtam belőle, majd amikor kifújtam a füstöt, ismét szóra nyitottam a számat. − Tudom, hogy mit csinálok, és jobban tennéd, ha te is tudnád mi milyen következményekkel jár – vágtam zsebre az öngyújtót és a dobozt, ahogy az égő szállal apámra böktem, de már anyára siklottam a pillantásom a mozdulat közben. − Anya, légy szíves, legközelebb ne hagyd, hogy az öreg beleugasson a dolgaimba. Köszönöm – kértem meg anyámat, hogy legközelebb kösse rövid pórázra a vénembert, mert ezzel nemhogy javított, csak rontott a helyzetemen. Majd mivel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket, most már ténylegesen elindultam a hátsó kijárat felé, mert nem akartam mást, csak hogy ezt a rohadt szálat elszívhassam nyugiban.
- Ha nem vakarhatom le ezt a műmosolyt az arcomról rövid időn belül, akkor csatlakozom – mondom ezt a férjemnek, még mindig mosolyogva, de csak addig, amíg fel nem érünk az első lépcsőfordulóba. Ezt a nagyon hiteles mosolyt, és a sminket, meg a hajlakkot a vörös üstökömről. Meg úgy nagyjából-egészében a bőrömet, amit legszívesebben puszta kézzel hántanék le magamról, csak, hogy ne kelljen itt, ebben a szerepben tetszelegnem. – Ne gondold, hogy a piknik élvezetesebb volt – sejtem, hogy mire gondol Theo, jobban ismerem annál, semmint, hogy rá kelljen kérdeznem, hogy érti. Puszta illemből nem ugrattam a lovat vágtába, csak, hogy egy kicsit szabadon engedhessem a hátast-, meg magamat is, hogy legalább látszólag szabadok legyünk mindketten egy szemvillanás idejéig. Arról nem is beszélve, hogy az aranyvérű lányok, hölgyek és asszonyok nem igazán vannak lóháthoz szokva, így segítségre is szorultak, aztán persze hallgathattam, hogy mi fáj, mennyire, hogy iszonyatosan kényelmetlen, mikor érünk már oda, és, hogy mégis mi ez az illat – a szénáé, a szalmáé, a lovaké -, amit ők szagnak tituláltak. Nekem otthonos esszencia volt, és klasszisokkal jobban éreztem magam messzebb tőlük, egyedül kaptatva a piknik helyszínéül kijelölt pontig, semmint a valódi eseményen, ahol meg már muszáj volt szóba elegyednem mindenkivel, és igazán kedvesnek lennem, szintén mindenkivel. Pedig legszívesebben ordítottam volna. Foghatnám arra a tökéletesen leplezett dühömet, hogy nem aludtam túl jól. Hogy, amit bordazúzódásnak, vagy repedésnek véltek első ránézésre, valójában törés volt. Hogy nem vénségemre, hanem a Roxmortsban történtek okán nem mindegy, hogy milyen pozícióban fekszek, és a legkisebb, rossz mozdulat is éles fájdalommal – ezáltal ébredéssel – jár. Hogy, mióta Theo felkelt, azóta én sem tudtam visszaaludni. De a valóság az, hogy sokkal több, hasznosabb és jobb dolgot is el tudok képzelni annál, semmint, hogy tegyem a szépet Munteréknek, Karkarofféknak, meg a meghívott krémek-krémjének. Itt kell lennem, és úgy kell viselkednem, ahogy az elvárt Mr. Nott feleségétől, Ripley Rex Rappaport lányától, és Reginald Rappaport húgától. Még, ha utóbbi kettőről-, meg a saját renomémról lenne csupán szó, akkor minden bizonnyal sokkal könnyedebben venném ezt az egészet, de nem csak a rokonaimról szól ez az egész, nem csak az aranyvérűek fennhéjázó esküvőjéről és a lakodalomról, hanem mindezeken túl-, és felül Theodore Nottról. Persze, mint mindig, most is túl jól megy a képmutatás: senkinek, még csak elképzelése sincs arról, hogy Theo valójában nem szeret engem, nem úgy, ahogy házastársaknak szokás szeretni a másikat, hogy a házasságunkat csak a közös titkok kötik össze, hogy, míg én Tonynál vendégeskedem, és titkon arról álmodozok, mint egy romantikus naiva, hogy végleg ott maradok a londoni lakásban, és úgy teszek, mintha eltűntem volna a föld színéről, addig ő szívesebben múlatja az idejét Benjivel. A szemükben a mi házasságunk valamiféle mesebeli, eszményi love story, a megtestesül tökéletesség, és az egyensúly és harmónia etalonja-, tankönyvi példája. Egyszerre kapjuk fel a fejünket a beszélgetésnek nem nevezhető fenyegetés hangjaira, és, amikor befordulunk a második emeleti folyosóra, olyan kép tárul elém, amit egyrészt azonnal felismerek, másrészt pedig, aminek nyomán azonnal elpattan bennem valami. Az utolsó, ép idegszálam. Annak ellenére is elkezdem a kezembe gyűrni a vörös ruha anyagát, hogy elnyújtott, fenyegető léptekkel induljak meg a trió felé, amikor megérzem, hogy a tűz valósággal végigáramlik a testemen: a fejem búbjától, végig a gerincfüzérem mentén, egészen a magas sarkúba bujtatott lábujjaim hegyéig. Theo megszorítja egy kicsit a kezemet, és visszafog, még mielőtt valami őrültséget csinálnék. Nem, mintha fel akarnám gyújtani a két kis faszkallantyút, de nem vitás, hogy jól szórakoznék, ha a német talpalávaló helyett azért kezdenének el ugrálni és futólépésben távozni a fiam közeléből, mert felforrósodik a talpuk alatt a talaj. De Theo visszafog, és nem is lehetnék hálásabb érte, hogy az egyszerre gyengéd és erélyes szorítással visszarángat a vérvörös ködből, ami egy pillanat alatt ellepte az elmémet, és elborította az agyamat. Ha egy rajzfilmfigura lennék, most fütyülve távozna a gőz a füleimen keresztül. A férjemnek ez az egyik szuperképessége: lecsillapítani a tomboló viharaimat. A másik pedig az, hogy nyugodtan, kifinomultan, ugyanakkor egy cseppet sem burkolt jelentéstartalommal képes elküldeni bárkit a kurva anyjába. Éppen ezért, mivel én nem rendelkezem ilyen képességgel, mélyen kussolok, csak metszőn nézek a fiúkra – vasszigorba fagyott vonásaim, és a rideg, lesajnáló pillantásom most többet segít, mint ártana az, ha megszólalnék. A fiam válaszát hallva a szemeimet forgattam. - Theo... – de nem kell sokáig győzködnöm, hogy mondjon még valamit. – Apád jót akar neked – persze, mindhárman sejtjük, hogy akár ennek is meglehet a böjtje, de legközelebb én küldöm el őket, és én nem leszek ilyen finom. Aztán folytatja, és nagyon nem tetszik, amit hallok, és, ahogyan mondja. Képtelen vagyok elfogadni, hogy így elmérgesedett a viszonyuk, és meg is érteném, ha így beszélne az apjával, ha Theodore olyan lenne, mint a saját apja, vagy az én apám, vagy Reginald. De Theo nem olyan. – Először is – azt mindenki tudja a családban, ha így kezdem a mondandómat, abban nem lesz köszönet-, légy szíves, ne beszélj így, sem az apádról, sem az apáddal. Lehet, hogy bántja az egódat, hogy közbeavatkozott, de a család már csak ilyen. Kiállunk egymás mellett, és megvédjük egymást, hangozzon ez bármilyen szarul is. Másodszor pedig örülj neki, és köszönd meg, hogy nem hagyott rászabadulni engem a – finomítanom kell a pöcsfejeket, mert itt valószínűleg a falnak is füle van, ha másképp nem is, a felfüggesztett portrék képében mindenképpen – srácokra.
- Hmm, páros öngyilkosság... emelné a nagy nap színvonalát, nem? Szinte már Shakespeare-i romantikus tragédia. Most vajon rám szakad a plafon, amiért kimondtam egy mocskos mugli nevét? - Valószínűleg rajtunk kívül senki nem nevetett volna egy tizenéves párocska grandiózus esküvője előtt a kettős öngyilkosság gondolatán, különösen annak fényében nem, hogy mindketten nagyon jól tudtuk, hányszor kerültem vészesen közel a visszafordíthatatlan megvalósításához. És mégis... mi mást tehettünk a nevetésen kívül? Már rég elfogadtuk vagy legalábbis megtanultunk együtt élni a nevünkkel járó kényelmetlen társadalmi elvárásokkal, de könnyebbé tette az unalmas esküvők, bálok, fogadások és koktélpartik túlélését, ha közösen gúnyt űztünk belőlük. Legtöbbször szavakra sem volt szükségünk, egy jelentőségteljes összenézés, egy arcrándulás elég volt ahhoz, hogy tudjuk, gondolatban mindketten a szemünket forgattuk. - Pedig azt hittem, jól érezted magad. Már vagy egy hónapja nem voltunk sehol, ahol mély eszmefuttatásba keveredhettél volna az aktuális talárdivatról, az ötven feletti boszorkányok vérnyomásáról vagy a férjeitekről. A lelked mélyén tudom, hogy hiányzott. Pont annyira hiányozhatott neki, amennyire nekem fácánokat lőni, a nyelvemre harapni, hogy ne javítsam ki mások elavult, már harminc éve sem aktuális politikai és közgazdasági fejtegetéseit és ehhez hasonló igazán férfias témákba bonyolódni, aminek a vége úgyis mindig egy rosszul leplezett, verbális farokméregető verseny lett. De a mi életünkben ez volt természetes, és azt hiszem, el sem tudtam volna képzelni mást. Sőt, valójában nem is akartam, lehettek bármilyen idegesítőek ezek a kötelező szociális körök, a hasznuk vitathatatlan volt. Gyengéden, de határozottan kaptam el Non kezét az emeleti folyosóra érve. Kívülről csak egy házastársak között teljesen átlagos gesztusnak tűnhetett, ha bárki ránk nézett volna, talán elérzékenyült mosollyal megállapította volna: egy ilyen ünnepélyes esküvő igazán romantikus hangulatba hozza az összeszokott párokat is, kinek ne lenne kedve kézen fogva andalogni egy ilyen gyönyörű kastély folyosóin? A valóság azonban ettől igencsak messze állt. A mozdulatnak a legcsekélyebb köze sem volt a romantikához, néma kérés volt csupán. Ne csinálj hülyeséget. Bízd rám, kérlek. A két kölyök eliszkolt, megszégyenítve a lelepleződéstől és a puszta ténytől, hogy a jó modor megkívánta a tiszteletteljes hallgatásukat - pedig a tekintetük árulkodó volt, tudtam, hogy szeretnének válaszolni, annál viszont okosabbak voltak, hogy hangosan meg is tegyék. Ellenben a fiammal, aki nem volt képes köszönetet mondani vagy legalább egy vállrándítással letudni, hogy kihúztuk a szorult helyzetből, aminek nyilvánvalóan nem volt ura, bármennyire is szerette volna ennek az ellenkezőjét bebizonyítani. - Következményekkel? - Meg sem próbáltam elnyomni a feltörő nevetést. - Ne haragudj, de nem fogok álmatlanul forgolódni és az életemet félteni két tizenéves kölyök sértettsége miatt. Theo mostanság ennél sokkal durvább dolgokat is a fejemhez vágott, szinte lepergett rólam az elutasítása, mégis jól esett, hogy Non belé fojtotta a szót. Még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy a fiunk ettől nem fog normálisabb hangnemet megütni velem szemben. Eddig sem érdekelte az anyja rosszallása. - Tényleg értékelhetnéd. Anyád megenné őket reggelire. - Nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak oldalra Nonra őszinte, elismerő, már-már rajongó szeretettel. A családja talán megpróbálta elfojtani a személyiségének ezt az oldalát, de én ezt kedveltem benne leginkább. A tüzet, ha nagyon sablonosan akartam fogalmazni. - De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mert elég nehéz elhinnem, hogy a semmiért kentek fel a falra, mint egy elsős hugrabugost. Ezt a beszélgetést azonban nem a folyosón akartam elkezdeni és befejezni sem, ahol a portrék gátlástalanul hallgatóztak és bármikor felbukkanhatott egy másik vendég. Határozott mozdulattal megfogtam Theo vállát, mikor megpróbált kikerülni minket és visszafordítottam az ellenkező irányba, majd ellentmondást nem tűrően betessékeltem magunkkal a szobába, amit Munterék nekem és Nonnak jelöltek ki az esküvő idejére. Becsuktam magunk után az ajtót, kizárva mindenkit, akire nem tartozott ez a beszélgetés - vagyis előreláthatóan inkább vita. Még halványan érződött a szobában a vacsora előtt kifújt parfüm illata, fogasra akasztva pihent a vadászkabát és a lovaglónadrág, az asztalon kiürített tárral feküdt az eredeti Munter-puska, amit még a nagyapám hagyott rám, az ágyat tökéletesre igazították a távollétünk alatt a házimanók. - Miért baszogat a Vogel fiú és Lundbergék gyereke? - A négy fal között nem éreztem szükségét, hogy finomabban fogalmazzak. És különben sem létezett jobb kifejezés arra, ami történt. Mégis mit kellett volna mondanom, hogy piszkálják? Mert ennél nyilvánvalóan több történt. - Egyáltalán miért hagyod magad? A legközelebbi szék támlájára hajtogattam a szmokingzakót és a kötelező csokornyakkendőt, már alig vártam, hogy megszabaduljak mindkettőtől - majdnem annyira, mint az esküvőről való távozásunk pillanatát. A meglőtt vállamba éles fájdalom hasított, legszívesebben Klaus Munter kedves édesanyját szidtam volna, ha nem történetesen az ő vadászkastélyukban vendégeskedtünk volna. Egészen szürreális... Elvettem az asztalról a kikészített fájdalomcsillapító bájital fioláját és egyetlen, könnyed mozdulattal felhúztam a tartalmát. Csak remélni mertem, hogy gyorsan hat majd, az átlagnál sokkal magasabb fájdalomtűrő képességemnek is voltak határai, és ez a véget nem érő nap erősen feszegette ezeket a határokat. Közel annyira, mint a fiam a tűrőképességem határait minden áldott nap...
Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Theodore Nott
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Vendég
Csüt. Okt. 20, 2022 12:44 pm
Anya & Fater & Theo
The Things We Hide
− Igen, következményekkel. Értem én, hogy fogyatékos vagy, és nem fogod fel a tetteid következményeit, de tégy meg egy szívességet, és többet ne avatkozz bele a dolgomba – néztem farkasszemet apámmal, miközben jótékonyan figyelmen kívül hagytam édesanyám csitító szavait. Még mindig nem értettem, hogy anya miért mindig az ő pártját fogta. Esküszöm, jobban óvta az öregemet, mint egy újszülött csecsemőt. Ez sem bizonyította jobban azt, hogy a faterom életképtelen volt, akinek valószínűleg azért lettek gyerekei, mert ezt várta el tőle a társadalom. − De örülök neki, hogy annyira egocentrikus fasz vagy, hogy jelen esetben is csak magadra tudsz gondolni – sziszegtem nagyon halkan, elvégre nem az ő életét teszik pokollá ezek a kis görcsök. Engem basztatnak a családom miatt, főleg miatta… Minderről persze ő nem tud semmit, hiszen a piás üveg aljánál tovább úgysem lát. Neki köszönhetően tanultam meg, hogy az égvilágon nem számíthatok senkire, mert még azok sem állnak mellettem, akik elméletileg a családtagjaim lennének. − Hát tessék, nem érdekel. Csak mindenki hagyjon békén – tártam szét a karjaimat, amikor a vénség arra utal, hogy anyám kicsinálná őket. Én nem állnék az útjába, sőt nagyon szívesen adok egy egész listát, hogy kikkel bánhatna el, és bizony a középső Theodore Nott toronymagasan vezeti azt a listát. − Mint mondtam, semmiség volt. Szokásos faszméregetés, de ezt te nagyon jól tudod, nem? Tudod annak idején, amikor a Griffendélbe kerültem, hány gyerektől hallgattam, hogy Dracóval, Blaise-zel meg Pansyvel mennyit basztattátok a szüleiket? – próbáltam kiforgatni ezt az egész témát, és bűntudatot kelteni a nemlétező lelkében, amit már évtizedekkel ezelőtt kihányt a vécébe a sok alkoholtól. Anyám először is kijelentése után egy pillanatban megfagyott a vér az ereimben, majd amikor arról kezdett el papolni, hogy ebben a családban megvédjük egymást, blablabla, akkor akaratlanul, keserűen felnevettem. − Nagyon szeretlek anya, de egyszer néznél bele a tükörbe, vagy állítanád az egész családot a kibaszott tükör elé, és meglátnád, hogy mennyire áltatod magad ezzel a dumával. Itt nem az egómról van szó, hanem arról, hogy még mindig megpróbáltok hazudni nekem. Ráadásul, nincs mit megköszönnöm, mert ezzel csak mindent még jobban elcseszett. Azt nem hagytam annyiban, hogy csak úgy vállon ragadjon, azonnal odakaptam, és a körmeimet a kézfejébe mélyesztettem. − Ne érj hozzám! – pillantottam rá undorodva, miután végre elengedett, közben pedig a menekülési útvonalakat kerestem a tekintetemmel. Végül is, ha kiugrottam volna az ablakon, akkor egy Reparoval helyre tudták volna hozni azt, bár lehet a földre hulló szilánkok hangja felverné az embereket. De Merlinre esküszöm, még az is megérné, ha kiszabadulhatnék ebből a szobából. − Már mondtam – tártam szét a karjaimat. – Azt képzelik, hogy ők a legendás Theodore Nott és bandája, és bármit megtehetnek. Értem én, hogy sosem volt a másik oldalon, de ennyire kretén tényleg nem lehetett. Vagy ennyire elitta volna az összes agysejtjét, hogy képtelen volt logikusan gondolkozni? − Remélem, arra a bájitalra este tervezel még inni is… − szúrtam oda neki, hiszen én lettem volna a legboldogabb ember a világon, de baja esett volna. Bár, lehet, hogy a Munter-Karkaroff család nem díjazta volna a hirtelen halál esetet a birtokukon, de nekem biztosan bearanyozta volna a napomat. − Most, hogy megbeszéltük, hogy milyen hálátlan gyerek vagyok, és hogy Vogelék meg Lundbergék a középső Theodore Nottnak képzelik magukat, elmehetek végre? Vagy gyújtsam fel az egész birtokot abban a reményben, hogy úgy megszabadulhatok a hülye kérdéseitektől? – próbáltam úgy pozícionálni magamat, hogy minél hamarabb meglóghassak az ajtón keresztül, de ha ez nem volt járható út, akkor még mindig számításba vettem az ablakot, mint vészkijáratot.
- Ha ma még egyszer meg kell szólalnom németül, akkor danke schön, de én fejbe lövöm magam - jegyeztem meg csendesen, Nonba karolva, valamikor este tizenegy óra tájékán felfelé kaptatva a Munter vadászkastély második emeletére. - Azt hittem, már sosem lesz vége ennek a napnak.
