GRIFFENDÉL - MARDEKÁR REAGOK

Team Slytherin

Denarius Lestrange | terelő

A tavaszi események után álmomban sem reméltem volna, hogy az a vén szipirtyó, azaz Bagman, hagyni fogja, hogy csapatkapitány maradjak. Sőt! Volt egy-két pillanat, amikor arra számítottam, hogy nem csak a kviddicsnek mondhatok majd búcsút, de akár a Roxfortnak is. Nem tudom, anyám fenyegetőzése tette-e meg így a hatását, de ahhoz képest, mi lehetett volna... Bár lehet, hogy ez így nagyobb büntetés, tekintve, hogy idén ősztől a suliban - és a kviddics pálya környékén is - csak úgy hemzsegnek a náci pszichopaták. Mégis ki a fasz gondolta úgy, hogy a Roxmortsban történtek után még jó ötlet volna áttelepíteni ide a Durmstrang legelvetemültebb elitistáit?! De komolyan... Ám sajnos, miután az előző év végével elég jól kiszelektálódtak a Mardekár értelmesebb játékosai, és többnyire csak egy maroknyi alsóbbéves lett volna a helyükre, még nekem is el kell ismernem - bármilyen fájó is – hogy a náci delegációval jóval több esélyünk van a győzelemre, mint például a Griffendél által összeválogatott ovis mazsolacsapatnak. Végül is, ha Munterék puccos lagziján nem nyírtuk ki egymást az ifjú párral, félre tudtuk tenni az ellentéteket... talán a pályán is képesek leszünk az ellenségre irányítani az egymás iránt érzett ellenszenvet. Csak a piros-sárga taláros kislányokat sajnálom. Ez valami fordított pszichológia volna az oroszlánoktól? Mert nem fog beválni.

- Mi van, Wagtail, te komolyan a sikongató rajongóiddal töltötted fel a foghíjas csapatodat? - vigyorgok üdvözlésképpen a másik csapatkapitányra, mielőtt elrugaszkodnánk seprűinkkel a pálya mellől. És amint elhangzik a meccs kezdetét jelző sípszó, már át is vesszük az irányítást, és támadásba lendülünk. Munter, a hímnemű, szinte pillanatok alatt tör előre, és veszi célba a bal szélső, ellenséges karikát a kvaffal, miközben én igyekszem Nott figyelmét elterelni egy jól megküldött gurkóval. Az más kérdés, hogy ebben a kurva nagy ködben nem egyszerű jól célozni, de ha legalább ráijeszteni sikerül az újabban szintén nácivá avanzsált - minő meglepetés - griffes őrzőre, már az is fél siker.

Nem sokkal később Gaunt szerzi meg a kvaffot, és indít támadást a karikák felé, ügyesen becélozva a középsőt, de olyan lagymatag dobással, hogy el kell fojtanom a reflexszerű mosolyomat. Ahelyett inkább csak bólintok felé biztatásul, lesz ez jobb is. Mondjuk ha Notton múlik, még így is bemehet; bár mintha megtalálta volna a fésűjét, ami nem biztos hogy ránk nézve jó jel...

Team Gryffindor

Theodore Nott | őrző

Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Tényleg, nem értettem, hogy miért hallgattam Mulciberre, amikor azt mondta, hogy vegyek részt a válogatón, és maradjak. Ahogy végignéztem az idei csapaton, szemet forgatva állapítottam meg, hogy csupa fruskával töltötték be az üres pozíciókat. Arról nem is beszélve, hogy egyikük sem volt tiszta vérű.
Csodálatos hangulatomat pedig még inkább fokozta a köd, amely ellen kénytelen voltam egy varázslatot bevetni. Egyben tartotta a frizurámat és megóvta a nedvességtől. Régebben nem érdekelt a rendezetlen megjelenésem, mára azonban pontosan tudtam, hogy a megjelenés mennyit számított valójában.
− Wagtail legalább nem véráruló, Lestrange – szúrtam közbe unottan a körmömet piszkálgatva, mert baromira nem érdekelt mások erőfitogtatása. Ahogy a rajongó kislányok, vagy Lestrange vöröshajú csaja sem, csak le akartam tudni a kötelező mérkőzést, aztán fel akartam szívódni, elszívni egy cigit, és hallgatni Munteréket arról, hogy mennyire elbaszott világban éltünk. Egészen nyárig én is ilyen elcseszett ember voltam, aztán jött az az esküvő, felnyitották a szememet, és most már pontosan láttam mindent.
Talán hagynom kellett volna, hogy Sven lövése célba érjen, legalább is, a kedves felesége pillantása a védésem után erről árulkodott, de ennyire könnyű győzelmet még ők se arathattak. Nem sokkal később a köd miatt egy sziluettet láttam kapálódzni csupán, de le mertem volna fogadni, hogy Lestrange volt az. Fogalmam se volt a terveiről, nem is kifejezetten értem rá, ugyanis a mardekáros Gaunt gyerek dobását kellett volna hárítanom. Kellett volna. Csakhogy kicsúszott a kezemből a labda, ez pedig találatot ért nekik.
A lehulló kvaffot megkaparintva kidobtam a hajtóinknak, Cora pedig hiába indult meg hatalmas lendülettel, és vitte bele ezt is a mozdulatába, célt nem ért a lövése.

Team Slytherin

Sven Munter | hajtó

A tanév első meccsén a Durmstrangban általában ráfagytunk a seprűnkre. A látási viszonyoktól eltekintve itt kellemes volt az idő, hűvös és nyirkos, de a megszokotthoz képest több mint ideális egy kviddicsmeccs lejátszásához - pontosabban ahhoz, hogy feltöröljük a pályát a Griffendél játékosaival. Lestrange-nek nem sok érdeme volt, de el kellett ismernem, hogy a szeptemberi válogatón jó csapatot állított össze. Shelby a minősíthetetlen intelligenciaszintjét és stílusát zseniális védésekkel kompenzálta minden edzésen, a Gaunt fiú megérdemelte, hogy felálljon a kispadról, a Black kölyöknek pont olyan éles volt a szeme, mint amilyen gyors a seprűje, Calyval végre nem egymás ellen kellett játszanunk a meccseken - bár ez sosem állt kettőnk baráti és bajtársi viszonya közé -, Kira nyilván egy magyar mennydörgő nyers erejével lendítette meg minden alkalommal a terelőütőjét, Lestrange pedig... minden utálatom ellenére nem tagadhattam, hogy jól játszott. Erős csapat voltunk, nem úgy, mint a Griffendél vasággyal harminc kilós (se) kislányai. A Wagtail gyerek milyen alapon válogatta össze a csapatát? A tornasor végén állóknak adta a seprűket?
Nem meglepő, hogy a meccs kezdetét jelző sípszót követően rögtön nálunk landolt a kvaff, egyetlen határozott mozdulattal elragadtam a vörös hajú kislány orra elől és megindultam vele a karikák felé. Néhány méternél messzebbre nem láttam a sűrű ködben, de játszottam már ennél rosszabb körülmények között, tomboló hóviharban is, ez sem foghatott ki rajtam. Az első dobásomat Nott kivédte - jót tett a látásának az új hajrögzítő bűbája -, de hamar visszakerült hozzánk a kvaff, Gaunt pedig egy jól célzott dobással tíz pontot szerzett nekünk.
A göndör hajú griffendéles kislány, aki állítólag a véráruló Lestrange-nek és Averynek volt a fogadott kölyke, nagy lendülettel szelte át a pályát, de a dobása mellément, még azelőtt elkaptam a kvaffot, hogy egyáltalán néhány métert zuhanhatott volna. Calyval és Gaunttal passzolgattuk egymás között a labdát, a Griffendél hajtóinak esélye sem volt visszaszerezni tőlünk. A baloldali karikát céloztam meg, nem sok esélyt láttam rá, hogy Nott odaér időben kivédeni. A pálya másik feléről a terelőütő hangos csattanása hallatszott, a ködben azonban nem láttam, hogy ki célzott meg és kit, bár amikor Wagtail terelőütővel a kezében, hangosan káromkodva elszáguldott mellettem, kezdtem sejteni, hogy a Mardekár valamelyik terelője indított támadást a kislányok egyike felé. Nagyon helyes. Ha kviddicsezni akarnak, akkor vállalják a fájdalmas következményeket.
Eközben Caly újból visszaszerezte a kvaffot a pirosaktól és azzal a lendülettel meg is küldte a Griffendél jobboldali karikája felé. Valószínűleg a ködben nem látta az arcomra kiülő elégedett mosolyt.

Team Gryffindor

Noh Runcorn | hajtó (5)

Bizonytalan kezdésre számítottunk mindannyian – szótlanul ültünk egymás mellett, szapora szívdobogás, gombóc a torokban, valahogy szürreálisnak hatott tervezgetni, ahogyan a felkészülési szakaszban is meg-megtorpatunk, mintha nem lenne helyes visszaszokni, felvenni a ritmust, ugyanolyan lendülettel és hévvel megindulni, mintha kegyeletsértést követnénk el. Ned mellém lépett, mielőtt megindulhattam volna másodikként Wagtail után (aki szokása szerint pofátlanul jóképű, karizmatikus és ingerlően hanyag), röviden megérintette a karomat, én pedig ösztönösen a már begyógyult, apró hegként visszamarat golyó ütötte seb emlékéhez nyúltam, idegesen, elviselhetetlen kényszerességgel. Nem kellett beszélnünk. Egész nyáron nem kellett beszélnünk ahhoz, hogy ismét pontosan tudjuk, mire gondol a másik, ezért egy halvány mosolyként interpretálható ajakrándulás kíséretében búcsúztam. Apró fejek, kamaszkezek sűrűjében, amelyet veterán hármasunk védőhálója fogott fel és védett, léptem ki.
Mert védeni kellett őket.
Nem tudnám megmondani, pontosan hol és mikor hasadt fel minden, hogy mikor lettek súlytalan ellentétekből és családi viszálykodásokból megosztottság, igazi megosztottság, amely egyaránt érintette a felnőtteket és diákokat, de atrocitások nélkül is érzékelni lehetett egyfajta törésvonalat, széthúzottságot, ideológia mögé bújtatott haragot. Munterék majdnem mindannyiunkat megvetettek, talán csak Nott… Merlin verje meg, Theo távoli, másképpen távoli, nem önmagába révedően és szomorúan, hanem egyre erősebb kontúrozottságban, mint aki már nem tartozik közénk, nem részese a vérkeringésünknek. Véráruló? Mióta használ Nott ilyen szavakat? Nem is tudom… Tavasz óta minden megváltozott, de tényleg minden.
Bizonytalan kezdésre számítottunk, sikeresen abszolváljuk is, Lily és Coraline erősen próbálkoznak, szlalomjaik kissé ügyetlenek még, mégis bízom bennük, edzéseken kellett néhány perc, mondjuk negyed óra, amíg bemelegedtek, és nem is ilyen durván, erőszakosan nyomuló játékosakkal szemben kellett helyt állniuk. Bennem részvét van. Kaphattunk volna valamivel gyengébb, tisztességesebb csapatot elsőre, nem is azért, hogy esélyünk legyen, inkább azért, hogy ne így induljon a szezonjuk.
Legalább Mulciber végre valahogyan kivergődte magát, már nincs itt, és nincsenek itt vele a kegyetlen, személyeskedő megjegyzései – mégis azt érzem, nem jártunk jobban, hogy ami most van körülöttünk az más, alattomos és veszélyes. Desi azt kérte, a pályán engedjek el mindent. Számítottam rá, hogy a kisebbeket fogják támadni, egyáltalán nem lep meg, Wagtail védése pontosan is lehetne, majdnem, tényleg majdnem, de Kira gurkója felsőtesténél kapja el Lily-t, mellé siklok, megbizonyosodom róla, hogy nem sérült meg, aztán Wagtail felé veszem az irányt. – Csak a lányokkal foglalkozzatok, oké? – ködön át is szinte lüktet a jelenléte, én nem tudom, hogyan lehet valaki ennyire laza, hogyan lehet valaki ennyire jelen. Én folyton úgy érzem, egy részem Roxmorts macskakövein hever, és patakzik belőle a vér. – Kitérésre játszom majd – teszem hozzá, mielőtt közbevethetne bármit, amitől csökkenne bennem az elhatározás ereje, és már indulok is tovább.
Nott félgőzzel véd, annyival sem, hiába hozta rendbe a frizuráját, ha így folytatja, megetetem vele a saját seprűjét, nem kérünk tőle sokat, igazán, csak legalább tűnjön úgy, mintha érdekelné, egy picit, egészen picit. Nem foglalkozom vele, hozzám kerül a kvaff, kockáztatok, passzolok, és megkönnyebbülten fogok rá ismét, amikor visszakerül hozzám, onnantól azonban nem engedem el, a csökkent látási viszonyokat kihasználva cikázok, és dobok. Jó az irány, jó az erő, Shelby-n múlik minden.

Team Slytherin

Pollux Gaunt | hajtó

Két év után kelletlenül fogadtam el Lestrange kérését, még kelletlenebbül vettem rá magam, hogy ténylegesen megjelenjek a megbeszélt időpontban. Sosem érdekeltek különösebben a csapatban zajló hatalmi harcok, mindig fenntartásokkal kezeltem, hogyan rendeződtek át a viszonyok, hogyan váltották egymást, hogyan alakultak ki szövetségek, hogyan erősödtek meg csapaton belül frontok, és szinte kedvtelve figyeltem kispados társaim erőlködéseit, a teperést, hízelkedést, tettetett érdektelenséget. Két évet töltöttem edzéssel, lelátón ücsörgéssel, többnyire felcsaptam egy mugli regényt – érdekel, Mulciber sosem kötött belém, pedig többször sikerült észrevennie, mit olvasok –, beletemetkeztem, időnként felpillantottam, lustán, valódi közönnyel, hallgattam az ordítozást, éreztem az indulatokból kicsapódó párát, és egyszer, egyetlen egyszer felröhögtem, mire edzés után Mulciber elkapott, állon vágott, én meg arccsonton viszonoztam, aztán elszívtunk egy cigit, és többé nem beszéltünk róla.
Nem azért ülök közöttük – lazán hátradőlve, lehunyt szemmel, keresztbe tett lábakkal –, mert ők szerették volna, hanem azért, mert éppen nem jutott eszembe, miért ne kellene itt lennem. Ettől persze még elviselhetetlennek tartom őket, mindegyiket, Merlinre, az összeset, egytől egyig, a fontoskodó, vérmániás csőcseléktől kezdve, az amőbák értelmi szintjét megütő Shelby-n keresztül az idegesítő taknyosig, aki speciel vagy tíz centit nőtt a nyáron, még az arca is megnyúlt, csak a személyiségén nem sikerült finomhangolnia. Lestrange viszonylag rendben van – bizonyos perspektívából. Mondjuk hunyorogva, részegen.
Amint pályára lépünk, emlékeimből összekapargatok néhány fontos mozzanatot, taktikafoszlányokat, hogy pontosan mit szeretnének, és hogyan szeretnék – minden eredetiséget nélkülöző meccsek, nyilvánvalóan, egy csapat tinédzser próbálja túllicitálni egymást leleményességben, ugyanakkor elkerülhetetlen ugyanazon minták ismétlődése –, felmérem a Griffendél újításokon átesett összeállítását, hát nem is tudom, ezeket gurkóval megküldeni és lökdösni majdnem olyan, mint amikor az ember gyerekként kitépkedte a bogarak lábait. Aprók és olyan… törékenyek.
Sven természetesen sokkal komolyabban veszi ezt az egészet, mint kellene, ezek kicsit mindenben önigazolást keresnek, minden egyes sikertől nagyot ugrik az egójuk, és minden sikertelenség csupán a körülmények véletlenszerű összejátszásának tekinthető, mindenesetre ezúttal elvéti – biztos s köd, vagy Nott idegrángásból véletlenül pont kivédte, szerintem bőven van miből válogatnia, miért nem ért célt –, cserébe az enyémben jó ritmusban bepattan, ennek fő oka Nott hozzá nem értése, véletlenül sem az én tehetségem.
Miközben elrepülök Calsyta mellett, röviden megérintem a felém eső fonatot, lágyan, szinte incselkedően, egyszerűen rossz nézni, ahogyan mindannyian be vannak feszülve. Mire másodszorra hozzám kerül a labda, fürgén keringek a seprűk között, egy gurkó pont a fejem mellett száll el, valaki más felé, nem én voltam a célpont, mégis sikerült belekontárkodnom a kiszámított röppályába. Rossz célzás, Nottnak mozdulnia sem kell, egyébként se nagyon szeretne, látszik rajta, Calysta nem sokkal utánam érkezik, nála jó az irány, közepes az erő, Nottnak viszont erősen hullámzó a teljesítménye. Meg az életkedve. Meg úgy általában véve a létezése.

Team Gryffindor

Sid Wagtail | terelő (5)

Első ránézésre nem az én csapatom volt a legerősebb. Jó, másodikra sem. Oké, a Mardekár komcsi-náci hibrid delegációja ellen még harmadik ránézésre sem. De legalább a lelkesedés megvolt, és igazából ez a legfontosabb, nem igaz? És esetleg az, hogy mindenki egy darabban túlélje ezt a meccset, vagy legalábbis a picik mindenképp, mi Noah-val és Nottal már gyakorlottak voltunk a gurkó okozta sérülések dajkálásában - bár amekkora pöcs volt mostanában Nott, néha erős késztetést éreztem rá, hogy én legyek az a szerencsés kiválasztott, aki képen törli egy terelőütővel vagy egy jól megcélzott vasgolyóval. Mentségére szóljon, eddig legalább egészen jól védett, bár a meccs előtt voltak fenntartásaim vele és a lojalitásával kapcsolatban.
Az indításunk nem volt erős. Mondjuk ki: egy kalap szar volt. Az öltözőben koncert hangulatot idéző buzdító beszédem semmit sem ért, a hatása éppen úgy eltűnt, mint a cikesz a mérkőzés első két másodpercében a sűrű ködben. A Mardekár ellenben a megszokottnál is agresszívebben nyitott, a Munter-Karkaroff-Graves trió kezéből már csak egy gépfegyver hiányzott volna a fenyegetőbb hatás eléréséhez. A csapatunk ennek ellenére igyekezett, Cora egy randalór hevességével indított - kár, hogy nem pontosan -, Lily rengeteget fejlődött tavaly óta, sokkal magabiztosabban ült a seprűjén, Shivvy a megbeszéltekhez igazodva magasan a többi játékos felett körözött, elkerülve a veszélyt, Soleil egy igazi Finnigan tüzességével üldözte a gurkókat, Noah látszólag szépen felépült a Roxmortsban szerzett sérüléséből (pedig aggódtam, hogy talán nem kéne még játszania, főleg nem ezen a meccsen), Theo pedig... low effort volt, de hatékony, mint mindig. Csakhogy az igyekezet nem elég, ha az ember pszichopaták ellen küzd.
Nem értem oda időben, Lilyt szinte elsodorta a Munter-Karkaroff kiscsaj gurkója - az én hibám volt, közelebb kellett volna maradnom a két új hajtónkhoz, hiszen ebben a ködben csak akkor volt esélyem időben észrevenni a gurkókat.
- Ezt a pszicho picsát... - Noah taktikai észrevételére csak idegesen bólintottam, tökéletesen igaza volt. Meg kellett hoznunk ezt a döntést, ha nem is szívesen, de mégis nyugodtabban bíztam rá a kitérést, mint Corára, Lilyre és Shivre, márpedig ekkora ködben ki kellett választanunk, hogy melyik játékosaink élvezzenek prioritást védelem szempontjából.
Soleil mellé repültem - közben Theo elkapta a Graves lány kvaffját és kidobta a hajtóinknak -, muszáj volt felosztanunk egymás között a játékosainkat.
- Ezek a geciládák a kicsikre fognak utazni. Noah és Theo régi játékosok, ők talán ki tudnak térni Lestrange és a Pszichopicsa gurkói elől, de a többiek... Tapadjunk rájuk, oké? A tiéd Cora, maradj a közelében, én figyelek Lilyre és Shivre. - Éppen ekkor egy piros kviddicstalár és hasonlóan vörös haj villanását láttam tőlünk nem messze, nem haboztam, azonnal Lily után repültem, hogy ezúttal több esélyem legyen megvédeni.
A dobása nem jutott el a karikákig, Gaunt vagy Munter - tököm sem tudja melyik, csak elmosódott zöld foltok voltak - még azelőtt elkapták, hogy Shelbynek foglalkoznia kellett volna vele.
- Jó lesz az, Lills! Lehet, hogy erősek, de ti gyorsabbak vagytok náluk, használjátok ki Corával, hogy kicsik vagytok! Cikkcakkban repüljetek és passzoljatok egymásnak sokat, ahogy gyakoroltuk, és maradjatok közel egymáshoz!
Láttam, hogy Soleil nekilódult a terelőütőjét szorongatva, aztán elveszett a ködben, csak reménykedhettem, hogy sikerül alaposan tarkón basznia valamelyik mardekárost.