Magam sem tudom, hogy vagyok képes elzárni minden érzést, és nyugodtnak maradni végig, miközben Medit csitítom. Dühöngeni szeretnék, tenni valamit, azonnal a férfi után menni, mégis itt vagyok, a lányomat vigasztalom, a haját simogatom, és igyekszem békét sugározni felé, amíg azt figyelem, hogy a recepción rendelt teájába csepegtetett nyugtató bájital végre hatni kezd. Néha rosszul alszom, ezért mindig van nálam egy kisebb fiolával, de most hasznosabbnak tűnik, mint eddig bármikor. Nem akarom elhinni, elfogadni, hogy pont az én kislányommal kellett ennek megtörténnie. Sem, hogy egy ilyen volumenű dolog kellett ahhoz, hogy előtörjenek belőlem a mélyen szunnyadó anyai ösztönök. Olyan régóta küzdök magammal, hogy végre igazán érezzek valamit. Hát most érzek! Meg akarom védeni őt, meg akarom bosszulni, ami vele történt. Még csak tizennégy éves, de kétszer ilyen idősen sem érdemelné ezt.
Mikor végre nagy nehezen sikerül megnyugodnia, és elaludnia, az undorító magnixivadék után megyek, ahogy ígértem neki. Megparancsoltam, hogy várjon rám, és nem habozom felkeresni. Talán nem is gondolkodom teljesen tisztán, hisz amit tenni készülök, azt épeszű ember nem csinálná ilyen hidegvérrel végig. De én csak megyek előre, meg nem állva, feltűnést nem keltve, egészen a dolgozók szállásáig. Azonnal látom a férfi tekintetében a félelmet, amint belépek az ajtón, de nem hat meg. Őt sem hatotta meg Medea ellenkezése. El sem hiszem, mennyi erő van bennem, mennyi erőt képes vagyok belesűríteni az Imperius-átokba, amit rászórtam, de azt leszámítva, hogy a szemei azt súgják, még nagyon is jelen van odabenn, teljesen én irányítom őt, és képtelen ellenkezni. Megválaszolja a kérdéseimet, mindet sorra, miközben kifaggatom, melyek élete legszörnyűbb tettei, mit bánt meg, mi az, ami a lelkét nyomja, mi az a fájdalom, amitől szabadulni képtelen. Szerintem mindannyiunk életében van ilyen. Az övé pont elég egy könnyek között megírt búcsúlevélhez, hát megíratom vele. És amikor elkészül, felküldöm a tetőre. Nem követem, mert nem szeretném, hogy a közelében lássanak, de biztos vagyok benne, hogy nem tud megszökni. Ügyelek rá, hogy olyan irányba vesse le magát, ahol nem találhatják meg rögtön. Ahol nem kelt máris feltűnést. De attól még cselekednem kell, minél előbb. Meg kell keresnem Corbant, tudnia kell, mi történt. Segítenie kell. Ő tapasztaltabb nálam ebben - és ez most életemben először hasznosnak tűnik -, észre fogja venni, ha hagytam magam után nyomot. És ki kell találni, mi legyen a lányunkkal. Én szívem szerint elfeledtetném vele ezt az egész estét. A fejébe azonban nem mernék belemászni, ebben nem vagyok jártas. Semmiképpen nem akarnék bajt okozni neki.
Mivel a nap már rég lement, és a két kisebb már korábban elaludt, sejtem, hol találhatom meg Corbant ilyenkor. A hotel bárjának ajtajába hopponálok, és azonnal meg is pillantom őt. Egy öt fős férfitársaság közepén mesél éppen valamit, és amikor a végére ér, a többiek jóízűen nevetnek. Jó hangulatban van, de ez sajnos nem fog sokáig tartani. A gyomrom kissé összeszűkül, ahogy megindulok felé. Néhány lépés után tudatosul csak bennem, hogy nem is öltöztem a helynek és az időszaknak megfelelően. Amikor legutóbb elhagytok a hotelt Medivel, épp fürdeni készültünk a parton, egy kis esti fürdőzés a nyaralás utolsó napjának megkoronázásaképpen. Aztán máshogy alakultak a dolgok, nekem pedig azóta sem jutott eszembe lecserélni a bikinit, és a fölé vett rövid, vékony strandruhát. De most ez érdekel a legkevésbé.
- Szép estét az uraknak! - öltöm magamra a legbájosabb mosolyom, mikor a férfiak közé lépek, közvetlenül Corban mellett, és könnyeden belé is karolok. - Látom, jól érzik magukat. Brendan-nek vannak a legszórakoztatóbb történetei, nem igaz? - pillantok szinte elbűvölve az említett felé. - De ugye megbocsájtanak nekem, ha az este további részére elrabolom maguktól a férjemet? A gyerekek végre alszanak, és hát... tudják... volt még egy-két romantikus tervünk ma estére - halkítom le kissé a hangomat, mint aki már-már zavarban van, ugyanakkor nagyon is tudatosan célozgat. Nem szeretnék semmi gyanút kelteni azzal, hogy Corbant sietve elrángatom innen. Az alibi sem árthat. Mert ugye... mégis melyik férfi vonná meg a lehetőséget férfitársától arra, hogy a feleségével kettesben eltöltsön egy kellemes nyári estét?
Ám ahogy a többieknek hátat fordítva szembe fordulok a férjemmel, lehullik a maszk, az elbűvölő mosoly eltűnik az arcomról, helyette rettenet és aggodalom költözik a szemeimbe. - Beszélnünk kell! Most! - súgom neki sürgetően, mégis szinte hangtalanul, hogy csak ő hallhassa.
Brendan Byrne varázslatosnak találta
There are two rules in life: 1.) Never give out all the information.
- ...Tipikus szociáldemokrata, nem igaz? - zártam egy nevetésbe fulladó kérdéssel a derűs történetet egy MACUSA képviselőről, akit történetesen a társaság minden tagja, ha nem is személyesen, de közvetetten mindenképp ismert és ilyen-olyan okokból megvetett. Újabb pohár ír whiskyt és vörösbort kínált körbe Mr. Sayre, az este elején kikért üvegek tartalma már igencsak megfogyatkozott, bár a nyugalommal vegyes jókedven kívül más hatását nem éreztem. Ketten szivarra gyújtottak, én fejrázva elutasítottam, tizenöt éve egyszer sem gyújtottam rá és ehhez továbbra is tartani akartam magam. - És itt az este legragyogóbb csillaga... - jelentette be teátrálisan Sayre, a szivar végével a hátam mögé mutatva, az arcán leplezetlenül lenyűgözött mosollyal. Tulajdonképpen meg sem kellett volna fordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki vívta ki a másik négy férfi osztatlan figyelmét. Diane-el sosem volt ez másképp, ha belépett valahova, ott vonzotta a tekinteteket és nemcsak a férfiak csodáló, hanem a nők irigykedő pillantásait is. Bizonyos szempontból ennek zavarnia kellett volna, még ha a féltékenység alapvetően hiányzott is az érzelmi eszköztáramból - sőt, valójában pórias, megvetésre méltó érzelemnek tartottam. Az igazság viszont az, hogy találtam valami rendkívül szórakoztatót mások néma epekedésében. Mert történjék bármi, Diane akkor is az én feleségem volt, az én nevemet viselte, akárcsak a közös, csodálatos gyerekeink. És ezen az égvilágon semmi nem változtathatott, még a jóképű, éppen csak negyvenes Sayre felé villantott sármos mosolya sem. Ez önmagában sok mindent elárult a házasságunkról. Részben azt, hogy az érdek és kényelem több szerepet kapott benne, mint a valós érzelmek. Részben pedig azt, hogy a maga sajátságos módján bizalomra és összetartozásra épült, még ha nem is a klasszikus, gyermekmesébe illő módon. Éppen ezért vettem észre könnyedén, hogy Diane mosolya nem volt őszinte - ami igazán nagy szó, mert a feleségem bámulatos módon tudta eljátszani a mindig vidám, mindig üde trófeafeleség szerepét, ahogyan a külvilág, beleértve engem is, elvárta tőle. Ez egy olyan vonása volt, amit nagyon kedveltem. Most azonban nem ez a gondolat fogalmazódott meg bennem elsőként, hanem az, hogy mi történhetett ebben a földi paradicsomban, amitől a vonásaira alig érzékelhetően rátelepedett valami mindent felőrlő aggodalom, a tekintete pedig annyira különösen csillogott. - Erre lehetetlen nemet mondani, ezt mindenkinek be kell látnia - álltam fel az asztaltól egy könnyed, de cseppet sem őszinte mosollyal. - A ma estére akkor búcsút intek, hívnak a házastársi kötelességek. Aztán óvatosan ám az itallal, senki sem húszéves már, bármennyire is igyekeznek úgy tenni... A búcsú után követtem Diane-t, és amint hallótávolságon kívülre értünk, nekiszegeztem a kérdést: - Mi történt? - A mondat pontosan egyszerre hangzott el az ő felszólításával. Talán komikus is lett volna, ha nem ennyire nyilvánvaló a helyzet súlyossága. - Akkor beszéljünk, de ne itt. Bármiről is volt szó, biztosra vettem, hogy másoknak nem kellett hallaniuk. Szó nélkül elindultam a bár teraszra nyíló kijárata felé, majd onnan átsétáltunk a hotel jelenleg kihalt kertjébe. - Szóval mi történt?
Mosolyogva fogadom a férfi társaság bókjait, és bár máskor örömmel lubickolnék a csodálatukban, ezúttal szeretném minél rövidebbre fogni a társalgást, és mielőbb kettesben maradni Corbannel. Nem tudom, hogy ő lát-e valamit az arcomon a valódi érzéseimből - végül is jobban ismer már, mint bárki ezen a világon, és sajnos koránt sem vagyok annyira higgadt, mint szeretném - vagy csupán neki is elég volt mára a bájcsevegésből, de könnyedén veszi a lapot, és hamar búcsút mond mára a többieknek. Ahogy hátat fordítunk nekik, és megindulunk egy kevésbé forgalmas helyet keresve a ránk váró beszélgetéshez, úgy kezdenek lassan, fokozatosan elárasztani az érzések. A történtek súlya, a tudat, hogy mit tettem, a félelem, hogy lebukhatok, az aggódás Medea miatt...
- Persze, igaz... - motyogom magam elé, futólag körbe pillantva, amikor a férjem azt tanácsolja, menjünk tovább. Igyekszem egyben tartani magam, nem csúszhatok szét, én ennél erősebb vagyok. Ugyanakkor már az is csoda, hogy az eddigieket ilyen hidegvérrel végig tudtam csinálni, de mostanra tényleg kezdem azt érezni, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Végül megállapodunk a hotel kihalt udvarán, és Corban lehetőséget ad beszélni. Bólintok.
- Öhm... Nem is tudom, hol kezdjem... - ingatom a fejemet lassan. Idegesen az ajkamba harapok, az ujjaimat tördelem. Aztán mély levegőt veszek, és kibököm. - Megöltem valakit. Nem... nem egészen... Mégsem ezzel kellett volna kezdenem... - rázom ismét a fejemet. Össze kell szednem a gondolataimat.
- Medi... Az az undorító magnix ivadék bántani akarta. Ha nem érek oda időben... Rámászott a lányunkra, és meg akarta őt... erőszakolni. - Hányingerem támad már csak attól is, hogy ezt meg kell fogalmaznom. A szám elé helyezem az egyik tenyerem, küzdök a rosszulléttel. A férfi már halott, de szeretném újra megölni. Kivájni a szemeit. Egy hatékony átokkal megszabadítani a férfiasságától. Hogy tehette?! Éppen az én lányommal? Meg kell nyugodnom. Mély levegőt veszek, a hajamba túrok. Összeszedetten kell viselkednem. Eddig olyan jól ment, nem értem, miért kezdett most remegni a kezem. Ökölbe szorítom.
- Tettem róla, hogy az az alak megkapja, amit megérdemelt... - jelentem ki végül komoran, elnézve abba az irányba, ahonnan levetette magát. Innen igazából nincs is olyan messze. Megindulok abba az irányba, látni akarom, hogy biztos halott-e. Bár ekkora zuhanást senki nem élhet túl. Megtorpanok. Talán mégsem volna okos odamennem. Visszafordulok Corban felé. Ő tudni fogja, mi a teendő. Mindenesetre nekem sem ártott volna pár csepp abból a nyugtató bájitalból.
Brendan Byrne varázslatosnak találta
There are two rules in life: 1.) Never give out all the information.
A kirakatházasságok - mert szigorúan szemlélve, a házasságunk az volt - általában nem egymás személyiségének mély analízisére és az apró jelzések, rezdülések felismerésére épültek. Azonban két ember akaratlanul is összecsiszolódik, ha elég évet töltenek egymás mellett, elég üveg drága bort és koktélt gurítanak le egymás társaságában egy villa díszes teraszán vagy a szalon kényelmében, ha felnevelnek együtt (vagy legalábbis egymás mellett élve) három gyereket, és különösen akkor, ha minden rideg látszat ellenére azért mégsem csak a kirakatba szánják a másikat. Nem szerelemből, még csak nem is vonzalomból vettem feleségül Diane Bootot, hiszen anélkül köttetett meg az eljegyzés, hogy vele akár csak két szót is beszéltem volna. De ez nem azt jelentette, hogy csupán egy hasznos, csinos kellékként tekintettem rá, aki nem is érdemes a mélyebb megismerésre. Érzelmileg elzárkózni egy dolog, kiismerni valakit egy másik - és én nagyon jól ismertem a feleségemet, nem csoda hát, hogy egyetlen pillantásából tudtam, nagy a baj. Az ajtó halkan csukódott be utánunk, néhány másodpercre ránk telepedett a szálloda kertjének csendje és a nyári forróság, ami estére éppen csak elviselhetővé vált. Sokakkal ellentétben nem gondoltam, hogy Diane ártalmatlan, ostoba, naiv teremtés lenne - Merlinre, dehogy volt az -, arra azonban sosem számítottam, hogy egyszer a szemembe mondja majd: megöltem valakit. Nem is próbáltam leplezni az arcomra kiülő döbbenetet, de nem szólaltam meg, kivártam, nyilvánvaló volt, hogy a történet nem így kezdődött és nem így ért véget, a feleslegesen közbeszúrt, ideges kérdések csak még távolabb juttattak volna a tényektől. Vártam, hogy összeszedje magát, türelmesen, azonban ez nem következett be, a félmondatai összefüggéstelenek voltak és zaklatottak, nem tudtam kihámozni belőle a részleteket, feltételezésekbe pedig nem akartam bocsátkozni. Rámászott a lányunkra. Meg akarta erőszakolni. A kezem megremegett, régóta nem tapasztalt harag futott végig rajtam, már-már elnyomhatatlan inger, olyan gyilkos szándék, amit '98-ban parkolópályára helyeztem, felakasztottam a szögre a tisztességes családapa és galériaigazgató szerepének kedvéért, de attól még mélyen ott szunnyadt. Brendan Byrne békés ember volt, de Brendan Byrne valójában nem létezett. És Merlinre, Corban Yaxley minden volt, csak békés és ártalmatlan állampolgár nem. De a hirtelen indulat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt, ahogy Diane szinte Imperius-átok sújtotta holdkóros módjára elindult valamerre. Elkaptam a karját, nem durván, de határozottan. - Ülj le oda - mutattam a trópusi fák alatt békésen megbújó padra. - És mondd el mi történt, elejétől a végéig. Utána megbeszéljük, hogy mit fogunk tenni. Mély levegőt vettem, hidegvérre volt most szükség, nem érzelmekre, bármennyire is vágytam rá, hogy megöljek valakit - valakit, aki valószínűleg már nem is élt. Körbenéztem, és bár egyetlen kéretlen vendéget sem láttam a közelben, elővigyázatosan magunk köré szórtam egy Disaudio bűbájt (annak az áruló féreg Pitonnak is volt némi haszna a társadalomra nézve, ha más nem, az ötletes varázslatai biztosan). Én nem ültem le, képtelen lettem volna rá.
“If you want to go fast, go alone. If you want to go far, go together. No relationship is all sunshine, but two people can share one umbrella and survive the storm together.”
corban and diane
Alig fél órával ezelőtt még rezzenéstelen arccal, habozás nélkül, hidegvérrel küldtem valakit a halálba. Olyan mérhetetlen haragot éreztem, ami elnyomott bennem minden más érzést, és egy pillanatra sem inogtam meg. Akkor ezen aligha volt időm gondolkodni, de utólag eltűnődöm rajta, hogy ez a gyilkos ösztön talán mindig is bennem volt, legalábbis gyerekkorom óta, amikor a szüleimet láttam hasonlóan erőszakos helyzetben. Apám volt az első, aki táplálta bennem a dühöt, a kegyetlenséget, de úgy tűnik, az anyai ösztönök voltak azok, amelyek végül valóban előhozták belőlem a gyilkost. Hát nem furcsa? De miután megtettem, amit meg kellett, a harcias érzések épp eléggé alább hagynak bennem ahhoz, hogy minden más is felszínre szivárogjon. A tettem súlya. Bár bűntudatot még nem érzek... nem igazán. Talán majd, ha biztos leszek benne, hogy Maeve átvészeli ezt, hogy jól van. Talán akkor sem. De mostanra rá kell eszmélnem, hogy nem csupán használtam egy főbenjáró átkot, de közvetetten meg is öltem valakit, aminek súlyos következményei lehetnek, ha nem voltam elég óvatos. Ha hagytam bármi olyan nyomot magam után... Azt gondolom, mindenre odafigyeltem, de nem tudhatom biztosan. Mi van, ha látott valaki, amíg keresztül sétáltam a szálloda személyzeti folyosóján? Vagy amikor besétáltam a férfi szobájába?
Nem tudom, mert eddig tudni sem akartam, hogy konkrétabban mivel is foglalkozik Corban a titkos szervezete élén, de azt tudom, hogy sok fontos varázsló és boszorkány dolgozik neki, akik között biztos vannak, akik segítenének elsimítani egy ilyen kockázatos helyzetet - ráadásul ő valaha képzett auror volt, és a szakértelme most kétségtelenül jól jönne. Nem vesztegetem az időmet, hamar a keresésére indulok, és nem sokkal később már a hotel kihalt kertjében találom vele magamat. Mostanra azonban az eddigi higgadtságom utolsó morzsáit is felélem, és az iménti tettem teljes súlyával nehezedik rám. Próbálnám elmondani neki, hogy mi történt, de a szavak és mondatok kissé összefüggéstelenül hagyják el az ajkaimat; fejben újraélve az iméntieket csak részben tudok jelen lenni. Corban türelmes ember, alapvetően nem egyszerű kihozni a sodrából, de elég egy pillantás az arcára, hogy egyértelművé váljon, a határait feszegetem azzal, hogy ilyen súlyos információkat zúdítok rá, miközben semmi konkrétat nem mondok. De azzal, hogy határozottan megragadja a karomat, legalább sikerül az “itt és most”-ban tartania, így szó nélkül helyet foglalok a padon, amelyre mutatott.
- Rendben. Máris... - veszek mély levegőt. - Csak adj egy-két pillanatot. Mindjárt összeszedem magam, és mindent elmondok, ígérem. - Újabb mély levegő. Majd még egy. Higgadtságot erőltetek magamra. Próbálom felidézni azt, amit korábban éreztem, amikor besétáltam annak a féregnek az ajtaján.
- Maeve és én épp lefelé tartottunk a partra egy utolsó éjszakai fürdőzésre, amikor előkerültek a barátai... - kezdek bele magam elé meredve, és egészen élénken látok magam előtt minden korábbi, megélt pillanatot. - Úgy döntött, inkább velük szeretne úszni menni, úgyhogy én egy időre visszatértem a hotelbe. Gondoltam, hagyom őket elbúcsúzni, addig is megnéztem, hogy Ciara és Ronan alszanak-e már. És amikor végül lementem utána a partra... - A két kezem ökölbe szorul az ölemben, és heves szél támad körülöttünk. Ismét veszek pár mély levegőt, ám most nem olyan hatásos, mint legutóbb. De legalább a kisebb tornádómat sikerül lecsillapítanom. - A srácok eltűntek, de ott volt az a sárvérű felszolgáló, aki már ebédkor is úgy bámulta... Leszorította a földre, fogdosta... - Színtiszta undor telepszik az arcomra. Aztán az ujjaim hirtelen kipattannak mindkét kezemen, megismételve a mozdulatot, amivel korábban az elementális erőmet a fiúra szabadítottam. Most azonban már teljesen nyugodt vagyok, és a képességemet is kordában tartom. Teljes szélcsend van. - Leszedtem őt a lányunkról, aztán... Imperius-átkot szórtam rá - pillantok fel hirtelen a férjemre, a tekintetem halálosan nyugodt, a bűntudatnak nyomát sem találhatja benne. Legfeljebb egy csipetnyi dacot, mintha azt üzenném a szemeimmel: “Próbáld csak meg azt mondani, hogy rosszul tettem!” Vagy hogy hibát követtem el. - Megparancsoltam neki, hogy várjon rám, amíg felkísértem és megnyugtattam Maeve-et. Pár csepp nyugtatófőzet segített, aztán... - És ismét a semmibe meredek, az üres sötétségbe a hotel kihalt oldalán, ahol a holttestet sejtem. - Megkerestem. Kiszedtem belőle minden mocskos titkát az átok segítségével. Megírattam vele a szánalmas búcsúlevelét. Majd... - mutatóujjammal előre bökök - tettem róla, hogy leugorjon – jelentem ki végül Corban tekintetét kutatva. Vajon mit gondolhat most rólam? Kissé eszelősnek, őrültnek tűnhetek jelenleg; annak is érzem magam, ahogy az egészet ilyen nyugodtan, megbánás nélkül előadom. Lehet, hogy ennyi kellett, hogy a húr, ami alig észrevehetően feszült bennem egész életemben, végre elpattanjon. Ám közben mégis tisztábbnak érzem az elmémet, mint valaha. De aztán a gondolataim visszatalálnak a lányunkhoz, és sosem tapasztalt fájdalommal szorul össze a szívem.
- Maeve... - suttogom a nevét. - Hogy lesz képes ezt feldolgozni? - ingatom a fejemet. - Ez össze fogja törni őt... - Fel sem tűnik igazán, hogy a szemeim nedvesen csillognak. Ahogy azzal sem vagyok tisztában, hogy az arcom talán még sosem mutatott ennyi anyai érzelmet.
Vártam, feszülten, minden erőmmel arra koncentrálva, hogy elnyomjam a fejét egyre erőszakosabban felütő haragot, amely már a feltételezésektől feléledt bennem, de nem sürgettem Diane-t. Értelmetlen lett volna, csak még távolabb juttattam volna magam a részletek megismerésétől. A történet ismerősen kezdődött, bármelyik itt töltött esténket leírhatta volna. A gyerekek rajongtak a szállodához tartozó magánstrandért, szinte minden idejüket ott akarták tölteni - nem véletlenül jöttünk éppen ide nyaralni, nem az én vágyam volt, sosem vonzott különösebben a vízpart és a napsütés, a lehető legrövidebbre redukáltam az ott töltött időt, a családom minden más tagjával ellentétben. Ronan és Ciara folyamatosan Billyt nyúzták, csoda, hogy a legidősebb fiam időközben nem változott sósvízi sellővé, amennyi időt a kisebb testvéreivel töltött a vízben. Maeve nyilván azonnal talált korabeli barátokat, akikkel remekül kijött és külön programot szervezhetett, ebben nem is találtam semmi kivetnivalót. Éppen olyan fiatal varázslók és boszorkányok voltak, mint ő: aranyvérűek, gazdagok, jólneveltek, egyszóval tökéletes társaság a lányunk számára, mindenféle aggodalom nélkül elengedtem velük a hotelhez tartozó területen, ahogy Diane sem csinált ügyet a lányunk szociális életéből. De ez a történet nem úgy folytatódott, mint a korábbi itt töltött estéken. A szél felkavarodott körülöttünk, az egzotikus növények közötti ösvényekre szórt murva kavicsait is könnyedén felkapta, mintha csak papírgalacsinok lettek volna. Nem tettem rá megjegyzést, nem próbáltam megszüntetni a szelet, hagytam, hogy Diane kitombolja magát. Senki nem hallott minket, senki nem látta, és jelenleg a többi vendég véleménye érdekelt a legkevésbé a feleségem dühkezelési problémáiról. Leszorította a földre, fogdosta... Ha én is képes lettem volna a puszta haragommal kisebb tornádókat támasztani, a szálloda kertjéből már semmi nem maradt volna. Elfogott az undor, de még inkább a késztetés, hogy tegyek valamit. Jól vettem az elém gördülő akadályokat, az indulataimat kordában tudtam tartani, addig, amíg a kezemben tarthattam az irányítást, addig, amíg azt mondhattam: van lehetőségem a probléma megoldására, és ha más nem, mindig bosszút lehet állni. Csakhogy most nem volt megoldás és nem volt bosszú, legalábbis nem nekem - mert Diane megelőzött. Nem rá voltam dühös, hanem a saját figyelmetlenségemre, a tehetetlenségemre és mindenek előtt a sárvérű genetikai hulladékra, aki szemet vetett a lányomra. Vettem egy mély levegőt és nem szóltam közbe, feszülten hallgattam tovább Diane-t. Megölte a férfit. Szépíthetünk természetesen a történteken, mondhatjuk azt, hogy közvetetten a halálba hajszolta, de az Imperius-átok nem így működik, éppen olyan gyilkosság, mint pálcát szegezni valakire és hidegvérrel kimondani az Avada Kedavrát. Tudtam, de még mennyire, hogy tudtam, én magam is annyiszor használtam már azt az átkot, hogy számon sem tudtam tartani egy idő után a szerencsétleneket, akik tehetetlen marionett-bábuként tették, amit mondtam. Hónapokon keresztül zsinóron rángattam Pius Thicknesse-t, a mágiaügyi miniszteri székbe ültetett idiótát, és ő csak egy volt a sok közül. Egy kifejezetten szerencsés elem a hosszú listáról, mert ő nem végezte úgy, mint a sárvérű mocsok, aki a feleségem pálcájának útjába került. Egyszóval tudtam, milyen érzés arra kényszeríteni valakit, hogy ölje meg magát és azt is nagyon jól tudtam, milyen Avada Kedavrát küldeni valakire vagy rágyújtani egy házat egy mugli családra: a végeredmény szempontjából pontosan ugyanolyan. Az, hogy előtte mi történik, lényegében jelentéktelen. - Mutasd meg a holttestet és a szobát, ahol a levelet írta. - Félre kellett tennem minden személyes érzésemet, hideg fejjel, érzelemmentesen kellett cselekednem, objektíven mérlegelni. Ami a lányunkkal történt, már nem volt eltörölhető, legalábbis nem teljesen, a kár minimalizálására kellett törekednünk. Gyorsan kellett döntenem és cselekednem, akár csak a régi szép időkben aurorként és halálfalóként, addig a jéghideg racionalitáson kívül semminek sem engedhettem teret. - Eltüntetünk minden nyomot, amit esetleg hagytál magad után. Látott valaki téged vagy Maeve-t a sárvérűvel? - A hangom türelmes, de határozott volt. Diane-nek össze kellett szednie magát, be kellett látnia, hogy a pániknak és sírásnak nem most volt itt az ideje. - Nem fogja összetörni, erre is van megoldás. De először látni akarom a helyszínt, utána idehívjuk Napoleont, ő tud segíteni Maeve-en. Viszont csak akkor, ha az anyját nem tartóztatják le gyilkosságért. Szedd össze magad és induljunk, ez egy percet sem várhat. - Talán ha nem sürgetett volna az idő, foglalkoztam volna Diane nyilvánvalóan darabokra hullott lelkével is. De ennek nem most volt itt az ideje, még akkor sem, ha tulajdonképpen büszke voltam arra, amit tett és valahol megértettem a vívódását is. Az első gyilkosság sosem könnyű, még bennem is kételyeket ébresztett - valamikor régen, huszonéves aurorként, hivatalos paranccsal az osztagunk vezetőjétől (ironikus módon Alastor Mordontól), ezzel a bűntudat terhét gyakorlatilag levették a vállamról, hiszen mindig könnyű a felülről érkező utasításra fogni a vérengzést. - Tudnod kell, hogy helyesen cselekedtél. Az az ember megérdemelte, amit kapott. Néha a gyilkosság az egyetlen megoldás, aki mást állít, az naiv és idealista.
“If you want to go fast, go alone. If you want to go far, go together. No relationship is all sunshine, but two people can share one umbrella and survive the storm together.”
corban and diane
Cseppet sem egyszerű megtalálnom a megfelelő szavakat, kifejezéseket, amelyekkel leírhatom a mai este történéseit, hiszen kavarognak bennem az érzések, egy részem még mindig nem is fogta fel ezt az egészet teljesen, és magamban keresem az okokat, a miérteket. Miért történt ez? Miért éppen Maeve-vel? Mit tehettem volna másképpen? De nyugtat a tudat, hogy még időben odaértem, azelőtt, hogy ennél is szörnyűbb dolgokat tett volna az a féreg, illetve az is, hogy ő már nem él. Elvettem az életét, amit talán bánnom kellene, de semmi ilyet nem érzek. Legfeljebb csak aggodalmat a lányom miatt, és amiatt, hogy figyelmetlenségemben esetleg nyomokat hagyhattam magam után.
Corban szerencsére igazán türelmes, pedig látom rajta, hogy nem kevés erőfeszítésébe kerül csendben, visszafogottan végig hallgatnia. Legbelül valószínűleg tombol, akárcsak én, de nem szól közbe, és ezzel valóban megkönnyíti a dolgomat. Ha kissé akadozva is, de sikerül elmesélnem mindent, az elejétől a végéig, legvégül kifejezve a Maeve miatti aggoldalmaimat is. De ő megoldja. Tudom, hogy megoldja. Mindig mindent megold. Ezzel sem lehet másképpen.
Amikor a mondandóm végére érve Corban végre megszólal, az olyan... tárgyilagos és érzelemmentes. Őszintén nem tudom, hogyan csinálja. Mindaz után, amit most elmondtam neki, hogy tud ennyire higgadt maradni? Már-már csodálom érte, és egyben észhez térít engem is, mint egy csípős pofon. Visszanyelem a könnyeimet, amelyek igazán sosem hagyták el a szemeimet, majd szinte gépiesen felállok, és megindulok abba az irányba, amerre a holttestet sejtem. A holttest. Annak a sárvérűnek még a nevét sem tudom. Valószínűleg odaírta a levele aljára, de nem jegyeztem meg. Nem mintha számítana bármit is.
- Engem kétlem, hogy bárki látott volna, senki nem volt a közelben. Maeve ugyanakkor... mielőtt rájuk találtam, fogalmam sincs, hogy látta-e őket bárki együtt. Vagy hogy a barátai mikor mentek fel a partról. Ezekre a kérdésekre csak ő tudna válaszolni. - Napoleon említése, és az, amit a lányunk elméjével tehet, számomra épp annyira nyugtalanító, mint amennyire a megoldást látom benne. Nem örülök, hogy ezt kell tennünk vele, de sajnos még mindig jobb, mint az alternatíva. Nem akarom, hogy emlékezzen, hogy ez tönkre tegye őt. Minden rendbe jöhet, ha egyszerűen csak elfelejti. Persze csak ha időközben nem tartóztatnak le gyilkosságért, ahogy erre Corban is rámutat. Ettől a gondolattól egy-két pillanatra jeges félelem tölti ki a mellkasomat, és kicsit kapkodva veszem a levegőt, de igyekszem hamar úrrá lenni rajta. - Nem bukhatok le. Nem tartóztathatnak le – suttogom magam elé. Megoldja. Corban megoldja.
Mielőtt elérnénk a kérdéses falszakaszt, a szavait hallva egy pillanatra megtorpanok, hogy a szemeibe nézzek, és látom rajta, hogy komolyan gondolja. Nem csak hogy megérti, de helyesnek tartja, amit tettem. Szinte büszke rám. Húsz év alatt talán először igazán. Végül is csak egy gyilkosság kellett hozzá. És az a legfurcsább, hogy hálás is vagyok azért, amit mond. Szükségem volt a megerősítésre. Ám ezt most nem tudom, nem is akarom szavakba önteni, úgyhogy csak bólintok, aztán a karommal mutatom, hogy merre tovább. Majd pár lépés után másodszor is megtorpanok, amint a hold fényénél szemünk elé tárul a szétzúzott test látványa. Pálcáinkkal fényt gyújthatnánk, de én inkább nem szeretném. Sőt, két pillanattal később hátat is fordítok a halott férfinak, nem vagyok képes tovább bámulni.
- Nem... - a hangom kissé érdes, ahogy megszólalok. - Nem bánom, amit tettem. Megérdemelte, tudom jól, de... ez... akkor is... - Lehunyom a szemeimet, és még ott is azt látom. Megborzongok. - Ez majd könnyebb lesz, ugye? Szembenézni azzal, amit tettem? - Nem akarom rosszul érezni magamat miatta. Nem kellene. Nem is igazán tudom, mit érzek, vagy hogy miért. Kissé össze vagyok zavarodva.
Higgadt céltudatosság öntött el, régóta nem éreztem ezt a jéghideg, érzelemmentes fontosságtudatot. Mikor történt, hogy utoljára bemocskoltam a kezem? Nem mostanság. Belekényelmesedtem a vezetőszerep háttérmunkájába, utasításokat osztogattam, de a feladat oroszlánrészét más végezte el helyettem. Megvolt a varázsa és komfortja, azonban mégis hiányzott, hogy én magam tegyek meg valamit, éppen úgy, mint a régi szép időkben. Ez a rég elfeledett rutin segített ideiglenesen a gondolataim mélyére száműzni minden haragot és aggodalmat - mert sok mindennel lehetett vádolni, azzal viszont egészen biztosan nem, hogy ne szerettem volna őszintén, tiszta szívemből a gyerekeimet. Fontosak voltak számomra, megkérdőjelezhetetlenül, leplezetlenül, talán mindennél fontosabbak (bár szerettem volna bízni benne, hogy sosem kell prioritást választanom köztük és Az Ügyünk között). A harag viszont nem volt jó tanácsadó, és jelenleg nem voltunk olyan kiváltságos helyzetben, hogy rossz döntéseket engedjünk meg magunknak. Gyorsan, bölcsen és hatékonyan kellett döntenünk, érzelmek nélkül. Diane erre nyilvánvalóan képtelen volt - és Merlinre esküszöm, hogy ezért nem is hibáztattam -, én viszont az évek alatt elsajátítottam ezt a rendkívül hasznos képességet. Ha az ember képes volt csak a célra összpontosítani, le tudta választani magát az érzelmeiről, talán csak ideig-óráig, de lehetséges volt. Nem mindenkinek, természetesen. A feleségem, bár szerette az ellenkező látszatot kelteni, érzelmes és érzékeny teremtés volt. - És válaszolni is fog, amint oda jutunk. - Nem kellett hozzá pszichomágusi végzettség, hogy gyanítsam, a lányom közel sem lesz beszédes kedvében egy kevés rásegítés nélkül. Aurori pályafutásom alatt több traumatizált nővel találkoztam, mint amennyit számon tudtam volna tartani. A forgatókönyv talán bizonyos részleteiben eltért, máshogy nézett ki az elkövető, más volt a helyszín, különböztek az előzmények, de a vége szinte mindig ugyanaz volt. Lemoshatatlan szégyenérzet, bénító sokk, rettegés, harag, ha nem is azonnal, de később mindenképp intenzív hullámban törtek fel ezek a letaglózó érzelmek. Maeve még csak gyerek volt, egy ártatlan, boldog, a világ borzalmaitól aranybuborékban elzárt kislány. Nagyon jól sejtettem, hogy mi kavaroghat most benne, ezeknek a gondolatoknak azonban jelenleg nem engedhettem teret. Szigorú menetrendhez kellett tartanunk magunkat a hatékonyság érdekében. Előbb a holttest, utána Maeve. És Napoleon, ő elengedhetetlen volt. - Nem fognak letartóztatni, ha azt teszed, amit mondok. Van némi gyakorlatom efféle ügyekben. - Nem kellett hangosan kimondanom, mindketten tudtuk enélkül is, hogy életem során több gyilkosságot elsikáltam, mint amit hajlandó lettem volna valaha is beismerni egy bírósági tárgyaláson (néhányat persze kénytelen lettem volna, a kedves egykori bajtársak közül sokaknak megoldódott a nyelvük a Wizengamot tárgyalótermeiben, mikor említésre került a nevem). Nem gyújtottam fényt, anélkül is éppen eleget láttam az épület tövében kicsavart testtel heverő férfiből. Groteszk szögben meghajlott végtagok, bezúzott koponya, alvadó vértől ragacsos haj - a legostobább ember is könnyedén megállapíthatta, hogy hosszú zuhanást követő, durva becsapódás volt a halál oka. Idegenkezűségnek, első ránézésre nyoma sem volt. Lehajoltam a holttesthez, könnyed mozdulattal kivettem a zsebéből a varázspálcáját, szerencsére az nem tört el. - Az öngyilkosságot elkövetők nagy része általában nem tartja magánál a varázspálcáját, mikor végre rászánja magát, hogy megtegye. Úgy könnyebben meggondolhatnák magukat az utolsó pillanatban. Ezt visszavisszük a szobájába. Kivéve, ha a Priori Incantatem bármi gyanúsat kimutathatna. Használt bármilyen varázslatot ellened vagy Maeve ellen? - Ebben az esetben sokkal bölcsebbnek láttam darabokra törni a pálcát, hogy a nyomozók soha ne fedhessék fel a vele végzett utolsó varázslatokat. A kérdése nem ért váratlanul - talán csak a tény, hogy hangosan meg merte fogalmazni, hozzám intézve. Nem volt szükségem legilimenciára ahhoz, hogy magamtól is tudjam, éppen milyen kételyek kínozzák és mennyire megrendült az önmagáról alkotott képe. Az ember egész identitását, alapjaiban képes volt megrengetni egy kioltott élet. Szinte mind azt gondoljuk, hogy nem lennénk rá képesek, pedig az igazság az, hogy valójában felháborítóan könnyű megölni valakit. Akkor, ott, abban a pillanatban még nincs súlya. Az emberi test és elme bámulatos, mikor dolgozik az adrenalin - és akkor is, amikor végül elfogy, és kénytelenek vagyunk tiszta fejjel szembenézni a történtekkel. - Meg tudod indokolni, hogy miért tetted? Van rá megrendíthetetlen önigazolásod? Mert akkor igen. Ha nem gondolod úgy, hogy jó célt szolgált, akkor nem, fikarcnyit sem lesz könnyebb.
“If you want to go fast, go alone. If you want to go far, go together. No relationship is all sunshine, but two people can share one umbrella and survive the storm together.”
corban and diane
Csodálatos hét áll mögöttünk, és azt hittem, mind kellemes, nyaralós, családi élményekkel térhetünk majd haza. A legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy minden ilyen csúnyán tönkre mehet mindössze egy-két óra leforgása alatt. Ami Maeve-vel történt, az egy egész életre elkísérheti, ha nem teszünk ellene. Talán még úgy is, sajnos fogalmam sincs. És amit én tettem... egyelőre nem tudom, milyen következményei lehetnek. Hogy el tudok-e majd számolni a lelkiismeretemmel, nyilvánvalóan csak az én dolgom. Egyelőre jobban aggaszt az, hogy nagyon könnyen börtönben végezhetem, ha nem voltam elég körültekintő. Azokban a percekben elég erősnek és okosnak, és mindenekelőtt bosszúszomjasnak éreztem magamat ahhoz, hogy azt gondoljam, képes lehetek egyedül elintézni a dolgot, de utólag, miután a dühtől valamennyire kitisztul a fejem, kissé elönt a pánik, és rájövök, hogy ehhez Corbanre is szükségem lesz. Több okból tudnia kell arról, hogy mi történt, először is, mert a lányunkról van szó, nem utolsó sorban pedig, ha valaki, ő tudni fogja, mit kell tennünk ahhoz, hogy ne kerüljek emiatt rács mögé. Szükségem van a higgadtságára, a megfontoltságára is – amit én magamban most nem igazán találnék meg segítség nélkül -, és persze a tapasztalatára aurorként.
- Igen, igen... Rendben. - Mély levegőt veszek, és lassan kifújom azt, miközben nagyot bólintok. A magabiztos, határozott szavainak hála kezdek kicsit valóban megnyugodni, összeszedni magamat. Rá kell bíznom magam, tudom, hogy érti a dolgát. Ez nem olyasmi, amiről esténként egy-egy pohár bor mellett cseverészni szoktunk, de húsz éve a felesége vagyok, tudom, hogy van némi gyakorlata efféle ügyekben, ahogy ő fogalmaz. És ez nem csupán szakmai tapasztalat. Ennek ellenére persze az arcomon ideges fintor ül, és teszek egy ösztönös lépést hátra, ahogy közelebb lép a holttesthez, majd elveszi a pálcát.
- Nem, nem használt ellenünk varázslatot, nem volt rá ideje. Mire megtehette volna, már az imperiusom hatása alatt állt – jelentem ki magabiztosan. Én ezt a pálcát valójában először látom. Így belegondolva szinte hihetetlen, hogy ennyire résen voltam, hogy gyorsabb voltam, hogy gondolkodás nélkül rá tudtam szórni a férfire egy főbenjáró átkot. Pedig nem mondhatnám, hogy sok gyakorlatom volna ebben, inkább ösztönösen jött. Hiszen Maeveről volt szó, muszáj volt azonnal cselekedni. Persze a későbbieket már volt egy kis időm előre megfontolni. Nem mondom, hogy tiszta fejjel, de végiggondoltam, hogy mit akarok tenni. És ennek a súlyát csak most kezdem átérezni jobban, hogy közelebbről is láthatom az összezúzott testet. Valami azt súgja, ez a kép néhányszor egész biztosan visszatér még az álmaimban, hogy kísértsen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem tölt el félelemmel. Corbantől várnék valami vigasztalást, megnyugtató szavakat arra, hogy képes leszek megbirkózni mindezzel... és ő a maga módján meg is adja ezt nekem.
A férfi egy erőszaktevő volt, aki képes lett volna ráerőltetni magát egy alig tizenöt éves lányra, ha nem érkezem időben. A mi tizenöt éves lányunkra, aki nem rég sírva aludt el odafent a szobájában, akinek nyugtatófőzetet kellett csepegtetnem a teájába, hogy meg tudjon nyugodni. És ez a férfi akár meg is úszhatta volna mindezt, ha az igazságszolgáltatáson múlik, ami sokszor nem az áldozatnak kedvez ilyen esetekben, ezt tudjuk jól. Talán már megtette, mármint lehet, nem ez volt az első alkalom, és lehet, megtette volna újra mással is, ha alkalma nyílik rá. Nem kár érte. - Jó célt szolgált. Szívességet tettem a világnak - nézek fel Corbanre néhány pillanatnyi gondolkodás után. Észre sem vettem, hogy közben közelebb léptem a holtesthez. Végül is, ha ennek a képnek vissza kell térnie álmaimban, legyen csak minél élesebb, mert nem, egyáltalán nem bánom, amit tettem. Egy ilyen alak senkinek sem fog igazán hiányozni. - Csak azt nem értem, egy ilyen nívós üdülőhely hogyan alkalmazhat ilyen söpredéket. - Az újjáéledő haragomban akár az egész helyet képes volnék porig égetni jelenleg. De természetesen nem akarom tovább növelni a bűnlajstromomat. Azt azonban megérdemelnék, hogy bezárassuk őket. Jobban át kellene világítaniuk az alkalmazottaikat, megválogatni, hogy kiket vesznek fel. És a helyükben magnix ivadékokat én egyáltalán nem alkalmaznék. Mert nem kérdéses, hogy a férfi az volt. Messziről lerítt róla.
- Megmutassam, hol volt a szobája? Bár gondolom nem volna okos ötlet, ha arra látnának bennünket, főleg együtt - jut eszembe, de ő jobban ért hozzá, mi volna a helyes következő lépés. - A személyzeti részen van, 46-os szoba. A partról felfelé tartva egyenesen oda ment, nem beszélt senkivel, ez biztos, mert pontosan erre utasítottam. - Ujjaimmal a hajamba szántok. Most már azért szeretnék innen eltűnni. És nagyon jól esne egy pohár bor is. Vagy inkább kettő. Meg talán egy szál cigaretta. És szeretnék ránézni Maevere is, hogy biztosan alszik-e, jól van-e. A körülményekhez képest. - Felmehetünk most már?
- ...Tipikus szociáldemokrata, nem igaz? - zártam egy nevetésbe fulladó kérdéssel a derűs történetet egy MACUSA képviselőről, akit történetesen a társaság minden tagja, ha nem is személyesen, de közvetetten mindenképp ismert és ilyen-olyan okokból megvetett. 
