Mardekár - Hugrabug reagok

Team Hufflepuff

Maisy Crouch | terelő

– Mondd csak Lestrange, mit gondolsz, tegyük emlékezetessé ezt a meccset is? – kérdeztem és a hangom fele annyira sem volt vicceskedő, mint amennyire akartam, vagy amennyire képes voltam rá. Inkább volt komoly és elszánt, talán kicsit bosszús is, mint más.

Esküszöm a szüleim emlékére, semmit sem akartam csinálni ezen a meccsen, csak tisztességgel végigjátszani – nem mintha tavaly terveztem, vagy éppen Denny Lestrange tervezte volna azt a kellemetlen intermezzót. Egyszerűen csak úgy alakult. Majd egy év távlatában már nem tudtam megmondani, hogy pontosan mi történt akkor, de nem is ez volt a fontos; úgy gondolom legalábbis.

Inkább az volt a fontos, hogy nem sokkal ezelőtt a Tanfelügyelő asszony, mint egy megvadult, veszett randalór, úgy rontott be a csapat öltözőjébe, majd tépte ki a Balthazar, Nestor és jómagam kezéből a pálcámat, azzal a felkiáltással, hogy nem hagyhatja megtörténni azt, amit egy éve. Amikor pedig megkérdeztem, hogy ehhez miért van szükség hármunk pálcájának elvételéhez, csak annyit felelt: mert mindennek az aranyvérűek engedetlensége volt az oka. Szerettem volna megjegyezni, hogy emlékeim szerint nem csak aranyvérűek estek egymásnak, hanem a félvérek is szíves örömest szálltak be; lehetőségem azonban nem volt rá, mert mire legyűrtem a döbbenetem már ott sem volt. Gondolom a Mardekár öltözőjében szedte el a pálcákat nos… igazából az egész csapattól, mert végignézve az összeállítást, Shelby volt az egyetlen félvér a csapatban.

Visszatérve, tehát: korábban tényleg, nem terveztem semmit, ahogy eredetileg tavaly sem, de nehéz idők, nehéz döntéseket kívántak – ez pedig ilyen volt. Persze, meg sem fordult a fejemben, hogy valami olyasmi történjen, mint egy éve, arra már fel voltak készülve. Több professzort lehetett felfedezni a pálya környékén, mint a korábbi meccsek folyamán bármikor. Egyszerűen csak, szigorúan a játék után, mert nem akartam tönkretenni a végzősöknek ezt a mai napot, be akartam bizonyítani a Tanfelügyelő asszonynak, hogy nem kell ahhoz pálca, hogy veszélyes legyek, vagy éppen legyünk; amennyiben Denny Lestrange úgy dönt, hogy igazi Mardekáros és amúgy is, lassan ballag, neki már nincs vesztenivalója. (Velem ellentétben, de elég sok minden történt már velem ahhoz, hogy ne rémítsen meg egy iskolai büntetés, vagy voltaképp bármi, amivel Bagmannak lehetősége volt lesújtani rám.)

Ahogy felemelkedtünk minden normálisnak tetszett.
A kvaffot Nestornak sikerült megszereznie, aki egy Leonieval és Louissal való szép előretörés és manőverezés után sikeresek karikára is dobott – rajta már nem múlott, csak Shelbyn. Desiree közben megtalálta az egyik gurkót, míg én a másikat és egy együttes támadással próbáltunk egyszerre két zöld játékost is célba venni, kicsit megzavarni a soraikat; amiből sajnos csak egy lett. Az se olyan erősen, mint lehetett volna, ha el is találja Annamarie Vogelt, éppen csak megsimogatja a bordakosarait, de ehhez azért kellett némi szerencse; nagyobbrészt Lestrange és Flint vaksága.

Team Slytherin

Denny Lestrange | terelő

Ezt nem hiszem el! Bagman kurvára nem normális. Nem akarok az a kis pöcsfej lenni, aki olyanokkal fenyegetőzik, mint „anyám hallani fog erről”, pedig megérdemelné a vén szipirtyó, hogy újra kapjon egy alapos fejmosást Mrs. Lestrange-től. Úgy bánik velünk, aranyvérűekkel, mintha kicseszett bűnözők lennénk. Mondjuk azoktól is max akkor szokták elvenni az aurorok a pálcáikat, amikor az Azkabanba költöztetik őket.

- A karomat esetleg nem szeretné levágni? - motyogom dühösen a nő hátának, mert ő már tovább is áll, mielőtt a csapatom kilencven százaléka rá zúdítaná a fortyogó dühét. Csak Shelby vigyorog, mint a vadalma, elégedetten, hogy legszívesebben pofán basznám. Most aztán sok értelme van buzdító szöveget mondanom a többieknek, mikor mindenki a történtek miatt háborog. Azért csak szólok hozzájuk néhány szót, menteném a menthetőt, de valójában már zubog bennem a tettvágy, úgyhogy hamar terelni kezdek mindenkit kifelé a pályára.

Amikor a tekintetem találkozik Maisyével, már tudom, hogy az ő fejében is hasonló gondolatok keringenek, mint az enyémben. - Tegyük! - bólintok kissé még mindig morcosan a kérdésére. - Vajon meglepne bárkit is, ha a gurkó véletlenül egyszer-egyszer eltévedne a nézőtér és a tanári kar felé? Pálca nélkül mintha nehezen találnám az egyensúlyomat, a szikrázó napsütés meg rontja a látási viszonyokat... balesetek pedig bárkivel történhetnek... - vonok vállat egy gonosz mosollyal, mielőtt tennék egy nagyobb kört, és Crouchot megkerülve visszasüvítenék a saját térfelünkre.

Mondjuk akármennyire is vonz a lehetőség, hogy pofán csapjam Bagmant a gurkóval, vagy csak hozzá vágjam az ütőmet, azért a csapatra is figyelni kellene, hisz a meccs már elkezdődött. Frye és Crouch egyszerre indulnak akcióba, de az az igazság, elsőre jobban leköti a figyelmemet, és alaposan fel is húz, hogy azt kell látnom, Shelby nem ér rá kivédeni az ellene indított támadást, mert a pálcájával hadonászik a levegőben, mint akinek kisütötték az agyát. Kurva jó, hogy ilyen büszke a származására, csak kár, hogy pont olyan féleszű, mint amennyire félvér.

- Bazdmeg, Hugh! A kvaffra figyelj, és tedd el a pálcádat, vagy esküszöm, hogy szétverem rajtad! - ingatom a fejemet hitetlenkedve, miután bekapjuk az első gólt. Aztán lendülnék, hogy megvédjem Vogelt az ellene indított támadástól, de már későn érek oda. Nem mintha komolyabban az életére törtek volna. Láthatóan ez még csak a bemelegítés volt a sárgák részéről. Anna ennek ellenére kiveri a hisztit, és sipákolni kezd, keresetlen szavakat vágva a fejemhez, amiért nem védtük meg, illetve rikácsol valamit németül a nézőtér felé is. - A hattyú halálát véletlenül nem szeretnéd még gyorsan előadni? Mert azt akkor természetesen még megvárjuk! - ingatom a fejemet. Persze az ő teljesítménye, meg az őt kivető Kis Graves-é sem valami figyelemreméltó. Úgy tűnik, egyelőre még mindenki a bemelegítésnél tart. Vagy a vakító napsütéstől mindenki látáskárosodást szenvedett, nem tudom...

Team Hufflepuff

Leonie Gaunt | hajtó

Reménykedtem, hogy majd a második meccsem kevésbé lesz bajos. Igazából már azt se tudom, hogy minek csatlakoztam! Én azt hittem jó ötlet lesz, elvégre Brozi is játszott, azt mondta tisztára szórakoztató, meg menő lesz tőle az ember. Én pedig persze, hogy megpróbáltam csak még jobban elvarázsolni a pasimat azzal, hogy a barátnőjét is beválogatták! Nem tudom, hogy ő egyébként mennyire bírta a játékot, az előző meccsről nem nagyon beszéltünk, mondjuk… Nem is nyertünk. Pedig én annyira, de annyira igyekeztem! Még csak most kezdtem, így ja… Nem én voltam nyilván a legjobb, meg ahogyan levettem, ebben sem leszek kiemelkedő tehetség. Viszont legalább tudom, milyen irányba nem fogok menni… Ismét. Eleve nem voltam benne biztos, hogy vajon otthon mit szóltak volna, hogyha sportsuliba megyek. A szüleimnek is megemlítettem, hogy beszálltam a csapatba, ha már volt egy üres hajtó pozíció, de ehm… Hát… Nem tudom valójában mit gondoltak erről. Nem tiltottak el, de nem vagyok benne biztos, hogy nem tördelte-e anya a kezét otthon, hogy csak semmi bajom se essen. Apa meg… Az ő véleményétől picit jobban féltem. Elvégre egy professzor lánya, aki bejárt az óráira, meg aki elvileg annyira okos úgy dönt, hogy megpróbálkozik egy olyan veszélyes sporttal, mint a kviddics. De minden ki kell próbálni az életben, na!
Az első meccsemen igazából nagyon féltem attól, hogy valaki engem fog megcélozni a gurkóval. Hiába tudtam, hogy benne van a sérülés veszélye azért… Azért mondjuk nem feltétlen szerettem volna széttöretni a bordám! Vagy az arcom… Vagy a kezem… Lényegében semmimet! S legutóbb még csak nem is a Mardekár ellen játszottunk. Hiába tudtam, hogy elvették tőlük a pálcájukat, attól még a terelő ütő ott volt a kezükben. Meg mi van akkor, ha valaki úgy dönt, hogy a kvaffal akar ledobni a seprűmről?! Ezekből mindent kinézek. Brozi javasolta, hogy szerezzek valami cuccot a meccs előtt, hogy ne féljek annyira, de én…  Nem voltam benne biztos, hogy az a legjobb megoldás. Úgy értem… Nem, nem értem másképp. Ott kellett lennem fejbe.
Úgy vettem észre, hogy az ellenfél csapata ma nem remekel, mintha lenne némi veszekedés is közöttük, legalábbis a sok ordítozásból ezt veszem le. S miközben ők épp azzal vannak elfoglalva, hogyan ne öljék meg legalább a csapattársaikat, Desi egy akkorát csap a gurkóra, hogy magam is megijedek, sőt majdnem elkezdem sajnálni a srácot, aki felé repül. Szinte már hallom is, ahogyan törnek a csontjai… Ah! Borzalmas.
Én magam megszerzem a kvaffot – legalább ennyit már meg tudtam tenni – majd repülök is a karikák felé. Magamhoz képest mondhatjuk, hogy egészen jól hajítom el csakhogy… Olyan szépen elsuhant a karikák között, hogy szerintem a Shelby fiú mindjárt hangosan ki is nevet a bénázásom miatt. Nagyot sóhajtva szállok vissza az alakzatba, miközben mindenkitől bocsánatot kérek az előbbiért. Bár csoda, ha valaki meghallotta, mert szinte csak suttogni bírtam, annyira gáznak éreztem magamat.
A labda ismét hozzánk kerül, reménykedek, hogy van remény, hogy talán most sikerül is eltalálni a karikát, Louis pedig nem hagy cserben, s valóban jól megküldi. Pontosnak is tűnik, így ha a szerencse velünk van, akkor a másik csapat félvére lesz olyan béna, hogy még mindig csak a pálcáját lengeti és beengedi.

Team Slytherin

Clemens Graves | hajtó

Folyamatosan visszavágyik – másfajta őszintetlenségbe, másfajta védtelenségbe, itt mindent koncentráltnak, fojtónak érez, még a felszabadultság lehetőségét is, mintha kizárólag rajta múlna, mihez kezd a kijelöletlen határvonalakkal, és félne, amint egyszer kíváncsian tapogatózni kezd, többé soha semmi nem lesz neki elég, hogy kezdeti botladozást és bátortalanságot telhetetlenség ír majd felül, és egyre kevésbé emlékszik majd rá, kinek is kellene lennie. Azt tudja, elsajátította, mostanra eszközfüggetlen és automatizált, hossztengelyi pontosság jellemzi, csak ő hasad belé folyamatosan, de mostanra megszokta ezt is, a mellkasi húzást és ágyéki nyomást.
Nero és Caly jelenlétében nem gondolkozik, nincs rá szüksége, korlátozás nélkül rajonghat, tekintete érdeklődő, figyeli, ahogyan nővére megigazítja rajta a bőrszíjakat, helyére illeszt minden pántot, végigsimít két vállán, kiegyenesítve görbületén az anyagot, és fürkészi – precízen, pislogás nélkül, kissé felfelé biccentett fejjel, nem egyenesen őt nézi, és nem is keresztülnéz rajta, a részletekre fókuszál, mint mindig. Egyikőjük sem kíván sok sikert, nem dicsérik meg, Caly Clemens álla alá csúsztatja mutatóujját, tekintetük végre találkozik, kimondhatatlan vallomások torlódnak fel, miközben semmi, semmi nem látszódik vagy érződik, az összes hiányzol, szeretlek, gyűlöllek, elviselhetetlen vagy, ne menj el és senkiben sem bízom igazán, még benned sem ott rezeg közöttük, megfogalmazásra képtelenül, ennek ellenére tudják, senki másnak nem adta volna át a helyét, és senki nem merte volna elfogadni tőle, csupasz gesztusaik körül megerősödik közöttük valami. Ellép mellőle, hogy Nero a vállára foghasson, röviden – végül szavak nélkül indulnak háromfelé. Három eltérő pálya, három különböző tempó, három egyenes, ami valahol végül mégis találkozik a térben.
Tüskésnek tűnhet, enyhe zavartság lengi körbe, Vogel jelenléte persze kapaszkodóként funkcionál, sóhajtásnyi friss levegő, benne zord élek és megközelíthetetlenség, ami mindannyiukat jellemzi, mintha magányos hegycsúcsok lennének csipkézett sziklákkal, a levegőtlenség és csípős hideg ígéretével. Meghallgatja az instrukciókat, végignéz a csapaton, nem fognak meccs végén egymás nyakába borulni, nincs közöttük sorsközösség, csupán célra tartás és kötelességtudat, visszafogottan elszántak, kivéve a Black kölyköt, aki folyton közbevet néhány tanácsot, megfigyelést, statisztikai adatot, és akit képes lenne kedvelni, ha cserébe teljes és visszavonhatatlan némaságot fogadna. Nem tartozik közéjük, de sehová sem tartozik igazán, a sajátjai között is mindig feszeng, mintha mindentől különbözne, mindentől eltérne, nem lenne eléggé elhivatott, eléggé radikális, eléggé kegyetlen, eléggé fundamentalista, de nem is eléggé engedékeny, eléggé oldott, eléggé befogadó, eléggé ön-azonos. Szimulálni már tud, és mindig komfortosabb, amit ismer.
Ezért nézi végig tetőtől-talpig Hugh Shelbyt, enyhe fintor kíséretében, ezért forgatja a szemét Black kiegészítésein és hasznos tippjein, ezért figyel kifelé, ahogyan Caly teszi mindig, és nem befelé, mert fél, ha egyszer visszafordulna önmagába, beleomlana saját üregességébe.
Mélységébe.
Bagman tanfelügyelőnek mégis sikerül kizökkentenie, a sporttalárba rejtett pálcát kissé bénultan veszi elő, tekintete furcsán fénylik, ha nem koncentrál, megint megtörténik, megint kiesik néhány perc, néhány óra, legutóbb másfél napig nem tudott magáról, forgolódott az ágyában, dobálta magát, izzadtan, forró testtel, motyogott is, valami hülye vírust kaptál be, ezt mondta neki Sven, rossz volt nézni, komolyan, néha felült, mintha rántották volna, elnyílt szája, és összefüggéstelenül motyogott, a bátyád adott neked valami bájitalt, egész hamar átment rajtad utána. Ezek a dolgok sosem mennek át rajta, a jól rejtegetett és titkolt rohamok, mintha a koponyája lángolna tőle, körkörös rétegekben égne össze felismerhetetlenül, odabent minden kép élénk, mégis megmagyarázhatatlan homály, kontúrtalanság ereszkedik rá, valahányszor ráfogna egy kristálytiszta gondolatra, megszökik előle. Éjjel felriadt, éppen zuhant lefelé, még érezte a gurkó súlyát és erejét, ahogyan testének csapódott és lendületből húzta magával, ujjai lecsúsztak a seprű nyeléről, a levegő hidegnek érződött, pedig szikrázó napsütésben fordult a semmibe.
Nem akarja odaadni, ráfog, a kelleténél erősebben, magán érzi csapatkapitánya pillantását, értetlenség árad belőle, Anna is észreveheti, mert tekintetük összetalálkozik, a néma kérdés meg sem tud fogalmazódni, már elutasítja – hogy magát a válaszadást vagy a lehetőséget a válaszadásra, nem tudná megmondani, inkább elereszti a pálcát, utána néz még, a torkára szorított pánikról tudomást sem véve. Érezte a zuhanást, a tüdejéből kiszorult a levegő, éles fájdalom szaladt végig a karja mentén, előző este elfelejtette meginni a bájitalt. Reggel pótolta, mégsem kaphat rohamot harminc méteres magasságban.
Gyengén kezdenek, figyelmetlenül passzolhat, combja folyton megfeszül, talpát beleszorítja a polírozott görbületbe, tekintete körbejár, nem a kvaffra figyel, hanem a két sárgataláros terelőre, akik erőtlenül kezdenek, de hallott már róluk, Caly azt mondta, ne tévesszenek, meg, képesek teljes erőből kislányokra támadni, persze ilyen a játék, ezzel jár. Anna ügyetlenül céloz, visszafordulóban hozzá kerül a labda, miután valamelyik hígított vérű rossz ívben indítana passzot, rámarkol, és épp csak egy villanásra látja a gurkót, ami teljesen más felé tart, ijedten dobja el a kvaffot, és nem csodálkozik azon, hogy egyik karikát sem súrolja, sőt, jó öt méterrel elkerüli a bal szélsőt.
Letsrange egyedül őt nem üvölti le, egyébiránt tűpontosan utánozza a Durmstrangosok között előszeretettel használt szigorú szeretet gyakorlati metódusait, váltogatja a fizikai bántalmazás ígéretét és lelki terrorizálás eszközét. Kifejezetten jó benne, Clemens szinte nosztalgikus hangulatba kerül tőle.
Időben elkapja egy sárga egyenes ráfordulását, ennek köszönhetően túl későn veszi észre a felé küldött gurkót, amely eszméletlen sebességgel közeledik, és hirtelen összemosódik az álom a valóssággal, zizegős képernyőre vált, még a távolban nyújtózkodó bárányfelhők mintája is ugyanolyan, mintha egymásra simítana két képet, és az utolsó vonásig megegyeznének, egybe olvadnának, és hirtelen képtelen eldönteni, hogy fel fog-e riadni, hogy ugyanaz a képsor ismétlődik-e meg az elméjében, ugyanazok a kockák peregnek-e le újra és újra, vagy…
Seprűjét élesen befordítja, ha csalsz, csalj jól, tanácsolta neki Caly néhány nappal ezelőtt, és csalni fog, tényleg csalni fog, nem azért, mert akar, nem azért, mert jó lenne tíz ponttól megfosztani az ellenfelet – ha a pálcával hadonászó idiótán múlik, mindegyik kísérlet pontra váltódik –, hanem mert nincs más választása, és ha már nincs más választása, azt legalább igyekszik hibátlanul kivitelezni. A gurkó kettejük között suhan el, ahogyan Clemens lendületből belevágódik a cirokba, megpörgetve ezzel a fiút, az ívben visszakanyarodó gurkó pedig veszít az erejéből, szinte csak súrolja, alig érzi meg, pillanatnyi zsibbadás, gyengéd csípés.
Torkában dobogó szívvel tűnik el, mielőtt bárki megdicsérhetné vagy felelősségre vonhatná. Flint ellenkező irányba küldi a lepattanó gurkót, az ellenfél őrzőjét célba véve, Zabini pedig időközben megszerzi az elárvult kvaffot, és patikamérlegi pontossággal dob. Onnan nézve szinte kivédhetetlen.

Team Hufflepuff

Louis Weasley | hajtó

Bagman diktatórikus, erőszak megelőző akciója egyaránt nem ér felkészületlenül, valahol mindannyian számítottunk bizonyos szigorítások bevezetésére, ettől függetlenül lopva összepillantunk Neddel, nem egyszerűen túlzónak, hanem teljességgel feleslegesnek érezzük az eltelt idő és felbujtók hiánya miatt. Maisy kezdeti döbbenetét kisebbfajta agyérgörcs oldja fel, tíz másodpercig tarthat, néma, de tapintható düh, és már majdnem felajánlanám a sorsközösség vállalását – egészen pontosan a talárom zsebébe nyúlok, lazán megfogom a pálcámat –, amikor rádöbbenek, hogy a Mardekárosokat nyilván még kellemetlenebbül érinti a figyelmeztetés vagy előzetesen egyeztetés nélküli pálcaelkobzás, és ha ettől vérszemet kapnak, szükségünk lehet legalább egyre. Lestrange és Flint megfigyeléseink alapján csonttörésre utaznak ebben az idényben, ráadásul hajtó fronton sem számíthatunk jobbra, Munterék két ideológiai klónnal helyettesítették magukat, és csapatszinten egy ideje már titkolni sem próbálják, hogy sokszor és szívesen csalnak.
Az első tíz perc nagyjából kábulatban telik mindannyiunk számára, alakzatokat veszünk fel, mindenki elhelyezkedik, bemelegítődobások és kísérletező terelőlendítések váltogatják egymást, egyedül Nestornak sikerül pontot szereznie – ez ötven százalékban Shelby pálcalengetésén és teliszájas vigyorán múlik, ilyenkor nehezemre esik összeegyeztetni az általam ismert verziójával, amely csendben koncentrál a DS gyűlésein –, amitől odalent máris lázban ég minden egyes szurkoló, egyébként inkább tapogatózunk, keressük a másik csapat taktikai berendezkedését. Leonie kissé tanácstalanul repked körülöttünk, szépen helyezkedik, ügyesen szerez kvaffot, még bizonytalanul indít, és néha úgy tűnik, nem szívesen engedi ki a kezéből a megszerzett labdát, mintha attól félne, nem jut vissza hozzá, emiatt az első dobása idegesre sikerül. Elsiklik mellette, tenyeremmel futólag megérintem a könyökénél, majd feltartom a hüvelykujjamat, és béna kis mosolyt villantok rá, nem szeretném, ha igazán elbátortalanodna vagy úgy érezné, semmi keresnivalója közöttünk, mert egy ilyen meccsen már azzal bizonyított, hogy még mindig seprűn ül, és tempót tartva cikázik velünk. Emlékszem, a legelső mérkőzésen majdnem elhánytam magam, az ujjaim is reszkettek, és mindig eggyel többször hibáztam, mint nem.
Végül sikerül ráfognom egy rossz passzra, Vogel és Zabini között csúszok be, majd alábukva irányt változtatok, és Shelby felé indulok, szemem sarkából látom Nestort, mint védelmi hálót és bármihez igazodó hajtót, nem int, nem kér, nem mutogat, teljesen megbízik bennem, az edzéseken egymásra hangolódtunk. Nem tervezek passzolni, sima út vezet odáig, és talán emiatt nem értem először a megpördülő perspektívát, hogy hirtelen összemosódik előttem a világ, és forogni kezd, nem émelygést keltően, nem eszeveszettül gyorsan, néhány kör után sikerül egyenesbe raknom magam, a kvaff azonban addigra már kiesik a kezemből, és látom, ahogyan egy zöld villanás magával viszi az ellenkező irányba. Odalent egy emberként hördülnek fel és kezdenek méltatlankodni, még sikerül elcsípnem Graves-t, ahogyan felszívódik a forgatagban, de sehol egy síp vagy Bagmani sipítozás, pálca nélkül ezek szerint azt csinálhatnak velünk, amit csak akarnak, senkit sem érdekel. Ezért komolyan megérte begyűjteni, Tanfelügyelőasszony.
Nincs időm felocsúdni, Zabini szélsebesen veszi be a karikákat, Ned már készül, hogy kivédje, amikor megpillantom – láthatóan nem egyedül én, mert Maisy felettem élesen beszívja a levegőt és feléjük iramodik – a gurkót, Flint küldte meg, jól pozícionálton és félelmetes erővel, Maisy hiába szeretne közbelépni, nem sikerül idejében elcsípnie, és ha az előbb egyáltalán nem érintett rosszul Graves belém ütközése, akkor most ezerszeresen kiszorul mellkasomból a levegő. Fülemben zúgás, kezemben az indulat, félelem és valami egészen más reszketése, gondolkodás nélkül indulok meg Ned felé, esküszöm, senkire sem vetek gyilkos pillantást, mégis érződhet rajtam valami, aminek sem tere, sem alakja, sem definíciója, mert szó nélkül utat engednek nekem. Ned a mellkasát markolja, rossz helyen kapta el, pont szemből, karikára helyezkedett, Zabini persze pontot szerzett, ki a faszt érdekel ez most, de komolyan.
– Segítek – préselem ki magamból, még a hangom is furcsán vibrál, dühösen, és súlyosan, és aggodalomtól túlcsordultan, a pálcámat is hülyén szedem elő, szükségem van néhány másodpercre, hogy megnyugodjak. Szelíden Ned kezéért nyúlok, elhúzom az útból, a bőre meleg, és talán két-három másodperccel tovább fogom a kelleténél, de nem teszi szóvá, és én sem küldök érte bocsánatkérő pillantást. Gyorsan elmormolom a bűbájt, talán a bennem tomboló haragtól nem sikerül tökéletesen, mert látom, ahogyan a sárgás fény megremeg. – Hülye Flint. Rendben vagy? – kérdezem, és nem bírok ránézni, nem akarok ránézni, pedig jó megbizonyosodni róla, hogy jól érzi magát, vagy legalább jobban, csak félek, iszonyúan félek, mit látna rajtam.

Team Slytherin

Anna Vogel | hajtó

Még a meccs előtt megkereste Nereust, hogy megkérje, mindenképpen jelenjen meg az aznapi meccsen. Valahogy nem nézte ki a férfiből, hogy magától eljárna ezekre az eseményre, viszont fontos volt neki, hogy ott legyen és szurkoljon neki ma. Sven volt olyan rendes, s felajánlotta a saját helyét, amit nyilván egyből el is fogadott, mert régen vett részt utoljára kviddics meccsen. Szeretett játszani, bár nem egyszer fordult elő vele, hogy kicsit agresszívabbá vált a kelleténél. S ilyenkor nem csak az ellenfél csapatát kellett félteni, hanem a sajátját is, nehogy megtalálja dobni a kvaffal az egyik általa feleslegesnek titulált társát. Viszont most megígérte, hogy ha törik, ha szakad, nem fog senkiben sem kárt tenni. Legfeljebb a bugrisokban, de értük nem kár. Ennek ellenére őt éri az első ütés, ami szerencsére nem tett benne túl nagy kárt, mégis ideges lesz tőle, hiszen a terelők a fülük botját sem mozdították, hogy esetleg megállítsák a gurkót.

-Tán problémád van a Vogelekkel Lestrange?! Múltkor Anton, most meg én… Felőlem lejátszhatjuk ezt meccs után, de ott már nem lesz nálad  a kis ütőd, hogy védd magad! – Nem volt elég neki, hogy az oldala lüktetett, még be is kellett neki szólni. Ha eddig nem volt dühös, hát most igazán felhúzta magát. Meg is látszik rajta, mert már semmi másra nem figyel, csak a labdákra. Nem is látja, hogy az előbb szidott unokatestvére a nézők között ül-e, vagy éppen Niki valóban eljött és szidja-e már az ellenfelet, amiért eltalálták, de Nereust se keresi meg, hogy lássa az ő reakcióját. Egyedül talán Anton volt neki fontos most a játék mellett. Itt vagy egyáltalán? Ha igen, akkor láttad? Mit gondolsz most? Örülsz… Biztosan örülsz, hogy engem vettek célba és még csak nem is akarták megakadályozni a találatot. Nagyon is fájt volna a szíve azért, ha így gondolná a saját testvére, de… El tudta képzelni, hogy inkább a másik csapatnak szurkol, mint neki.

Megrázza a fejét. Nincs ideje ezzel foglalkozni, hiszen a meccsnek koránt sincsen vége. Denny elüti a gurkót a kis vágott szemű srác felé, ami pont semmit sem ért, mert nem sűrűn találta el a srácot. – Hozzak neked távcsövet Lestrange, hogy jobban lásd az ellenfelet? Akkor talán el is találod őket. – nevetve suhan el a fiú mellett, s kihasználva a zűrzavart meg a másik csapat szerencsétlenkedését, megszerzik maguknak a kvaffot, amit egy jól sikerült passzolás után meg is küld. Az előbb csak a gurkó miatt nem találtam el. Bíztatja magát, hiszen a kellő erő és megfelelő irány is megvolt most, így már előre örül, s mosolyra húzódik a szája.

Sokáig viszont nem áll ott egy helyben, azonnal felveszi az alakzatot. Csak most nyugodott meg annyira, hogy ismét a közönséget figyelje, ahol igenis látja a barátait, köztük pedig Niki a leghangosabb, mely kuncogásra készteti őt. Bolond… De olyan édes volt tőle. Nereus pedig… Tudja, hogy ő is szurkol neki, még ha különösebben nem is mutatja ki, de ez érthető, hiszen tanáraként nem buktathatja le magukat. A szíve éppen csak egy ütemet hagy ki, mikor erre gondol, ezalatt pedig Zabini szerzi meg magának a labdát, s ő is egy csodásat dob kapura. – Szép! – dicséri meg a fiút, sőt ha betalált akkor még pacsizni is hajlandó lesz vele.

Team Hufflepuff

Maisy Crouch | terelő

Minden olyan gyors és váratlan.
Az egyik percben még azon bosszankodtam, hogy nem sikerült telibe találnom a gurkót (és a közönséget...), a másikban pedig már öröm ujjongott mindenki, aki sárga-fekete színekben jött ki erre a meccsre.

Megnyertük.
Baltie megnyerte.

De itt még nincs vége – inkább csak most kezdődik. Egy apró, a szám sarkában éppen csak felfelé görbülő büszke mosolyt engedtem meg magamnak csupán, mielőtt a tekintetem megállapodott volna Denny Lestrange-en. Nem kellettek szavak, nem kellett ide semmit, elég csak a bűntársak cinkos pillantása, hiszen mind a ketten pontosan tudatában voltunk annak, hogy mit szeretnénk... kit szeretnénk. Nincs sok időnk, tudjuk ezt mond a ketten, lendületből kell csinálni, úgy kevésbé feltűnő. Igaz a meccs rövidsége miatt éppen csak odavetett félmondatokkal tudtuk egyeztetni a tervet, de hittem benne, hogy ez elég lesz.
Elég kellett legyen, mert ilyen lehetőségünk több nem lesz.

Képtelen volnék megmondani miért akartam ezt ennyire, csak... akartam. Nevezzük saját, talán kissé helytelen és önbíraskodó igazságérzetnek, mert amikor Bagmanra néztem nem éreztem mást csak dühöt. Jogosat, vagy sem? – jó kérdés, de igazából teljesen lényegtelen. Sosem játszottam olyan igazán vadul, teljes erőből, most mégis, ahogy lendítettem az ütőm mindent bele adtam. Basáskodhat ez a nő, elveheti a pálcámat és kitehet követlen veszélynek engem.

Merlinre mondom: nem érdekel.
Voltak sokkal sokkal rosszabb dolgok és sokkal sokkal nagyobb fájdalmak is az életemben, mint egy törött kar, egy törött láb, egy repedt borda vagy egy kisebb agyrázkódás.

De a csapatomat nem tehette ki veszélynek egy pöffeszkedő, megalomániás boszorkány! Baltie és Nestor ártatlanok voltak, tavaly is nagyrészt kimaradtak az események sűrűjéből, az rajtam nyugodott és Denny Lestrange-en – ahogy most is. És tudtam, ahogy elütöttem a labdát, majd hallottam a reccsenést – mert ez az volt, annak kellett lennie –, hogy nem vagyok jobb nála, de nem akartam az lenni. Elégtételt akartam, bizonyítani, hogy elveheti a pálcámat, nevezhet aminek akar, fitogtathatja a minisztériumtól kapott hatalmát, de... azokat nem veszélyeztethette, akik fontosak nekem. (Azzal a kérdéssel pedig, hogy MIÉRT, esetleg MIKORTÓL is volt fontos Baltie, Nestor és voltaképp az egész csapat nem törődtem, most nem, egyszerűen nem akartam, nem érdekelt, nem érdekelhetett...)

– Ha ezért kicsapnak és jövőre a Durmstrangban folytatom, akkor is megérte – repültem Lestrange mellé egy pillanatra. – De azért remélem, az irodájába, majd kerekesszékben tolják be, hogy még annyira se vegyük komolyan, amennyire amúgy tennénk – engedtem meg magamnak egy mosolyt, mert az a jelenet tette volna fel enne a napnak az i betűjére a pontot. – Szép volt – nyúltam még felé egy gyors kézfogásra, hogy a találta vagy a meccs okán, hiszen csapatkapitányként ezt illett, esetleg más miatt, mindenki döntse el maga. Én már nem akartam, egyszerűen csak ott hagytam Dennyt, hogy tudjak még gratulálni Baltienak és a csapatnak, hiszen teljesen biztos voltam benne, hogy amint földet érek, már mehetek is rapporta minimum két irodába, ahol el kell majd magyaráznom, hogy én nyilván csak Denny Lestrange-t akartam eltalálni; ahogy ő is engem, nekünk aztán nem volt célunk bántani a tanfelügyelő asszonyt – vagy mi –, ő csak rossz helyen volt rossz időben, megesik az ilyen.