Lehet, szólnom kellett volna, mit csinál, amikor senki sem figyel minket, habár attól tartok, mostanra súrlódásmentesen ültetné át gyakorlatba, teljesen mindegy, ki látja. Lehet, szólnom kellett volna, legalább neki, mert annyi alkalom adódott rá – tétova pillantások, tovább maradni edzés után, kivárni, amíg mindannyian eltűnnek, keresztülfutni folyosókon egy rosszul zárt tanterem ajtajáig, besurranni az üvegházakba, áramütésszerű érintések –, annyiszor rekedt meg köztünk levegő és gondolat, annyi kitöltetlen, lüktető pillanat feszült meg kettőnk között, de fogalmam sincs, hogyan lehetne másképpen kitölteni ezeket a pillanatokat – valami mással, valamivel, ami egyszerre tesz megközelíthetetlenné és sebezhetővé. Verőfényes napsütés fogad minket, tökmagok zizegnek körülöttünk, vidámak és izgatottak, még bennük tombol az előző meccsen nyújtott teljesítmény, a győzelem mámora, Sid örökös dicsérete, hogy amint csapattársakként lépünk pályára, bizonyos értelemben felnőnek hozzánk és egyenrangúként kezeljük őket. Nincs bennem különösebb félelem, Crouch és Frye erős terelők, mindketten kötelességtudóak és kreatívak, és az utóbbi előző meccsen bemutatott gyermekbántalmazásától eltekintve nincs mitől tartanunk, elvégre nem vadállatok, véletlenül sem fognak rászállni egy kiskamaszra, és addig gyepálni, amíg le nem fordul a seprűjéről. Lily, Cora és Siobhan fojtottan sugdolóznak, Mae arckifejezése megfejthetetlen, egyszerre tűnik sztoikusan nyugodtnak és olyannak, mint aki már keresi, melyik félreeső sarokban rókázhat feltűnés nélkül, Sid a pályát térképezi fel, mintha nem ismerné, Nott tekintete pedig időről időre megtalál, ellenségesen villan felém, tele gyűlölettel és valami mással is, valamivel, amitől borzongás fut végig gerincem mentén, amitől szeretnék Sid mellé húzódni, elveszni széles hátának takarásában, helyette azonban lustán és unottan viszonzom pillantását, mintha egyáltalán nem lenne hatással rám. Tulajdonképpen nincs is – Nott nem az első, és legfőképpen nem az utolsó olyan szerencsétlen balfasz, aki puszta undorból a szexuális preferenciáimról fantáziál, és elképzel mindenféle, természetesen kompromittáló és abnormális szituációban, majd azt állítja, az én agyammal van probléma, és az én gondolataim károsak. Miután Sid felém fordul, hogy röviden instruáljon, hogyan tartsam kordában a lányokat, és hogyan szervezzem meg az első pár kör taktikai támadásait – emlékszel, ezt még nem vettük át velük, ezt nem ismerik, erről szerintem sosem hallottak, és ki sem próbálhatjuk velük egyelőre –, furcsán nyugodt és zavart leszek egyszerre, mutatóujjammal levegőbe rajzolok néhány kezdetleges mintát – ha erről fordulunk rá ketten, nem számítanak majd a túloldalra, és egy Goethinger csellel eléjük vághatunk, gyakoroltuk Lilyvel –, aztán valahogy a szájára téved a pillantásom, és amint feljebb csúszok, észreveszem, hogy lemaradt fél szívdobbanással, ő még nem tudott elszakadni az enyémtől. – Nem akarok beleszólni a terelők dolgába, mert elfogult vagyok, de ha lehet, ne Ned fejére célozzatok, jó? A többi része szabad préda – vigyorogva megpaskolom a vállát, és már el is lépek mellőle, még a végén simítássá redukálódna, valami szentimentálissá, nehezen kimagyarázhatóvá, és még én sem tudom, pontosan mennyi része lenne kimagyarázás, milyen arányban, és egyáltalán… Cora és Lily rögtön mellém szegődnek, amint felemelkedünk, nehezen rázom le magamról Nott kéretlen figyelmét, számkóddal mutatom nekik, mivel kezdjünk. Eltökéltek, a Hugrások pedig pontosan úgy reagálnak, ahogyan előre megjósoltuk – és azért masszívan reméltük. Nem számítana Cora cikk-cakkos megindulására, amint hozzákerül a kvaff, száguld, nem is passzol, kihasználja a kezdeti zavart, hogy hirtelen senki nem tudja, mihez kezdjen vele, így ellentámadás vagy közbelépés nélkül, nyílegyenes dob karikára. Ezt Ned maximum egy jól célzott vetődéssel akadályozhatja meg. - Szép volt, Cora! - kiabálom felé büszkén. Még jószerével fel sem ocsúdhatnak, amikor Lily egy ügyes befordulással elkapja a kifelé küldött kvaffot, átpasszolja Corának, Cora két méterrel később vissza neki, Lily pedig a Goethinger cselhez igazodva utolsó pillanatban küldi át az összes hajtó és terelő alatt fél méterrel a kvaffot, ami egyenesen nálam landol, és onnan majdnem tökéletes szögben újfent Ned kezébe helyezem a pont sorsát. Még azt sincs időm végignézni, sikerült-e elkapnia, egy lelátónyi ember hördül fel, és a szemem sarkából sikerül elkapnom a Weasley felé száguldó gurkót. Ki sem kell találnom, ki melegít be ilyen erővel, de jól leplezett döbbenettel veszem észre Nott sunyi mosolyát és felém küldött, elégedettségtől duzzadó, mégis fenyegető pillantását.
Ez egy békés, barátságos meccs... lehetett volna. Sid jófej, laza srác volt, aki nem félt odasózni a gurkókkal, de sosem játszott a feltétlenül szükségesnél erőszakosabban, az irányítása alatt pedig ezt a mentalitást átvette a nagyrészt bekakaózott kislányokból álló csapata is. Csicsergő, lelkes elsősök, az amcsi-koreai új srác és az ikertestvérem - minden adott volt egy kellemes játékhoz, ami tényleg a kviddics szeretetéről szól. Egyetlen probléma volt, amit Theodore Nottnak hívtak... az ifjabbiknak, az idősebb vélhetően olyan dolgokért kampányolt éppen valahol, amiket a fia páros lábbal próbált minden áldott nap eltiporni. Pedig régen jóarc volt, mentes a kőgazdag aranyvérűek sznobságától és az őket körüllengő "jobb vagyok nálad, te rohadt kis félvér" aurától. De az új Theo Nott olyan ember volt, aki ellen nem szívesen léptem pályára (és csupán annak örültem, hogy talán Noah-ba nem köt bele, ha már egy csapatban játszanak...). A Griffendél törpéi közül az egyik azonnal kvaffot szerzett, egy aranycikeszt megszégyenítő tempóban cikázott végig a pályán. A karikák között szlalomoztam, megfeszült izmokkal vártam a dobást - bár nem számítottam nagy erővel érkező labdára -, amikor meghallottam a terelőütő és gurkó találkozását jelző hangos, reccsenő hangot, csoda, hogy a fa nem tört ketté Nott megbikázott ütésétől. Nyilván Louist célozta meg, gondolom a Weasley név szarul hangzott az ő köreikben. Nem bírtam megállni, hogy ne kövessem összeszoruló gyomorral a gurkó útját a tekintetemmel, nem volt kérdéses, hogy ha ez talál, akkor csontot fog törni. Louis az utolsó pillanatban rántotta el a seprű nyelét, a vaslabda csupán súrolta az oldalát. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, éppen egy időben a kis Cora Avery dobásával. A kvaff után vetődtem, de már késő volt, átszáguldott a kinyújtott karom felett. Valószínűleg egy kompetitívebb csapatban szégyellnem kellett volna, hogy egy elsős kislány gólt dobott ellenem, de elnézve Cora fülig érő vigyorát és hallva Wagtail diadalmas ordítását a pálya másik feléről, igazából nem voltam dühös magamra. Kidobtam a labdát Nessie-nek, de nem jutottak messzire, a második passznál Noah megszerezte tőlük a kvaffot és ezúttal ő indított támadást. Már a születésünk előtt ismertem őt, hiába ült egy gyorsan mozgó kviddicsseprűn, könnyű volt olvasni az apró rezdüléseiből. Tudtam, melyik karikára fog célozni és azt is, hogy mikor indítja el a dobást. Ikertestvérek voltunk, még ha az utóbbi időben nem is a legjobbak. Akkor is összetartoztunk. Könnyedén kivédtem a dobást, meg sem próbálva leplezni az arcomon elterülő széles vigyort. - Mindig is tudtuk, hogy én sikerültem jobban - forgattam a szemem, mintha csak otthon lettünk volna, a házunk otthonos nappalijában, a kanapé legkényelmesebb pontjáért vagy a macskám szeretetéért versengve. Bár viccelődve húztam Noah agyát, mégis nehezemre esett elnyomni az aggódó kérést: vigyázz Nottal. De tudtam, hogy ezt most nem mondhatom ki, még a meccs hangzavara közben sem. Lenyeltem minden szorongásomat és kipasszoltam a labdát Leonie-nak.
Nincs is jobb egy kellemes kviddics meccsnél, amelyet napsütésben nézhet végig az ember, pláne ha ő maga páholyból szemlélheti az eseményeket. Az Ilvermorny meccsein is megszoktam már, hogy az elején én csak nézelődök. Igazából a meccs kezdete előtt még próbáltam a tömegben kiszúrni azt az egy embert, aki úgy isten igazából érdekelt is, hogy eljött-e, de hamar feladtam, mert a játék fontosabbnak bizonyult. Ilyenkor aztán tényleg semmi sem számít, szememmel végig a kvaffot követem, hogyha esetleg valaki megcélozza a karikákat, akkor tudjak védekezni. A gurkók kevésbé érdekelnek, hogy őszinte legyek. Megbízom annyira a terelőinkben, hogyha véletlenül pont engem akarnának megcélozni, akkor elütik. Vagy csak valaki rám ordibál, hogy térjek már ki, mielőtt összetöri a koponyám. Mondjuk ha azt túlélem, akkor ki tudja? Lehet Blaise a végén még eljönne hozzám a gyengélkedőre és némi pityergés után belátná, hogy még mindig szeret. Micsoda koreai drámába illő jelenet lenne! Szerencsére, vagy sem, egészen mostanáig elkerült a labda, így igazából semmit nem kell tennem. Ennek ellenére nem unatkozom, mint mondtam, végig figyelek. Anno megszoktam, hogy öljük egymást a meccseken, bár főleg az én házam volt az, aki erőszakoskodott. Tekintetbe véve a csapatomat én őszintén azt hittem, hogy itt csak lazán el fogjuk passzolgatni a labdákat, és egy kedves és barátságos meccsen fogok részt venni. Viszont legnagyobb meglepetésemre nem ez történt. Köpni-nyelni nem tudtam, mikor Sid akkorát ütött a gurkóba, hogy szinte már láttam magam előtt, ahogyan kettétörik az ütő a kezében. Ráadásul pont szegény Nestor felé ment… Öcsém, szerintem ez csúnyán el fogja találni a srácot, pedig pont vele akartam összehaverkodni. Még arra is gondoltam, hogy meccs után odamegyek hozzá, bár ha most tényleg olyan durván eltalálja a labda, mint gondolom… Fejemet inkább el is fordítom és szememmel ismét próbálom megtalálni a kvaffot. Nem szeretném látni, hogy mi lesz ennek a vége. Annak viszont annál inkább lennék a tanúja, ahogyan Lily megpróbálkozik átdobni a labdát a karikán. Szomorú is vagyok, mikor nem talál be, pedig esküszöm, hogy egész ügyes lett volna. Nem baj, én biztos vagyok benne, hogy a következő menni fog neki. Cora ellenben tündököl, és úgy megküldi a labdát, hogy én nem lennék elég magabiztos és nem tudnám azt állítani, hogy simán megfogom majd. Igazából reménykedem benne, hogy a Hugrabug őrzője is hasonlóképpen gondolkodik, és nem fogja tudni kivédeni. Ha mégis, akkor le a kalappal előtte. -Ya! Mit adtatok ennek a lánynak a meccs előtt?! – Esküszöm én is kérek belőle. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen kislány ekkora erővel tudja majd dobni a labdákat. Nem becsülöm le a lányokat, de azért mégis… Én szégyellem magamat, amiért anno megpróbálkoztam a hajtó pozícióval. Cora simán lenyomott volna.
can’t be defeated. can’t be deleted. can’t be repeated.
A mérkőzés előtt Maisy nyomatékosan kijelentette, hogy nem szeretne halott gyerekeket látni a pálya füvén, ami az előző meccs után végül is, teljesen jogos volt. Siralmas teljesítményt nyújtottunk, az én részemről pedig az egyetlen sikernek elkönyvelhető húzás egy kislány bordáinak elrepesztése volt. Mentségemre legyen, hogy... hát, igazából semmivel nem tudom magamat menteni, de hát egy kezdőt sokkal könnyebb eltalálni. Most is szerettem volna ezzel érvelni, meg persze azzal, hogy nehéz lesz nem kisgyerekeket csapkodni, amikor a Griffendél csapata gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy embercsempész banda, aminek Sid Wagtail a vezetője és kislányokra specializálódik. Azért szerettem volna tartani magam Maisy kéréséhez, komolyan. De ez nyilvánvalóan nem tartott sokáig, mert a Griffendél csemetéi úgy fest, némi Felix Felicist és szteroidot kaptak a reggeli tápszeradagjukba, ezt pedig nyilvánvalóan nem hagyhattam szó nélkül. A Nestor felé száguldó gurkót szerettem volna elérni, de esélyem sem volt, hiába lendültem meg az irányába, ő pedig lehet, hogy megpróbált kitérni, de így is döbbenetes lenne, ha megúszná egy kartörés nélkül. Mintha még valami reccsenést is hallottam volna, de szeretném elhinni, hogy az már csak a képzeletem volt. Aztán jött a takonypóc, aki olyat dobott a kvaffal, hogy Ned szerintem pislogni sem tudott, mert védeni egyáltalán nem próbált. Már most féltem attól, hogy szétesik a csapat, aminek bizonyítékaként fogtam fel, hogy Leonie-nak nem sikerült eltalálnia az ellenfél karikáit. Szóval támadás. Amint gurkót szereztem, lendületesen megtámadtam a jelenleg legjobbnak tűnő célpontot, aki éppen Cora volt. Bár amilyen mázlista a kis taknyos, még a végén ezt is kikerüli.
Én azt gondolom, hogy az igencsak vegyes felállítású csapatunk ismét sokkal jobban indította ezt a meccset, mint azt bárki várta volna tőlünk. Mert az bizony tény, hogy kor és a tapasztalat terén is érdekes az összeállításunk, hisz a legjobb játékosaink, a bátyámmal együtt sajnos tavaly elballagtak, az utánpótlás pedig inkább a fiatalabbak közül került ki. És nem akarok ujjal mutogatni, de van egy sejtésem, hogy a régi motorosok közül többen miért nem tértek vissza vagy csatlakoztak, hogy ki a kakukktojás, a visszatartó erő, akinek lojalitásában és sportszerűségében többen nem bíznak. És tudom azt is, hogy egyesek, a griffendéleseket is beleértve, most összesúgnak, összemosolyognak, és erősen kételkednek abban, hogy kupagyőzelemig vihetjük a csapatot, annak ellenére is, amilyen gyors és tiszta győzelmet arattunk novemberben a Mardekár ellen. De örömmel veszem tudomásul, hogy mindez továbbra sem tart vissza bennünket, és nem veszi el a kedvünket. Szerintem tényleg jól indítunk, és bizakodó vagyok, még ha az eddigiekből az én érdemem igencsak kevés is. Hisz két egymás utáni támadásból kettőt szépen mellé lövök, és a második után már megfordul a fejemben, hogy basszus, talán szemüvegre lenne szükségem, ha már ilyen gyönyörű, verőfényes napon sem látok el rendesen a karikákig. De hamar újra beállok alakzatba Noahval és Corával, hogy újult erővel induljunk neki egy újabb támadásnak.
Ekkor azonban hirtelen egy sárga villanást látok oldalról, majd egy nagy csattanás hallatszik, és akkor már tudom, hogy Frye gurkót indított ellenünk. Le is lassítok kicsit, nehogy véletlenül engem találjon el, és sikerül is megúsznom mindenféle törés nélkül, de Corának sajnos nincs ekkora szerencséje. Igaz, Nott meglódul, hogy a védelmünkre siessen, de valahol félúton mintha meggondolná magát, vagy kifogyna a szusz, pöccint egyet a gurkó felé az ütőjével, aztán ennyi. És mivel visz előre az adrenalin meg a versenyszellem, majdnem felteszem neki a felháborodott kérdést, hogy “Basszus, mi a fene volt ez? Nem tudnád jobban megerőltetni magadat?!” De nem akarom, hogy a mérkőzés hátralevő részében a fejemet használja gurkónak, úgyhogy inkább szó nélkül meglódulok ismét a kvaff után. Majd befut mellém Cora is a megcsonkított seprűjével, és a helyzet ellenére a passzom után rá is dob a karikákra. Hát... ezt Ned legfeljebb akkor nem fogja tudni kivédeni, ha időközben elaludt a seprűjén, de azért küldök a lánynak egy biztató mosolyt. Azért lehet nem ártana időt kérnie, és megnézetnie a seprűjét, mielőtt az ledobja magáról.
"You can't always be strong but you can always be brave."
Új mecs, új esélyek – vagy valami ehhez hasonló végtelenül elcsépelt, az unásnál is jobban koptatott közhely, amiben amúgy nem hittem. A csapat, noha történet személyi változások, René (hála a magasságos Merlinnek!) kikerült, míg Leonie Gaunt be, nagyrészt ugyanaz maradt és hát… mondjuk ki: nem szedtünk össze több tehetséget, mint eddig.
Hiába a most kellemes, a mi meccseinket figyelembe véve csodaszámba menő napos idő, pontosan ugyanúgy játszottunk, ahogy eddig. Noha határozottan említésreméltó, hogy Ned második sikeres védésének örülhettünk, ami sokszor egy játszma teljes statisztikája volt, nem pedig az első két, maximum három percé. Ahogy ezt Desi sikeres találati rátájáról is el lehetett mondani.
Igaz, csak egy kislányt, jobban mondva inkább annak a seprűjét találta el – figyelve a nyomatékos kérésre, hogy bár Sid Waigtailt láthatóan nem zavarták a BTK ilyen-olyan bekezdései, engem azért igen; nem akartam egy gyerekgyilkos csapat kapitánya lenni –, de Avery biztosan nem csak sima kakaós tejen élte unalmas mindennapjait, így az ütés és a találat is jogos volt; nem tudtam hibáztatni, esetleg felháborodottan megkérdezni, hogy ez már mi volt, mint múltkor, amikor majdnem keresztbe törte Denny Lestrange húgát.
Ámbátor meg kell jegyeznem, a griffendélesek mardekári, vagy ha az előző meccset veszem alapul: hollóháti precizitással próbálták megint(!) leamortizálni a csapatomat, ami határozottan nem tetszett. (Noha a kis afrikaival – ki emlékszik már arra hogy hívták? – ellentétben a terelők most nem olyanokat akartak elsősorban tönkretenni, akik ilyen-olyan módon, de felrajzolhatók voltak a családfámra. Ezt határozottan okos döntésnek kellett tituláljam, Sidnek láthatóan az állítólagosan elszívott spanglik után még maradt némi használható és egyben működő neuronja.)
Egy kósza pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy az ő dolgát próbálom megnehezíteni, mégis csak lehet eltörte Nessie kezét, amíg Nott gurkója csak súrolta Louist, mégis… az utóbbival többeknek volt problémája mostanában, így őt választottam. Semmi személyes, csak… így alakult. (Meg nekem voltak elveim, nem gyilkoltam kislányokat és Nedet sem akartam elborzasztani azzal, hogy a szeme előtt próbálom játék képtelené tenni az ikertestvérét – nem mintha barátok lettünk volna vagy ilyesmi, egyszerűen csak… csak... a csapat érdeke kívánta ezt, vagy mi. Leginkább vagy mi és ennyi, pont.)
Próbáltam a lehető legpontosabban célozni, egyenesen a fejére. “Értelmet verni belé”, mondták volna sokan (talán még a tulajdon szülei is); de a pontosságnak ára volt, mégpedig az erő, mert hiába tartott szépen, már-már tökéletesen célra a labda annyi nem volt benne, hogy nehezen védhetőnek lehessen nevezni. Ahogy Nessie sikeres karikára dobási kísérletében, mégis, innen a távolból, fél szemmel látva is azt kellett mondjam, több esélye volt a gólra, mint nekem arra, hogy kicsit összeborzoljam Nott frizuráját.
Nothing
you can take from me was ever worth keeping. Cause you can't take my sass. You can't take my talking. You can't take my past. You can't take my history.
