Garbonia Ollivander

"Are you sure

That we are awake? It seems to me

That yet we sleep, we dream."

Nem: Nő

Kor: 27 év

Vér: Félvér

Születési hely: London

Iskola/ház: Hugrabug

Munka: Színésznő/Álmodozó

Családi állapot: Kilátástalan

Patrónus: Sivatagi róka

Pálca: Almafa, sárkányszívizomhúr, 12 és ¾ hüvelyk

Ami én vagyok...

S én nem mondom el senkinek, bár látom mi emészt, mi bánt. Csendesen közeledem, vigaszt nyújtva, cirógatva, mint a meleg nyári zápor, mely nem elver, hanem felfrissít. Simulok és ölelek, szép szavak helyett hallgatlak, hogy a gondokat ne tartsd meg magadnak, engedd csak szabadon.
Mesékben látom az életet, néha boldog, máskor szomorú, de csupán mese, rengeteg csodával. Reggel felgördül a függöny, énekelek, táncolok, nevetek… Könnyedén veszem, mert másképpen beleroppannék, tudod? Egészen addig az előadás része vagyok, amíg el nem alszom, akkor olyan valóságos álmokat látok, amiket egyébként elkerülök.
És mesélnem, hogy mennyi minden hasogatja a lelkem, vagy éppen miként vélekedem a világról, vagy rólad. Nem mindig mondok sokat, talán legtöbbször nem is érted, mi zajlik a szívem mélyén, de megpróbálom valamilyen módon közvetíteni.
Meg ami még mögötte van. Vihar tombol, ha haragszik ez a szív, és nem csendesíti, békíti egykönnyen szó vagy tett, csak tajtékzik, villámlik szüntelen. Mégis mit mondhatnék, te ismersz már jól, semmit se csinálok félgőzzel, így a harag sem megy másként. A bennem tomboló érzelmek valahogy mindig utat törnek, legyenek melengetőek, vagy épp égzengéshez hasonlatosak.
Ugyanúgy ér véget, mint bármelyik másik, semmivel sem különbek a rossz napok a jóknál, csak mi érezzük talán kicsit hosszabbnak. Hisz tudod milyen vagyok, tudomásul veszem a sors minden kis fricskáját, aztán megyek tovább, tanulva belőle. Mi mást tehetnék? Adjam fel? Ez olyasmi, ami összeegyeztethetetlen az eddigi életemmel.
Én pedig úgy vágytam a színpadra, mintha valami álomvilág lengte volna körül, és most is érzem a lüktetését a deszkáknak. A reflektorok meleg fénye alatt bárki lehet bármi, én pedig azt akarom, hogy minden arcom más és mást váltson ki az emberektől. Szeressenek, féljenek, sírjanak miattam…
Senki sem hibátlan, ne nézz így, le kell vezetni a nyomást, és a nap végén valahogy még el kell viselnem a tükörben önmagam látványát. Ez lettem én, ünnepelnek, megismernek, még se igazi az egész. A gin viszont igazin égeti a torkom, ettől érzem, hogy melyik a valódi világ, és nem a díszlet.
Te látod rajtam, mikor nem nevet a szemem? Mégis mosolygok, mert ezt kell tenni a mindennapok szürke forgatagában, ha valaki rád néz, tudja, hogy neked milyen jó. Hírnév, pénz, ezek olyasmik, ami miatt csakis a nevetés lehet a mindennapjaim része, nemde? Igazság szerint a mosolyom már csak akkor őszinte, ha olyanokkal vagyok, akik előtt sírni is mernék.
Miért is fognám vissza magam? Az érzések embere vagyok, könnyen elragadnak, és olyan partokra sodornak, mit mások csak messziről mernek csodálni. Ha szeretek, teljes szívemből teszem, ha megvetek, hát azt is.

Életem története

Helyszín: Iskola
Szereplők: A Lány, tanárok, diákok, egy nagy testvér, szellemek, néhány festmény, és persze házimanók

Ahogy belép a Lány, minden elvarázsolja, a hely a diákok lelkes arcai, látszik rajta, hogy olyan, amilyennek elképzelte, szívesen van itt. Más diákok összesúgnak, néhányan nevetnek, először nem veszi észre, aztán csak nem érti. A tekintete elárulja, hogy mennyire furcsa számára az, hogy ismeretlenül ítélkeznek felette olyanok, akik semmivel se többek nála, csak tanulók, épp úgy, mint ő.
Aztán már kicsit idősebb, a folyosón kihúzza magát, úgy megy végig, aztán szinte száguld rohan a csoport felé, akik Roxmortsba igyekeznek. Ragyog az arca, amikor meglátja a fiatal felnőttet, hasonlítanak egymásra, és úgy beszélgetnek, mintha sok-sok éve nem látták volna egymást. Beülnek valahová, és órákat beszélgetnek az iskoláról, szinte csak az iskoláról van szó, mintha a másik titkolna valamit.
A Lány mosolyog, látszólag boldog, de közelebről látszik, hogy feszült, és gondolkozik. Fejében több lehetőséget pörget végig, a férfinak még se tűnik fel, hogy hallgatagabb kicsit, már nem beszél annyit, próbál inkább ő kérdezni. A hangulat nem lesz feszült, mind a ketten csendesen úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, mert nem akarnak összeveszni a másikkal. Kétségbeesetten kapaszkodnak a másikba, mint egy utolsó családi kapcsolódásba, bár okaik egészen mások.
Már végzős, látszik hogy sok mindenen ment keresztül, de az évek csak mosolygósabbá tették, megnyúlt, lányos alakja nőiessé érett. Egy magas fiú áll mellette, a kezét fogja, szinte húzza maga után, bár látszik, hogy a Lány egyébként is követi boldogan. Tekintetek tapadnak rájuk, a többi diáklány irigykedik, összesúgnak, de ez egy percre se zavarja meg az önfeledt sétáját. Estére vörös a karja, ahol a fiú szorította. Végigsimít rajta.
Hát ennyire szereti őt...

Helyszín: Ollivander farm
Szereplők: Anya, apa gyerekek, A Lány

Az apa kiabál, jól látható, hogy egyáltalán nem örül annak, amit a Lány mond. Az anya a háttérben áll, csitítja az apát, de nem túl hatékony, mert látszik, hogy azért mellette áll. A Lány, aki itt már nő, de egy szülőnek mindig gyermek marad, szemben áll, és nem inog meg, pedig látszik rajta, hogy sírni szeretne. Mindig sír, ha az apa kiabál, ez olyan ösztönös dolog, a vérében van.
Nem számíthat támogatókra, egyedül van, és most így kell megvívnia a csatát. Látszik az arcán az eltökéltség, de a kezei alig láthatóan remegnek. Elmondja, mennyit jelent neki, hogy ez az álma, és ha el is bukik, akkor is megpróbálja valóra váltani. Nem magabiztos, azonban látszik rajta a szenvedély, a szeretet, a lélekig hatoló rajongás, amivel védi a választását.
A szülők enyhülni látszanak, de inkább olyanok, mint akik feladják a vitát. A Lány nem érzi győzelemnek, mert csalódottságot érez szavaik mögött. A szemében nem csillog boldogság, nincs nevetés a hangjában, mint gyermekként. Tudomásul veszi, hogy ez a diadal nagyobb részt vereség.

Helyszín: Egy londoni kis lakás
Szereplők: Herbert, A Nő

A Nő földön fekszik a nyitó jelenetben, Herbert hatalmas robajjal csapja rá az ajtót, és távozik a lakásból. A Nő nem mozdul, alig látszik, hogy lélegezne, az első megszólalása csak torokhangú nyöszörgés, érthetetlen. A padlón kúszik pár centit az ajtó felé, mintha csak a távozó után akarna eredni, de nincs hozzá elegendő ereje, elnyúlik. Így marad pár percig, aztán fájdalmas nyögések közepette, a falnak támaszkodva áll fel.
Háttal nem látszik semmi különös, majd megfordul, és ráirányul a fény, akkor pedig láthatóvá válnak a lila foltok, és a bordó csík, hiába törli az orrát. Az arca alig felismerhető, kicsit beesett, néhol feldagadt, vöröses, a nyakán jól kivehetőek a kéznyomok. Motyog magában, hogy megérdemelte, megint miatta mérges, csakis az ő hibája.
A fürdő felé indul, szaggatott a mozgása, és az arcán látszik, hogy fájdalmas számára minden mozdulat. Még se csendesedik el, mintha csak egy mantrát ismételgetne. Nem szabad szóba állni más férfiakkal, nem nézhetnek rám mások úgy, mint ő… A fürdőben megmossa az arcát, a víz csíp, de enyhülést is hoz. A tükörbe alig mer belenézni, egy idegen tekint vissza rá, a Nő nem sír még sem, hiába lüktet minden porcikája. Elhiszi, hogy csak ő tehet róla, így inkább elfordítja a tekintetét, majd a háló felé indul. Az alvás majd segít, vagy a gin… a gin az ágy mellé készítve várja.

Helyszín: A Helios hátsó bejárata
Szereplők: A Nő, egy cigaretta

Mélyet szív, és füst csíkot ereszt a sötét éjszakába, alig pislákolnak fények, a ruhája szinte ragyog a sikátorban. Reszket a keze, de nem vesz róla tudomást, az erős smink alatt halvány és erősebb foltok váltakoznak, erről pedig mások nem vesznek tudomást. Csend öleli körbe, csak a fogaskerekek járnak, és úgy tűnik jut valamire.
Újabb szívás, megpróbál karikát fújni, de ilyesmit nem tud, a mély szippantástól pedig köhögnie kell, nem igazán szokott cigarettázni. A lába mellett egy macska fut el, majd eltűnik a következő sarkon, neki viszont fel se tűnik, előre meredve vizslatja a ház falát, mintha az változna. A fal nem változik, ő változott. Eldobja a szinte meg se kezdett koporsószöget, ami a levegőben felizva pördül egyet.
A sarkon túl egy férfi figyel, de tekintetük nem találkozik, a távolság túl nagy köztük. Már túl nagy. Az ajtó mögött a csomagja áll, ha visszalép oda, jól tudja, hogy hová indulhat, ha itt marad, az árnyék utoléri. Érzi a közelségét, nem kell ránéznie, gondolatai oda-vissza cikáznak a sötét és az ajtó között.
Keze a kilincs felé nyúl. Léptek. Lenyomja a kilincset. A léptek futássá gyorsulnak, visszhangzanak az üres utcán. Nem elég gyors. A Nő belép az ajtón, és becsukja maga mögött. Zár kattan.

Ha tükörbe nézek

Az átlagosnál talán kicsit magasabb vagyok a 173 centimmel, de szerencsére ennél nem nőttem tovább. Barna haj és barna szem, a mindennapokban olyan sokszor találkozhatsz ezzel a kombinációval, engem mégis egészen biztosan megjegyzel, ha találkoztunk már. Anya szerint azért, mert a szemeim nevetnek, akkor is, ha éppen nem mosolygok, a hajam pedig lány hullámzással követ, bármerre menjek.
A bőröm sima, és eddig mindig úgy vigyáztam rá, hogy sose égjek le, mindig szép maradjon. Talán éppen ezért rikítanak rajta a lila és zöld foltok, mintha csak tarka fények lennének a havon. Mindig megpróbálom elrejteni persze előled is, de van, amit a smink képtelen teljesen elfedni.
Szeretem a szép dolgokat, a ruhákat, ékszereket, a sminket, azonban nem tesznek igazán boldoggá, csupán ideig-óráig elbűvölnek. A színházban szívesen viselek kihívó ruhákat, a hétköznapokban viszont inkább az egyszerűséget kedvelem. Ha hétköznap úgy tartja a kedvem, kisgatyában és trikóban mászkálok csak a lakásban, kócos hajjal, mit sem törődve a kinézetemmel.

Családom

Gerald Ollivander - Szeretném neked elmondani, hogy hálás vagyok azért, mert anyával erőtökön felül neveltetek fel minket, és iskoláztatok. Hogy sose zavart mások levetett talárja, a használt könyvek, vagy a csúfolódók, és mindig hálás leszek a szeretetetekért. De akkor azt is el kellene mesélnem, mennyire fájt, amikor azt mondtátok, hogy a színészet nem rendes szakma, amikor éjszakákat sírtam, hogy nem kaptam meg egy szerepet, ti pedig nem vigasztaltatok. Hozzá tehetném, hogy mennyire hiányzonak a régi ebédek, amikor nem került sok minden az asztalra, még se volt elégedetlen senki. Hogy annyira szigorú vagy Bertievel, még ha szerinted jót akarsz is neki, hogy emiatt egy hatalmas szakadék tátong köztetek, olyan nagy, amit én képtelen vagyok átlépni. Szeretlek, a hibáiddal együtt, az apám vagy, de a támaszom lehetnél, mindannyiunknak az kellene, hogy legyél.

Dottie Ollivander - Elmesélném a kedvenc emlékeimet, amiben babusgattál, meséltél és a hajam fésülve azt mondtad, én vagyok a legszebb boszorkány. Köszönettel tartozom a karácsonyokért, amiből mindig kihoztad a legtöbbet, még ha mind tudtuk, hogy erődön felül kellett ezért teljesítened. És a kedvenc tortámat se felejteném ki, amit nyolc évesen kaptam, és sose láttam annál szebbet egyetlen cukrászdában sem, azóta se! Azonban akkor kitörne belőlem a kétségbeesés, hogy miért csalódtatok bennem, hogy mért nem volt sose elég jó egyetlen eredményem sem? Hol vagytok, amikor este kitárom mindenki előtt a szívem, úgy játszom a színpadon? Anya, úgy szeretlek, ahogy vagy, csak arra vágyom, hogy megint a kislányod lehessek.

Pippa - Számtalan képpen szavakba tudnám önteni, mennyire büszke vagyok rád. Szép család, elismert hivatás, te megtaláltad a helyed, és eltökélt vagy, amit mindig csodáltam benned. Hálás vagyok, hogy mindig megvédtél, ha kellett, és kölcsön adtad az első új ruhádat, amit a saját fizetésedből vettél. Hogy egy kicsit az anyám voltál, miközben testvérként nevelkedtünk. Azonban nem hallgatnám el, mennyire eltávolodtál attól a képtől, ami bennem él rólad. Hogy miközben előre törsz a vágyaid elérése érdekében, olyanokat tiporsz el, akik nem szolgáltak erre rá, és félreérted Bertiet. Nem árt ő senkinek, önmagán kívül, de épp ezért magunkhoz kellene ölelnünk, nem pedig eltaszítani. Szeretlek, a nővérem vagy, viszont Bertienek nagyobb szüksége lenne arra, hogy a testvére legyél.
Bertie - Az én Bebém vagy, a barátom, bátyám, a hős lovag… vagyis így láttalak régen, és annyiszor el akartam már mesélni, hogy mennyit jelentett, amikor az első darabomat láttad. Hogy minden alkalommal kereslek a sorok között, akkor is, ha tudom, hogy nem foglak meglelni. Hálás vagyok a rengeteg segítségért a tanulásban, és hogy néha az én részemet is megcsináltad a farmi munkáknak. Hogy sose felejtettél el Roxmortsba jönni, csak hogy velem tölts egy kis időt, amikor távol voltam a családunktól. Viszont akkor megint kiabálnék veled, és sírva fakadnék, amiért folyton veszélynek teszed ki magad, és azt hiszed senkinek se hiányoznál, ha már nem lennél. Nekem most is hiányzol! Hiányzik a bátyám, aki megnevettet, ha szomorú vagyok, aki megdicséri a főztömet, még ha nem is lett finom, aki megvéd az ágyam alatt lévő szörnyektől, aki nem kergeti szerte a nagyratörő álmaimat. Szeretlek, akkor is, ha ez mások szerint hülyeség, de nem akarok beszédet mondani a temetéseden.

Herbert Rowle - El kell meséljem, hogy szerettelek, teljes szívemből, már az iskola óta. Sose gondoltam másra, nem is akartam mással lenni, az egész lényed ragyogott, és engem elvakított ez az izzás, a részese akartam lenni. Hálás lehetnék azért, hogy viszont szerettél, de te csak birtokolni akartál engem, és azzá tenni, aki neked tetszik. Ezért inkább azt mondom el, hogy erősebb lettem miattad, a saját lábamra fogok állni, és azt csinálni, amit csak akarok, azzal, akivel csak akarom. Már nem uralkodhatsz rajtam, és többé nem engedem, hogy hozzám érj, mert a szeretet nem elvesz, ahogy te tetted. Elmesélhetem, hogy összepakoltam a ruháimat, és elhagytalak, hátra se nézve, azonban nem menekültem, mert már nincs hatalmad felettem. Szerettelek, mindennél jobban, de többé nem bánthatsz.

Apróságok

Tavaszi virágok, eper, vattacukor, kávé és cherry elegye.

Elhagyatottság, magány. (Igazából magát látja, nagyon soványan, és a szemei csak fekete ürességek, mintha már látnia is felesleges lenne bármit.)

Boldognak látom a családom, és mind együtt vagyunk.

Haza hordani mindenféle elesett állatot, akiknek a gondját viselhetem.
Szeretek sütögetni, de csak a szeretteimnek némi süteményt, semmi nagyratörő tervek.
Sokat olvasok, főleg klasszikusokat, de a lovagregények az igazi nagy szerelmeim.
Bár nem szoktam vele dicsekedni, azonban neked biztosan elmondhatom, hogy az első saját darabomon dolgozom egy ideje. Remélhetőleg még ebben az évezredben elkészülök, ha Merlin is úgy akarja!

A rászorulókon segíteni kell, ha van rá alkalmunk, vagy ha épp nem alkalmas, akkor is.
Színház az egész világ, de nem lehet színész minden ember…
Mosolyogva sírni egyszerűbb, mint sírva mosolyogni.
„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet."

Nem szeretnék cserben hagyni, vagy bántani senkit.

Utálom, ha Bertiet szidják, miközben fogalmuk sincs, milyen ember. Megvetem, aki a külsőségek alapján ítél meg másokat, és könnyen megharagíthat, aki a családomat becsmérli. Én mondhatok róluk bármit, azonban ehhez egy idegennek semmi joga!

Hogy a szeretteim boldogok legyenek.

A pénz. Tudom, milyen amikor minden garast félre kell tenni, és már ismerem, hogy milyen amikor szabadon költhetek, de egyik állapot se zavar igazán.

Az első főszerepem teltházas volt, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy az egész családom megnézte.

Isaacot úgy megverném, hogy eszébe se jusson a bátyám neve se. Apának találnék valami jobb vállalkozást a golymókoknál… nagyon cukik, de egyáltalán nem jövedelmező a tenyésztésük.

Nagy családot szeretnék, ahol mind szeretetben és megbecsülésben lennénk! És a gyerekeimnek lesz egy csodálatos nagynénje, egy fantasztikus nagybátyja, és a világ legjobb nagyszülei, akik mind jól érzik magukat együtt! Biztos vagyok benne, hogy ez lehetséges!

Annyi mindent megosztottam már veled, de legyen: az eper fagylalt a kedvencem, és még sose híztam meg tőle. A mai napig izgulok, ha színpadra lépek, és csak akkor nyugszom meg, amikor a végén látom a boldog arcokat.